A SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNYHOZ

Jézus Jeruzsálemben 

Június 13., szombat délután

Ahogy a lenyugvó nap sugarai aranyszínűre festették az eget, csodás fénye ott ragyogott a templom tiszta fehér márvány falain, csillogott az aranyozott oszlopokon. A dombtetőről, ahol Jézus és követői álltak, úgy tűnt, mintha egyetlen hótömbből állna, arany csúcsokkal a tetején. A templom bejáratánál aranyból és ezüstből formált szőlő függött zöld levelekkel és tömör szőlőfürtökkel – a legképzettebb művészek alkotása. Ez Izraelt, az egyre terebélyesedő szőlőt jelképezte. Az aranyat, ezüstöt és az élő zöldet finom ízléssel és különleges szakértelemmel illesztették egymáshoz. Kecsesen feltekeredett a ragyogó fehér oszlopokra, fénylő kacsokkal tapadt aranydíszeikhez – magára vonta a lenyugvó nap tündöklését, s úgy csillogott, mintha a mennyből kölcsönözte volna dicsőségét.

Krisztus a képet szemlélte, a hatalmas tömeg rivalgása elcsitult, lenyűgözve nézték a szépség hirtelen feltárulását. Minden szem a Megváltóra szegeződött, látni akarták arcán az elragadtatást, amit ők maguk éreztek. Ehelyett azonban a bánat fellegét fedezték fel rajta. Meglepetten és csalódottan vették észre, hogy szeme megtelik könnyel, teste ide-oda hajladozik, mint a fa vihar előtt, és a fájdalom jajkiáltása tör fel remegő ajkáról, mintha a meghasadt szív mélyéről jönne. Micsoda látványt nyújtott ez az angyaloknak! Szeretett Parancsnokuk a gyötrelem könnyei között! Micsoda látvány volt ez a boldog seregnek, amely diadalkiáltásokkal, pálmaágak lengetésével kísérte Őt a dicső város felé, ahol ábrándos reményeik szerint uralkodnia kellett! Jézus sírt Lázár sírjánál, de akkor az emberi szenvedés átérzéséből fakadó isteni bánat miatt. Ez a hirtelen elszomorodás olyan volt, mint a nagy győzelmi kórusban egy gyászos hang. Az örvendezés közepette, amikor mindenki hódolattal adózott neki, Izrael királya könnyekre fakadt. Nem az öröm könnyei ezek, hanem a kimondhatatlan kínok könnyei és sóhajai. A sokaságra is hirtelen szomorúság szállt. Dicsőítő hangjuk elhallgatott. Sokan sírva fakadtak, mert együtt éreztek a bánattal, amelyet pedig nem is értettek.

Jeruzsálem látványa hasított Jézus szívébe – Jeruzsálemé, mely visszautasította Isten Fiát, megvetette szeretetét, nem hagyta magát meggyőzni hatalmas csodái által, most pedig az életére tör. Látta, milyen bűnt követett el Üdvözítőjének elvetésével, s mivé lehetett volna, ha elfogadja Őt, aki egyedül gyógyíthatta volna meg sebét. Ő eljött, hogy megmentse, hogyan mondhatna le róla? – Jézus élete, 575–576. old.

Június 14., vasárnap:  -  Győzedelmes bevonulás

A tanítványok kitörő lelkesedéssel terítették ruháikat az állatra, és ráültették Mesterüket. Eddig Jézus mindig gyalog utazott, így először csodálkoztak, amiért most egy állatot választott. Szívükben felcsillantotta a reményt az örömteli gondolat, hogy a Mester a fővárosba megy, királlyá kiáltják, majd érvényesítik uralkodói hatalmát. Útközben elmondták fényes várakozásaikat Krisztus barátainak, az izgalom közelben-távolban egyaránt terjedt, s a népben a várakozás a tetőfokára hágott. [...]

