A SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNYHOZ

8. tanulmány   −  2014  Augusztus 16 – 22.

Az Egyház   

Augusztus 16., szombat délután

A hívő lélek Krisztusban marad, és eggyé válik ővele. Amikor az emberek szoros kapcsolatokra törekszenek az életben, hasonlóak lesznek az ízléseik, s ugyanazon dolgokat kezdik el kedvelni. Ez történik azokkal is, akik Istenben maradnak, azokat a dolgokat fogják kedvelni, amelyeket Jézus is kedvel. Értékelni fogják törvényeit, és szigorúan be is fogják tartani azokat, mivel a Fiú ezt az Ő szeretetében való részesedés feltételévé tette: „Ha engem szerettek, az én parancsolataimat megtartjátok.” (Jn 14:15)

A lélek Krisztussal való kapcsolata a függőség kapcsolata. Az alacsonyabb rendű lény a felsőbbrendű bölcsességtől függ. „Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek” (Jn 15:5) – szögezte le Jézus. Ő a mi bölcsességünk, feddhetetlenségünk és szentségünk. „Miképpen a szőlővessző nem teremhet gyümölcsöt magától, hanemha a szőlőtőkén marad; akképpen ti sem, hanemha énbennem maradtok.” (Jn 15:4)

„Aki énbennem marad, én pedig őbenne, az terem sok gyümölcsöt.” (Jn 15:5) Az a szőlővessző növekedik és terem gyümölcsöt, amely a szőlőtőn marad. Zamatos gerezdjei bizonyítják, hogy kapcsolata van a szőlőtővel. A keresztény is csak akkor terem gyümölcsöt, ha Jézusban marad. Jellemében és életében a Lélek erényeit fejezi ki, mint megrakott gerezdeket – szeretetet, örömöt, békét, hosszútűrést, jóságot, jó cselekedeteket, hűséget, szelídséget, mértékletességet. E gyümölcsök közül egyik sem fog hiányozni annak életéből, aki Krisztus Lelkében marad.

Szeretet honol annak lelkében, aki egyesült a Megváltóval. Bármilyen más gyümölcsöt is teremne, ha hiányozna belőle a szeretet, akkor ezek a gyümölcsök semmit sem érnének. Az Isten és az embertársak iránti szeretet képezi vallásunk lényegét. Senki sem szeretheti Krisztust, ha nem szereti Krisztus gyermekeit. Ha egyek vagyunk ővele, akkor az Ő gondolata lakik bennünk. Jellemünkben tisztaság és szeretet ragyog, életünket szelídség és igazság uralja. Még az arckifejezés is megváltozik. Krisztus marad a lélekben, és hat rá átalakító erejével, s a külső is bizonyságot tesz a belsőt uraló békéről és örömről. – Review and Herald, 1883. október 11.

Augusztus 17., vasárnap  -  Kőszikla

Krisztus nem magasztalta fel Pétert testvérei fölé, és nem is tette felsőbbrendűvé a többi apostolhoz képest. Itt nemcsak Péterhez szól, hanem a megalakult keresztény egyházhoz is. Ezt mondta tanítványának: „Te Péter vagy” – ami kősziklát jelent, s majd a többiekhez fordulva hozzátette magára utalva –, „és ezen a kősziklán építem fel az én anyaszentegyházamat, és a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat.” (Mt 16:18)

Krisztusnak nem volt szándékában valakit a társai fölé emelni. Tanításaiban folyton arra törekedett, hogy a szív megalázása felé irányítsa követőit. „Tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelketeknek.” (Mt 11:29) Ha Péter szükségét érezte volna annak, hogy mélyen a szívébe vésse Krisztus tanításait, ha megtanulta volna az Úr szelídségét és alázatosságát, elkerülhette volna az élete végéig fájó emléket. – Signs of the Times, 1989. augusztus 11.

