53. Jézus a főpapok kezébe kerül
Mt. 26,46-75. Mk. 14,42-56. 66-72. Luk. 22,47-71. Jn. 18,1-27.
| I. Jézus elfogatása | III. Jézus tanítványainak reakciója |
|
|
 |
| II. Kajafás és a Nagytanács előtt |
Mt. 26,46-75. Mk. 14,42-56. 66-72. Luk. 22,47-71. Jn. 18,1-27.
| I. Jézus elfogatása | III. Jézus tanítványainak reakciója |
|
|
|
| II. Kajafás és a Nagytanács előtt |
Júdás már a vacsoráló helyről a főpaphoz sietett, hogy bevégezze azt, amire a papoktól harminc ezüst pénzt kapott, vagyis Jézus tartózkodási helyének elárulását.
A sötétségben való felismerés nehézségét úgy oldották meg, hogy Júdás ígéretet adott arra, hogy miután ő megtalálta Jézust a tanítványoktól megkülönböztetve, akkor meg fogja csókolni, és ezzel jelzi, hogy Őt kell a katonáknak elfogni.
Amikor a helyszínre érkezett a tömeg és nyilvánvalóvá lett a szándékuk, Péter azonnal Jézus és a tömeg közé ugrott és a főpap szolgájának kardját kirántva, a saját kardjával ütötte le annak fülét a fejéről.
Az a körülmény, hogy Péter egymagában kész volt egy egész sereg katonával szemben Jézus védelmére kelni, cselekményével teljesen magára vonta az emberek figyelmét, és ettől az élete valóban veszélybe került.
Ha Jézus nem avatkozik közbe, Péter rövid időn belül halott lett volna.
Péter határozott fellépése viszont egyértelmű bizonysága volt annak, hogy korábban teljesen komolyan gondolta azt, hogy Jézusért kész azonnal az életét is feláldozni.
Jézus így szólt Júdáshoz: “Barátom, miért jöttél?... csókkal árulod el az embernek Fiát?” Lk 22,48.
Jézus Júdás érdekében mondta ezt, ezeknek a szavaknak fel kellett volna ébreszteni az áruló lelkiismeretét, és meg kellett volna érinteni megkeményedett szívét.
Júdást azonban teljesen elhagyta minden emberi gyengédség, tisztelet és hűség, vakmerően és kihívóan állt Jézussal szemben, semmi jelét sem mutatta annak, hogy megváltozott volna az elhatározása.
Júdás teljesen át adta magát Sátánnak, már nem akart szabadulni, de ereje sem lett volna ahhoz, hogy ellene szegüljön utasításainak.
Az eseményeket olvasva az emberi értelem számára úgy tűnik, hogy a feldühödött tömeg tetszése szerint azt tehetett vele, amit csak akart, a Biblia viszont arról számol be, hogy Jézus egyáltalán nem volt ekkor kiszolgáltatott helyzetben.
A főpap szolgái előtt Jézus ekkor kinyilvánította, hogy bármikor igénybe vehetné a saját isteni hatalmát, és akkor ők megsemmisülten hevernének előtte a földön. Ján. 18,4-8.
Péternek pedig még azt is mondta, hogy bármikor kérhetné a mennyei Atyjának segítségét és védelmét. Mt. 26,53-54.
Jézus ezzel két dolgot szeretett volna megértetni ezekkel az emberekkel:
Egyrészt, hogy istenségéről meggyőződve még visszaléphetnek attól a szándékuktól, hogy Őt halálra adják, hiszen ezzel egy visszafordíthatatlan ítéletet vonnak magukra.
Másrészt viszont azt is tisztán kellett látniuk, hogy az Ő halálával nem egy tragédia történik, hanem csak az Isten megváltói terve válik valósággá, amit Ő önként vállal.
A Jézus halálát szorgalmazó emberek pedig csak véghez vitték Isten tervét oly módon, ahogyan Isten azt már előre látta. Csel. 4,26-28.
Jézus következetesen képviseli az evangéliumi feljegyzésekben, hogy az Ő életét senki sem veheti el Tőle. Ján. 10,17-18.
Mert Ő az élet forrása, még mások élete is Belőle fakad. Ján. 1,4. 11,25. 5,26.
