Mt. 26,1-5. 14-19. Mk. 14,1-2. 10-16. Lk. 22,1-13. Jn. 11,45-57. 12,20-50.
| I. A főpapok előkészületei | III. Kicsoda az ember Fia? |
|
|
 |
| II. Jézus előkészületei az ünnepre |
Mivel ilyen nagy ünnepen nagyon sok ember gyűlt össze a világ minden részéről Jeruzsálemben, ezért a főpapok és az írástudók azon tanakodtak, hogy mimódon tudnák Jézust ebből kiiktatni, ha kell megölni.
Ezt a szándékukat még az ünnepek előtt akarták végrehajtani, mert féltek a Jézussal szimpatizáló néptől, féltek, hogy lázadás tör ki a nép között, ha nyíltan lépnek fel Jézussal szemben.
Milyen esemény váltotta ki, és mióta foglalkoztatta a főpapok gondolatát Jézus megölésének előkészítése?
Bethánia nagyon közel volt Jeruzsálemhez, ezért Lázár feltámasztásának híre gyorsan eljutott a városba.
Mivel Lázár feltámadásának tanúi közül sokan hittek Jézusban, ezért a papok és a Magas Tanács tagjainak ellene irányuló gyűlölete még jobban felerősödött.
Bár a szadduceusok, nem nézték jó szemmel Krisztus tevékenységét, mégsem voltak Vele olyan rosszindulatúak, mint a farizeusok, nem gyűlölték olyan keserűen.
Most viszont nagyon megijedtek, hiszen nem hittek a halottak feltámadásában, Lázár feltámasztásának valóságát azonban ők sem tagadhatták el.
Eddig a szadduceusok nem támogatták a Krisztis megölésére irányuló tervet, Lázár feltámasztása után azonban úgy döntöttek, hogy csak Jézus halála vethet véget ellenük ható bátor fellépésének.
Farizeusok és szadduceusok most jobban egyetértettek, mint valaha, az eddigi megosztottság helyett egységbe tömörültek Krisztus ellen.
A korábbi tanácsüléseken Nikodémus és József megakadályozták Jézus elítélését, ezért most mégsem hívták őket.
A szadduceusok ugyan egységesek voltak a Krisztussal szembeni gyűlöletükben, mégis óvatosságra intették a Tanács tagjait, mert féltek, hogy a rómaiak megfosztják őket magas tisztségeiktől, ha lázadás törne ki a nép között.
Amikor a tanács teljesen összezavarodott, felállt Kajafás, a főpap, és így szólt: “jobb nékünk, hogy egy ember haljon meg a népért, és az egész nép el ne vesszen”. Jn. 11,49-50.
Ezzel az okoskodással akarta elhallgattatni azok tiltakozását, akik azt merték mondani, hogy eddig semmi halálra méltót nem találtak Jézusban, így vált hazugsággá a főpap ajkán ez a legdrágább igazság.
Tanácskozásuk végén “parancsolatot adának, hogy ha valaki megtudja, hogy hol van, jelentse meg, hogy őt megfogják”. Jn. 11,57.
“Jézus azért nem járt többé nyilvánosan a zsidók között, hanem elment onnan vidékre, a pusztához közel, egy Efraim nevű városba; és ott tartózkodék a tanítványaival.” Jn. 11,54.
Ez a kis városka Jeruzsálemtől északra volt található, a Samáriába vezető úttól jobbra, félreesően a hegyek között, így senki sem tudta, hogy hol tartózkodik.
“Beméne pedig a Sátán Júdásba, ki Iskáriótesnek neveztetik, és a tizenkettőnek számából vala; És elmenvén, megbeszélé a főpapokkal és a vezérekkel, mimódon adja őt nékik kezökbe. És azok örülének, és megszerződének, hogy pénzt adnak néki; Ő pedig megigéré, és keres vala jó alkalmat, hogy őt nékik kezökbe adja zenebona nélkül.” Lk. 22,3-5.
Júdás addig dédelgette magában a pénz szerelmének vágyát, míg az jellemének minden jó vonása felett elhatalmasodott, még a Mesterével is szembefordult Simon házában.
A főpapok által felajánlott pénzjutalom reménye erősebb volt a Jézus iránti szereteténél, ezért kész volt a főpapoknak elárulni Jézus tartózkodási helyét.
