Jézus ebben a tanításában a saját korának jelkép nyelvezetét használja, hogy minél  rövidebben foglalhassa össze a mondanivalójának lényegét. Ezzel a kijelentésével kapcsolatban több fontos kérdés merül fel, amit mindenek előtt meg kell válaszolni a teljes üzenet megértéséhez. Ehhez azonban azt kell megvizsgálni, hogy a Jézus által használt képies kifejezések milyen tartalommal fordulnak elő a Bibliában.

Ez a kijelentés olyan szövegkörnyezetben hangzott el, amikor Jézus a teljesen Istennek odaszánt élet jelentőségéről és fontosságáról beszélt. Ezzel azt akarta mondani, ha „teljes szívedből szereted Istent", akkor senkinek és semminek sem fogod megengedni, hogy közéd és Isten közé álljon. Ha bármi „megbotránkoztat", vagyis bűnre csábít és bűnbe akar vinni, legyen az a „kezed", „lábad" vagy a „szemed", akkor inkább válj meg tőle, mert „jobb neked csonkán bemenni az életre" (Mk. 9,43.), mintsem azokkal együtt elkárhozni. Jézus ezzel a példával a jó választásának a jelentőségét akarta nagyon markánsan érzékeltetni.

Pál apostol ennek a gondolatnak a lényegét úgy összegezte a rómaiakhoz írott levelében, hogy „szánjátok oda a ti testeiteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul" (Róm. 12,1.). Pálnak ez a kijelentése azért fontos, mert az Istennek szentelt áldozatot minden esetben meg kellett sózni, amit Jézus is megerősít ebben a kijelentésében: „minden áldozat sóval sózatik meg" (Mk. 9,49/b.). Ő viszont azt is mondja, hogy „mindenki tűzzel sózatik meg". Így Jézus olyan jelképeket és hasonlatokat használt a tanításában, ami a kortársai számára ugyan teljesen érthető volt, mi viszont csak akkor értjük meg ezeket a kijelentéseket, ha az itt említett jelképeknek a Bibliában használt jelentését is ismerjük. Ezért az ilyen jelképeket nem lehet a mai jelentésük szerint kisarkítva értelmezni, hiszen jelképes fogalmakról van szó, és még átfedés is van közöttük, mint pl. a „tűzzel sózatik… sóval sózatik". Ezért most vegyük sorba ezeket a jelképeket, azoknak a Bibliában minden változatban megtalálható jelentését, majd pedig próbáljuk meg a jézusi kijelentést mai fogalmakkal elmondani.

I.  A „tűz"

„A tűznek tava", a második halál

Amikor Jézus „tűz"-re hívatkozik (Mk. 9,43-48), akkor a Biblia tanítása szerint a „gyehenna" tüzére is gondolhatunk, hiszen Ő is említést tesz rá ebben a tanításában. Ez a „tűz" a második halál ítéletére utaló kijelentés, amikor Isten megítéli mindazokat, akik nem éltek azzal a lehetőséggel, amit a megváltás kegyelme által kínált fel számukra. „Ha valaki nem találtatott beírva az élet könyvében, az a tűznek tavába vetteték" (Jel. 20,15.). „Ez a második halál, a tűznek tava" (Jel. 20,14.). „Mert ímé, eljön a nap, lángoló, mint a sütő-kemence, és olyanná lesz minden kevély és minden gonosztevő, mint a pozdorja, és megégeti őket az eljövendő nap, azt mondja a Seregeknek Ura, amely nem hagy rajtuk gyökeret, sem ágat." (Mal. 4,1.).

A megpróbáltatások tüze

A Jézus által említett „tűz" azonban a megpróbáltatások tüzét is jelképezheti, amiben a hitünk tisztúl és erősödik. Erről a Szentírás több helyen is ad kijelentést: .„Szeretteim, ne rémüljetek meg attól a tűztől, amely próbáltatás végett támadt köztetek" (1Pét. 4,12.), „Tudván, hogy a ti hiteteknek megpróbáltatása kitartást szerez" (Jak. 1,3.), „megpróbáltalak a nyomor kemencéjében" (Ésa. 48,10.).

Esetenként Isten az egész lényünket bele helyezi a megpróbáltatások kemencéjébe. Máskor viszont a tüzet helyezi belénk, a szívünkbe, a belső emberünkbe az Ige által. Így szeretné kiégetni belőlünk mindazt, ami értéktelen salak. Mert a salak jelenlététől akarja megtisztítani az egész lényünket, hogy a hitünk aranya az Isten által támasztott tűzben forrjon össze bennünk, és egymással is, elválaszthatatlanúl. A lelki közösség egysége rendkivül kívánatos az egész világ számára, mivel széthullanak a családok, a munkatársi közösségek, mert elsalakosodott az emberiség fémje. Belerakhatják ugyan az embereket a szabályok és törvények présébe, nyomást gyakorolhatnak rájuk az összetartás érdekében, de ha a szorító prés enged, akkor újra darabokra hullik szét az egész. A tűzben megtisztított fém részecskéket viszont nem kell présben szorítani, összeforr az anélkül is szétválaszthatatlanúl.

Jézus ezt a tűzet ajánlja a Jelenések könyvében: „Azt tanácslom néked, hogy végy tőlem tűzben megpróbált aranyat" (Jel. 3,18.). „a ti kipróbált hitetek, ami sokkal becsesebb a veszendő, de tűz által kipróbált aranynál" (1Pét.1,7.).

A Jézus által felajánlott aranyat viszont csak „a szeretet által munkálkodó hit” (Gal.  5,6.) jelképezheti, mivel „a hit, ha cselekedetei nincsenek, megholt önmagában.”  (Jak. 2,17.). Ezért Jézus azt akarja, hogy „legyetek gazdagok a jó cselekedetekben”, amikre a „tűzben kipróbált” hitünk késztet.  (1Tim.  6,18.).

