A SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNYHOZ

Jézus küldetése

Május 16., szombat délután

Krisztus azért jött a földre, hogy minden ember üdvösséget nyerhessen. A Golgota keresztjén megfizette az elveszett világért a jóvátétel felülmúlhatatlan díját. Szerénysége, önfeláldozása az elbukott ember iránti mélységes szeretetét bizonyítják. Azért jött a földre, hogy megkeresse és megmentse az elveszettet. Küldetése a bűnösökért történt, minden bűnösért, minden nyelvből és népből. Kifizette az árat mindenkiért, hogy megváltsa, egységre és összhangba hozza magával őket. Nem hagyta ki a legtévelygőbbet és a legbűnösebbet sem. Különösen azokért fáradozott, akik a legjobban rászorultak. Minél nagyobb szükségük van a megigazulásra, annál nagyobb Jézus megértése, annál mélyebb az érdeklődése, annál buzgóbban fáradozik értük. Nagy, szerető szíve mélyen megindul azokon, akiknek állapota a legreménytelenebb, akik leginkább rászorulnak az átalakító kegyelemre. – Bizonyságtételek, 5. köt., 603. old.

Kérnünk kellene az Urat, nyissa meg elménket, hogy megérthessük a mennyei igazságot. Ha megalázzuk szívünket Isten előtt, ha kivetünk belőle minden hiúságot, fennhéjazást és önzést a ránk áradó gazdag kegyelem révén; ha őszintén és tétovázás nélkül hiszünk, akkor elménket a Feddhetetlenség Napjának sugarai ragyogják be, és világosságot árasztanak sötét értelmünkben. Jézus a világosság, amely minden embert megvilágít. Ő a világ Világossága, és meghív, hogy jöjjünk hozzá, s tanuljunk tőle. Krisztus volt a nagy Tanítómester. Ő olyan tudományos kijelentésekre volt képes, amelyek beárnyékolták volna a legnagyobb emberi felfedezéseket, ám nem ez volt a küldetése és munkája. Azért jött, hogy megkeresse és üdvösségre vezesse az elveszetteket, és nem engedhette meg magának, hogy eltérjen ettől a céltól. Ezt semminek sem engedte meg. Ránk is ezt a munkát bízta. Képesek leszünk elvégezni? – A keresztény nevelés alapelvei, 183. old.

Jézus eljött a világba, hogy üdvösséget szerezzen a bűnösnek, ám nem bűnében, hanem megszabadítva a bűneitől, hogy megszentelje az igazsággal, így tökéletes Üdvözítővé válhasson számunkra. Személyes hit által kell egyesülnünk ővele. Krisztus választott bennünket, mi pedig Őt, és e választás nyomán eggyé válunk vele, s ezentúl nem önmagunknak kell élnünk, hanem annak, aki meghalt értünk. Ezt az egységet azonban csak folyamatos éberséggel lehet fenntartani, hogy ne essünk újból kísértésbe, és ne hozzunk más döntést, mivel még mindig szabadon eldönthetjük, melyik úrnak szolgálunk. A Krisztussal való egység azt jelenti, hogy megcáfolhatatlanul felé irányul minden gondolat és tett. – That I May Know Him, 361. old.

Május 17., vasárnap:  -  Az elveszett juh és az elveszett drachma

Az elveszett juh példázata Krisztusnak a tévelygők és elveszettek iránt érzett csodálatos szeretetét jelképezi. Nem marad azokkal, akik elfogadták mentését, nem áldozza minden idejét arra, hogy fogadja szeretetüket és hálájukat. Otthagyja nyáját, mely szereti őt, s elmegy a vadonba, viseli a nélkülözést, szembenéz a veszéllyel és a halállal. Keresi és megmenti a nyájtól eltévedt juhát, ami elpusztulna, ha nem hozná vissza. Amikor szorgos kutatás után rátalál, bár fáradt, sérült, éhes, nem várja el a legyöngült juhtól, hogy kövesse, nem hajtja maga előtt, hanem – ó, csodálatos szeretet! – gyöngéden karjára emeli, vállára veszi és visszaviszi a nyájhoz. Aztán meghívja szomszédait, hogy örvendezzenek a megkerült elveszettnek.

