Ellen White-idézetek
12. tanulmány − 2014
Szeptember 13 – 19.
Szeptember 13., szombat délután
Krisztus fel lett hatalmazva, hogy halhatatlanságot adományozzon
nekünk. Újra felvette az emberi természetét, és az emberiségnek ajándékozta. „Én
azért jöttem, hogy életük legyen, és bővölködjenek.” (Jn 10:10) „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, örök
élete van annak, és én feltámasztom azt az utolsó napon.” (Jn 6:54) „Valaki pedig abból a vízből iszik, amelyet én adok
néki, soha örökké meg nem szomjúhozik; hanem az a víz, amelyet én adok néki, örök életre buzgó víznek kútfeje lesz
őbenne.” (Jn 4:14)
Mindazok, akik egyek a Krisztusba vetett hit által, olyan tapasztalatot szereznek,
amely életet jelent, és örök életet eredményez. „Amiként elküldött engem amaz élő Atya, és én az Atya által élek: akként
az is, aki engem eszik, él énáltalam.” (Jn 6:57) „Én pedig feltámasztom azt az utolsó napon.”
(Jn 6:44) „Mert én élek, ti is élni fogtok.” (Jn 14:19)
Krisztus egyesült az emberiséggel, hogy az emberiség eggyé válhasson vele lélekben és életben. Ezen egység fényében
az Isten iránti engedelmesség által az Ő élete az életükké válik. Jézus ezt mondja a megtérő bűnösnek: „Én vagyok a
feltámadás és az élet.” (Jn 11:25) Krisztus úgy tekint a halálra, mint alvásra – csendre,
sötétségre. Úgy beszél róla, mintha csupán egy pillanatig tartana. „Aki csak él és hisz énbennem,
soha meg nem hal.” (Jn 11:26) „Ha valaki megtartja az én beszédemet, nem kóstol halált
örökké.” (Jn 8:52) „Nem lát halált soha örökké.” (Jn 8:51) Aki hisz, annak a halál jelentéktelen dolog. Számára nem
jelent mást, mint alvást. „Az Isten is előhozza azokat, akik elaludtak, a Jézus által ővele együtt.” (1Thessz 4:14)
– The Youth’s Instructor, 1898. augusztus 4.
Szeptember 14., vasárnap
- A holtak állapota
Jézus úgy mutatja be a halált, mint alvást a benne hívők számára.
Életük el van rejtve Krisztussal Istenben, mígnem megszólal a trombita. – The
Youth’s Instructor, 1899. április 6.
Azon a sarkalatos tévedésen alapszik a halálban is megmaradó öntudat
tana, hogy az ember természeténél fogva halhatatlan. Ez olyan dogma, amely az örök gyötrelem tanához hasonlóan
ellentmond a Szentírás tanításainak, a józan észnek és az emberségnek. A közhiedelem szerint
a megváltottak a mennyben mindent tudnak, ami a földön, különösen hátramaradt barátaikkal
történik. De mi öröme lenne a halottaknak abban, ha látnák az élők gondját, baját, ha ismernék szeretteik bűneit,
csalódásait, szenvedéseit? Vajon élveznék-e a menny boldogságát földi barátaik felett lebegve? Milyen mérhetetlenül
felháborító az a hiedelem, hogy amikor a megátalkodottak utolsót lélegzenek, lelkük a pokol lángjai
közé kerül! Milyen kimondhatatlanul gyötrődnének azok, akik látnák, hogy barátaik készületlenül szállnak a sírba, egy
olyan örökkévalóságba, ahol állandósul a fájdalom és a bűn. Ez a gyötrő gondolat már sok embert az őrületbe kergetett.
Mit mond a Szentírás ezekről a dolgokról?