„Isten népének megtisztítása nem mehet végbe szenvedések nélkül. Isten megengedi a szenvedés lángját, hogy az megeméssze a salakot, elkülönítse az értéktelen anyagot az értékestől, hogy a tiszta anyag felragyoghasson. Ő egyik tűz után a másikon vezet keresztül, így próbálja ki valódi értékünket.”  (Ellen G. White: Test. 3. köt  85. old.)

Ez azonban nem olyan tűz, amiben minden megsemmisül. Ezekkel a tüzekkel Isten csak a salaktól, az evilági dolgoktól akar megtisztítani. Bennünk pedig salaknak mondható minden, ami emberi, ‒ minden, amiben az önzésünk van, – minden, ami akadályoz abban, hogy feltétel nélkül bízzunk Istenben és ígéreteiben.

Isten elvárja tőlünk, hogy önként vessük alá magunkat a tisztító tűz munkájának. Amit pedig Isten Igéje leéget rólunk, azt ne sajnáljuk, az hadd menjen veszendőbe teljesen. Isten tüzéből semmi sem jön ki olyan állapotban, mint ahogyan belekerült. Valami mindenképpen történni fog ott vele. Nem mindegy az sem, hogy mikor kerül sor arra, hogy Isten tüzével találkozunk. Részünkre mindenképpen az előnyösebb, ha még most történik meg, mert akkor csak a salak fog megsemmisülni a tűz hevétől, de mi mint tűzből kikapott üszög, megmenekülünk. Lesz azonban olyan tűz is, amelyben az emberek is salaknak fognak bizonyúlni:   „mert ama nap megmutatja, mivelhogy tűzben jelenik meg; és hogy kinek-kinek munkája minémű legyen, azt a tűz próbálja meg." (1Kor. 3,13.).

Isten Igéje is lehet tűz bennünk és általunk

Jeremiás prófétán keresztül azt nyilatkoztatja ki Isten, hogy az Ő Igéje is lehet tűz, amely különböző módon gyakorol hatást az emberekre. „Nem olyan-é az én igém, mint a tűz? azt mondja az Úr" (Jer. 23,29.). Jeremiás maga is megtapasztalta az Isten Igéjének égető befolyását. „Azért azt mondom: Nem emlékezem róla, sem az ő nevében többé nem szólok; de mintha égő tűz volna szívemben, az én csontjaimba rekesztetve, és erőlködöm, hogy elviseljem azt, de nem tehetem." (Jer. 20,9.).

Isten bennünket embereket is felhasznál arra, hogy az isteni Ige tüze általunk továbbadva érintse az emberek értelmét és lelkét. A tűznek azonban különös tulajdonsága és képessége van. Ha valaki jól használja, az áldássá fog válni az életében, és rajta keresztül mások számára is áldás lesz. Aki viszont rosszúl használja, az akár emberek lelki halálát is okozhatja vele. A tűzet tehát, vagyis az isteni Igét, nem lehet felelőtlenül alkalmazni. De mégis azt kell mondjuk, hogy tűz nélkül nincs emberi élet, még a legprimitívebb körülmények között élők sem nélkülözhetik. Ugyanígy nem élhetünk Isten Igéje nélkül. Esetenként szükség van arra, hogy időnként kapcsolatba kerüljünk ezzel az isteni tűzzel.

Jézus azt hírdette: „azért jöttem, hogy e világra tüzet bocsássak" (Luk. 12,49.), és ez a tűz már ég, mondta a hallgatóinak. Ebben a tűzben elégett a zsidó, a görög és a samaritánus, vagyis a válaszfalak,hogy csak az ember maradjon meg.

Isten szolgájával, Isten üzenetének hordozójával kétféle módon kerül kapcsolatba az isteni Ige, mint tűz. Első és általános hatása szerint a hírnök égő tűznek érzi magában azt, amit rá bízott Isten, ezért nem bírja azt magába zárni és hallgatni róla: „mintha égő tűz volna szívemben, az én csontjaimba rekesztetve" (Jer. 20,9.). Van azonban olyan eset is, amikor Isten hírnökének a szájában válik tűzzé az, amit rá bízott Isten. Mivel az emberek többsége csak fának és pozdorjának minősül az Ige szerint, ezért a Szentlélek vezetésével hirdetett Ige, mint eleven tűz égeti őket, a lelkiismeretüket, ezért menekülnek előle, elbújnak a hatósugara elől. Jeremiás szájában is ilyen égető tűzzé tette Isten az ő Igéjét. „„Azért ezt mondja az Úr, a Seregeknek Istene… ímé tűzzé teszem az én igémet a te szádban, ezt a népet pedig fákká, hogy megeméssze őket!" (Jer. 5,14/b.).

A tűz fénye, mint világosság

Van azonban olyan eset is, amikor csak világításra használják a tüzet. Ebben az esetben senkit sem érdekel a melege, – de a fénye, az általa nyert világosság annál inkább. Ilyen világító eszköz lehet az Isten Igéje is számunkra. Messziről nézve talán tulságosan kicsiny fényforrásnak látszik, ezért sokan lekicsinylően kezelik. Ha azonban közelebb kerülnének hozzá, akkor már a maguk kicsinységét ismerhetnék föl az Ige fényénél.

Isten világosságában a lelki látásunk gyógyul meg, tisztább megvilágításban látunk és értünk meg olyan dolgokat, amik az Istennel való kapcsolatunk szempontjából nagyon fontosak. Ez történt Pál apostollal is a damaszkuszi úton, amikor Jézussal találkozott.

De ez történik velünk is, amikor megnyíllik előttünk az Ige, és megértünk olyan részleteket, amiknek korábban nem tulajdonítottunk jelentőséget. Mintha hirtelen új megvilágításba kerültek volna az Igében adott kinyilatkoztatások.