Ugyanezt tanítják a tékozló fiú és az elveszett drachma példázatai. Minden ember, aki különleges veszedelembe sodródik – kísértésbe esik –, fájdalmat okoz Krisztusnak, s leggyöngédebb érzéseit és legodaadóbb munkáját váltja ki. Jobban örül egyetlen bűnösnek, aki bűnbánatot tart, mint kilencvenkilencnek, akiknek nincs mit megbánniuk. – Bizonyságtételek, 5. köt., 603–604. old.

A két példázat két különböző osztályt ábrázol. Az elveszett juh tudja, hogy eltévedt. Elhagyta a pásztort és a nyájat, de megmenteni már nem tudja magát. Az elveszett juh azokat ábrázolja, akik érzik, hogy elszakadtak az Úrtól, és tele vannak kétségekkel, szégyenérzettel, kísértésekkel. Az elveszett pénzdarab azokat ábrázolja, akik bűneik miatt vesztek el, de nincsenek tisztában a helyzetükkel. Elhidegültek Istentől, de nem vették észre. Lelkük veszélybe került, de erről mit sem tudnak. Nem is nyugtalanítja őket. Krisztus azt tanítja ebben a példázatban, hogy a menny azokat is szánakozva szereti, akik közönyösek parancsolataival szemben. Őket is meg kell keresnünk, hogy visszatalálhassanak az Atyához.

A juh elkóborolt a nyájtól, és elveszett a pusztában vagy a hegyekben. A pénzdarab a házban veszett el. Közel volt, mégis csak szorgalmas keresés árán lehetett megtalálni.

E példázat tanítása a családnak szól. A család tagjai sokszor nagyon felelőtlenek egymás lelki életével szemben. Lehet, hogy egyikük elhidegült Istentől, de nem nagyon aggasztja őket, hogy valaki elvész a menny rájuk bízott ajándékai közül. – Krisztus példázatai, 193–194. old.

Az isteni szeretet kérdését érintette Jézus, amikor küldetéséről és munkásságáról beszélt. „Azért szeret engem az Atya, mert én leteszem az én életemet, hogy újra felvegyem azt.” (Jn 10:17) [...] A tanítványok nagyon jól megértették a szeretetét, amikor látták Üdvözítőjüket, amint elszenvedi a szégyent, megvetést, kételyeket és árulást, mikor látták kínszenvedését a Gecsemáné kertjében és halálát a golgotai kereszten. Ez a szeretet annyira mély, hogy semmilyen eszközzel nem mérhető. Miközben belátták, felfogásukkal sikerült bevenniük a mennyei együttérzés fogalmát, és megértették, hogy a Fiú szenvedései az Atya szenvedéseit is jelentették. – That I May Know Him, 69. old.

Május 18., hétfő:  -  Az elveszett fiú példázata (1)

Azért, hogy Atyjának gyengéd, szerető, szánó gondviselését kellőképpen szemléltesse, Jézus elmondta a tékozló fiú példázatát. Gyermekei bár tévelyegnek és elkalandoznak tőle, de ha bűnbánattal visszatérnek, olyan örömmel fogadja őket, ahogyan a földi atya fogadja rég elveszett, de töredelmesen visszatérő fiát. – Evangelizálás, 56. old.

A szerető Isten még mindig sóvárog a tőle elfordult ember után. Mindent megkísérel, hogy visszahozza az atyai házba. A tékozló fiú nyomorult állapotában „magába szállt”. Megtört az a megtévesztő befolyás, amellyel Sátán fogva tartotta. Meglátta, hogy szenvedése saját oktalanságának következménye. [...]

A tékozló fiúnak, bármilyen nyomorult is volt, reménységet adott az a tudat, hogy atyja szereti. A szeretet vonzotta haza. Isten szeretetének biztos tudata hajtja vissza a bűnöst az Úrhoz. – Krisztus példázatai, 202. old.