Dávid kijelentette, hogy az ember öntudatlan a halálban. „Kimegy a lelke; visszatér földébe, és
aznapon elvesznek az ő tervei.” (Zsolt 146:4) Salamon ugyanígy vélekedett: „Az élők tudják, hogy meghalnak, de a
halottak semmit nem tudnak.” „Mind szeretetük, mind gyűlöletük, mind gerjedezésük immár elveszett; és többé semmi részük
nincs semmi dologban, amely a nap alatt történik.” „Semmi cselekedet, okoskodás, tudomány és bölcsesség nincs a seolban,
ahová menendő vagy.” (Préd 9:7–8, 12)
Amikor Ezékiás imájára Isten azt válaszolta, hogy tizenöt évvel
meghosszabbítja életét, a hálás király dicsőítette Istent e nagy irgalomért. Énekéből megtudjuk, hogy miért örvendezett:
„Nem a sír dicsőít téged, és nem a halál magasztal téged, hűségedre nem a sírverembe szállók várnak! Ki él, ki él, csak
az dicsőít téged, mint ma én!” (Ésa 38:18–19) A népszerű teológia tanítása szerint az igaz
halottak a mennyben vannak; boldogan és soha el nem haló ajakkal dicsőítik Istent. Ezékiás király nem látta ilyen
biztatónak és dicsőségesnek a halált. Szavai összecsengenek a zsoltáríró bizonyságtevésével: „Nincs emlékezés rólad a
halálban, a seolban kicsoda dicsőít téged?” „Nem a meghaltak dicsérik az Urat, sem nem azok, akik alászállnak a
csendességbe.” (Zsolt 6:6; 115:17) – A
nagy küzdelem, 545–546. old.
Szeptember 15., hétfő
- A feltámadás reménysége
Krisztus az ég felhőiben nagy dicsőséggel jön el. Ragyogó angyalok
sokasága kíséri majd. Azért jön, hogy feltámassza a halottakat, és megdicsőítse azokat, akik szerették Őt, megtartották
parancsolatait, és magához veszi őket. Az Üdvözítő nem feledkezett meg róluk, sem ígéretéről. Újra összekapcsolódunk
családunk tagjaival. – Jézus élete,
632. old.
A hívő emberek számára Krisztus a feltámadás és az élet.
Megváltónknál Isten helyreállította azt az életet, amely a bűn által elveszett. Mivel az életet önmagában hordozza,
azért meg tudja eleveníteni azokat, akiket akar. Isten felruházta őt a halhatatlanság adásának a jogával. Azt az életet,
amelyet letett ember voltában, ismét felveszi, és az emberiségnek adja. „Én azért jöttem – mondta –,
hogy életük legyen és bővölködjenek.” (Jn 10:10) „Valaki pedig abból a vízből iszik, amelyet én adok néki, soha örökké
meg nem szomjúhozik; hanem az a víz, amelyet én adok néki, örök életre buzgó víznek kútfeje lesz őbenne.” (Jn 4:14) „Aki
eszi az én testemet, és issza az én véremet, örök élete van annak, és én feltámasztom azt az utolsó napon.” (Jn 6:54)
A hívő emberek számára a halál csak egy röpke pillanat, és nincs
nagy jelentősége. „Ha valaki megtartja az én beszédemet, nem lát halált soha örökké (...) nem kóstol halált örökké.” (Jn
8:51–52) A keresztények számára a halál csak elalvás, egy pillanatnyi csendesség és sötétség.
A Krisztussal való élet Istenben elrejtett élet. „Mikor Krisztus, a mi életünk megjelenik, akkor majd ti is ővele együtt
megjelentek dicsőségben.” (Kol 3:4) – Jézus élete,
786–787. old.
Krisztus a halottak első zsengéjeként támadt fel a halálból. Őt a
meglóbált kéve jelképezte, s feltámadása épp azon a napon történt, amikor bemutatták az Úrnak a meglóbált kévét. Ezt a
jelképes szertartást több mint ezer éve végezték. Az első megérett búzakalászokat levágták, s amikor húsvétkor a nép
felment Jeruzsálembe, az első kévét meglóbálták hálaadományként az Úr előtt. Amíg nem mutatták be ezt a kévét, nem
kezdődhetett el az aratás. Az Istennek szentelt kéve jelképezte az aratást. Hasonlóképpen Jézus is, mint az első kéve, a
nagy lelki aratást jelképezte, amely majd összegyűjti az embereket Isten országa számára. Feltámadása azt példázza és
biztosítja, hogy minden igaz ember fel fog támadni.
Jézus feltámadása annak a nagy, végső feltámadásnak az előképe,
amikor majd feltámadnak azok, akik őbenne aludtak el. Az Üdvözítő feltámadt testét, egész lényét, hanghordozását
felismerték követői. Ugyanez fog történni mindazokkal, akik az Úrban halnak meg. Felismerjük barátainkat, úgy, ahogy a
tanítványok felismerték a Mestert. Még ha e mulandó életben eltorzultak is a betegség miatt, feltámadáskor a megdicsőült
testben személyes jellegzetességeik tökéletesen megmaradnak, és felismerhetjük szeretteink arckifejezését, amely majd a
Jézustól áradó dicsőség fényében ragyog.