A Péter név jelentése „guruló kő”. Krisztus nem Péterre célzott, amikor kijelentette, hogy erre a kőre építi fel egyházát. A „kő” [kőszikla] kifejezéssel magára utalt. Ő a keresztény egyház alapja. Hasonló utalást találunk Ésaiás 28:16. versében: „Ezért így szól az Úr Isten: ímé, Sionban egy követ tettem le, egy próbakövet, drága szegletkövet, erős alappal.” Ugyanarról a szikláról van szó, mint Lukács 20:17–18. verseiben: „Ő pedig reájuk tekintvén mondta: mi az tehát, ami meg van írva: amely követ az építők megvetettek, az lett a szeglet fejévé? Valaki erre a kőre esik, szétzúzatik; akire pedig ez esik reá, szétmorzsolja azt.” Vagy Márk 12:10–11. verseiben: „Ezt az írást sem olvastátok-é? Amely követ az építők megvetettek, az lett a szeglet fejévé. Az Úrtól lett ez, és csodálatos a mi szemünk előtt.”

Ezek a szövegek ékesszólóan bizonyítják, hogy Krisztus a kőszikla, amelyre az egyház épült, és hogy a Péterhez intézett szavaiban önmagára utalt, mint az egyház alapjául szolgáló kősziklára. Majd így folytatta Jézus: „Néked adom a mennyek országának kulcsait; és amit megkötsz a földön, a mennyekben is kötve lészen; és amit megoldasz a földön, a mennyekben is oldva lészen.” (Mt 16:19) A római egyház helytelenül alkalmazza az Üdvözítő szavait. Azt állítja, hogy itt Jézus kimondottan Péterről beszélt. Ezért találjuk egyes műalkotások ábrázolásában Pétert kulccsal a kezében, mint a magas pozícióban levő küldöttek tekintélyének és küldetésének jelképét. A „néked adom a mennyek országának kulcsait” kijelentés nemcsak Péterhez, hanem a többi tanítványhoz is szólt, s emellett minden időben a keresztény egyházat alkotó emberekhez. Az apostol nem kapott magasabb rangot vagy hatalmat tanítványtársainál. Ha Jézus valamelyikükre különleges tekintélyt ruházott volna, akkor sosem vitatkoztak volna azon, hogy melyikük legyen a nagyobb. Azonnal alávetették volna magukat a Mester akaratának, és tiszteletben tartották volna az általa felállított rangsort. – Pamphlet: Redemption: or the Miracles of Christ, the Mighty One, 66–67. old.

Augusztus 18., hétfő  -  Az Úr imája az egységért

Az első tanítványok igencsak különböztek egymástól. A világ leendő tanítómesterei különféle jellemeket képviseltek. Lévi Máté, a vámszedő, akit zaklatott életétől és a római hatalomnak való engedelmességtől hívott el Jézus. A lelkes Simon a birodalmi hatóságok hajthatatlan ellensége volt. Az indulatos Péter testvérével, Andrással együtt önelégülten és ragaszkodóan viselkedett. Iskáriótes Júdás képzett, ámde alattomos volt. Filep és Tamás hűségesen és komolyan követték a Mestert, ellenben nehezen lehetett hitre késztetni őket. Jakab és Júdás inkább a háttérbe húzódtak, de erős emberek voltak úgy a gonoszságban, mint a jó cselekedetekben. Nátánáel gyermeki őszinteséggel és bizalommal rendelkezett. Végezetül pedig Zebedeus fiai, akik bár becsvágyóak voltak, szívük mégis megtelt szeretettel.

Ahhoz, hogy folytathassák a munkát, amelyre elhívattak, ezek a tanítványok, akik annyira különböztek jellemben, képzésben és szokásokban, el kellett, hogy jussanak az egységre érzésben, gondolatban és tettekben. Ennek az egységnek az elérése volt Krisztus célja. Ezért próbálta őket egyesíteni önmagával. Értük végzett munkájának lényegét az Atyjához intézett imája fejezte ki. „Mindnyájan egyek legyenek; amint te énbennem, Atyám, és én tebenned, hogy ők is egyek legyenek mibennünk: hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél engem. És én azt a dicsőséget, amelyet nékem adtál, őnékik adtam, hogy egyek legyenek, amiképpen mi egy vagyunk: Én őbennük, és te énbennem: hogy tökéletesen eggyé legyenek, és hogy megismerje a világ, hogy te küldtél engem, és szeretted őket, amiként engem szerettél.” (Jn 17:21–23)

