SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

Mit adhatunk vissza?

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: Példabeszédek 27:23-27; Prédikátor 2:18-22; 5:10; Lukács 12:16-21; 2Korinthus 4:18; Kolossé 1:15-17

„És hangot hallottam az égből, amely ezt mondta nekem: Írd meg: boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg mostantól fogva. Bizony azt mondja a Lélek, mert megnyugszanak fáradozásuktól, és cselekedeteik követik őket” (Jel 14:13, ÚRK).

A munkáséveink befejezéséhez közeledve arra kezdünk figyelni az anyagiak téren, hogy az életünk végére gondolva megőrizzük a vagyonunkat. A nyugdíjazás megrázó élmény lehet. Hogyan haladjunk tovább anyagi szempontból?

Amint az emberek idősödnek, szinte természetes módon jön a jövő miatti aggodalom. A leggyakoribb félelmek közé tartozik a korai halál (mielőtt gondoskodni tudnának a családról), a túl hosszú élet (felélik a vagyonukat vagy a megtakarításukat), súlyos betegség (minden vagyonukat egyszerre elviheti), illetve a szellemi és/vagy testi leépülés (ki fog róluk gondoskodni?).

Ellen G. White a következőt írta ezekkel a félelmekkel kapcsolatban: „Ezek a félelmek mind Sátántól erednek… Ha az ember olyan pozícióba helyezkedik, amit Isten szán neki, akkor az utolsó napjai lehetnek a legjobbak és legboldogabbak… Tegyünk félre tehát minden szorongást és terhet, és töltsük ezt az időt olyan boldogan, amennyire csak lehet! Érleljük magunkat a mennyre” (Testimonies for the Church. 1. köt. 424. o.)!

Ezen a héten megvizsgáljuk, mit tanácsol Isten az utolsó éveinkkel kapcsolatban. Milyen dolgokkal foglalkozzunk, mit kerüljünk és milyen elveket kövessünk?

Olvassuk el Lk 12:16-21 szakaszát! Milyen időszerű üzenetet találunk itt? Mi miatt feddte meg az Úr a bolond embert? Mit árul ez el nekünk a javakhoz való viszonyunkról?

Azt is mondhatnánk, hogy Jézus példázata arról szólt, mit ne tegyünk nyugdíjaskorban, bár az üzenete ennél még tágabb. Tehát ha valaki azért hagyja abba a munkát, hogy csak önmagára költse az összegyűlt vagyonát, akkor vigyázzon és vegye a szívére ezt a történetet! Nem az a baj, ha az ember keményen dolgozik vagy meggazdagszik és az idő múlásával még gazdagabb lesz. A hozzáállás a probléma. A példázatbeli férfi szavai mutatják, mi az igazi gond: „tedd magadat kényelembe, egyél, igyál, gyönyörködjél” (Lk 12:19)!

„Ennek az embernek nem voltak a pusztulásnak kitett állatokénál magasabb rendű céljai. Úgy élt, mintha nem volna Isten, sem menny, sem örök élet. Mintha mindaz, ami nála volt, a sajátja lett volna, és nem tartozna semmivel sem Istennek, sem embernek” (Ellen G. White: Krisztus példázatai. Budapest, 1983, H. N. Adventista Egyház, 172. o.).

A bolond gazdag példáját követi, aki ebben az életszakaszban csakis magára gondol és figyelmen kívül hagyja mások szükségleteit, illetve Isten ügyét. Jézus példázatában nem látjuk jelét annak, hogy a gazdag ember lusta vagy becstelen lett volna. A baj azzal volt, ahogyan elköltötte azt, amit Isten rábízott. Mivel nem tudjuk, mikor fogunk meghalni, mindig álljunk készen az Úr akaratát cselekedni, ahelyett, hogy önző módon élnénk.

A Biblia azt az általános képet festi, hogy amíg csak képes rá az ember, addig dolgozik és tevékeny marad. Sőt, érdekes felfigyelnünk arra, hogy sokak szerint Dániel és Jelenések nagy prófétai könyveinek írói mindketten a nyolcvanas éveikben jártak, amikor befejezték a munkájukat. Történt ez abban a korban, amikor az átlagéletkor ötven év körül volt. Ellen G. White a hetvenedik életéve után írta néhány legismertebb és legkedveltebb könyvét, például a Jézus életét. Az idős kornak nem kell feltétlenül azt jelentenie, hogy már nem vagyunk tevékenyek. Igyekezzünk annyi jót tenni, amennyit csak az egészségünk enged! Jézus azt tanácsolja a második eljövetelét váróknak, hogy ne csak figyeljenek, hanem továbbra is dolgozzanak (Mt 24:44-46).