A Megváltó második eljövetelekor elhunyt szeretteink meghallják az Ő
szavát, előjönnek sírjukból, és dicsőséges, halhatatlan testben támadnak fel. Ugyanaz az erő, amely feltámasztotta
Krisztust a halálból, fogja feltámasztani egyházát és dicsőségben felemeli őhozzá, minden
uralom és hatalom, minden név fölé, amely ezen a világon létezik és létezni fog valaha.
Ő örömmel fogad bennünket, és átadja az örök élet hervadhatatlan
koronáját. – The Faith I Live By, 180. old.
Szeptember 16., kedd
- A feltámadás és az ítélet
Ádám bűne miatt a halál az egész emberiséget sújtja. Mindenkinek meg
kell halnia. „Lesz feltámadásuk a halottaknak, mind igazaknak, mind hamisaknak.” „Mert amiképpen Ádámban mindnyájan
meghalnak, azonképpen Krisztusban is mindnyájan megeleveníttetnek.” (Csel 24:15; lKor 15:22) A
Szentírás azonban különbséget tesz a feltámadottak két csoportja között. „Mindazok, akik a koporsókban vannak,
meghallják az Ő szavát, és kijönnek; akik a jót cselekedték, az élet feltámadására; akik pedig a gonoszt művelték, a
kárhozat feltámadására.” (Jn 5:28–29) Akit Isten „méltóvá” tesz az élet feltámadására,
„boldog és szent”. „Ezeken nincs hatalma a második halálnak.” (Jel 20:6) De azoknak, akik nem
bűnbánattal és hittel könyörögtek bocsánatért, viselniük kell törvényszegésük büntetését – „a bűn zsoldját”. Büntetésük
időtartama és súlyossága „az ő cselekedeteik szerint” változik, de a második halállal végződik. Mivel Isten
igazságosságával és irgalmával nem egyeztethető össze, hogy a bűnöst bűneivel együtt megmentse, megvonja tőle az életet,
amelyet törvényszegésével eljátszott, és amelyre méltatlannak bizonyult. Egy ihletett író ezt mondja: „Egy kevés idő
még, és nincs gonosz; nézed a helyét, és nincsen ott.” Egy másik pedig kijelenti: „Olyanok lesznek, mintha nem lettek
volna.” (Zsolt 37:10; Abd 1:16) Gyalázattal borítva a reménytelen, örök feledésbe merülnek. –
A nagy
küzdelem, 544–545. old.
„De mondhatja valaki:
Néked hited van, nékem pedig cselekedeteim vannak. Mutasd meg nékem a te hitedet a te cselekedeteidből, és én meg fogom
néked mutatni az én cselekedeteimből az én hitemet.” (Jak 2:18)
A lélekmentésben az az emberre eső rész, hogy higgyen Jézus Krisztusban, mint
tökéletes Megváltóban, aki azonban nem a másé, hanem az övé.
Amikor a bűnös hisz, többé nem vétkezik, és elfordul az engedetlenségtől, hogy
engedelmeskedjen a parancsolatoknak, Krisztus az Ő feddhetetlenségét és tökéletességét adja neki.
Bár Isten igaz és megigazíthatja Jézus érdemei alapján a bűnöst, egyetlen ember sem
öltheti lelkére Krisztus feddhetetlenségének ruháját, míg tudatosan vétkezik, és elhanyagolja ismert kötelességeit.
Jakab apostol látta, hogy veszélyek is rejlenek a hit általi megigazulás témájának
bemutatásában, és igyekezett rámutatni arra, hogy az igazi hit nem létezhet megfelelő cselekedetek nélkül. Ábrahám
tapasztalatát írta le: „Látod, hogy a hit együtt munkálkodott az ő cselekedeteivel, és a cselekedetekből lett teljessé a
hit.” (Jak 2:22) Ennek értelmében az igazi hit igazi munkát végez a hívő emberben. A hit és
az engedelmesség tartós és értékes tapasztalatok szerzését eredményezi.
A hit és a jó cselekedetek két evezőt jelentenek, amelyeket egyenlő mértékben kell
használnunk, ha szeretnénk a hitetlenség sodrásával szemben haladni.
Csupán névleges hit az, amely nem a szeretet által működik, és nem tisztítja meg a
lelket. Ez sosem fogja megigazítani az embert. „Látjátok tehát, hogy cselekedetekből igazul meg az ember, és nem csupán
hitből” (Jak 2:24) – jelenti ki az apostol. Ábrahám hitt Istenben. Honnan tudjuk ezt?