A tanítványok számára Krisztus küldetése végül beteljesedett. Az Ő példája és tanításai lépésről lépésre formálták a jellemüket. Halála pedig szerteoszlatta a földi felmagasztalás iránt táplált reményeiket. Péter bukása, Júdás hitehagyása, ami akkor következett be, mikor elhagyták a nehézségben levő Krisztust, önelégültségüket is megsemmisítette. Meglátták gyöngeségeiket, de felismerték a rájuk bízott feladat magasztosságát, és megérezték, hogy minden lépésükben a Mester vezetésére van szükségük.

Tudták, hogy már nem lesz személyesen velük, és elismerték – sokkal inkább, mint azelőtt – azoknak az alkalmaknak a hatalmas értékét, amikor Isten küldöttével járhattak és beszélhettek. Elhangzásuk pillanatában nem értékelték kellőképpen Jézus tanításait, és nem is értették meg; most pedig szívük égett a vágytól, hogy újra hallhassák szavait. Végtelen nagy örömmel emlékeztek vissza ígéretére: „De én az igazat mondom néktek: Jobb néktek, hogy én elmenjek: mert ha el nem megyek, nem jő el hozzátok a Vigasztaló: ha pedig elmegyek, elküldöm azt ti hozzátok.” (Jn 16:7)  „Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: Aki énbennem marad, én pedig őbenne, az terem sok gyümölcsöt: mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek.” (Jn 15:5)  „Ama Vigasztaló pedig, a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, az mindenre megtanít majd titeket, és eszetekbe juttatja mindazokat, amiket mondtam néktek.” (Jn 14:26) „Mindaz, ami az Atyáé, az enyém: azért mondtam, hogy az enyémből vesz, és megjelenti néktek.” (Jn 16:15) „De mikor eljő amaz, az igazságnak Lelke, elvezérel majd titeket minden igazságra. Mert nem Ő magától szól, hanem azokat szólja, amiket hall, és a bekövetkezendőket megjelenti néktek.” (Jn 16:13)

A tanítványok látták Krisztus felemelkedését az Olajfák hegyéről. Amikor befogadták Őt az egek, a hívek eszébe jutott az ígéret, amit távozásakor mondott: „Ímé, én tiveletek vagyok a világ végezetéig.” (Mt 28:20) Tudták, hogy az Úr megértéssel tekint rájuk. Tudták, hogy Isten trónja előtt képviselőjük, védőügyvédjük van. Jézus nevében fogalmazták meg kéréseiket, megismételve az ígéretet: „Amit csak kérni fogtok az Atyától az én nevemben, megadja néktek.” (Jn 16:23) Hitük karját egyre magasabbra emelték, mivel erőteljes érv állt a rendelkezésükre: „Krisztus az, aki meghalt, sőt, aki fel is támadott, aki az Isten jobbján van, aki esedezik is érettünk.” (Róm 8:34)

A megdicsőült Üdvözítő hűséges volt ígéretéhez, és földi követőinek a maga teljességéből kínált fel. Amikor Jézus elfoglalta Isten trónját, kiárasztotta Lelkét tanítványaira. Krisztus munkássága képessé tette őket, hogy szükségét érezzék a Szentléleknek, s a Lélek indítására megkapták a végső felkészítést, hogy elindulhassanak életcéljuk véghezvitelére és elérésére.

Már nem voltak tanulatlanok és tudatlanok. Már nem csak független egyének csoportját képezték, akik nem képesek összhangra és egységre. Már nem reménykedtek földi dicsőségben. Hanem „egy szívvel” és „egy lélekkel” (Csel 1:14; 4:32) dolgoztak. Gondolataikat Krisztus töltötte be. Egyetlen céljuk Isten országának előmenetele volt. Elméjükben és jellemükben hasonlóvá váltak Urukhoz, és az emberek „meg is ismerték őket, hogy Jézussal voltak” (Csel 4:13). – Review and Herald, 1908. november 12.

