I.  A szenvedélyességről

Miközben arra teszünk erőfeszítéseket, hogy minden káros szenvedélytől mentes életet éljünk, és ezektől mentes legyen a természetünk is, ugyanakkor most mégis a szenvedélyes lelkiségről beszélünk. Miért is kell erről beszélnünk, illetve mi az, amit ezzel kapcsolatban meg kell beszélnünk? A szenvedélyes szó meghatározhat bizonyos negatív vonásokat a természetünkben, de ugyanakkor pozitív és értékes tulajdonságaink megjelölésére is használhatjuk. A “Magyar Értelmező Kéziszótár” szerint a szenvedély egy “sodró erejû érzelem” megnyilatkozás, ami jellemezhet valakit abban a tevékenységében, amit éppen akkor végez.

Ha valaki jól érti ennek a szónak a jelentését, akkor tudnia kell, hogy a szeretet is egy ilyen “sodró erejű érzelem”, amely hatalmas dolgok végrehajtására képes. A pozitív szenvedélyesség azonban sohasem érzelmi kitörésekben nyilatkozik meg, hanem minden esetben a másokért való cselekedetekben. Annak köszönhetjük a megváltásunkat is, hogy Isten ilyen sodró erejű érzelemmel szeret bennünket. Isten szeretetének ez a megnyilatkozása bennünk is hasonló érzelmeket szeretne kiváltani. “Mert Krisztusnak szerelme szorongat minket. Úgy vélekedvén, hogyha egy meghalt mindenkiért, tehát mindazok meghaltak; És azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, ezután ne maguknak éljenek, hanem annak, aki érettük meghalt és feltámadott.” (II. Kor. 5,14-15.)

Az alapkérdés tehát az, hogy érzed-e magadban Krisztus szerelmének a szorongatását? Érzel-e magadban valamilyen irányba olyan sodró erejű késztetést, aminek nem tudsz ellenállni, és úgy érzed, hogy muszály megtenned azt? Ha sohasem érzel ilyet, akkor baj van, és ez a baj a kereszténységed alapjainál keresendő, a Krisztussal való személyes, élő kapcsolat vonatkozásában. Ugyanis nem létezik olyan ember, akit a Krisztussal való kapcsolat nélkül is szorongatna a Krisztus szerelme. De olyan ember sem létezik, akinek ha Krisztussal való élő közössége van, akkor ne érezne újra és újra egy belső kényszerítő késztetést valaminek a megtételére.

Ha krisztussal éled az életed, akkor Krisztus szerelme szorongatni fog annak megtételére, amit Isten általad szeretne elvégeztetni országának építéséért. Ha tehát még semmire sem érzel késztetést, akkor imádkozz érte, hogy a lelkiismeretedben támadjon fel ez a belső hang és ez a sodró erjű érzés. De ne várd közömbösen ennek a bekövetkezését, hanem feszült figyelemmel lesd, mint életed egyik legfontosabb eseményét.

II.  Küldetésünk a gyakorlatban

Mivel missziókonferencián vagyunk, ezért ebből automatikusan adódik, hogy mindenek előtt a missziós küldetésünkről kell beszélnünk. Ezért témánkkal kapcsolatosan a következő kérdéseket kell feltenni magunknak: Jellemez-e bennünket szenvedélyes küldetéstudat a missziós tevékenységünkben? Elmondható-e rólunk az, hogy a Krisztushoz hasonló lelkiség tölt be bennünket? Isten Igéje ugyanis azt is mondja; “Az az indulat legyen bennetek, mely volt a Jézus Krisztusban is” (Fil. 2,5.).

Azt a küldetést, amit Jézus ruházott ránk, különbözőképpen végezhetjük el. Tehetjük úgy, hogy csak azt mondjuk el az embereknek, amit Istenről olvastunk, hallottunk, vagyis megtanultunk. De ezt végezhetjük teljesen lélektelenül és személytelenül, mintha csak egy betanult leckeként adnánk tovább a megszerzett ismereteinket. A bennünket hallgató emberek általában megérzik, ha a bizonyságtételünk mögött nincs lélek és élet, mert bár Istenről beszélünk, de hiányzik az Istennel való kapcsolat és közösség. Ellen White Kain áldozatához teszi hasonlóvá a Krisztus nélküli bizonyságtételeket. Bár a következő idézetben ezt a megállapítást a prédikátorokkal kapcsolatban mondja el, én azonban úgy gondolom, hogy ez Krisztus minden bizonyságtevő tanítványára érvényes.

