2.  Hasonló az "Ember-Fiához"

I. A kinyilatkoztatást adó bemutatkozás

A fejezet nyolcadik versében bemutatkozik a kinyilatkoztatást adó: „Én vagyok az Alfa és az Omega, kezdet és vég, ezt mondja az Úr, aki van és aki volt és aki eljövendő, a Mindenható”. Az itt bemutatkozó személyben Jézus Krisztus ismerhetjük fel. Ésaiás Izráel Megváltójáról mond hasonlókat: „Így szól az Úr, Izráelnek királya és megváltója, a seregeknek Ura: Én vagyok az első, én az utolsó” (Ésai. 44,6.).

Jézus egy nagyon jellegzetes módon mutatkozik itt be, ezt a bemutatkozást azonban gyakran használta a földön tartózkodása idején is: „ÉN VAGYOK” – görögül „EGO EIMI” –  héberül „ANI HU”. Ez a meghatározás a mindig „VAN”, az örökké létező Isten önmegjelölésére használt fogalom. Mózes az égő csipkebokornál találkozott ezzel az isteni névvel: „És monda Isten Mózesnek: VAGYOK A KI VAGYOK” (2Móz. 3,14.). Ez a név esetenként az Atya megnevezésére szolgál, máskor viszont, és gyakrabban Jézusra. Erre az isteni névre való utalást erősíti meg a vers második részében adott kijelentés is: „aki van, és aki volt.”

Ezt az „Alfa és Omega, kezdet és vég” bemutatkozást hasonlítani lehet a nálunk használatos „A-tól-Z-ig” kifejezéssel. Ez a szólásmód a teljességet, a maradéknélküliséget jelenti. Kifejezi azonban a mindenhatóságát is, vagyis azt, hogy ami van, az mind tőle származott: „Minden Őáltala lett, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett” (Jn. 1,3.). A szövegkritikusok szerint ez a meghatározás hiányzott az eredeti szövegből. Szerintük ugyanis ez csak az Atyára alkalmazható. A könyv későbbi fejezeteiben található kijelentések azonban teljesen igazolják ennek a kijelentésnek a hitelességét Jézusra nézve. A szövegkörnyezet egyértelműen Jézus szavait idézi, amikor megismétli önmaga azonosítására ezt a megnevezést: „És ímé hamar eljövök… Én vagyok az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég, az első és utolsó” (Jel. 22,13.).

II. A kinyilatkoztatás körülményei

A bemutatkozásban János apostol azonosítja magát a gyülekezet tagjaival, „Atyátok fia”  vagyok, „Társatok a Jézus királysága szenvedésében és tűrésében.” (9. vers). A királyság csak a szenvedés és türelem eredménye lehet. „Bizony mondom néktek, hogy ti, akik követtetek engem, az újjá születéskor, amikor az embernek Fia beül az ő dicsőségének királyi székébe, ti is beültök majd tizenkét királyi székbe” (Mt. 19,27-28.). „A ki győz, megadom annak, hogy az én királyi székembe üljön velem” (Jel. 3,21.).

A látomásokat Páthmos szigetén kapja az apostol. Páthmos szigete Efézustól délnyugatra fekszik, az Égei-tenger szigeteinek egyike. „A szigeten valék… az Isten beszédéért és a Jézus Krisztus bizonyságtételéért.” (9/b. vers). Vannak, akik ezt úgy értelmezik, hogy az apostol szándékosan ment oda, hogy átvegye az Isten beszédét és a Jézus bizonyságtételét. Valószínűbb azonban, hogy fogolyként került oda az Isten beszéde és a Jézusról való bizonyságtétele miatt. Ezt erősíti az is, hogy a rómaiak ebben az időben fegyenctelepnek használták a szigetet.

A látomással kapcsolatos körülményeiről azt írja, hogy „Lélekben valék ott…”, azaz elragadtatott állapotban. Hasonlóan élte meg a látomását akkor is, amikor a Mennybe pillanthatott be, ekkor az őt kísérő angyal azt mondta neki: „Jőjj fel ide, és megmutatom néked, amiknek meg kell lenni ezután. És azonnal elragadtatám lélekben: és ímé egy királyiszék volt letéve a mennyben” (Jel. 4,2.).