A tűz melege

A tűznek van még egy nagyon fontos jelentése, éspedig a melegítő hatása. Amikor a tél fagyos hidege válik uralkodóvá a természetben, akkor nagyon értékeljük, ha lehetőségünk van felmelegedni a tűz mellett. A mi lakásunkban radiátoros központi fűtés van, de van egy cserépkályhánk is, amiben télen minden nap tüzet gyújtunk, mert így csökkentjük a gáz számlánk összegét, de azért is, mert a cserépkályha által sugárzott meleg sokkal kellemesebb, jobb közérzetet ad, mint amit a központi fűtés tud biztosítani. Amikor vendégek jönnek hozzánk, és meglátják a tűz lobogását a kályha ajtaján keresztül, vagy megérzik a kályhából áradó meleget, azonnal odamennek és ki-ki a maga módján akar részesülni abból a melegből, ami a kályhából sugárzik.

Isten azt szeretné, ha mi is ilyen meleget sugárzó kályhák lennénk a körülöttünk lévő világ számára. A szeretet melegét kellene sugározzuk az emberek felé. Jeremiás azt írja ezzel kapcsolatban: „mintha égő tűz volna szívemben" (Jer. 20,9.). Ez a tűz az Istennel való élő közösségünk eredményeként gyullad fel bennünk, ami először még csak bennünket melegít fel, miként a kályhában meggyújtott tűz. Egy idő után azonban már a kályha is elkezdi kifelé is sugározni a benne égő tűznek a melegét. Így kell sugározni belőlünk is a szeretet melegének, hogy amikor az emberek megérzik közelünkben ennek a hatását, akkor ösztönösen közeledjenek hozzánk, nekünk pedig lehetőségünk legyen a bennünk lévő tűz melegét megosztani velük. Viszont soha ne feledkezzünk el arról, hogy nem mi vagyunk a tűz, csak bennünk van a tűz. Mi csak kályhák vagyunk, akiknek szívében Isten tüzet gyújtott, ezért a szeretet melegét sugározni is csak az Istennel való közösség által vagyunk képesek. Mert a bennünk égő tűz nem más, mint az Istennek bennünk és rajtunk keresztül való megnyilatkozása.

II.  A „só"

A „só" jelentősége az „áldozatok" bemutatáskor

Jézus azt mondta: „Minden áldozat sóval sózatik meg”. Ezt a kijelentését az ószövetségi írások egyikéből idézte, ugyanis több helyen is találhatunk hasonló gondolatokat.

„Minden te ételáldozatodat pedig sózd meg sóval, és a te ételáldozatodból soha el ne maradjon a te Istened szövetségének sója; minden te áldozatodhoz sót adj." (3Móz. 2,13.)

„Minden felemelt áldozatot a szent dolgokból, amelyeket az Úrnak áldoznak Izráel fiai, néked adtam örökkévaló rendelés szerint, és a te fiaidnak, és a te leányaidnak, akik veled vannak; sónak szövetsége ez, örökkévaló az Úr előtt, néked és a te magodnak veled." (4Móz. 18,19.)

„…az Úr, az Izráel Istene Dávidnak adta a királyságot Izráel felett örökre; néki és fiainak, sónak szövetsége által" (2Krón. 13,5.)

A „só" mint jelkép, Isten és népe közötti kapcsolatban arra volt szánva, hogy emlékeztesse a népet az Istennel kötött szövetség szigorú jellegére, amelyet maradéktalanul be kell tartani, mintegy „sóval" kell tartóssá tenni. A keleti országokban a „só", az állhatatosságot, és az ígéretekben vállalt hűséget jelentette.

A só jelentősége a mindennapi életben

Amit sónak nevezünk a mindennapi életünkben, az egy olyan ásványi anyag, amely a táplálékunk részét képezi, szervezetünk számára pedig nélkülözhetetlen létszükséglet. Vérünknek megközelítőleg egy százalékát képezi só. A szervezetünk élettani egyensúlya csak a só megfelelő tömegű jelenlétével biztosítható. Súlyos károk, életveszélyes betegségek léphetnek fel, ha a só mennyisége akár csak kis mértékben is csökken a szervezetünkben.

A só ugyanakkor nélkülözhetetlen ízesítő anyag is a táplálkozásunkban. A legértékesebb összetételű táplálékok nagy része élvezhetetlen anyaghalmazzá válna a só íze nélkül.

Tartósító hatása miatt is elég sok területen használják. A romlást előidéző spórákat megsemmisíti a közvetlen környezetében.

Bizonyos vonatkozásban egy élénkítőszer is, hiszen a só hatására kissé megemelkedik a vérnyomásunk, az érzékeink pedig élénkebben reagálnak a külső hatásokra. A só magához vonzza és visszatartja a vizet a szervezetünkben, ebből adódóan növeli a test víztartalmát, bizonyos védelmet ad a kiszáradástól.

De a só csak akkor tud érvényesülni, ha összekeveredett és megfelelően belevegyült abba a közegbe, ahová egy speciális cél érdekében el lett helyezve. „A sónak az eltartásra szánt anyaggal teljesen össze kell vegyülnie, és azt egészen át kell hatnia és átjárnia”  (Ellen G. White: GHB 39,2). Ez azonban nem az azonossá válást jelenti, hanem csak összevegyülést a hatás gyakorlás érdekében.