A jó és gonosz közötti harc ugyanolyan heves korunkban is, mint az Üdvözítő napjaiban volt. A mennybe vezető ösvény ma sem simább, mint akkor volt. Minden bűnt el kell hagyni. Minden melengetett önteltséget, mely lelki fejlődésünket akadályozza, le kell vetni. Vajon készen vagyunk-e lemondani saját bölcsességünkről, és elfogadjuk-e Isten országát, mint gyermekek? Hajlandók vagyunk-e elállni önigazultságunktól és az emberek tetszésének keresésétől? Az örök élet jutalma végtelen érték. Készek vagyunk-e örömmel fogadni a Szentlélek segítségét, együttmunkálkodni vele? Akarunk-e küzdeni és az elnyerendő értéknek megfelelő arányú áldozatot hozni? – Üzenet az ifjúságnak, 56. old.

Az Úr megbocsát mindazoknak, akik megtérnek bűneikből. Azonban azoktól eltávolodik, akik nem térnek meg és magukban bíznak. Sosem fogja elutasítani a megtérés hangját és könnyeit. Sosem fordítja el arcát az alázatos lélektől, aki megszomorodott és megtérő szívvel járul elé...

Az a gyülekezeti tag, aki hisz Isten Igéjében, sose fog közönnyel tekinteni a megalázkodó, bűnét megvalló lélekre. Örömmel fogadd vissza a megtérőt. Krisztus azért jött a világra, hogy megbocsásson mindazoknak, akik így szólnak: „Megtérek. Bánom a bűneimet.” Amikor így szól hozzád egyik testvéred: „Isten megbocsátott nekem. Te meg szeretnél bocsátani?” – akkor fogd meg a kezét, és mondd: „Megbocsátok, ahogy én is bűnbocsánatot remélek.” – Krisztushoz hasonlóan, 203. old.

Május 19., kedd:  -  Az elveszett fiú példázata (2)

A vidám, meggondolatlan ifjú, amikor kilépett atyja kapuján, még csak nem is álmodta, hogy milyen fájdalom és sóvárgás mardossa apja szívét. Amikor féktelen társaival együtt táncolt és dőzsölt, nem gondolt arra az árnyra, ami otthonára borult. Most, amikor fáradt, nehéz léptekkel halad az úton hazafelé, nem tudja, hogy valaki figyeli, jön-e már. És amikor még „távol volt”, az atya észreveszi. A szeretet jó megfigyelő. A bűnös évek torzításai sem tudták a fiú kilétét elrejteni előle. „Megesett rajta a szíve, és odafutva a nyakába esett”, és csüngött rajta hosszú, meleg öleléssel.

Az apa nem akarja, hogy fiát nyomora és rongyai miatt megvetés érje. Saját válláról veszi le a díszes köntöst, beborítja vele fia lesoványodott testét, és a fiú elzokogja bűnbánatát: „Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened; és nem vagyok immár méltó, hogy a te fiadnak hívattassam.” Az atya magához szorítja és hazaviszi. A fiúnak nincs alkalma arra, hogy szolgának ajánlkozzék. Ő az atya gyermeke. Elhalmozzák a ház legértékesebb dolgaival; a szolgák tisztelik, és szolgálni fogják. – Krisztus példázatai, 203. old.

Ráébredt-e az idősebb fiú arra, hogy milyen kicsinyes és hálátlan? Megértette, hogy jóllehet öccse gonoszul cselekedett, akkor is a testvére? Megbánta-e irigységét és könyörtelenségét? Krisztus erről hallgatott, mert a történet, amelyről a példázat szól, még játszódott. A hallgatóinak kellett eldönteniük, miként végződjék.

Az idősebb fiú a Jézus-korabeli, megtérni nem akaró zsidókat és minden kor farizeusait ábrázolja. A farizeusok megvetik az általuk vámszedőnek vagy bűnösnek tartott embereket. [...] Isten családjában a fiú helyére tartottak igényt, de lelkükben béresek voltak. Nem szeretetből szolgáltak, hanem a jutalom reményében. [...] A tékozló hazatérése, amely örömmel töltötte el az Atya szívét, csak irigységet keltett bennük. [...]

