A tanulmány célja

1. Rámutatni, hogy az otthoni béke megőrzése harmóniát szerez.

2. Megmagyarázni, hogy a düh természetes emberi érzés, amelyet csak úgy lehet ellenőrzés alatt tartani, ha Krisztusnak van alárendelve.

3. Megmagyarázni, hogy egy kereszténynek nem szabad önkényeskedő magatartást tanúsítania.

A tanulmány vázlata

I. Béke az otthonban (Ef 4:26-27)

1. Ha megőrzik otthonukban a békét, megtapasztalhatják a harmóniát.

2. Az otthon békéje és harmóniája megőrzése érdekében szükséges a haragot Krisztusnak alárendelni és így ellenőrzés alatt tartani.

3. A konfliktusok azonnali megoldása csillapítja a haragot.

II. Az önkényeskedő erőszak nélküli családi hangulat (1Kor 13:4-5; Róm 13:10)

1. A keresztény otthonban nem szabad semmilyen önkényeskedésnek jelen lennie.

2. A romboló magatartás a megbocsátás, a jóindulatú szív és Isten ereje által megváltoztatható.

3. Akiket motivál a szeretet, arra törekednek, hogy másoknak ne okozzanak rosszat.

Magyarázat

I. Bevezető

Habár szándékunk otthonunkat a béke és a gyógyulás helyévé alakítanunk és a Biblia elvei szerint élnünk, gyakran megtörténik, hogy amikor meg szeretnénk oldani a konfliktusokat, túl könnyen megengedjük, hogy az önzés, a neveltetési mód, a nembeli különbség, a személyes választások vagy az ismeret hiánya utunkat állja.

II. A legjobb szándékok

Sokan azt hiszik, hogy a keresztény házaspároknak és családjaik tagjainak nagyon jól meg kell tudniuk érteni egymást, de a legjobb szándék mellett is sokszor az emberi természet mindezt meggátolja. Scott Stanley kijelenti, hogy “bizonyos szempontból a keresztény érett korúságra való eljutás az önnön gyarlóság valóságának elismerését jelenti, mialatt teljes erőnkkel a szentség állapotára törekszünk. Az igazság az, hogy mindaddig, míg a mennybe nem jutunk, nem fogjuk tudni megérteni soha sem teljesen a másik személyt, bármit tennénk ennek érdekében. A legfontosabb dolog, amit meg kell tennünk az, hogy vállaljuk a felelősséget saját magaviseletünkért, még akkor is, amikor élettársunk, úgy tűnik, egyáltalán nem törekszik arra, hogy megértsen minket vagy hogy támogassa kapcsolatunkat” (Scott Stanley, A Lasting Promise: A Christian Guide to Fighting for Your Marriage, 95).

Két gondolat emelkedik ki ebből a témából: “Törekedj előbb megérteni, s csak azután megértetni magad!” A másik gondolat pedig: “Azzal kezd, hogy szem előtt tartsd a véget!” (Stephen R. Covey, The 7 Habits of Highly Effective Families, 70, 201).

E negyedév tanulmányai azt sugallják, hogy a családi élet olyan, mint egy mérleg. Az élet akkor kellemesebb, amikor az emberek tisztelik egymást és kölcsönösen egymás gondját viselik. Amikor a család egyik tagja uralni akarja a többieket, sok szenvedés okozója lesz.

A házaspárok többsége négy olyan területet nevez meg, amely gondokat gerjeszthet. Kérdezd meg csoportod tagjait, mit gondolnak, melyek ezek. A statisztikákból ez következik: a pénz, a kommunikálás, a gyermekek és a szex. Egyéb, problémákat szító tényezők: a rokonok, a kikapcsolódás eszközei, módjai, az alkohol és a kábítószerek, a vallás, a karriervágy, a háztartás.

Ami a hétfői rész végén feltett kérdést illeti: szem előtt kellene tartanunk a tényt, hogy legtöbbször nem ismerjük a problémák mögötti valóságot, és mindössze csak feltételezgetésekbe bocsátkozhatunk. Nagyon valószínű, hogy azért nem ismerjük a háttérvalóságot, mert nem beszélünk meg nyíltan minden viszályt és problémát, amely a felszínre tör.

A harag gyakran tévesen értelmezett. A düh nem egyéb, mint egy másodlagos érzés, amelyet félelem, frusztráció vagy lelki fájdalom szül. A düh kitörése legkevesebb e három elsődleges érzés tünete.