Ahogy felültették a csikóra, hangos diadalkiáltás remegtette meg a levegőt. A sokaság éltette a Messiást, királyát. Jézus most fogadta a hódolatot – ezt azelőtt sohasem engedte meg –, s tanítványai ezt bizonyítéknak tekintették, hogy boldog reményeik teljesülnek: láthatják Őt trónra lépni. A sokaság meg volt győződve róla, hogy eljött felszabadulásuk órája. Képzeletben már látták a római seregek kiűzését Jeruzsálemből, Izraelt újból független nemzetté válni. Mindenki boldog volt és izgatott, az emberek egymást fölülmúlva fejezték ki hódolatukat iránta. Nem tudtak külső pompát, ragyogást biztosítani, de átadták neki boldog szívük imádatát. Nem nyújthattak át drága ajándékokat, de felsőruháikat elé terítették szőnyegül, s az utat lombos olaj- és pálmaágakkal hintették be. Nem vihettek királyi zászlókat a diadalmenet élén, hanem óriási pálmaágakat vágtak – a győzelem természet adta jelképét –, és üdvrivalgás, hozsánnák közepette fennen lobogtatták azokat. – Jézus élete, 569–570. old.

Krisztus, amikor letekintett a kiválasztott városra, nemcsak Jeruzsálemért hullatott könnyeket az Olajfák hegyén. Jeruzsálem sorsában a világ pusztulását látta...

A nap nemsokára leáldozik. Az irgalom és kiváltságok ideje már-már lejár. Egyre sűrűsödnek a bosszúállás felhői. Az orvosolhatatlan veszedelem nemsokára rázúdul Isten kegyelmének visszautasítóira. De a világ alszik. Az emberek nem veszik észre, hogy elérkezett meglátogatásuk ideje.

Hol áll vajon a gyülekezet ebben a válságban? Eleget tesznek-e tagjai Isten kívánalmainak? Teljesítik-e megbízatásukat, és bemutatják-e az Úr jellemét a világnak? Felhívják-e embertársaik figyelmét az utolsó intő és egyben kegyelmet hirdető üzenetre?

Az emberiség veszélyben van. Tömegek pusztulnak el, és Krisztus állítólagos követői közül nagyon kevesen éreznek felelősséget ezekért a lelkekért. A világ sorsa van mérlegen, de ez még azokat is alig nyugtalanítja, akik hitet tettek e legnagyobb horderejű igazság mellett. Nincs meg bennük az a szeretet, amely a Megváltót mennyei hazája elhagyására indította, és arra, hogy az ember természetét magára öltse. Jézus emberré lett, hogy emberként emberközelbe juthasson, és az embert Isten-közelbe vonhassa. A menny népére rátelepszik valami bénító kábultság. Ezért nem tudja, mi a kötelessége. Ezért nem érti meg az idők szavát. – Krisztus példázatai, 302–303. old.

Június 15., hétfő:  -  Jeruzsálem: a templom megtisztítása

Amikor Jézus megkezdte nyilvános szolgálatát, megtisztította a templomot világi romlottságaitól. Szolgálatának utolsó cselekedetei között még egyszer megtisztította a templomot. Ennek megfelelően a világ figyelmeztetésének végső munkájában két nevezetes felhívás történik az egyházak felé. Az egyik a második angyal üzenete: „Leomlott, leomlott Babilon, a nagy város! Mert az ő paráznaságának haragborából adott inni minden pogány népnek.” (Jel 14:8) A második pedig a harmadik angyal üzenetének hangos kiáltása idején hallható szózat, ami így szól a mennyből: „Hallottam más szózatot a mennyből, amely ezt mondta: Fussatok ki belőle, én népem, hogy ne legyetek részesek az ő bűneiben, és ne kapjatok az ő csapásaiból: mert az ő bűnei az égig hatottak, és megemlékezett az Isten az ő gonoszságairól.” (Jel 18:4–5) – Szemelvények, 2. köt., 118. old.

Mi legyünk Isten fiai és leányai, akikből áll az Úr szent temploma. „Azért immár nem vagytok jövevények és zsellérek, hanem polgártársai a szenteknek és cselédei az Istennek, kik fölépíttettetek az apostoloknak és prófétáknak alapkövén, lévén a szegletkő maga Jézus Krisztus.” (Eféz 2:19–20) Ez a mi előjogunk...