Amikor Jézus tanítványai válnak sóvá

Mint emberek, a bibliai jelkép szerint mindannyian sók lehetünk, mert befolyást tudunk gyakorolni abban a környezetben ahol élünk. De nem mindig fejtjük ki ezt az Isten adta képességünket, mert ez csak bizonyos feltételek mellett működik. A bűn miatt eredendően ugyan romlandó anyagból valók vagyunk, de megfelelő feltételek mellett sóvá alakulhatunk át a belső lényünkben. Ha befogadjuk magunkba az isteni sót, azaz Jézus Krisztust, aki a bennünk lakozó Lelke által átalakítja a belső lényünket a maga hasonlatosságára. A külső emberünk ugyan továbbra is romlandó marad ugyan, de a belső lényünk napról-napra átalakul és megújul (lásd: 2 Kor 4:16/b).

Jézus szerint minden hívő ember a föld sója: „Ti vagytok a földnek sója" (Mt. 5,13.). Egy keresztény emberről viszont csak akkor mondható el, hogy sóvá lett, ha már olyan befolyást gyakorol a közvetlen környezetére, amivel rombolni igyekszik és képes megsemmisíteni a rossz érvényesülését, a jó dolgok aktív létezését viszont tartósítani akarja. A keresztény akkor lett sóvá, ha már nélkülözhetetlenné vált abban a közegben, ahol él, ha visszavonulása esetén már hiányzik a jelenléte és az aktív tevékenysége, – mint a só íze az ételből.

A keresztény ember életének ízét a benne és általa megnyilatkozó szeretet adja, mert ha „szeretet nincs bennem, semmi vagyok" (1Kor. 13,2.). Ha viszont szeretet van bennünk, akkor ez automatikusan árad mások felé is. A Biblia szerint „Isten szeretet" (1Jn. 4,8.), ezért a mi életünk is csak akkor válik kellemesen ízessé mások számára, ha Isten Lelke lakik bennünk. Pál apostol szerint még a beszédünk, a kimondott szavunk is lehet „só" a környezetünk számára: „A ti beszédetek mindenkor kellemetes legyen, sóval fűszerezett; hogy tudjátok, hogy mimódon kell néktek kinek-kinek megfelelnetek" (Kol. 4,6.). Amilyen mértékben áthatja életünket Jézus természete, olyan mértékben tudunk mi magunk is sók lenni mások számára. A bennünk és általunk megnyilatkozó szeretet ad ízt az emberi kapcsolatainkban.

Többféleképpen lehetünk „sók"

Másokkal érintkezve nekünk is „sózóvá” kell válnunk, vagyis ott kell hagyni magunkból egy kis részt abban a környezetben, ahol élünk. Életünk íze kellemessé teheti a környezetünkben élő emberek életét. A bűntől elkülönült életünk következetes szokásai másokat is visszatarthatnak a rossz dolgoktól. Pozitív életpéldánk pedig serkentő hatást gyakorolhat másokra, hogy hozzánk hasonlóan a jócselekedetekben találják meg az örömüket.

Aki sót fogyaszt, az kívánni fogja a vizet, ezért ha mi a világ sójává lettünk, akkor a környezetünkben élő emberek felé megnyilatkozó befolyásunk hatására fel kell támadjon bennük a szomjúság az életnek vize után, amit a Jézussal való közösségből meríthetnek.

Ahogyan a só magához vonja és leköti a vizet a szervezetünkben, akként kell nekünk is vonzani az embereket Jézushoz, és megtartani Krisztus testében, az Egyházban.

Ahogy a sót bele kell helyeznünk a kiválasztott anyagba, hogy azzal összevegyülve fejtse ki hatását, akként kell a keresztényeknek is jelen lenni a világban, az emberek között élni és nem elkülönülni tőlük. Ezért kérte Jézus az Atyától azt: „Nem azt kérem, hogy vedd ki őket e világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól” (Jn 17:15). Ez azt jelenti, hogy személyes kapcsolatok nélkül semmit sem tudunk tenni az emberekért.

A só csak az őt körülvevő környezettel kölcsönös egymásra hatással tudja azt az eredményt elérni, amit a sótól elvárhatunk. Ha a só nem vesz át a környezetéből nedvességet, akkor sohasem tud felolvadni, megmarad az eredeti kristályos formájában, viszont így ő sem tudja a környezetét átalakítani. Jézus tanítványainak is szükséges egy bizonyos mértékig alkalmazkodni ahhoz a társadalmi réteghez, akiket befolyásolni szeretne. Nem kell ugyanolyanná válni, hiszen a só sem veszti el a só jellegét abban a közegben, ahová került. Pál apostol ezzel kapcsolatban írja a korinthusiaknak: „Mindeneknek mindenné lettem, hogy minden módon megtartsak némelyeket” (1Kor. 9,22.). Ez nem azt jelenti, hogy vegyük át a világ szokásait és mi is úgy éljünk, mint ők, azt viszont igen, hogy tudjuk elfogadni őket úgy, ahogy vannak, és ezt az elfogadást úgy gyakorolni, hogy ők is befogadjanak bennünket maguk közé.

Fenn áll a veszélye annak is, hogy sóként olyan töményen akarjuk adni magunkat, – még a szeretetetünket is – hogy az a másik ember számára már kellemetlen. Ezért mondja Pál: „A ti beszédetek mindenkor kellemetes legyen, sóval fűszerezett” (Kol 4:6). Vagyis mindig csak annyit adjunk magunkból, amennyire a másiknak szüksége van rá. De az sem biztos, hogy minden esetben a másik ember ízlése és igénye szerint kell adni magunkat és a szeretetünket. A mindennapi életben is szokták a sót úgy is használni, hogy az már egészségtelen, miközben az ember még mindig kívánja, és nem akar arra gondolni, hogy hosszú távon káros és egészségtelen számára, és egyáltalán nem tesz jót neki. Ezért ne mások kénye-kedve szerint legyünk „sók", hanem mi magunk mérjük fel, hogy milyen mértékben adjuk oda magunkat egy-egy emberi kapcsolatba. Ennek a szükségletnek a tiszta felismeréséhez pedig kérjük Isten Lelkének vezetését.