Az önkényeskedéssel kapcsolatos szempontokat a jövő heti tanulmány is elemezni fogja, úgy hogy számos információ, amit ezen a héten sajátítottunk el, a jövő héten is alkalmazásra kerül. Egy gyermek számára a nemi megrontás az egyik legfájdalmasabb árulási tett: “a nemi tevékenységbe való bevonás ellen a gyermek nem tiltakozhat, nem érti a nemiség szabályait, következésképpen nem fejezheti ki tudatosan beleegyezését. A kiskorúak nemi megrontását a társadalmi törvények szigorúan tiltják” (www.andrews.edu/IPA/education/adolescent_health/Child_Abuse/sld002.htm). Az ellene elkövetett nemi visszaélésből a gyermek a későbbiekben azt érti meg, hogy nem azért szeretik és értékelik őt, amit voltaképpen az ő személye képvisel.

Fontos megértenünk, hogy amikor egy személyt nemi bántás vagy megrontás ér, lelkileg, érzelmileg és testileg is erőszak áldozata. Gyakorlatilag nincsen semmi más, ami többet ártana a gyermekben az Istenről mint mennyei Atyáról alkotott fogalomnak vagy képnek, mint a felnőtt által ellene elkövetett nemi visszaélés vagy erőszak, kiváltképpen akkor, ha a felnőtt a szülő vagy a gondozója, nevelője.

Miközben ezeket a kérdéseket megbeszélitek, lehet, hogy csoportod néhány tagja szükségét fogja érezni annak, hogy képzeletbeli határvonalat húzzon az elfogadható s az elfogadhatatlan dolgok közé, ami a testi fenyítést illeti. Olvasd el Ellen White idevágó javaslatait a Gyermeknevelés című könyv “Javító fegyelmezés” című fejezetéből.

“Melyek a büntetés megfelelő formái?” Olyan kérdés ez, amely érzékenyen érinti a keresztény szülőket. Akiknek határozott meggyőződésük van e témát illetően, nem nagyon engedik meg, hogy valaki az övékétől eltérő módszer helyességéről győzze meg őket. Ne engedjétek, hogy a csoportban a beszélgetés vitává alakuljon e kérdés körül. Felesleges időtöltés lenne.

A megbocsátás ritka, mivel az emberi természet igazságot követel. Saját szenvedésétől elvakítva, az ember vagy menekül, vagy megküzd – mindkettő tipikusan emberi válaszreakció. R. T. Kendall kijelenti: “Az a teljes megbocsátás tagadhatatlan bizonyítéka, ha imádkozni tudunk Istenhez azokért a személyekért, akik személyesen nekünk vagy szeretteinknek ártottak” (Total Forgiveness, 4).

Kendáll továbbá arról is meg van győződve, hogy “a teljes megbocsátás nem jelenti azt, hogy szemet hunyjunk afelett, hogy rosszat tesznek nekünk. Ahogy Isten is megbocsát az embereknek anélkül, hogy egyetértene bűneikkel, ugyanúgy nekünk is meg kell tanulnunk, hogy megbocsátani az embereknek, nem jelenti gonosz tetteik elfogadását” (uo., 12).

“Teljesen megbocsátani valakinek nem jelenti feltétlenül azt, hogy a szabadságunkat az illető személlyel akarjuk tölteni, hanem csupán hogy megszabadulunk a keserűségtől, amely a szóban forgó személlyel vagy tettével kapcsolatosan felgyűlt szívünkben” (uo., 8). A büntetés joga csakis Istené.

Kendall így folytatja: “A keserűségtől való szabadulás a Szentlélek kérése. Ő békéjét és örömét akarja megosztani velünk, valamint kinyilatkoztatni szent akaratát” (uo., 30).

1Jn 4:18: “A szeretetben nincsen félelem; sőt, a teljes szeretet kiűzi a félelmet, mert a félelem gyötrelemmel jár: aki pedig él, nem lett teljessé a szeretetben.”

Személyes bizonyságtétel

Nem mindig következik be a gyógyulás és a helyreállítás, ha kerüljük a konfliktusokat és a hibákat. Isten tudta, hogy Ádámnak és Évának a rehabilitációja nem történhetett volna meg, ha az Édenben hagyja őket, és azért bocsátja meg bűnüket, mert nem értették meg az isteni parancs áthágásának valódi súlyát. “Végső soron – mondhatta volna a Teremtő – egy falatot megenni a tiltott gyümölcsből, kis horderejű dolog. Voltaképpen nem akartak rosszat tenni; egyszerűen csak arra vágytak, hogy többet megismerjenek, s egy pillanat erejéig megfeledkeztek arról, hogy Tőlem függnek.” Egy ilyen engedékenység az Isten részéről végzetes lett volna világunk sorsa számára, mivel az összes bűn attól kezdve egyszerű kísérletnek – Isten parancsolatai elfogadható alternatívájának – lett volna nyilvánítva az elkövető részéről.