Hogyan kerülhetjük el életkortól és anyagi helyzettől függetlenül, hogy beleessünk abba a csapdába, mint a példázatbeli ember? Tegyük fel magunknak a kérdést: „Miért élek?”

Valaki egyszer megkérdezte a híres evangelizátortól, Billy Grahamtől, hogy mit tart a leginkább meglepőnek az élettel kapcsolatban most, amikor már megöregedett (Graham akkoriban a hatvanas éveiben járt). Mit felelt erre? „Az élet rövidségét.”

Vitathatatlan, hogy repül az idő.

Mit tanítanak a következő versek az emberi életről: Zsolt 39:12; 49:18; Préd 2:18-22; 1Tim 6:6-7; Jak 4:14?

Gyorsan eltelik az élet, ráadásul amikor meghalunk, semmit nem viszünk magunkkal, legalábbis az összegyűjtött anyagi javainkból nem. (A jellem? Az már más kérdés.) „Mert semmit sem vihet el magával, ha meghal” (Zsolt 49:18). Ez azt jelenti, hogy mindent másnak hagyunk hátra. És ki kapja meg a javakat? Természetesen az a korábban elkészített tervektől függ. Nem mindenki hagy maga után nagy örökséget, de a legtöbb embernek van valamenynyi vagyona, főleg, ha végig dolgozta az életét. Valójában fontos kérdés, hogy mi lesz a javainkkal a halálunk után, ezért foglalkoznunk kell ezzel.

Akinek az élete végén van vagyona, legyen az kevés vagy sok, annak a végrendelet elkészítése lesz az utolsó sáfársági tette. Fontos körültekintően kezelni azt, amivel Isten megáldott. Amikor az ember nem hagy végrendeletet, akkor az állami vagy polgári jogszabályok lesznek a meghatározók (persze attól függően, hogy hol élünk). Ha valaki végrendelet nélkül hal meg, a legtöbb polgári törvénykezés egyszerűen a rokonokra ruházza át a vagyont, akár szükségük van rá, akár nem; akár jól használják fel a pénzt, akár nem; akár nekik adtuk volna, akár nem. Az egyház nem kap semmit. Amennyiben az ember így szeretné, akkor rendben van, de ha nem, akkor már előtte tervet kell készíteni!

A legegyszerűbben mondva, mivel minden Istené (lásd Zsolt 24:1), bibliai szempontból észszerű következtetés, hogy amikor befejezzük azt, amivel megbízott minket az Úr, vissza kell térítenünk neki, a jogos tulajdonosnak azt, amit ránk bízott, ami megmarad, miután gondoskodtunk a hozzánk közel állók szükségleteiről.

Tudjuk, bármikor meghalhatunk, akár váratlanul, még ma is. Mi történne a hozzánk közel állókkal, ha ma halnánk meg? Mi lenne a vagyonunkkal? Úgy osztanák szét, ahogyan mi szeretnénk?

Az ószövetségi időkben az izraeliták többsége vagy földműves, vagy pásztor volt. Így az Úr a földművelés körébe tartozó szóhasználattal fejezte ki egyes ígéreteit. Péld 3:9-10 szakaszában Isten azt mondja, hogy ha az anyagiakban hűségesek vagyunk hozzá, akkor „megtelnek a te csűreid elégséggel”. Valószínűleg ma a legtöbb kereszténynek nincs csűrje. Tehát ezt úgy értelmezzük, hogy az Úr megáldja a munkánkat vagy a vállalkozásunkat, ha készek vagyunk követni Őt és engedelmeskedni neki.

Olvassuk el Péld 27:23-27 részét! Hogyan alkalmaznánk ma a keresztényi életre azt, hogy „Szorgalmasan megismerd a te juhaid külsejét”?

A Biblia óva inti a gazdagokat a szegények eltiprásától vagy a kapzsiságtól, de sosem kárhoztatja azt, ha az ember pénzt akar keresni, feltéve, ha nem csalással vagy mások elnyomása árán igyekszik azt megszerezni. A példabeszédek könyvéből vett mai igeszakasz éppen arra utal, hogy legyünk szorgalmasnak az anyagiakat tekintve, mert biztosítanunk kell a megélhetést magunk és a családunk számára. Lesz „elég kecsketejed, hogy táplálkozhass te, házad népe és szolgálóleányaid” (Péld 27:27, ÚRK).