Esetenként szükséges lehet felmérni azt is, hogy egy adott szituációban elég mennyiségű sók vagyunk-e a körülmények vagy az emberek befolyásolására. Ezért nem biztos, hogy olyan dologba is bele kell vágnunk, amihez egyedül kevésnek bizonyulunk. Ilyen esetre is érvényes Jézusnak az a tanácsa: „Ha pedig nem hallgat rád, végy magad mellé még egyet vagy kettőt" (Mt. 18,16.), mert többen hatékonyabb befolyást tudunk gakorolni.

„Legyen bennetek só”

Jézusnak az a kijelentése, miszerint „ti vagytok a föld sója” (Mt. 5,13.), csak akkor lehetséges, ha előbb az valósul meg, hogy „legyen bennetek só” (Mk. 9,50.). Ezzel Jézus arra utal, hogy csak úgy és akkor lehetünk sóvá, ha előbb magunk is betöltekezünk, ha megtölt bennünket Krisztus sója, ha előbb beteljesül az, hogy „legyen bennetek só”. Ez azért nagyon fontos, mert eredendően mi is romlandók, esendők és ízetlenek vagyunk. Sok minden bomlaszthat, keseríthet minket belülről és kívülről egyaránt.

Isten és népe közötti kapcsolatban a „só" mint jelkép arra volt szánva, hogy emlékeztesse a népet az Istennel kötött szövetségi szerződés szigorú jellegére, amelyet maradéktalanul be kell tartani, jelképesen „sóval" kell tartósítani. A keleti országokban a „só", az állhatatosságot, a barátságot és az ígéretben való hűséget jelentette, ezért ez a mi esetünkben is ezt kell jelentse. Ilyen módon kell nekünk is az Istennek szánt élő áldozatunkat (Róm. 12,1-2) jelképesen sóval megfűszerezni, hogy azt így visszavonhatatlan odaszánássá tegyük. Mivel azonban mi nem tudunk tökéletes áldozatot bemutatni Isten előtt, ezért szükségünk van arra, hogy az odaszánt életünk felajánlásakor még hozzá adjunk valamit, mégpedig az isteni „sót", vagyis Jézus Krisztus életszentségét, amit Ő ingyen ajándékként biztosít részünkre. Csak ilyen módon lesz tökéletes az Istennek felajánlott áldozatunk.

„A rituális szolgálatban minden áldozathoz sót adtak. Ez a jó illat áldozatához hasonlóan azt fejezte ki, hogy egyedül Krisztus igazsága teszi elfogadhatóvá a szolgálatot Isten számára. Erre a szolgálatra utalt Jézus, amikor azt mondta: ‘Minden áldozat sóval sózatik meg... Legyen bennetek só’ (Mk 9:49-50). Mindenkinek, aki oda szánja magát ‘élő, szent és Istennek kedves áldozatul’ (Róm 12:1), részesülnie kell a megmentő sóban, Megváltónk életszentségében” (Ellen G. White: JÉ 371-372).

A befogadott krisztusi só először bennünket formál és alakít krisztusivá, majd pedig rajtunk keresztül gyakorol áldott befolyást a környezetünkben élőkre. De ahogy a só nem hívalkodik azzal a képességével, amivel magában rendelkezik, hanem egyszerűen csak átalakítja befolyásával azt a közeget, amibe belekerül, így kell nekünk is a saját környezetünkben sóvá lenni. Az ételünkhöz adott sóból kevés is elég, mert az a kis mennyiség is átjárja az ételt. Nagyon fontos még szem előtt tartanunk azt is, hogy a sóval nem csak egy plusz ízt adunk hozzá az ételhez, hiszen a só íze önmagában nem élvezhető, ezért a sónak elsősorban az a rendeltetése, hogy közreműködésével kihozza az ételünkben minden másnak a saját ízét is. Jézus egy másik jelképes tanításával fogalmazta meg ennek a lényegét. „Úgy fényljék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” (Mt. 5,16.). Vagyis ha a krisztusi só van bennetek, akkor igyekezzetek az emberek között olyan életet élni, hogy amikor látják bennetek az emberek ezt a krisztusi életet, akkor támadjon fel bennük is olyan vágyat, hogy akarjanak hasonló életet élni, alarják ők is befogadni magukba az isteni sót, Jézus Krisztust.

Az ízét vesztett só

„Jó a só, de ha a só ízetlenné válik, hogyan adjátok vissza az ízét?” (Mk 9,49-50).

A sónak jellegzetesen más íze van, mint az egyéb élelmiszereinknek, mindegyiktől különbözik és elüt, ezért ha krisztusi sóvá lettünk, akkor mi sem lehetünk olyanok, mint a környezetünkben élő emberek. Ha nincs krisztusi „ízünk”, akkor nem vagyunk igazából az Ő sói. Ez azt is jelenti, hogy fel kell tudjuk vállalni a másságunkat, nem lehetünk olyanok, mint az a közeg amiben élnünk kell, mert akkor a krisztusi küldetésünket nem tudjuk betölteni, nekünk ugyanis megmenteni, gyógyítani, ízesíteni kell ebben a közegben. Nem hallgathatunk, nem lapíthatunk a kereszténységünkkel, nehogy bajunk legyen belőle, mert egyesek szerint kereszténynek lenni nagyon maradi, mi pedig nem akarjuk, hogy megszóljanak vagy kinézzenek maguk közül.

Jézus arról beszél, ha mi nem adjuk tovább, nem képviseljük, nem szóljuk és mondjuk, tetteinkkel pedig nem éljük meg a krisztusi értékrendet és evangéliumot ebben a világban, a közvetlen környezetünkben, akkor csak úgy nézünk ki mint keresztény, de belül nem vagyunk azok. Jézus az ilyen esetekre értette azt, hogy „ízét vesztett só”, és  amikor a „só ízét veszti”, akkor már másra nem jó, csak hogy „kidobják és eltapossák” (Mt. 5,13/b.).