“Sok prédikátorunk csak beszédeket tartott, bizonyítékokat adott elő bibliai tárgyakról, és alig említette a megváltó megmentő erejét. Bizonyságuk így nélkülözte Krisztus megtisztító vérét. Áldozatuk Kain áldozatához hasonló. Ő elhozta a föld termését az Úrnak, amely önmagában véve elfogadható lett volna Isten szemében. Maga a gyümölcs valóban nagyon jó volt, azonban hiányzott belőle az áldozatbemutatás erkölcsi ereje - a megölt Bárány vére - amely Krisztus vérét jelképezi. Ehhez hasonlít a Krisztus nélküli prédikáció. Nem találja el a szívet, nem kelti életre azt a kérdést: ‘Mit cselekedjek, ha üdvözülni akarok?’..... A Bűnös tekintetét a Golgotára kell irányítanunk, hogy a kisgyermek egyszerű hitével bízhasson Krisztus érdemeiben, hogy elfogadja igazságát és higyjen kegyelmében.” (Evang.Szolg. 98,1-2.)

Isten azt várja tőlünk, hogy a megtanult ismereteinket úgy adjuk tovább, hogy előtte engedjük át életünket az ő átformáló hatalmának. Vagyis alkalmazzuk a megismert igazságokat először a saját életünkben. Engedjük, hogy a megismert igazságok megszentelő befolyása alakíthassa és formálhassa a teljes életünket. Ellen White azt mondja, hogy a befejező munkában csak azok lesznek képesek a világot inteni és egy jobb útra tanítani, akiknek nagy világosságuk van, és ez megszentelte az életüket, és ezzel a megszentelt élettel állnak oda az emberek elé. (Test. 5. 278,2.)

“A világnak adandó kegyelmi fény utolsó sugara, s a könyörület utolsó üzenete legyen kinyilatkoztatása Isten jellemének, ami: a szeretet. Nyilvánítsák ki Isten gyermekei az Ő dicsőségét. Életükben és jellemükben mutassák meg, hogy mit tett érettük az Isten nagy kegyelme.” (Kriszt. Péld. 310,4.)

“Krisztus mindennél jobban vágyik olyan eszközökre, akik megismertetik a világgal Lelkét és jellemét. A világnak pedig mindennél nagyobb szüksége van arra, hogy emberek bemutassák a Megváltó szeretetét.” (u.o: 314,1.)

Isten azt várja tőlünk, hogy missziónkat úgy teljesítsük, hogy az az Istentől kapott ismereteknek a jó illata legyen az emberek számára. “Hála pedig az Istennek, aki mindenkor diadalra vezet minket a Krisztusban, és az ő ismeretének illatját minden helyen megjelenti mi általunk. Mert Krisztus jó illata vagyunk Istennek, mind az üdvözülők, mind az elkárhozók között.” (II. Kor. 2,14-15.).

Pál apostol azért használja ezt a hasonlatot, mert a jó illatot szívesen szívják magukba az emberek, szívesen állandósítanák annak a jelenlétét az életükben. Amikor viszont valamilyen kellemetlen szaggal találkoznak, akkor még az orrukat is befogják védekezésül. Ezért kell nekünk is figyelnünk arra, hogy az emberekből milyen reakciót vált ki a bizonyságtételünk. Mert a lelkesedés és a buzgóság önmagában még nem elég. Ha nem jó illatú a missziós lelkesedésed mások számára, akkor több kárt okozol, mint hasznot.

Az illat természetéhez tartozik még az is, hogy mindig láthatatlan marad. Mert az illat rendeltetése az, hogy az emberek figyelmét az illat forrásához irányítsa. A jó illatok megérzése nélkül nagyon sokszor elmennénk egy-egy gyönyörű virág mellett. Mivel pedig mi “Krisztus jó illata vagyunk”, ezért a mi feladatunk is az, hogy általunk Krisztust találják meg az emberek.

Pál apostol azt mondja, hogy ilyen bizonyságtételre magunktól nem vagyunk képesek és alkalmasak. (II. Kor. 3,5.) De Isten, aki kiválasztott és elhívott bennünket, Ő arra is kész, hogy alkalmassá tegyen bennünket. Ehhez azonban naponta oda kell szentelnünk magunkat Istennek, hogy az alkalmassá tétel munkáját elvégezhesse bennünk. Azt az átalakítást, aminek eredményeként szenvedélyes lelkiséggel végezzük azt a küldetésünket, amivel megbízott bennünket Jézus.

Szükségesnek tartom megjegyezni és kitérni arra is, hogy miért kell erről beszélnünk. Úgy gondolom, hogy Jézus fogalmazza meg legtömörebben a problémánk lényegét, az efézusbeli gyülekezethez küldött üzenetében. “Az a mondásom ellened, hogy az első szeretetedet elhagytad. Emlékezzél meg azért, hogy honnét estél ki, és térj meg, és az előbbi cselekedeteket cselekedd.” (Jel.2,4-5.).