Hogyan mondanánk el másképpen a mai napi bibliaszöveget? Talán ezt javasolhatnánk: „Vizsgáld meg a költségvetésedet és állapítsd meg az ügyeid állapotát!” Vagy „Készíts vagyonmérleget, lásd tisztán az adósság és a saját tőke arányát!” A munkás éveink során jól tesszük, ha időről időre átnézzük a végrendeletünket vagy egyéb okiratokat, illetve a meglévő vagyontárgyainkat, és amennyiben szükséges, frissítsük az iratokat. A végrendeleteket és a letéteket általában a vagyontervezési folyamat elején készítik el, így készülve fel az idő előtti halálesetre, vagy arra, ha egészségügyi ok miatt nem tudnának dönteni arról, hová kerüljön a hagyaték. Előre meg kell tervezni, mi történjen az ember vagyonával akkor, amikor az már nem az övé. Röviden, az Isten áldásai fölötti jó sáfárságba nemcsak az tartozik bele, ami az életünk során történik, hanem az is, ami utánunk jön – mert hacsak még az életünkben nem tér vissza az Úr, akkor egy nap már nem leszünk itt, az anyagi javainkat pedig hátrahagyjuk, akár kevésről, akár többről legyen szó. Így most ránk hárul, hogy előre gondoskodjunk arról, amivel Isten megáldott bennünket. Az is áldás lehet mások számára és szolgálhatja Isten műve előmenetelét.

„Mert nem örökkévaló a gazdagság” (Péld 27:24). Miért fontos mindig észben tartani ezt a gondolatot?

Milyen elveket emelhetünk ki a következő igeszakaszokból a pénzgazdálkodással kapcsolatban?

Péld 30:8 _____________________________________________________

Préd 5:10 _____________________________________________________

2Kor 4:18 ____________________________________________________

1Tim 6:17 ____________________________________________________

A pénznek óriási hatása lehet az emberekre, és sokak romlását okozza. Ki ne hallotta volna már, egyesek milyen szörnyű dolgokat követtek el a pénz miatt – akkor is, amikor már eleve sok volt nekik?

Csakhogy ennek nem kell így lennie. Isten hatalma által képesek lehetünk felülkerekedni az ellenségnek azon a kísérletén, hogy az áldásunkra szánt dolgot (anyagi tulajdont) átokká tegye.

A jó sáfárság körébe beletartozik, hogy előre tervezünk, gondolva a halálra. Az ember kísértést érezhet rá, hogy azonnal elkezdjen vagyont felhalmozni. Némelyek ezt azzal igazolják, hogy „Mindent elajándékozhatok majd akkor, amikor meghalok.” Bár ez kedvezőbb, mintha az egészet azonnal elszórnák, azért ennél jobban is lehet, sőt kell is dönteni.

„Láttam, hogy sokan visszatartják a támogatást Isten ügyétől az életük során. Azzal csitítgatják a lelkiismeretüket, hogy majd a haláluk idején nagylelkűek lesznek. Szinte nem merik gyakorolni a hitüket, nem mernek bízni az Úrban, ezért nem adakoznak még életükben. Krisztus nem azt kívánja, hogy a követői a halálos ágyukon jótékonykodjanak, az nem jelenthet mentséget az élők önzésére. Inkább a halálnak, nem pedig Isten ügyére adnak, akik az utolsó pillanatig ragaszkodnak a vagyonukhoz. Állandóan történnek veszteségek. Bankok csődbe mennek és a vagyon számtalan módon elveszhet. Sokan akarnak tenni valamit, de csak halogatják a dolgot, Sátán pedig igyekszik megakadályozni, hogy a pénz végül a kincstárba kerüljön. Elvész, mielőtt visszakerülhetne Istenhez, az ördög pedig ujjong emiatt” (Ellen G. White: Testimonies for the Church. 5. köt. 154. o.).

Miért legyünk különösen körültekintőek, hogy milyen indokokra hivatkozunk az anyagi áldásaink használatát illetően?

Bár nehéz kitalálni, milyen lett volna az élet a földön, ha az emberiség nem esik bűnbe, egy dolgot mindenképpen biztosra vehetünk: nem halmoznánk kincseket, nem lenne önzés, sem szegénység – pedig mióta történelmi feljegyzések vannak, ezek már sújtják a világunkat. A bűnbe süllyedt világban tapasztalható jelenség, hogy az ember a tulajdonának érzi azt, amiért megdolgozott, és ha becsületesen szerezte, akkor jogosan az övé. Végezetül pedig van egy fontos dolog, amire mindig emlékeznünk kell, attól függetlenül, hogy mennyi vagyonunk van vagy nincs.

Olvassuk el a következő verseket: 1Móz 14:19; Zsolt 24:1; 50:10; Kol 1:15-17; Zsid 3:4! Mi a központi üzenet mindegyikben? Miként hasson ez arra, hogy mit teszünk anyagi javainkkal, amelyekkel Isten megáldott bennünket?