Ez azonban nem azt jelenti, hogy valamilyen testtől függetlenül is élni tudó lélek ekkor elhagyta Jánost, és a testtől önállóan létezett valahol a világmindenségben. Jánosnak ez a kijelentése olyan állapotot fejez ki ez, amikor a földi dolgok teljesen megszűnnek létezni, a látomásban résztvevő számára. Természetes érzékei háttérbe szorulnak, hogy csak egyedül az Istentől jövő üzenet számára legyen fogékony és befogadóképes.

Az itt megadott „Úr napjáról” sokféle elgondolás létezik. Az „Úr napja” alatt egyesek az „Úr nagy napját” értik és gondolják, miszerint: „Az Úr napja pedig úgy jőn majd el, mint éjjeli tolvaj, amikor az egek ropogva elmúlnak, az elemek pedig megégve felbomlanak, és a föld és a rajta lévő dolgok is megégnek.” (2Pét. 3,10.). János azonban nem azt mondja, hogy Ő látomásban szemlélte az Úr napját, hanem hogy a szigeten volt ekkor, ezen a napon.

Mások szerint az Úr napja a vasárnapot jelenti, mivel ezen a napon támadt fel az Úr Jézus, ezért egyházi körökben gyakran nevezik a vasárnapot az Úr napjának. Ezt az állítást azonban sehol sem támasztja alá a Biblia. Csak a II. sz. végén keletkezett apokrif irat  -  Péter apostol evangéliuma 9,12.  -  nevezi először az „Úr napjának” a Krisztus feltámadásának napját.

A Biblia szerint csak a hét hetedik napjáról, vagyis a szombatról mondható el az, hogy az „Úr napja”. Csak ezt a napot különítette el Isten a hét többi napjától. Csak ezt a napot áldotta és szentelte meg Isten. A Biblia egyértelműen a szombatot nevezi az „Úr napjá”-nak a Tízparancsolatban is: „De a hetedik nap az Úrnak a te Istenednek szombatja” (2Móz. 20,10.). Később az Ésaiáson keresztül adott rendelkezésében is a szombatot nevezte meg az Úr napjának: „Ha megtartóztatod szombaton lábadat, és nem űzöd kedvtelésedet szent napomon, és a szombatot gyönyörűségnek hívod, az Úr szent és dicsőséges napjának, és megszenteled azt, dolgaidat nem tevén, foglalkozást sem találván, hamis beszédet sem szólván:” (Ésai. 58,13.). Jézus önmagát nevezte meg a szombat urának, nem más nappal kapcsolatban mondja ezt: „Annak okáért az embernek Fia a szombatnak is ura.” (Mk. 2,28.). Vagyis Jézus a tulajdonosa és ura ennek a napnak, hiszen a teremtéskor Ő szerezte a szombatot az ember számára, ezért ezt a napot senki sem cserélheti le az Ő tudta és beleegyezése nélkül.

III. Hasonló az ember fiához

A próféta azt a parancsot kapja, hogy „amit látsz, írd meg” (11. vers). A kinyilatkoztatásokat tehát János csak láthatta, ám neki kellett megfogalmazni, amit látott, és átültetni azokat megfelelő szavakba. Éppen ezért volt szükség arra, hogy „lélekben”, azaz elragadtatott állapotban kapja a látomásokat. Csak ilyen állapotban volt képes hű közvetítővé lenni, hogy semmi se terelhesse el a figyelmét a kapott üzenetről.