Nagyon fontos, hogy ne sót akarjunk adni az embereknek, mert akkor mindig csak magunkat próbáljuk adni. Ahogy a só láthatatlanná válik átalakító tevékenysége közben, akként nekünk is csak úgy szabad az emberekre hatni, hogy eközben ne akarjuk magunkra irányítani a figyelmüket.

Ez egy veszélyforrást is jelenthet, amely estenként megkörnyékező kísértéssé válhat. Ezért Isten ettől a különleges veszélytől szeretne megóvni, amely egyrészt bennünket érhet mint sókat, másrészt pedig rajtunk keresztül másokat. Jézus szerint ugyanis elveszíthetjük az ízünket mint sók. Ez azért nagyon veszélyes, mert az ízét vesztett só is úgy néz ki, mint a jó só, csak éppen már nem tud ízt adni. Pál apostol úgy azonosítja az ízét vesztett sóhoz hasonló keresztényeket, mint „akiknél megvan a kegyességnek látszata, de megtagadják annak erejét." (2Tim. 3,5.). Ha elveszítjük ízünket, akkor már nem mi gyakorlunk befolyást a környezetünkre, hanem az hat vissza ránk negatív módon. A Jézussal való közösség által tudjuk biztosítani és megőrízni az életünk ízét.

 „Ha csupán valljuk az istenfélelmet, Krisztus szeretete nélkül, akkor nincs bennünk hatalom, erő a jóra. Ilyen élet nem gyakorolhat megmentő hatást a világra” (Ellen G. White: JÉ 372,f).

„Ha Isten Lelke nem használhat fel bennünket eszközül, hogy általunk Jézus igazságát e világgal megismertesse, akkor olyanok vagyunk, mint az ízét vesztett, értéktelenné vált só” (Ellen G. White: GHB 41,1).

III. Jézus üzenetének lényege

A „sónak szövetsége”

Amikor Jézus elért a tanításának a végéhez, akkor ennek summázatát azzal kezdte: „mert mindenki…”. Ez a „mert” szó egy összekötő fogalomként áll a mondanivalója elején, amivel arra utal, hogy ez a kijelentése összeköttetésben áll az előzőekben mondottakkal. Korábban ugyanis arra figyelmeztetett, hogy amennyiben a szemünk botránkoztat meg, akkor inkább vájjuk ki, mert jobb fél szemmel bemenni az Isten országába, mint két szemmel a gyehenna tüzére vettetni. A tűzzel való megsózatás tehát valamiképpen magyarázatul szolgál arra, hogy a „gyehenna” tüzétől csak egyetlen dolog védhet meg bennünket, és ez nem más, mint a tanítványsággal együtt járó „tűz”, az isteni tűz különböző változatainak feltétel nélküli elfogadása, illetve befogadása.

A „só" mint jelkép, az Istennel kötött „szövetséggel” együtt említve a Bibliában arra szolgált, hogy emlékeztesse a népet az Istennel kötött szövetség szigorú és örökkévaló jellegére, amelyet maradéktalanul be kell tartani, mintegy „sóval" kell tartóssá tenni. A keleti országokban a „só", az állhatatosságot, és az ígéretekben vállalt hűséget jelentette. Így adta Isten Áronnak és fiainak: „Minden felemelt áldozatot a szent dolgokból… sónak szövetsége”-ként, „ez örökkévaló az Úr előtt” (4Móz 18,19.) Hasonlóképpen adta „az Úr, Izráel Istene Dávidnak a királyságot Izráel felett örökre; néki és fiainak, sónak szövetsége által" (2Krón. 13,5.)

Amikor Jézus beszél a só szövetségéről Márk evangéliumának feljegyzése szerint, akkor kétféle változatban beszél róla: „tűzzel sózatik meg” illetve „sóval sózatik meg”. A következőkben részletesebben fogom majd kifejteni ennek a lényegét, most előzetesben csak annyit jegyeznék meg, hogy Isten és az ember közötti „só szövetségé”–nek van egy isteni és egy emberi oldala. Ennek a szövetségnek a kialakulását és létrejöttét minden esetben Isten kezdeményezi oly módon, hogy „mindenkit tűzzel sóz meg”, viszont mindig az emberen múlik, hogy mi lesz ennek az eredménye. De amikor ez az isteni kezdeményezés az eredményében pozitív módon megvalósult, akkor kezdődhet és következhet az emberi rész. Ennek megvalósítása a szövetség érdekében már a mi odaszánásunk függvényében történhet, vagyis „minden áldozatunkat sóval sózzuk meg”. Most nézzük meg ezt közelebbről.

„Mindenki tűzzel sózatik meg”

Első olvasatra kissé furcsának tünhet Jézusnak ez a kijelentése, hogy „mindenki tűzzel sózatik meg”. Hiszen azonnal kérdések tolulhatnak elő bennünk. Hogyan lehet „tűzzel” sózni? Vajon mire godolhatott Jézus, amikor ezt mondta?