Augusztus 19., kedd  -  Egységet biztosító eszközök

„Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek; amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok.” (Jn 13:34–35) Sátán tudja, milyen ereje van egy ilyen bizonyságtevésnek, és hogy mit tehet a kegyelem a jellemformálás érdekében. Nem tetszik a gonosz fejedelemnek, ha ezt a világosságot terjesztik, akik azt állítják, hogy hisznek Jézus Krisztusban, ezért minden eszközzel megpróbálja elszakítani az aranyláncot, amely összeköti az igazságot hívő emberek szívét egymással, de szorosan az Atyával és a Fiúval is. (...)

Mi hiszünk Jézus Krisztusban. Krisztussal egyesítjük szívünket. Ő így szól hozzánk: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és én rendeltelek titeket, hogy ti elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek… Ezeket parancsolom néktek, hogy egymást szeressétek.” (Jn 15:16–17) – That I May Know Him, 173. old.

Krisztus szeretete az az aranylánc, amely összeköti a végtelen Istennel a Jézus Krisztusban hívő korlátolt embereket. Ez a szeretet, amelyet az Úr ad gyermekeinek, minden értelmet felülmúl. Egyetlen tudomány sem képes meghatározni és megmagyarázni. Egyetlen emberi bölcsesség sem képes felmérni.

Az önzés és büszkeség akadályozza a tiszta szeretetet, amely lélekben egyesíthet Jézus Krisztussal. Ha ápoljuk ezt a szeretetet, a korlátolt ember társul a korlátolt emberrel, és közösen egyesülnek a végtelen Istennel. Az emberi természet emberi természettel egyesül, és mindannyian a végtelen Szeretet szívéhez kapcsolódnak. Ebben a nagy munkában az emberek között jelen levő keresztény szeretet – amely sokkal magasztosabb, változatlanabb, kegyesebb és önzetlenebb, mint ami valaha is létezett – megőrzi keresztény jóságát, nagylelkűségét és előzékenységét, és az emberi testvériséget Isten ölelésébe fogja, elismerve azt az értéket, amit az Úr ad az embernek.

A szeretet aranylánca, amely baráti és szeretet köteléke által egyesíti a hívők szívét Krisztussal, képessé tesz arra, hogy az embertársi kapcsolatok tökéletesek legyenek, és bizonyságot tegyenek a kereszténység vitathatatlan hatalmáról. (...) Akkor teljesen eltűnik az önzés, és többé nem létezik a hűtlenség. Nem lesznek viták és széthúzások. A Jézussal egyesültek közül senki sem lesz akadékoskodó. Senki sem törekszik a függetlenségre konok és indulatos gyerekként, aki mindig próbálja elengedni az őt vezetni kívánó személy kezét, hogy saját kedve szerint járjon egyedül.

A szeretet gyöngéd növény, amelyet ápolni és gondozni kell, s körülötte ki kell tépni a keserűség gyökereit, hogy növekedhessen, s akkor befolyása alá kerülnek a szív és az elme összes képességei, s képesek leszünk mindenek felett szeretni Istent és embertársainkat, mint önmagunkat. – Our High Calling, 173. old.

A keresztényeknek össze kell tartaniuk, de nem a hibák keresésében és a kritizálásban, hanem a közösségben, az egymásrautaltságban a szeretet aranyláncával összekötve. Ha a mennyei természettel egyesülnek, akkor Isten trónjához kapcsolódnak. Ennek meg kell történnie, ha egykor találkozni szeretnénk az Úr Jézussal. El kell sajátítanunk a tiszta, szent és megszentelt jellemet, amellyel mindig is rendelkezett volna az ember, ha hűséges marad Istenhez. Krisztus jellemét az Ige igazságainak ésszerű ismerete alapján érthetjük meg. – Manuscript Releases, 5. kötet, 373. old.