Jézus tehát az isteni lényéből adódóan csak önként válhat meg az életétől, más nem veheti el Tőle, “Én teszem le azt, én magamtól”, mondotta.
Jézus ezzel is isteni hatalmát akarta bemutatni az ott megjelent emberek előtt, ezzel a kegyelem utolsó lehetőségét ajánlotta fel, többé egyikük sem mondhatja azt, hogy tudatlanságában cselekedett.
Titokban, az éj leple alatt fogták el, amivel kifejezték a szándékuk alattomos gonoszságát.
A vezető főpapok többszörösen is semmibe vették a törvényeket, csakhogy elítélhessék.
Éjszaka hívták össze az ítéletet kimondó nagy tanácsot.
Azokat nem hívták, akikről úgy gondolták, esetleg Jézus mellett foglalnának állást.
Hamis tanúkat állítottak fel Jézus ellen, csakhogy elmarasztaló ítéletet mondhassanak ki. Mt. 26,59-60.
Mindezt az Isten nevében tették azok, akiknek pedig az isteni elvek és az isteni igazság őreiként kellett volna a nép előtt állni.
Az egyik vád rendeltetése az volt, hogy a római hatóság előtt tegye bűnössé, és az ő hozzájárulásukat eszközölje ki a halálos ítélethez.
Lázít a Római Birodalom ellen és a császár ellen. Luk. 23,2.
A másik vádra azért volt szükség, hogy a zsidó törvények szerint is halálra lehessen ítélni.
Isten Fiának mondja magát, vagyis Istennek. Mt. 26,63-66.
A harmadik vádponttal pedig a Jézussal szimpatizáló nép támogatását akarták megnyerni Jézus elítéltetéséhez.
Le akarja rontani a templomot, ami a zsidó ember számára a legszentebb dolog volt. Mt. 26,60-62.
Pedig Jézus csak a testének templomáról beszélt ilyen összefüggésben. Ján. 2,19-21.
“Az élő Istenre kényszerítelek téged, hogy mond meg nékünk, ha te vagy-é a Krisztus, az Istennek Fia?”
Jézus erre azt válaszolta: “Te mondád” majd pedig ehhez a rövid feleletéhez még hozzátette a következőt: “Sőt mondom néktek: Mostantól fogva meglátjátok az embernek Fiát ülni az Istennek hatalmas jobbján és eljönni az égnek felhőiben”. Mt. 26,64.
Amikor azt mondta: “Mostantól fogva meglátjátok az embernek Fiát ülni az Istennek hatalmas jobbján és eljönni az égnek felhőiben” ezekkel a szavaival a fordított képét adta meg annak a jelenetnek, amely éppen akkor játszódott le.
A valóságban azt mondta nekik, hogy Ő az élet és a dicsőség Ura, Isten jobbján fog ülni, és meg fogja ítélni az egész földet és döntése ellen akkor nem lesz helye semmiféle fellebbezésnek.
Ekkor minden titkos dolog Isten jelenlétének a világosságában mutatkozik meg, ott lesz nyilvánvalóvá az is, amit éppen most készülnek végrehajtani ellene.
A főpapot meglepte az a gondolat, hogy egyszer el fog jönni a halottak feltámadása, és ekkor mindenkinek meg kell majd állnia Isten ítélőszéke előtt, hogy elnyerje tettei szerint való jutalmát.
Az előző kijelentése után szinte kórusban kérdezték meg Tőle: “Te vagy tehát az Isten Fia?”, mire Ő azt válaszolta: “Ti mondjátok, hogy én vagyok!”. Lk. 22,70.
Ekkor a főpap szavazásra bocsátotta a Jézus feletti ítélet kimondását.
“Azok pedig mondának: Mi szükségünk van még bizonyságra? Hiszen mi magunk hallottuk az ő szájából”. Lk. 22,71.
“Mi szükségünk van még tanúkra? Hallottátok a káromlást. Mi tetszik néktek? Azok pedig halálra méltónak ítélték őt mindnyájan.” Mk. 14,64-65.
Isten törvénye szerint a főpapnak semmilyen körülmények között sem volt szabad megtépnie a ruháját, a szolgálati öltözetét vagyis a palástját. III. Móz. 10,6.