Következik, hogy minden jellemet megmérnek a szentély mérlegén, s ha az erkölcsi jellem és a lelki fejlődés nem egyezik meg a kapott lehetőségekkel és áldásokkal, akkor a név mellé beírják a következőt: „könnyű”. Vezetőnk a világ Világossága, utunk egyre világosodott, miközben Jézus nyomdokain haladtunk előre. Ó, milyen jó lenne, ha közelről követnénk Vezetőnket! Akik alázattal tanulmányozzák Jézus jellemét, egyre inkább visszatükrözik az Ő képmását. – In Heavenly Places, 130. old.

Krisztus követője szeretnél lenni, s nem tudod, hogyan fogj hozzá? Sötétben vagy, s nem tudod, miként találj a világosságra? Kövesd azt a világosságot, amellyel már rendelkezel! Tökéld el szívedben, hogy engedelmeskedsz annyinak, amennyit már ismersz az Úr szavából. Isten ereje, Isten élete rejlik Igéjében. Amint hittel befogadod az Igét, az Atya erőt kölcsönöz neked, hogy engedelmeskedj. Amint engedelmeskedsz a rendelkezésre álló világosságnak, nagyobb világosságban részesülsz. Isten szavára építesz, jellemed így Krisztus jellemének hasonlatosságára épül majd fel.

Krisztus az igazi alapzat, az élő kő. Az ő élete árad azokba, akik rá építenek. „Ti magatok is, mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá.” (1Pt 2:5) „Akiben az egész épület szép renddel rakattatván, nevekedik szent templommá az Úrban.” (Eféz 2:21) A kövek eggyé válnak az alappal, mert ugyanaz az élet lakik mindenekben. Ezt az épületet nem tudja ledönteni a vihar, mert aki Istennel él egyazon életet, az vele együtt mindent túlél. – Gondolatok a hegyibeszédről, 150. old.

Június 16., kedd:  -  A hitetlenek

Ha azok, akikhez Krisztus elsőként intézi a meghívást, nem fogadják el az üzenetet, akkor Ő elküldi hírnökeit az utak és a kerítések mentén, hogy meggyőzzék az embereket. Olyan üzenetet intéz hozzájuk, amely annyira tele van a mennyei világossággal, hogy nem merészkednek visszautasítani. Az evangéliumot előbb azokhoz kell elvinni, akikre Isten azért bízta értékes igazságait, hogy ismertessék másokkal. Azt a felelősséget bízta rájuk, hogy megosszák másokkal is az Isten és a Jézus Krisztus ismeretét. Az Úr csodálatosan munkálkodott Izrael fiaiért. Végül elküldte a Fiát, az élet Urát, Messiást, akire mutatott az összes áldozatuk és ajándékuk, ám nem akarták befogadni Őt. Elutasították az általa hozott üzenetet. Elutasították a Messiást, akiben korábban reménykedtek, ám amikor nem voltak hajlandók meghallgatni üzeneteit, amikor elutasították meghívását, az Úr a pogány világ felé fordult. Akiknek ismerniük kellett volna Istent és Jézus Krisztust, akit elküldött, akiknek a menny küldöttéhez kellett volna csatlakozniuk, hogy a pogány világnak is elvigyék az üzenetet, nem akarták elfogadni a meghívást, s ezért nem is tudtak így szólni másokhoz: „Gyertek, mert ímé, minden kész.” Krisztus tanítványait küldte el, hogy vigyék el az irgalom üzenetét az Úr nagy lelki szőlősének útjai és kerítései mentén...

Isten elvégzendő munkát hagyott, ám nem csak azok számára, akik az utak és a kerítések mentén állnak, hanem azok számára is, akik magas pozíciót töltenek be… Mindannyian az Úr munkatársaivá válhatnak a lelkek megmentése érdekében. – The Southern Work, 22–23. old.