A „mindenki tűzzel sózatik meg” azt jelenti, hogy Isten kivétel nélkül mindenkit érinteni akar a megtisztító tűz valamelyik változatával. De fontosnak tartom mindenek előtt megjegyezni azt, hogy a „tűzzel való sózás” minden esetben kizárólag az Isten eleve eldöntött kezdeményezésére történik, ezt nem végezheti egyetlen ember sem. A szabad akarat birtokában azonban „mindenki” eldöntheti, hogy miként fogadja Istennek ezt a kezdeményezését. Fellázadhat a megpróbáltatás tüze ellen, ami által tiszta hitet szeretne adni. Ellenállhat a lelkében feltámadó tűz ellen, ami belülről az Isten akarata szerinti élet elfogadására szeretné késztetni. Ellenállást fejthet ki, amikor Isten Igéjének tüzétől érzi megérintve magát, vagy amikor a másokért való szolgálat kötelességének belső tüze gyúllad fel benne a bizonyságtevésre. Elrejtőzhet az Ige által támasztott tűz világossága elől is, ha nem akar aszerint élni, ha „inkább szereti a sötétséget, mint a világosságot; mert az ő cselekedetei gonoszak” (Jn. 3,19.). Vagyis mindenki szabadon választhat. Isten azonban személyválogatás nélkül mindenki életében kezdeményezi a szövetség létrehozását, mert Ő „azt akarja, hogy minden ember idvezüljön és az igazság ismeretére eljusson.” (1Tim. 2,4.). Ennek megvalósítása érdekében indítja el a szövetség megvalósulásának kezdeményezését, vagyis a „tűzzel” való megsózást.

A Biblia jelkép nyelvezetében használt „tűz” szót azért köti össze Jézus a sózás fogalmával, mert az Isten által használt gyakorlatban ugyanolyan törvényszerűséggel működik, mint a „sóval” való megsózás esetében, és a következményében is hasonló belső átalakulást eredményez. Vagyis egy teljes változást hoz létre az ember belső életében. Amikor Isten kezdeményezéseként az „Ige” érint bennünket „mint tűz” (Jer. 23,29.), vagy éppen az a „tűz,” érint, „amely a próbáltatás végett támad" fel közöttünk (1Pét. 4,12.), esetleg bennünk gyullad fel „tűz”, amely éget belülről, a lelkiismeretünben, „mintha égő tűz volna szívemben" (Jer. 20,9.), akkor mindig valamilyen változás következik be az életünkben. Egyik oldalon ellent lehet állni ezeknek az isteni kezdeményezéseknek, el lehet utasítani magunktól, meg lehet keményíteni a szívünket. Az ilyen reakciók is egyfajta belső változást eredményeznek. De teljesen másként következik be változás azok esetében, akik elfogadják Isten kezdeményezését, vagyis nem fejtenek ki ellenállást, azoknak az élete az isteni tűz hatására változik meg, amit Isten a „megsózás” törvényszerűségével hoz létre. Így tud beteljesedni bennünk az, amit Jézus mondott: „legyen bennetek só” (Mk. 9,50.). Ilyen módon tölt meg bennünket Krisztus sója, vagyis részesülünk „a megmentő sóban, a Megváltónk életszentségében” (EGW:: JÉ 371-372).

Az isteni „tűzzel” való megsózatás azonban nemcsak minőségi változást hoz létre bennünk, hanem a jellembeli tartósításunkat is jelenti, mert megmaradni is segít az Isten által kezdeményezett szövetségben. Azt is mondhatnánk, hogy a tűzzel való megsózatás eredményez „sós”, azaz tartós, krisztusi jellemet bennünk, és segít azt megőrízni.

Amikor a megpróbáltatások tüze vagy éppen az Isten Igéje mint tűz tisztogat, az mindig azért történik, hogy elválasszon a bűntől és a bűnös életmódtól. Ezért mondja Péter apostol: „ne rémüljetek meg attól a tűztől, amely próbáltatás végett támadt köztetek” (1Pt 4,12). Ez a tűz ugyanis csak olyan mértékben perzseli meg az életünket, hogy eközben mi magunk ne égjünk el, csak a bennünk lévő bűn, ami salaknak minősül. Ahhoz hasonlóan történik ez, mint amikor a héber ifjak Nabukodonozor tüzes kemencéjébe lettek bedobva, ahol a kötelek leégtek ugyan róluk, de nekik még a hajuk szála sem perzselődött meg: „a tűznek semmi hatalma nem lett a testükön, és egy hajszáluk sem égett meg, és az alsó ruháik meg nem változtak, és a tűz szaga sem járta át őket.” (Dán. 3,27.). Ez minden esetben azért lehetséges, mert az oltár tüzének nagyságát és hatásfokát mindig Isten hűsége és szeretete tartja ellenőrzés alatt, illetve ebben a tűzben Ő is ott van velünk.

Ezért mondhatjuk azt, hogy ebben a tűzben nem ítélet, hanem kegyelem nyilatkozik meg. Az a kegyelem, amely ki akar menteni bennünket a gyehenna lángjaiból, hogy biztos kézzel vigyen be az Isten országába. Ezt a tüzet az Isten só-szövetsége izzítja, és ebben a szövetségben rejlő szeretet örködik fölötte, aki velünk együtt ott van a tűzben. Ezt élték át a héber ifjak is a tüzes kemencében. Amikor a király belenézett a kemencébe, akkor azt mondta: „Nem három férfiút veténk-é a tűz közepébe megkötözve?…  Ímé, négy férfiút látok szabadon járni a tűz közepében, és semmi sérelem sincs bennük, és a negyediknek ábrázata olyan, mint valami istenek-fiáé.” (Dán. 3,25.).