Az embert önigazultsága nemcsak arra készteti, hogy hamis színben tüntesse fel Istent, hanem arra is, hogy felebarátaival szemben szeretetlen és gáncsoskodó legyen. Az önző, irigy idősebb fiú leste testvérét, hogy megbírálja minden tettét, és hibáztassa a legkisebb fogyatékosságért is. Minden tévedését észrevette, minden hibás lépését eltúlozta. Így próbálta igazolni saját engesztelhetetlenségét. Ma sokan ugyanezt teszik. Amikor valaki először veszi fel a harcot a kísértések özöne ellen, ridegen, konokul becsmérlik és hibáztatják. Isten gyermekeinek mondják magukat, de Sátán szellemében járnak el. Felebarátaikkal szembeni magatartásuk miatt Isten színétől nem sugározhat rájuk fény. [...]

Ha felismered, hogy bűnös vagy, és tudod, hogy téged is csak mennyei Atyád szeretete mentett meg, akkor mélységesen szánod a bűnben szenvedőket. Többé nem leszel irigy és gáncsoskodó a bűnbánat láttán. Amikor az önzés jege leolvad szívedről, éppúgy fogsz érezni, mint Isten; osztozol az elveszettek megmentésén érzett örömében. [...]

Az öröm akkor sem szűnik meg, ha te nem mész üdvözölni elveszett testvéredet! A hazatérőnek meglesz a helye az Atya mellett és az Atya szolgálatában. Akinek sok bűnét bocsátotta meg Úr, az nagyon szeret. Te pedig kint maradsz a sötétben. Mert „aki nem szeret, nem ismerte meg az Istent; mert az Isten szeretet” (1Jn 4:8). – Krisztus példázatai, 209–211. old.

Május 20., szerda:  -  Elmulasztott alkalmak

A gazdagról és Lázárról szóló példázatában a Megváltó azt tanítja, hogy ebben az életben kell dönteni örök sorsunkról. E próbaidő alatt Isten mindenkinek felkínálja kegyelmét. De ha az ember a maga kedvteléseivel elvesztegeti az alkalmakat, eljátssza örök életét, nem kap újabb próbaidőt. Rajta múlik, ha közte és Isten között áthidalhatatlan szakadék tátong. – Krisztus példázatai, 260. old.

Ma is sokan követik ezt az utat. Jóllehet az egyház tagjai, de megtéretlenek. Lehet, hogy részt vesznek az istentiszteleteken, és éneklik a zsoltárt: „Mint a szarvas kívánkozik a folyóvizekre, úgy kívánkozik az én lelkem hozzád, ó, Isten!” (Zsolt 42:2), de ez nem igaz. Isten szemében olyanok, mint a legnagyobb bűnös. Az izgalmakra és szórakozásra vágyó, a hivalkodást szerető lélek nem tudja a mennyet szolgálni. A példázat gazdag emberéhez hasonlóan nem akar harcolni a test kívánságai ellen. Ki akarja elégíteni vágyait. A bűn légkörét választja. Amikor hirtelen elragadja a halál, azzal a jellemmel száll sírba, amelyet egész életében a sátáni erőkkel szövetségben formált. A sírban már nincs lehetősége választani – sem jót, sem rosszat –, mert halála napján „elvesznek az ő tervei” (Zsolt 146:4; Préd 9:7–8).

Amikor Isten hangjára a halottak feltámadnak, a gazdag az életében táplált vágyakkal és indulatokkal, vonzalmakkal és ellenérzésekkel lép elő a sírból. Az Úr nem tesz csodát olyan ember újjáteremtéséért, aki nem akart megújulni, amikor erre minden lehetősége és adottsága megvolt. Élete során nem gyönyörködött Istenben, és nem talált örömöt szolgálatában. Jelleme nincs összhangban a Mindenhatóval, és nem lenne boldog a mennyei családban. [...]

Krisztustól tanulni annyit jelent, mint felölteni jellemét. Aki azonban nem értékeli, és nem hasznosítja a földön kapott drága alkalmakat és megszentelő sugallatokat, az nem tudna részt venni a menny tiszta áhítatában. Jelleme nem alakult át a mennyei minta szerint. Saját felületessége vájta ki azt a szakadékot, amelyet már semmivel nem lehet áthidalni. Közte és az igazak között hatalmas szakadék tátong. – Krisztus példázatai, 269–271. old.