Cselekedete tett bizonyságot hitéről, s hite „tulajdoníttatott néki igazságul”. Ma Ábrahám hitére van szükségünk, hogy
világítson a bennünket körülvevő sötétben, amely az Úr szeretetét is eltakarja, és megakadályozza a lelki növekedést.
Hitünket kövessék jó cselekedetek, mivel a hit cselekedetek nélkül halott. – The Faith I Live By, 115. old.
Szeptember 15., szerda
-
Mit mondott az Úr Jézus a pokolról
A gazdagról és Lázárról mondott példázatában Krisztus azt tanítja,
hogy az ember ebben az életben dönti el örök sorsát. E próbaidő alatt Isten mindenkinek felkínálja kegyelmét. De ha az
ember a maga kedvteléseivel elvesztegeti az alkalmakat, eljátssza örök életét, nem kap újabb próbaidőt. Rajta múlik, ha
közte és Isten között áthidalhatatlan szakadék tátong. – Krisztus példázatai, 260. old.
Krisztus meg akarta értetni hallgatóival, hogy az ember nem tudja
halála után üdvösségét biztosítani. „Fiam – válaszolta a példázatban Ábrahám –, emlékezzél meg róla, hogy te javaidat
elvetted a te életedben, hasonlóképpen Lázár is az ő bajait: most pedig ez vigasztaltatik, te pedig gyötörtetsz. És
mindenekfelett miköztünk és tiköztetek nagy közbevetés van, úgyhogy akik akarnának innen tihozzátok átmenni, nem
mehetnek, sem azok onnan hozzánk át nem jöhetnek.” Így ábrázolta Krisztus, hogy milyen reménytelen a második próbaidőre
várni. Az ember csak ebben az életben készülhet fel az örökkévalóságra. – Krisztus példázatai, 263. old.
Amikor Isten hangjára a halottak feltámadnak, a gazdag az életében
táplált vágyakkal és indulatokkal, vonzalmakkal és ellenérzésekkel lép elő a sírból. Isten nem művel csodát olyan ember
újjáteremtéséért, aki nem akart megújulni, mikor erre minden lehetősége és adottsága megvolt. Élete során nem
gyönyörködött a Mindenhatóban, és nem talált örömöt szolgálatában. Jelleme nincs összhangban az Úrral, és nem lenne
boldog a mennyei családban.
Világunkban vannak önelégült emberek. Ők nem falánkak vagy
részegesek, de nem is hitetlenek. Csak egyszerűen önmaguknak akarnak élni, és nem a Megváltónak. Nem gondolnak rá, ezért
a hitetlenek közé tartoznak. Ha beléphetnének a kapukon Isten városába, nem lehetne joguk az élet fájához, mert amikor
parancsolatai – kötelező érvényű kívánalmaikkal – eléjük tárultak, akkor ezt mondták: Nem! Ezen a földön nem szolgálták
Őt, ezért nem szolgálnák odaát sem. Nem éreznék jól magukat a Teremtő közelében, és minden helyet kívánatosabbnak
tartanának, mint a mennyet.
Krisztustól tanulni annyit jelent, mint felölteni jellemét. Aki
azonban nem értékeli és nem hasznosítja a földön kapott drága alkalmakat és megszentelő
sugallatokat, nem tudna részt venni a menny tiszta áhítatában. Jelleme nem alakult át a mennyei minta szerint. Saját
felületességével vájta ki azt a szakadékot, amelyet semmivel nem lehet áthidalni. Közte és az igazak között hatalmas
„mélység” tátong. – Krisztus példázatai,
270–271. old.
Szeptember 18., csütörtök
-
Az Úr Jézus legyőzte a halált
Lázár halála azért lett megengedve, hogy feltámadása által a zsidók
megkapják az utolsó és legnagyobb bizonyítékát annak, hogy Jézus valóban Isten Fia.