Az utasítást adó szó hatására János a hang irányába fordul, és egy csodálatos kép tárul elé. Hét arany gyertyatartó között az ember Fiát pillantja meg. A hét gyertyatartó a hét gyülekezetet jelenti (20. vers). Azért alkalmazza Jézus ezt a szimbolikus képet, mert a mindenkori gyülekezetnek, Isten mindenkori egyházának, a világ világosságának kell lennie. Jézus azt mondja az Egyházához tartozókról: „Ti vagytok a világ világossága” (Mt. 5,14.). Pál apostol is hasonló jelképpel szemlélteti a mindenkori tanítványokat: „legyetek feddhetetlenek és tiszták, Istennek szeplőtlen gyermekei az elfordult és elvetemedett nemzetség közepette, kik között fényletek, mint csillagok e világon” (Fil. 2,15.). Az a tény, hogy ezek a gyertyatartók aranyból vannak, azt jelenti, hogy Isten szemében igen becses értéket képviselnek. Ezt a képet csak fokozza az, hogy János a gyertyatartók között látja Jézust, ami azt jelenti, hogy Ő állandó kapcsolatban van a gyülekezetekkel, gondozza és ápolja azokat. Jézus meg is ígérte tanítványainak ezt a kapcsolatot: „én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig” (Mt. 28,20.).

János először még bizonytalan abban, hogy kivel áll szemben. Úgy látja, hogy alakra hasonlít egy emberhez, de érzi és látja is, hogy több annál. Amikor kellően átértékeli a látottakat, akkor döbben rá, hogy Jézus Krisztus áll előtte isteni dicsőségben. Valószínű, hogy eszébe jutott ekkor a megdicsőülés hegyén látott kép is. „elváltozék előttük, és az ő orcája ragyog, mint a nap, ruhája pedig fehér lőn, mint a fényesség” (Mt. 17,2.). A Jézusról adott leírása is azt bizonyítja, hogy Jánosnak kellett a látottakat szavakba foglalni. Szeretné a legtökéletesebb, a legkifejezőbb képpel bemutatni Jézus látványát, ezért néha két hasonlatot is alkalmaz:  „a haja fehér” –  „mint a fehér gyapjú” –  „mint a hó” (14. vers).

Jézus dicsőségének szemlélése közben azonban mint egy holt a lábaihoz esett, és csak Jézus bátorítása után tudott megerősödni. Ne félj, mondja neki Jézus, hiszen „én vagyok az Első és az Utolsó”, vagyis a Mindenható. „és az Élő, pedig halott voltam, és íme élek, örökkön örökké.” Az „Én Vagyok” itt is a folyamatos élet, vagyis az örökké létezés meghatározására szolgál.

Az a tény, hogy Jézus él, biztosíték arra vonatkozóan, hogy az elhunyt igazak egyszer fel fognak támadni. Ennek megerősítésére jelenti ki: „Nálam vannak a pokolnak és a halálnak a kulcsai” (18. vers). A kulcs a Bibliában a hatalom jelképeként szerepel. „És néked adom a mennyek országának kulcsait; és amit megkötsz a földön, a mennyekben is kötve lészen; és amit megoldasz a földön, a mennyekben is oldva lészen" (Mt. 16,19.). „Jaj néktek törvénytudók! mert elvettétek a tudománynak kulcsát: ti magatok nem mentetek be, és akik be akartak menni, azokat meggátoltátok" (Lk. 11,52.). Mivel tehát a pokol és halál kulcsai Jézus kezében vannak, ez annak kifejezője, hogy a halál már egy legyőzött ellenfél. A Golgota áldozata által Jézus hatalmat nyert arra, hogy megnyissa a sírokat, és örök életre szólítsa elő onnan az övéit, a megváltottakat.

IV. János feladata a kinyilatkoztatásban

János újra parancsot kap arra, hogy mindezeket írja meg. Ezzel azt üzeni Jézus, hogy bármilyen sötét és kegyetlen legyen is az Egyház vagy az egyes ember életútja, a győzelem mégis biztosított mindenki számára. Mert a kulcs, –  a hatalom  –  Jézus kezében van.

A Jánosnak adott parancs meghatározza azt is, hogy a látomásban többlépcsős eseménysorozat vonul el János előtt. Először csak arra utal Jézus kijelentése, „amik vannak”, vagyis a jelenben vannak, majd arra is parancsot kap, hogy azt is írja le, „amik ezek után lesznek”, amik majd csak a jövőben teljesednek be.