A megvetett kő jövendölésének felidézésével Krisztus Izrael történetének egyik valóságos eseményére utalt. Az eset az első templom építésével kapcsolatos. Különösen időszerű volt első eljövetelekor, és különleges erővel kellett volna hatnia a zsidókra, de számunkra is tartogat tanulságot. Mikor Salamon templomát építették, az alapokhoz és a falakhoz szükséges hatalmas köveket már a bányában tökéletesen kifaragták, majd az építkezés helyszínére szállították. Szerszám nem érintette többé őket, a munkásoknak csak a helyükre kellett rakniuk a köveket. Hoztak az alapozáshoz egy követ, melynek rendellenes mérete és különleges alakja volt, a munkások nem találtak neki helyet, nem akarták elfogadni. Bosszantotta őket, hogy felhasználatlanul hever az útjukban. Hosszú ideig elvetett kő maradt. Ám amikor a munkások a sarkot akarták kialakítani, sokáig kerestek egy elég nagy méretű, erős, megfelelő alakú követ, mely elbírja a ránehezedő hatalmas súlyt. Ha megfontolatlanul választanak alkalmas elemet erre a fontos helyre, az egész épület biztonsága veszélybe került volna. Olyan követ kellett találniuk, mely ellenáll a napnak, a fagynak, a viharnak. Időközben több követ is kiválasztottak, de ezek a hatalmas súly nyomása alatt darabokra hullottak. Más darabok nem bírták ki a hirtelen légköri változások próbáját. Végül a figyelem a rég elvetett kőre terelődött. Kinn állt a szabadban napon és viharban, de a legkisebb repedés sem látszott rajta. Az építők megvizsgálták. Egy kivételével minden próbát elvégeztek. Ha kibírja az óriási nyomást, elhatározták, hogy ezt a követ választják. Elvégezték a próbát. A követ elfogadták, kijelölt helyére tették, s úgy találták, hogy pontosan odaillik. Profetikus látomásban Ésaiás megértette, hogy ez a kő Krisztust jelképezi. – Jézus élete, 597. old.

Június 17., szerda:  -  Isten, vagy a császár

A Megváltó szavai – „Adjátok meg, [...] ami az Istené, az Istennek” (Lk 20:25) – súlyos dorgálást jelentettek az ármánykodó zsidóknak. Ha hűségesen teljesítették volna az Úr iránti kötelességüket, nem váltak volna megtört, idegen hatalomnak alávetett nemzetté. Nem lengett volna római zászló Jeruzsálem felett, nem állt volna római őrszem kapujában, nem uralkodott volna római helytartó falai közt. A zsidó nemzet ekkor viselte Istentől való eltávolodásának büntetését.

Amikor a farizeusok meghallották Krisztus válaszát, „elcsodálkoztak; és otthagyván Őt elmentek” (Mt 22:22). Jézus megdorgálta képmutatásukat, elbizakodottságukat, de ugyanakkor egy nagy alapelvet is felállított, ami világosan meghatározza az ember kötelességét a polgári kormányzat, illetve az Isten iránt. Sokak lelkében elcsitult egy nyugtalanító kérdés. Attól fogva a helyes elvhez tartották magukat. Bár sokan elégedetlenül távoztak, de látták, hogy a kérdés alapját képező elvet Krisztus világosan kifejtette. Csodálták éleslátását. – Jézus élete, 602. old.

Néhány testvérünk sok mindent mondott és írt, amit a kormánnyal és a törvénnyel szembeni állásfoglalásának tartanak. Hibát követünk el, ha ilyen félreértésekre adunk alkalmat. Nem bölcs dolog szüntelen csak hibát lelni abban, amit a kormány tesz. Nem a mi dolgunk akár egyéneket, akár intézményeket támadni. Viselkedjünk körültekintően, nehogy az emberek azt gondolják, hogy ellenezzük a polgári hatóságokat. Igaz, hogy hadviselésünk támadó, fegyvereinket azonban megtalálhatják a világos „így szól az Úr” kijelentésünkben. A mi feladatunk népet készíteni elő arra, hogy helytálljon Isten nagy napján. Ne hagyjuk magunkat olyan mellékvágányra terelni, mely vitákat és ellenzést kelt a nem a mi hitünket vallókban.