Szomorú, hogy a mi gyülekezeteink és tagjaink többsége már elveszítette az első szeretet buzgóságát. Hiányzik a szenvedélyes bizonyságtételhez szükséges belső tűz, a Jézussal szerzett friss élményekből fakadó öröm lelkesítő ereje. Elveszítettük azt a sodró erejű belső késztetést, ami a samáriai asszonyt is magával ragadta, hogy minél több embernek elmondhassa; - “Megtaláltam a Messiást! - Kész vagyok mindenkit oda vezetni Hozzá!”

Gyülekezeteinket inkább az jellemzi, hogy egy-egy missziós megmozdulás alkalmával alig találunk embert a különböző feladatok elvégzésére. De nemcsak a buzgóság hiányzik, hanem az is, ami eredményessé teheti a missziónkat; a krisztusi lelkület, az Isten szerinti lelki élet. Sokan élik csupán külsőségekben, formálisan a hitéletüket - Ellen White hasonlatával élve, - miként az ajtó, amelyik forog a sarkán ki és be, mindig ugyanúgy és ugyanott, teljesen lélektelenül.

Amikor Jézus tanította az embereket, akkor álmélkodtak az Ő tanításán; “Mert úgy tanítja vala őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók.” (Mát. 7,29.). Ellen White a következő magyarázatot adja ehhez a kijelentéshez, de tanulságát mindjárt a mi életünkre is kivetíti:

Jellemünk és az, ahogy élünk, határozza meg, hogy milyen hatással vagyunk másokra. Ahhoz, hogy másokat meg tudjunk győzni Krisztus kegyelmének erjéről, nekünk is ismernünk kell tapasztalatból ezt az erőt. Az evangéliumnak, amit mások megmentése érdekében hírdetünk, a saját lelkünket megmentő evangéliumnak is kell lennie.” (N.O.L. 339,2-3.)

Az előző igében Jézus a megoldás útját is megmutatja; “Emlékezzél meg azért, hogy honnét estél ki, és térj meg!”. Egy másik ige által segít viszont annak megértésében, hogy honnét is eshetünk mi ki, aminek eredményeként elveszítjük szeretetünket és buzgóságunkat, hogy helyette közömbös és passzív emberekké váljunk.“Maradjatok én bennem, és én is ti bennetek. Miképpen a szőllővessző nem teremhet gyümölcsöt magától, hanemha a szőllőtőkén marad; akképpen ti sem , hanemha én bennem maradtok.” (Ján. 15,4.).

A megoldás tehát az, hogy maradjunk Jézussal élő közösségben. Akkor nem fogjuk elveszíteni az első szeretet buzgóságát, illetve visszanyerjük, ha már közben elveszítettük. Akkor mindig lesznek olyan új élményeink, amit fontosnak tartunk elmondani másoknak, vagyis lesz mondanivalónk. Akkor mindig fog égni bennünk az a vágy, hogy minél több embert vezessünk Jézushoz.

Nagyon sok dolog motiválhat bennünket arra, hogy szenvedélyes lelkülettel induljunk és vezessünk Jézushoz embereket.

Mindenek előtt, ha az az indulat van bennünk is, mint ami Jézusban, akkor mi is készen állunk lemondani és kimozdulni, hogy megkeressük és megtartsuk azokat, akik most még elveszettek. Pál apostol azt mondta; “Bizonyságot teszek előttetek a mai napon, hogy én mindenek vérétől tiszta vagyok” (Csel. 20,26.). Vajon mi is elmondhatjuk ezt Pállal együtt?

Ugyanakkor tudjuk, hogy a Szentlélek kiárasztásának előfeltétele, hogy megtanuljunk Istennel együtt munkálkodni emberek megmentéséért, mégis alig teszünk valamit, pedig azt mondjuk, hogy várjuk a késői eső kiárasztását.

“Ha egészen és teljes szívvel odaszenteljük magunkat Krisztus szolgálatára, Isten el fogja ismerni ezt a tényt Lelkének mérték nélküli kiárasztásával. De ez nem fog megtörténni addig, amíg a gyülekezet tagjainak nagyobbik része nem munkálkodik együtt Istennel.” (Keresztény Szolgálat: 253. - Korai és késői eső: 125.)

“Amikor majd szívünk egységbe kerül Krisztussal, életünket pedig az Ő munkájával hozzuk összhangba, akkor a Szentlélek éppenúgy lesz reánk is kitöltve, mint ahogy az pünkösdkor töltetett ki a tanítványokra.” (Test. 8. 246,2.)

Végül pedig azon a kérdésen gondolkozzunk el, hogy komolyan gondoljuk-e, szeretnénk-e, ha Jézus minél hamarabb visszajönne? Ha igen a válaszunk, akkor lássunk hozzá, hogy az Isten országának evangéliumát hírdessük az egész világon, bizonyságul minden népeknek, mert akkor eljön a vég, akkor hamarosan meg fog jelenni Jézus az ő dicsőségének királyiszékében, hogy elvigyen bennünket az ő országába.