Nem jelent üdvösséget a keresztség, sem az, ha nevünk a gyülekezet névsorában szerepel, még az sem, ha az igazságot prédikáljuk, hiszen üdvösségünket egyedül a Jézus Krisztussal való élő egység eredményezi, amely a szívet megújítja, és Krisztus munkáját végzi hitben és szeretetben, türelemben, szelídségben és reménységben. Mindenki, aki a Megváltóval egyesült, környezetének élő misszionáriusává válik. – Evangelizálás, 319. old.

Május 21., csütörtök:  -  Vak voltam, de most már látok

A bűnös csak akkor fordul szívével segítségért az egyedüli Megváltóhoz, ha már érzi a szükséget. Amikor Jézus az emberek között járt, a betegeknek orvosra volt szükségük. A szegények, szerencsétlenek és szenvedők azért követték, hogy támogatást és vigaszt nyerjenek, amit sehol máshol nem találtak meg. A vak Bartimeus az útszélen várakozott már hosszú ideje, hogy találkozzon Krisztussal.

Az emberek, akik rendelkeztek látással, fel és alá jártak, de egyáltalán nem akarták látni Jézust. A hit egyetlen tekintete megérinti annak szívét, aki telve van szeretettel, és kegyelmének áldásait áraszthatja ki, ám az emberek nem ismerik saját lelki szegénységüket és betegségüket, és nem érzik, hogy szükségük lenne Krisztusra. A szegény vak azonban nem ilyen helyzetben volt. Egyetlen reménye Jézus volt. Miközben figyelmesen várakozott, hallotta a tömeg lépteit, és türelmetlenül kérdezősködött, mit jelent ez a zaj. Így jutott tudomására, hogy a názáreti Jézus közeledik. Égő vágytól türelmetlen hangon kiáltott fel: „Jézus, Dávidnak Fia, könyörülj rajtam!” A nézelődők próbálták elhallgattatni, mire ő még hevesebben kiáltozott: „Dávidnak Fia, könyörülj rajtam!” Kérése meghallgatásra talált. Kitartó hite jutalmat nyert. Nem csak testi látását nyerte vissza, hanem megnyílt értelmének szeme is. Krisztusban meglátja Megváltóját, és a Feddhetetlenség Napja ragyogja be a lelkét. Mindazok, akik a vak Bartimeushoz hasonlóan érzik, hogy Krisztusra van szükségük, hasonló komolysággal és elszántsággal rendelkeznek, elnyerik a vágyott áldásokat. – Isten fiai és leányai, 126. old.

A kísértés előtti behódolás azzal kezdődik, ha megengedjük gondolatainknak az ingadozást, és meginog Isten iránti bizalmunk. Ha vonakodunk teljesen átadni magunkat, akkor sötétségben vagyunk, s akkor is, ha visszatartunk valamit, ajtót hagyunk nyitva, melyen a gonosz behatolhat, hogy kísértéseivel rossz útra tereljen bennünket. Jól tudja: ha hagyjuk, hogy megzavarja látásunkat, hogy a hit szeme ne lássa az Örökkévalót, már nem lesz védelmünk a bűn ellen.

Valamely bűnös kívánság felülkerekedése a lélek megtévesztettségét bizonyítja. Minden egyes kívánság bűnös kielégítése egyre inkább elidegenít bennünket Istentől. Amikor a gonosz által választott ösvényt követjük, a gonoszság fellegei vesznek körül bennünket, s ilyenkor minden lépésünk csak még sűrűbb sötétségbe vezet, még jobban növeli szívünk vakságát. [...]

Ha valaki makacsul megmarad a gonoszság melengetése mellett, ha szántszándékkal semmibe veszi az isteni szeretet kérlelését, elveszti a jó iránti szeretetét, Isten utáni vágyát, sőt, azt a képességet is, hogy befogadja a mennyei fényt. A kegyelem hívása még mindig szeretetteljes, a világosság most is olyan fényesen ragyog, mint mikor először virradt a bűnös lelkére; de a hang már süket fület, a világosság meg vak szemet talál. – Gondolatok a hegyibeszédről, 92. old.

Május 22., péntek  -  További tanulmányozásra

Krisztus példázatai: 190, 196. old.