Az Isten által ősszüleinkre kiszabott büntetésnek korrigáló szerepe volt, célja pedig nekik és utódaiknak az örök kárhozattól való megmentése volt, a megváltási terv által. Ez a terv végtelen áldozatot kért Isten részéről, az ember részéről pedig engedelmességet és fegyelmet.

Ebben a kontextusban milyen állásponton kellene lennie a gyülekezetnek azokkal szemben, akik:

• Pletykálkodnak és bírálnak.

• Pénzt tulajdonítanak el az egyháztól.

• Megkérdőjelezik az egyház hitalapelveit, és arra buzdítanak, hogy a szombatiskola és az istentisztelet keretében a tagok szabadon nyilvánítsák ki véleményüket ez irányban.

• Házasságtörést követnek el, és azt állítják, hogy az egyháznak nincs semmilyen joga beavatkozni egy ember magánéletébe.

• Pénzt kérnek a tagoktól, hogy a saját “evangelizációs munkájukat” végezzék, anélkül, hogy erre a gyülekezet bizottságától engedélyt kaptak volna.

Az igazság az, hogy nincs olyan válasz, amely minden helyzetre megoldást jelentene. De vajon kötelessége-e az egyháznak feltétel és fegyelmezés nélkül megbocsátania mindazoknak, akik áthágják a szabályokat és bomlasztják a közösséget, s mindezt azon meggondolásból, hogy nehogy úgy tűnjék: megítéli az embereket és nem követi Krisztus példáját? Miként befolyásolja az egyház küldetését és imázsát a túlságosan megengedő viszonyulásmód? Hogyan lehet alkalmazni a fegyelmezést oly módon, hogy az összeegyeztethető legyen Krisztusnak a kereszten kinyilvánított szeretetével?

Elmélkedésre

Amikor megláttad kettőjüket belépni az imaházba, az volt az érzésed, hogy az egységes család példaképe. Stefánia soha egy rosszalló megjegyzést nem tett Marcellről, ez utóbbi pedig soha nem ártott felesége imázsának. Sokan példaként emlegették őket. Kissé visszahúzódottak voltak a gyülekezetben, s arcukon néha látni lehetett a szomorúság halvány árnyalatait. Azon kívül, hogy következetesen elutasították a nyílt kommunikációt, semmi kivetnivaló nem volt magatartásukban. A férj értelmes hozzászólásokkal válaszolt a szombatiskolai csoportban, a feleség azonban zárkózottabb volt: ritkán vett részt a gyülekezet programjaiban. Időnként hiányzott szombaton, a férje pedig azzal igazolta távollétét, hogy nem érezte jól magát, otthon kellett maradnia. Ha valamit fel lehetett volna róni nekik, az az volt, hogy nem voltak barátaik a gyülekezetben.

Otthon azonban komoly gondjaik voltak. Marcell nehezen elhihető zaklatásnak vetette alá feleségét. Testileg is bántalmazta. Stefániának hihetetlenül banális dolgok miatt kellett gyakran elszenvednie a verést: pénzt költött olyasmire, amiről a férjének nem számolt be vagy: megengedte két fiuknak, hogy játszani menjenek, mielőtt megoldották volna a házi feladataikat. De kapott már azért is, mert egy nappal többet ült a szüleinél, vagy mert elmondta a szomszédasszonynak, hogy a férje soha nem megy el vásárolni. Stefániának valamikor volt munkahelye, de a férje “alapos érvekkel” alátámasztott javaslatára otthon maradt és a gyermekek nevelésével foglalkozott, hogy minél fényesebb jövőt biztosítson számukra. Marcell sokszor kért tőle bocsánatot erőszakos gesztusaiért, és mindahányszor megígérte, hogy soha nem fog többé előfordulni. Aztán egy idő után újra kezdte a fenyegetéseivel, majd jöttek a csúnya veszekedések, s végül a testi erőszak. A ciklus azzal kezdődött, hogy megfenyegette a feleségét: ha elmondja a lelkésznek vagy a gyülekezet bizottságának az otthoni állapotokat, rettenetes dolog fog történni vele. A gyermekeket édességekkel vesztegette meg, nehogy elszólják magukat.

Az utcán és a gyülekezetben továbbra is a harmónia és az egyetértés mintaképei voltak.

Gyakorlati kérdések:

1. Magyarázzátok meg, mi lehet az oka annak, hogy Marcell erőszakot alkalmaz feleségével való viszonyában.

2. Önök szerint hogyan kellene reagálnia Stefániának férje önkényeskedésére és erőszakosságára?

3. Mit kell tennie a gyülekezetnek, amint értesül Marcell erőszakosságáról? Legitim lenne, ha közbelépne kettőjük életébe, hogy megoldja a problémát? Nem lenne kockázatos a beavatkozás? Mi a Biblia álláspontja a testi erőszakkal és más önkényes magatartás-megnyilatkozással szemben?