“Minden ruhadarabnak, amit a pap viselt, teljesnek, folt és hiba nélkül valónak kellett lennie. A gyönyörű szolgálati ruhákkal jelképezték a nagy előkép, Jézus Krisztus makulátlan lényét. Isten semmi mást nem fogadhat el csak a tökéletességet, ruhában és magatartásban, szóban és lélekben.” (EGW: JÉ 611,3)
Szolgálati ruhájának megszaggatásával Isten törvényét tette hatástalanná Kajafás, ez a törvény ugyanis nem engedte meg a papoknak, hogy istenkáromlás esetében, a bűn miatt érzett borzalmukban, büntetlenül megszaggathassák szolgálati öltözetüket.
Ruhájának megszaggatásával Kajafás azt a helyzetet mutatta meg, amelybe a zsidók, mint nép kerülnek majd Isten előtt.
Amikor Krisztus a kereszten ezt kiáltotta: “Elvégeztetett!” akkor a templom kárpitja is ketté hasadt, vagyis Izrael elvált az Istenétől.
Kajafás tehát bátran megszaggathatta szolgálati ruháját, mert szolgálati ruhájának nem volt többé semmi értelme és jelentése, sem az ő számára, sem népe számára.
A tanítványok teljesen megrémültek, amikor azt látták, hogy Jézus engedi magát elfogatni és megkötöztetni.
Nem tudták megérteni Jézus magatartását, hibáztatták Őt, hogy megadta magát a csőcseléknek, ezért félelmükben “elhagyva Őt, mindnyájan elfutának”. Mk. 14,50.
Két tanítványról tudunk, akik az elfogatása után is követték Jézust, még a főpap udvarára is bementek utána, János és Péter.
Bár Péter csak egy bizonyos távolságból merte követni a csapatot, sok mai keresztényhez hasonlóan.
Ebből a távolságból ugyanis vállalni is lehet Jézus, de meg is lehet tagadni a hozzá tartozást, ha éppen úgy alakulnak a körülmények.
Tanuljunk a tanítványok esetéből, készüljünk fel arra, hogy minden körülmények között merjük megvallani azt, hogy mi Jézus követői és tanítványai vagyunk.
Péter apostol esete a főpap udvarán tökéletesen szemlélteti a korabeli emberek gondolkodásmódját az esküvel megerősített igazmondással kapcsolatban.
Amikor a főpap szolgái sorban felismerik Pétert és nyíltan a szemébe mondják, hogy “Te is a Názáreti Jézussal valál!”, akkor Ő háromféleképpen próbálta hitelesíteni az általa mondottak igaz voltát.
Először még csak egyszerű kijelentéssel: “Nem tudom, mit beszélsz”, “Nem ismerem, és nem is értem, mit mondasz”. Mt. 26,70. Mk. 14,68.
Később viszont már esküvel igyekszik megerősíteni a tagadását: “ismét megtagadá esküvéssel, hogy: Nem is ismerem ezt az embert”. Mt. 26,72.
Végül pedig már egy átokkal kiegészített eskü formával próbál tagadni: “Ekkor átkozódni és esküdözni kezde, hogy: Nem ismerem azt az embert”. Mt. 26,74.
Miközben a kakas hangja még a fülében csengett, az Üdvözítő elfordult a sötét pillantásokat vető bírálóitól és rátekintett szegény tanítványára.
Jézus tekintetéből mély szánalmat és szomorúságot tudott leolvasni; nem volt abban semmi harag.
Az emlékek hullámai csapongtak benne, visszaidézte emlékezetébe Jézus figyelmeztetését: “Simon! Simon! Ímé a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát, de én imádkoztam érted, hogy el ne fogyatkozzék a te hited” Lk. 22,31-32.
Magányosan, a sötétben űzte, hajtotta magát előre, míg végül azon a helyen találta magát, ahol néhány órával korábban nem tudott együtt virrasztani és imádkozni a Mesterével.
Most viszont pontosan azon a helyen, ahol kínszenvedésében Jézus kiöntötte szívét Atyja előtt, Péter arcra borult és ő öntötte ki keserű és bűnbánó szívét a mennyei Atya előtt.