Augusztus 20., szerda  -  Az egység nagy akadálya

Nagy jelentőséggel bír Isten Igéjének hűséggel végzett hirdetése. Ám ez teljesen más, mint a másokat gyalázás, a gonosz gondolatok ápolásának munkája. Az ítélkezés és a feddés két különálló dolog. A Mindenható a szolgáit bízta meg azzal, hogy szeretettel feddjék meg a tévedőket, ám megtiltotta a kegyetlen ítélkezést azoknak, akik hűséges követőinek tartják magukat. (...)

Akik az Úrért munkálkodnak, el kellene távolítsanak maguk közül minden durva kritikát, és egységre kellene törekedjenek. Krisztus azt szeretné, ha katonái vállvetve egyesülnének a kereszt küzdelmeinek viselésében. Azt akarja, hogy olyan szoros egységben legyenek követői, mint amilyen egység van közötte és Atyja között. Akik megérezték a Szentlélek megszentelő erejét, azok figyelnek a mennyei Tanító tanításaira, és őszinteségre törekszenek annak érdekében, hogy összhangban munkálkodhassanak testvéreikkel. – Review and Herald, 1901. október 29.

Igencsak elterjedt az egymás fölötti ítélkezés szokása még a magukat kereszténynek vallók között is. Mások indítékainak kritizálása sokak szerint a felsőbbrendűség jele. A Megváltó szavainak fényében azonban súlyos bűn mások fölött ítéletet mondani. A mások jellemhibái felismerésének bölcsességére vonatkozóan Jakab apostol azt mondja, hogy „ez nem az a bölcsesség, amely felülről jő, hanem földi, testi és ördögi” (Jak 3:15).

Ha valakinek elítélendőek a szavai és tettei, viselni is fogja a következményeket. „Mert amit vet az ember, azt aratja is” (Gal 6:7). Veszélyes dolog azonban, hogy a véges ember magára vállalja a mások fölött ítélkezés felelősségét, mivel nem olvashat a szívekben. Az önző emberek hajlamosak ítélkezni a látszat alapján, de így tévedhetnek. Emellett azonban senki nem tökéletes, ezért nem áll jogában ítélkezni mások fölött. Az Üdvözítő mondta: „Avagy mimódon mondhatod a te atyádfiának: hadd vessem ki a szálkát a te szemedből; holott ímé, a te szemedben gerenda van? Képmutató, vesd ki előbb a gerendát a te szemedből, és akkor gondolj arra, hogy kivessed a szálkát a te atyádfiának szeméből!” (Mt 7:4–5) Gyakran megtörténik, hogy valaki hajlamos mások kritizálására, miközben olyan jellemhibái vannak, amelyeket nem is vesz észre, pedig sokkal nagyobbak lehetnek az általa elítélt véteknél. Miközben próbál másokat jó útra téríteni, erőfeszítéseivel sokkal több rosszat tesz, mint jót. Így még nagyobb veszélyben van, amikor az ítélőszékbe ül, hogy másokat kritizáljon és elítéljen!

Ha láthatnák magukat az emberek úgy, ahogy Isten látja őket, bizonnyal felismernék gyöngeségeiket és hibáikat, de azt a munkát is, amit értük kell végezni, vagyis hogy milyen nagy szükségük van az Úr irgalmára és türelmére, de embertársaik jóindulatára is. Ekkor már egyáltalán nem fognak ítélkezni mások fölött. – Signs of the Times, 1892. március 14.

Augusztus 21., csütörtök  -  Az egység helyreállítása

Jeruzsálem pusztulása, amit Krisztus bemutatott, egy nagyobb pusztulást, a világ végét mutatja be, amely nagyon közel van. Földünk történelmét hamarosan elnyeli az örökkévalóság. Ennek tudatában Isten egyházának tagjai mégis miért vesztegetik idejüket széthúzásra, vitákra, kritizálásra és ítélkezésekre? Nem hívattunk arra, hogy ítélkezzünk mások fölött. Egyetlen emberre sem lett rábízva az ítélkezés feladata. Csak Krisztus teheti ezt meg.