Ne dolgozzunk, szóljunk vagy írjunk úgy, hogy hazaárulást javasolónak tartsanak bennünket. Írásainkból és kijelentéseinkből gyomláljunk ki minden kifejezést, mely – összefüggéséből kiragadva – félremagyarázható lenne, s a törvény és a rend ellenségeinek tüntetne föl bennünket. Latolgassunk mindent óvatosan, nehogy országunk és törvényeink iránti hűtlenségre bujtogatónak tartsanak minket. Senki sem várja el tőlünk, hogy dacoljunk a hatóságokkal. Eljön az idő, amikor árulóként bánnak majd velünk, mert a Biblia igazságait hirdetjük, de ne siettessük ezt az órát az ellenségeskedést és viszályt szító, meggondolatlan mozgalmakkal. – Bizonyságtételek, 6. köt., 394. old.

Június 18., csütörtök:  -  Az úrvacsora

A húsvét helyét átvevő szent úrvacsorával Krisztus az emberért hozott nagy áldozatának állított emlékoszlopot. „Ezt tegyétek az én emlékezetemre” – mondta. Ez képezte a két rendszer közötti átmenetet, valamint a két nagy zsidó ünnep közöttit is. Az egyik örökre lezárult, a másik pedig épp ekkor lett megalapítva, és fennmarad örökre halálának emlékoszlopaként. – Review and Herald, 1897. június 22.

A lábmosás szertartása azért adatott, hogy megbéküljünk egymással. Urunk példája által az alázatosság eme szertartása szent rítussá vált. Valahányszor megünnepeljük, Krisztus is jelen van Szentlelke által. Szintén a Lélek győzi meg az emberi szívet bűn tekintetében.

Miközben Krisztus a tanítványokkal együtt elvégezte ezt a szertartást, Júdás kivételével minden tanítvány szíve meggyőződött bűnösségéről. Éppen így győződünk meg mi is a bűnről, amikor Jézus szól a szívünkhöz. Megnyílnak a lélek forrásai, az elme új erőre kap, hirtelen életerős tevékenységbe kezd, és leküzd minden akadályt, amely széthúzást és elidegenedést szült. Az elkövetett bűnök láthatóbbá válnak, mint korábban, mivel a Szentlélek juttatta az eszünkbe. A Megváltó szavai új erőt adnak: „Ha tudjátok ezeket, boldogok lesztek, ha cselekszitek ezeket.” – Review and Herald, 1902. november 4.

Krisztus ezt a tanítványai javára rendelte el: „Példát adtam néktek, hogy amiképpen én cselekedtem veletek, ti is akképpen cselekedjetek. Ha tudjátok ezeket, boldogok lesztek, ha cselekszitek ezeket.” (Jn 13:15, 17) Jézus célja az volt, hogy ezzel a próbatétellel a résztvevők szívének, lelkének valóságos állapotát vizsgálja meg. – Evangelizálás, 275. old.

Az Üdvözítő ezzel az utolsó cselekedetével, amikor tanítványaival együtt részesült a kenyérből és mustból, elkötelezte magát, hogy az új szövetség által Megváltójuk lesz. Ez a kötelezvény írásba foglalja és pecséttel igazolja, hogy mindazok, akik hittel elfogadják Krisztust, a menny összes áldásaiban részesülnek, mind ebben a földi, mind pedig az eljövendő örök életben.

Ezt a szövetséget Jézus saját vére erősítette meg. A régi áldozati szertartások értelme ugyanis az lett volna, hogy ezt az igaságot állandóan a választott nép szeme elé tárja. Krisztus szándéka, hogy gyakran emlékezzünk erre a vacsorára azért, hogy áldozatát emlékezetünkben felidézze, mert életét adta a bűnök bocsánatáért, mindazokért, akik benne hisznek, és befogadják Őt. Ez a rendtartás ne legyen kiváltságos, ahogyan sokan szeretnék kisajátítani. Mindenkinek nyilvánosan részesednie kell belőle, mondván: „Elfogadtam Krisztust személyes Üdvözítőmnek. Életét adta értem, hogy engem a halálból megmentsen.” – Evangelizálás, 276. old.

Június 19., péntek  -  További tanulmányozásra

Jézus élete: 589–590. old.