A “harminc ezüst pénz” a mózesi törvény szerint a rabszolgákért járó váltópénz, azaz kártérítési összeg volt, ezt adták Júdásnak az árulásáért. Mt. 26,15. - II. Móz. 21,32.
Amikor Jézus megmosta a tanítványok lábait, és kendővel megtörölte azokat, Júdás szíve újra megremegett, és arra gondolt, hogy akkor és ott megvallja bűnét, de mivel nem tudott megalázkodni, inkább megkeményítette szívét a bűnbánattal szemben.
Amikor a tanítványai azt kérdezték Jézustól: “Hol akarod, hogy megkészítsük néked ételedre a húsvéti bárányt?”. Mt. 26,17.
Ekkor kiválasztotta Pétert és Jánost, és elküldte őket egy adott házhoz, ahol a házigazdának azt üzente: “A Mester üzeni: Az én időm közel van; nálad tartom meg a húsvétot tanítványaimmal”. Mt. 26,18.
Jézus szándékosan nem nevezte meg, kinek a házánál lesz elkészítve a húsvéti bárány vacsorája, mert tudta, Júdás arra készül, hogy elárulja a tartózkodási helyét.
Ezt a vacsorát zavartalan körülmények között akarta együtt tölteni a tanítványaival, nem akarta, hogy a főpapok megjelenése megzavarja az utolsó lelki közösséget.
Jézussal és tanítványaival kapcsolatban ez a nap csütörtökre esett, ekkor készítették elő a vacsorát, majd napnyugta után pedig Jézus is csatlakozott a többi tanítvánnyal. Mk. 14,17.
A főpapok viszont egy nappal később pénteken készültek elő a pászka bárány vacsorájára, ezért nem mentek be pénteken Pilátus törvényházába, mert akkor hitük szerint tisztátalanokká váltak volna. Jn. 18,28. 19,14.
Ezt a különbséget azzal magyarázzák, hogy ebben az időben már olyan sok ember jött fel Jeruzsálembe a húsvéti bárány elfogyasztására, amiből adódóan nem tudtak mindenkinek egy időben megfelelő helyet biztosítani erre az ünnepi eseményre.
Ezért először az átutazók és a szegényebb osztály tartotta meg, majd pedig a helybeliek, illetve a gazdagabb réteghez tartozók.
A rákövetkező szombat viszont nagy nap volt, mivel a hetedik nap szombatja egybe esett a húsvét első napjával, amit szintén “szombat”-ként kellett megünnepelni. Jn. 19,31.
A keresztény hagyomány szerint János-Márk szüleinek a házában történt ez az esemény.
Azért valószínűsítik ezt, mert Jézus eltávozása után is ebben a házban jöttek össze a Jeruzsálemben lévő hívők, Péter is ide ment a börtönből való szabadulása után. Csel. 12,12.
Amikor már úgy tűnt, hogy Jézus munkáját kudarc kíséri, hiszen majdnem az egész nép elvetette mint Messiást, akkor hallotta meg a hozzá jövő görögök sóvárgó kérését: “Látni akarjuk a Jézust”. Jn. 12,21.
A görögök kérésében lelki szemeivel meglátta az áldozatának eredményét, aratását.
Amikor egykor a napkeleti bölcsek eljöttek, hogy megtalálják Krisztust, földi élete kezdetén, úgy jöttek most élete végén ezek az emberek Nyugatról.
A pogány mágusok messze földről jöttek a betlehemi bölcsőhöz ajándékaikkal, hogy imádják a világ Megváltóját, most hasonlóképpen jöttek ezek a görögök a nemzeteket, törzseket, a világ népeinek képviseletében, hogy lássák Jézust.
Amikor Jézus a népe közömbösségére gondolt, lelke elszomorodott, a görögök érdeklődésében viszont a végső nagy aratás zsengéjét látta meg, ezért az Atyához fohászkodott: “Atyám, dicsőítsd meg a te nevedet!”. Jn. 12,28.
Ekkor azonnal szózat hallatszott az égből, amely azt mondta: “Meg is dicsőítettem, és újra megdicsőítem”. uo. 28
Az emberek, akik ott voltak és hallották ezt a szózatot, azt mondták egymásnak, bizonyára “mennydörgött” mások pedig azt mondták, valószínűleg “angyal szólt néki”. uo. 29.