A Megváltó bemutatta azokat a szabályokat, amelyeket figyelembe kell vennünk embertársi kapcsolatainkban. Hegyibeszédében mondta: „Azért ha a te ajándékodat az oltárra viszed, és ott megemlékezel arról, hogy a te atyádfiának valami panasza van ellened: hagyd ott az oltár előtt a te ajándékodat, és menj el, előbb békélj meg a te atyádfiával, és azután eljövén vidd fel a te ajándékodat.” (Mt 5:23–24)

Ha nézeteltérés támadt közötted és hittestvéred között, menj el hozzá, és próbáld helyrehozni, hogy együtt örülhessetek a közösségnek. Kötelességed ezt megtenni, mielőtt Isten elé vinnéd ajándékaidat. Az ajándékot fogadja el, míg nem teszel eleget ennek a kötelességnek. Békülj meg atyádfiával. Ha te vagy a vétkes, távoztasd el a botránkozás kövét, amelyet te helyeztél a megbékélés útjába.

Ha kitartóan törekedtek a nézeteltérés eltávolítására, akkor jó kapcsolatnak örülhettek egymással és Istennel is, és Ő áldását szórhatja rátok. Ám nem nyerheted el áldását, míg nem vagy kész helyrehozni a dolgokat csak azért, mert büszke szíved nem kész a meghajlásra. Ó, az apró nézeteltérések olyan könnyen eltávolíthatók! Amíg ezt nem tesszük meg, nem állunk készen arra, hogy részt vegyünk Isten szent rendelésein.

Készek vagytok megtenni a rátok eső részt a nézeteltérések eltávolításában? Ha igen, akkor sok gonosz szótól és keserűségtől mentesültök.

Utasítást kaptam, hogy az Úr üzeneteként mutassam be a következőket. Reggel és este tartsatok személyes önvizsgálatot. Tüzetesen vizsgáljátok meg szíveteket, hogy felfedezhessétek azokat a hibákat, amelyeket el kell távolítanotok. Tegyetek félre mindent, ami akadályt jelenthet a mennyel való kapcsolatotokban és közösségetekben.

Krisztus így fogalmazta meg: „Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket, és megtisztítson minket minden hamisságtól.” (1Jn 1:9) Lehet, hogy sok akaraterőre lesz szükség a bűnvallomáshoz. Talán keresztre feszítésnek tűnhetnek a következő szavak: „Elkövettem ezt a bűnt, és vétkeztem Isten ellen.”

Utasítást kaptam, hogy elmondjam, vannak bűnök, amelyeket egy ember elkövetett az Atya ellen, de amelyről egyetlen embernek sem szabad tudomást szereznie. Ha a bűntől terhelt személy megbékél Istennel, akkor az Úr megbocsát neki, és leveszi a lelkéről a bűn terhét. Később megvallja embertársainak is az ellenük elkövetett bűneit, s akkor az Úr irgalmas lesz hozzá, és megbocsátja bűneit.

Az ilyesfajta bűnvallomás bizonyítja Isten erejének a jelenlétét, ami csodákat tesz, és elvezet a nemcsak általános jellegű bűnvallomásra, hanem a testvérek ellen követett bűnök sajátos megvallására is. Isten többre értékeli az aranynál és ezüstnél azt, aki így vallja meg bűneit. „Drágábbá teszem az embert a színaranynál és a férfit Ofir kincsaranyánál” (Ésa 13:12) – szögezte le az Úr. – Pacific Union Recorder, 1904. december 1.

Augusztus 22., péntek  -  További tanulmányozásra

Bizonyságtételek a gyülekezetnek, 5. kötet: „Keresztény egység” című fejezet, 236–248. old.

Bizonyságtételek a gyülekezetnek, 8. kötet: „Egyek Krisztussal Istenben” című fejezet, 239–243. old.