A később leírtakból pedig azt is megtudjuk, hogy ez a jövő, kitart Jézus dicsőséges visszajöveteléig, sőt az újjáteremtett földig. Jézus fel akarja fedni János előtt és a gyülekezetek előtt is, a hét csillag titkát. Ennek érdekében egy másik hasonlatot is alkalmaz, ami által már egyértelműbbé válik a jelkép beazonosítása. „A hét csillag a hét gyülekezet angyala” (20. vers), tehát egy angyal, vagyis a gyülekezet angyala. És minden gyülekezeti korszaknak megvan a maga angyala.

A gyülekezetekhez küldött leveleit János apostol egy ilyen közvetítő angyal által juttatja el. Az „angyal” –  (angelos) küldöttet, követet jelent. Itt azonban nem egy mennyei angyalról van szó, hanem egy jelképes angyalról. Ez az angyal azokat az embereket jelképezi, akik Isten küldetésében, az Isten által rájuk bízott üzenetet hirdetik és képviselik. Ez az angyal nem valamely egyházkorszak vezető testületét, vagy papi klérusát jelképezi. A gyülekezet angyalát ugyanis Jézus a jobb kezében tartja, ebből adódóan csak azokat az embereket jelképezheti, akikre az alábbiak érvényesek:

1. A rájuk bízott üzenetet minden körülmények között készek képviselni, hiszen angyalok, ezért csak olyan embereket jelképez, akik valóban készek hűen közvetíteni a gyülekezet felé Jézus üzenetét.

2. Személyes és állandó kapcsolatuk van Jézussal, Jézus kezében vannak. A rájuk bízott szolgálat közben Jézus védelmét és vezetését tapasztalják.

3. Ez nem a nehézségektől és a megpróbáltatásoktól való védelmet jelent, hanem védelmet Sátán tőreitől, a hamis tanítások megtévesztésétől. Ez a vezetés és védelem a Szentlélek közösségét, és ebből adódóan a világosságban járást jelenti részükre.

4. Csak azokat jelképezheti ez a szimbólum, akik a megszentelődésben való győzelmes tapasztalatokat élnek át, és ez az életükből is láthatóvá válik. Ezért is vannak csillagoknak nevezve, mert ők „feddhetetlenek és tiszták, Istennek szeplőtlen gyermekei az elfordult és elvetemedett nemzetség közepette, kik között fényletek, mint csillagok e világon” (Fil. 2,15.).

5. A gyülekezet angyala a mindenkori egyházkorszak igazi papságát jelképezi. Nem a felszentelés alapján kiválasztottakat, hanem az egyetemes papság elve szerintieket. „Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok, hogy hirdessétek Annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket;” (1Pét. 2,9.).

Ellen White a következőket írja ezzel kapcsolatban:

„Isten szolgáit a hét csillag jelképezi, amelyek felett Ő, aki az Első és az Utolsó, különös gondviselést és oltalmat gyakorol… A menny csillagai Isten hatalma alatt állnak. Tőle nyerik a világosságot. Ő vezérli és határozza meg mozgási lehetőségeiket. Ha a kezét visszavonná tőlük, leesnének. Ez az eset áll fenn szolgáinál is. Ők csupán eszközök kezében, és mind az a jó, amit véghez visznek, az Ő erejéből történik.

Krisztus dicsőségére szolgál, hogy a Szentlélek működése által, szolgáit nagyobb áldássá teszi a gyülekezet részére, mint amilyenek a csillagok a világ számára. Az üdvözítő az ő erejük. Ha úgy néznek Reá, ahogy Ő nézett Atyjára, akkor elvégzik az Ő dolgait. Amilyen mértékben Istenre bízzák magukat, akként fogja részesíteni őket dicsőségében, hogy azt a világnak visszatükrözzék.”  (Evangélium Szolgái  2,1-2.)