Afölött sáfárkodunk és azt igazgatjuk, amit az Úr ránk bízott. Tehát végső soron minden Istené. Ő az, aki életet ad nekünk, aki miatt létezünk és akitől erőt kapunk bármire. Így tehát észszerű, hogy amikor elvégeztük, amit az Úr ránk bízott és miután gondoskodtunk a családunkról, a maradékot visszaadjuk neki.

„Kincset gyűjtünk a mennyben, ha Isten művére adakozunk. Védelmet élvez a balszerencsétől és a veszteségtől mindaz, amit oda gyűjtünk, örökre és maradandóan növekedni fog… [és] a mi számlánkra írják a mennyben” (Ellen G. White: Counsels on Stewardship. 342. o.).

Több előnye van annak, ha most, még életünkben adakozunk. Íme néhány: Az adományozó láthatja az adománya eredményét – egy új gyülekezeti épület épül, egy fiatal egyetemre mehet, fedezik egy evangelizációs sorozat költségét stb.

Egy szolgálatnak vagy egy embernek használ most, akkor, amikor a legnagyobb szüksége van rá.

A halálunk után nem lesz viszály a családon belül vagy a barátaink között.

Jó példát mutatunk a nagylelkűség és a szeretet családi értékeiről.

Csökkenti az adófizetési kötelezettséget.

Biztosítjuk, hogy az kapja az ajándékot, akinek adni akarjuk (nincs beleszólása a bíróságnak vagy az elégedetlen rokonoknak).

Bizonyítja, hogy az adományozó szíve nem önző, hanem önzetlenné lett.

Kincset gyűjtünk a mennyben.

Ellen G. White a következőt írja: „Azt, amit sokan a haláluk közeledtéig terveznek elodázni, aki valóban keresztény, még életerősen megteszi. Istennek szenteli magát, illetve a vagyonát, az Úr sáfárjaként jár el, így megelégedéssel tölti el, hogy teljesíti a kötelességét. Ő maga cselekszik, eleget tesz az Úr kéréseinek, ahelyett, hogy másokra hárítaná át ezt a kötelezettséget” (Testimonies for the Church. 4. köt. 480. o.).

Mit ért White azon, hogy „ő maga cselekszik”? A végrendeletben általában az örökhagyó jelöli ki azt, aki a halála után majd szétosztja a vagyont, a végrendeletben foglalt akaratával összhangban. Amikor az ember saját végrehajtója lesz, akkor osztja szét a vagyonát, amikor még él. Ha így teszünk, megelégedéssel tölthet el bennünket, hogy látjuk az eredményét és tudjuk: helyesen kezeltük a ránk bízott talentumokat.

A keresztények számára Krisztus második eljövetele az „áldott reménység”. Mind elképzeltük már, milyen nagyszerű lesz meglátni Jézust az ég felhőiben. Hallani akarjuk, hogy azt mondja nekünk: „Jól van” (Mt 25:21, ÚRK). Viszont mi történik akkor, ha Jézus visszatérése előtt elalszunk? Ha követtük kinyilatkoztatott akaratát, akkor most megelégedéssel nézhetjük, hogy a műve a mi erőfeszítéseinkkel halad előre. Tudni fogjuk, hogy a munka a halálunk után is folytatódni fog, mert megterveztük az örökhagyást.

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1)   Most is gyűjthetünk kincset a mennyben, viszont miért nem egyenlő ez azzal, mintha ki akarnánk érdemelni, vagy akár meg is akarnánk „vásárolni” az üdvösséget?

2)   A nagylelkűség mellett szükség van a bölcsességre is az adakozásban. Gyakran hallottunk már adakozásra felszólítást olyanoktól, akik időpontokat tűznek ki, hogy ez vagy az az esemény ekkor vagy akkor be fog következni, és utána már haszontalan lenne a pénzünk, tehát most adakozzunk. Hogyan tanulhatunk meg különbséget tenni az efféle megtévesztés, illetve a jogos lehetőségek között, amelyekre Isten ügye érdekében fordíthatjuk a pénzünket?

SIKLÓS JÓZSEF:

HÍVÁS ÉS KÜLDÉS

És a tizenkettőt

magához hívta,

hogy őket tanítsa,

hogy őket szeresse,

mennyek országa felé vezesse,

hogy Vele legyenek,

mert Benne Isten országa elközelgetett.

Jó Rá figyelni,

feszülten várni,

jó Vele lenni.

És a tizenkettőt

messzire küldte,

mert lázban hevülve

sok beteg jajgat,

rabbá igáznak démoni hatalmak.

Annyi kéz adni, békülni béna!

Sok száj bezárul, mondani néma

igazság szavát tiszta szeretetben.

Halál árnyától sokak szíve retten,

bűn súlya alatt sok lélek remeg…

Küldte őket, hogy szavuk nyomán

gyógyuljanak, szabaduljanak

és megtérjenek.