Krisztusnak hatalmában áll üdvözíteni az egész emberiséget. Ő
mindenki után vágyódik. Nem tudja elviselni annak gondolatát, hogy akár egy is elvesszen. Könnyezett Lázár sírjánál,
mert nem tudta megszabadítani mindazokat, akiket Sátán sírba vitt. Önmagát adta a megváltás áraként mindazokért, akik
elfogadják annak előjogát, hogy hittel térhetnek Istenhez. János Jézusra mutatva jelentette ki: „Ímé,
az Istennek ama báránya, aki elveszi a világ bűneit!” (Jn 1:29)
A gonosszal vívott nagy küzdelemben Krisztus előtt mindig ott lebegett az a sötét
árnyék, amelybe be kellett személyesen lépnie. Folyton előtte lebegett az ár, amit le kellett fizetnie a lelkek
megváltásáért. Amikor tanúja volt az emberi szenvedésnek, tudta, hogy még nagyobb fájdalmat kell hordoznia, amelyhez
meggyalázás is társul majd, egy még nagyobb megaláztatást kell elviselnie. Amikor feltámasztotta Lázárt, tudta, hogy
ezért az életért a Golgotán kell megfizetnie az árat. Számára minden megmentési tevékenység egy még mélyebb
megaláztatást jelentett. Minden emberért meg kellett ízlelnie a halált. – The
Youth’s Instructor, 1898. december 29.
Krisztus azért késlekedett, hogy Lázár feltámasztásával újabb bizonyítékát adja a
megátalkodott és hitetlen zsidó népnek, hogy valóban Ő a „feltámadás és az élet”. Nem jelentett örömöt számára, hogy le
kellett mondania a zsidó népre vonatkozó minden reményéről. Szíve meghasadt hitetlenségük miatt. Tudta, hogy
magatartásukkal gyors pusztulást vonnak magukra. Isten nem fogja megakadályozni a szörnyű büntetést, amely azért csap le
a nemzetre, ahogyan Fiával bántak. A zsidók folyton hozzátettek a botránkozás felhőjéhez, amely majd megállíthatatlanul
zúdul rájuk és szétszórja őket, míg a föld átkává nem lesznek. Krisztus azonban az Ő irgalmában újabb bizonyítékát
akarta adni megcsalt és becsapott honfitársainak, hogy Ő a helyreállító, az egyedüli, aki világosságot és
halhatatlanságot hozhat az evangélium által. Ennek a bizonyítéknak az volt a rendeltetése, hogy a papok ne magyarázzák
félre, s ezzel ne tegyék tönkre mindazon emberek hitét, akik befolyásuk alá kerültek. Ezért késlekedett Krisztus, és nem
indult azonnal Bethániába. – The Youth’s Instructor,
1899. április 13.
Krisztus feltámadása jelentette azt a pecsétet, amit az Atya Fia küldetésére tett. Az
engesztelő áldozat elfogadásának nyilvános jele volt. Elfogadta Jézus áldozatát, amit a mi nevünkben hozott. Ő ennyit
kért, és ennek a Megváltó teljes mértékben eleget is tett. Egyetlen ember sem adhatott hozzá Krisztus munkásságához
valamit. Amikor Jézus a kereszten felkiáltott: „Elvégeztetett!” – akkor dicsőségtől és örömtől rezdült meg a menny, és a
gonosz erőinek tervei végleg meghiúsultak. E győzelmi kiáltás után a világ Megváltója lehajtotta fejét és meghalt, s
minden jel arra utalt, hogy az üdvösség Fejedelme vereséget szenvedett. Ám halála által győzött, és megnyitotta az örök
dicsőség kapuit, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. –
Review and Herald, 1895. január 9.
„Nem hagylak titeket árvákul; eljövök tihozzátok. Még egy kevés idő, és a világ nem lát
engem többé; de ti megláttok engem: mert én élek, ti is élni fogtok.” (Jn 14:18–19) Krisztus
feltámadása igazolja, hogy mindazok, akik hisznek benne, mint személyes Megváltóban, élni fognak, mivel Ő is él. Élő és
folytonos közbenjárása a biztosíték számunkra, hogy halála és feltámadása életet és halhatatlanságot szerez. –
Manuscript Releases, 7. kötet,
76–77. old.
Urunk föltámadása és mennybemenetele szilárd bizonyítéka Isten
szentjei diadalának a halál és sír fölött, s ígéret, hogy nyitva áll a menny azok előtt, akik jellemük ruháit megmossák
és megfehérítik a Bárány vérében. Jézus az emberi faj képviselőjeként ment föl az Atyához, s Isten fölhozza majd azokat,
akik az Ő képmását tükrözik, hogy lássák és megosszák vele dicsőségét. –
Bizonyságtételek, 9. kötet, 286. old.
Szeptember 19., péntek
-
További tanulmányozásra
Jézus élete: „Lázár, jöjj ki!” című fejezet, 524–536 old.; „Feltámadott az Úr!” című fejezet,
779–787. old.