„Minden áldozat sóval sózatik meg”

Amikor a hívők „tűzzel sózatnak meg”, akkor az ószövetségi gyakorlathoz hasonlóan ők maguk válnak jelképes értelemben egészen égő áldozattá. Oda kell helyeznünk magunkat Isten oltárára, és hagynunk kell, hogy Isten „tüze” elvégezze bennünk azt, amit szeretne. Az áldozatnak sóval való megsózatása a mi áldozatunk bemutatására mutató kijelentés, olyan cselekmény, amit minden esetben nekünk kell megtenni. Ha már bekövetkezett életedben az a csoda, hogy az Isten „tüze” megérintett, és ennek hatására kezdenek megváltozni benned és körülötted a dolgok, ­- a gondolkodásodban, az értékítéletedben, az Isten és emberek felé való viszonyulásodban - akkor elérkezett az ideje annak, hogy most már te is tedd meg Isten felé azt, amit csak te tehetsz meg. Valójában ez lenne az ember része az Istennel kötött „só szövetség”-ben. Ahogy Isten „mindenkit tűzzel sóz meg”, akként kell nekünk ebben a szövetségben minden áldozatunkat „sóval megsózni”, mert Isten azt mondta, hogy „minden áldozatodat sóval mutasd be” (3Móz. 2,13.). Jézus tanításában az emberi részt jelenti ez, mert ekkor már tőled várja Isten azt, hogy legyél kész önmagadat áldozatként hozni elé, de nem akárhogyan, hanem legyen ebben az áldozatban „só”, mert csak így maradhatsz meg a „só szövetség”-ben, csak így lehet Isten előtt kedves az áldozatod.

Pál apostol azt mondja: „szánjátok oda a ti testeiteket (vagyis magatokat) élő, szent és Istennek kedves áldozatul” (Róm. 12,1.). Péter pedig azt írja, hogy „lelki áldozatokkal áldozzatok, amelyek kedvesek Istennek” (1Pét. 2,5.). Mindkét apostol arra helyezi a hangsúlyt, hogy önmagunk odaszánása Isten előtt kedves módon történjen. Izráel számára Isten törvénybe foglalta az áldozat bemutatással kapcsolatban azt, hogy „minden te áldozatodhoz sót adj” (3Móz. 2,13.), mert csak akkor lesznek kedvesek Isten előtt. Ahogy Izráel fiainak sót kellett az áldozataikhoz adni, akként kell ezt gyakorolni nekünk is jelképesen, amikor lelki áldozatot akarunk bemutatni Isten előtt. Erre viszont csak akkor lehetünk képesek, ha előtte már érintett bennünket Isten tüze, vagyis már megsózott bennünket, mert csak így tudunk magunkból megsózott áldozatot hozni elé.

Életed odaszánásában a „só” azt jelenti, hogy az odaszánásod nem lehet pillanatnyi fellángolás, hanem csak „örökkévaló”. Azt jelenti, hogy késznek kell sóvá lenned abban a közegben ahol élsz, ha visszavonulásod esetén már hiányzik a jelenléted és az aktív tevékenységed a környezetednek, – mint a só íze az ételből. Azt jelenti, hogy még a „beszédetek is mindenkor kellemetes lesz, sóval fűszerezett" (Kol. 4,6.). Azt jelenti, hogy tudj otthagyni magadból egy kis részt abban a környezetben, ahol élsz, az életed íze váljon olyaná, amit szeretnek az emberek és újra és újra igénylik azt maguk számára. Az áldozatodban megnyilatkozó „só” azt jelenti, hogy megtartó befolyást gyakorolsz az emberek között, segítve nekik elszakadni a bűntől, hogy veled együtt éljenek krisztusi életet. Amikor az áldozatunkhoz „sót” adunk hozzá, akkor valójában már nem önmagunkat adjuk sóként, hiszen ebben a cselekményben mi nem sók, hanem az áldozatok vagyunk, áldozatként ajánljuk fel magunkat.

Amikor Isten tűzzel sóz meg bennünket, akkor valójában bennünket sóz meg, belénk helyezi a sót. Ebben az esetben nem mi vagyunk a só, hanem csak belénk adja Isten a sót. Ezt az isteni sót kell nekünk továbbadni, ennek a sónak kell belőlünk megnyilatkozni, ezt a sót kell engednünk, hogy rajtunk keresztül aktiválódjon és hatást gyakoroljon. Ezért amikor mi sót adunk az áldozatunkhoz, akkor olyan dolgot adunk, amivel nem magunkat adjuk, hanem valami olyat, ami a közreműködésünkkel képes aktivizálódni. Ez a só nem más, mint Krisztus életszentsége, amely a Vele való élő közösségünk által nyilatkozik meg bennünk és rajtunk keresztül. Ez a befogadott krisztusi só először bennünket formál a lelkünkben és alakít krisztusivá, majd pedig rajtunk keresztül gyakorol áldott befolyást a környezetünkben élőkre.

Az áldozatainkhoz adott só azt is jelenti, hogy csak a Krisztussal összekapcsolódott életünk teszi kedvessé Isten előtt az áldozatainkat. Krisztus által, a bennünk élő isteni só miatt válik jó illatúvá minden Isten előtti áldozatunk.

Az evangéliumban azt olvashatjuk: „Avagy mit adhat az ember váltságul az ő lelkéért?” (Mk. 8,37.). Ugyanis a bűnös ember áldozata önmagában teljesen értéktelen, nincs megigazító és megszentelő ereje és érdeme. Csak Krisztus érdemének, mint isteni sónak a hozzáadása teszi Isten előtt elfogadhatóvá. Ezt a lehetőséget Isten ajándékba adja nekünk, hogy mi éljünk vele. Nekünk semmit sem kell adnunk érte, mert ez nem az érdemeink jutalmazása, hiszen mindenkinek csak kegyelem szerint, ingyen adja Isten, nekünk csak el kell fogadni. „Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; Nem cselekedetekből, hogy senki ne kérkedjék.” (Eféz. 2,8-9.).

Ezért mondta Pál azt a nagyon lényegre törő, summás kijelentését: „És találtassam Őbenne, mint akinek nincsen saját igazságom a törvényből, hanem van igazságom a Krisztusban való hit által, Istentől való igazságom a hit alapján.” (Fil. 3,9.). Ezért már „nem azon aggódunk, hogy Isten mit gondol rólunk, hanem azon, hogy mit gondol Krisztusról, a mi helyettesünkről.” (EGW: Szemelv. II. 32,2.), és ez a gondolat rendkívül felemelő érzéssel tölthet el bennünket.