Jézus azonban ekkor világossá tette a körülötte állók előtt: “Nem én érettem lőn e szó, hanem ti érettetek”. uo. 30.
Végezetül még azt mondta nekik: “ha felemeltetem e földről, mindeneket magamhoz von-szok. Ezt pedig azért mondá, hogy megjelentse, milyen halállal kell meghalnia”. uo. 32-33.
Jézus nem a hatalmas angyalfejedelem kivettetéséről beszélt ekkor, hiszen az megtörtént nem sokkal a teremtés után, most e-világ fejedelmeként lett kivetve újra.
Ádám és Éva legyőzésével Sátán lett az úr, a fejedelem az Isten által teremtett élő világ felett itt a Földön, “mert akit valaki legyőzött, az annak szolgájává lett”. II. Pét. 2,19/b.
Ezt a tényt még Jézus is elismerte akkor, amikor Sátánt “e világ fejedelmé”-nek nevezte. Ján. 12,31. 14,30.
A Föld, azaz e-világ fejedelmeként még bizonyos alkalmakra visszajárhatott, hogy a Föld világát képviselje az Isten körül egybegyültek seregében. Jób. 1,6-7.
A Golgota keresztjén viszont Jézus ajkáról elhangzott egy kiáltás -“Elvégeztetett” - ami ilyen értelemben a Sátán feletti győzelem felkiáltása volt, amivel kihirdette, hogy végérvényesen visszavette a Föld feletti fejedelemséget tőle. Jn. 19,30.
Ezért nyilatkozott Jézus erről a küzdelemről előzetesen úgy, hogy “Most van e világ kárhoztatása, most vettetik ki e világ fejedelme”. Jn. 12,31.
“Mi azt hallottuk a törvényből, hogy a Krisztus örökké megmarad: hogyan mondod hát te, hogy az ember Fiának fel kell emeltetnie? Kicsoda ez az ember Fia?” Jn. 12,34.
Jézus nem ad egyértelmű választ, csak közvetett módon utal arra, hogy Istentől elég világosságot kaptak annak felismerésére, hogy “Kicsoda ez az ember Fia?”, mégsem ismerték fel és nem fogadták be. (Lásd: Jn. 1,1-12)
Az a körülmény, hogy Jézus ezek után újra elrejtőzött, arra mutat, hogy a hallgatói világosan megértették amit mondott nekik, de most sem akarták elfogadni mint Istentől küldött világosságot, mert a szándékaik és a cselekedeteik gonoszok voltak. (Jn. 3,20-21)
János apostol Ésaiás próféta üzenetére irányítja a figyelmet a felvetett kérdéssel kapcsolatban. Ésa. 6,1-5.
Amikor Ésaiás ezeket a kijelentéseket hallja Istentől a választott néppel kapcsolatban, akkor éppen egy különleges látomásban van része, az Úr dicsőségét szemlélheti, ami a Seregek Urának trónját veszi körül.
János apostol viszont azt jelenti ki, hogy amikor Ésaiás ezeket a kijelentéseket kapta, akkor “látá az Ő dicsőségét, és beszéle Ő felőle”.
Az apostol ezzel azt mondja ki, hogy Jézus Krisztus, vagyis az embernek fia nem más, mint az a seregek Ura, akit Ésaiás próféta szemlélhetett a trónján dicsőségtől körülvéve és a szent angyaloktól dicsőítve.
“A ki hisz én bennem, nem én bennem hisz, hanem abban, a ki elküldött engem.” Jn. 12,44.
“És a ki engem lát, azt látja, a ki küldött engem.” 45.
“Én világosságul jöttem e világra, hogy senki ne maradjon a sötétségben, a ki én bennem hisz” 46.
“Ha valaki hallja az én beszédeimet és nem hisz, én nem kárhoztatom azt: mert nem azért jöttem, hogy kárhoztassam a világot, hanem hogy megtartsam a világot.” 47.
“Mert én nem magamtól szóltam; hanem az Atya, a ki küldött engem, ő parancsolta nékem, hogy mit mondjak és mit beszéljek.” 49.