Ellen White-idézetek
7. tanulmány − 2014
Augusztus 9 – 15.
Augusztus 9., szombat délután
Ebben az értelemben ezen a munkán – az elbukott emberben a mennyei
képmás helyreállításán, amely nagylelkűen és folyamatosan nyilvánul meg – alapul az evangélium dicsősége. Ez a szolgálat
a mennyei csarnokokban kezdődött. Ott az Úr eldöntötte, hogy az ember iránti tagadhatatlan szeretetének bizonyítékát
nyújtja. „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, ha valaki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem
örök élete legyen.” (Jn 3:16)
Az adományozás lelkülete mennyei lelkület. A kereszten
nyilatkoztatta ki Jézus áldozatkész szeretetét. Mindent odaadott, majd önmagát adta az ember üdvösségéért. A kereszt az
áldott Megváltó minden követőjének nagylelkűségét szólítja meg. Az ott szemléltetett elv a folyamatos odaadás elve. Ha
ezt igazi nagylelkűséggel és jó cselekedetekkel végzik, akkor az odaadás a keresztény élet igazi gyümölcse lesz. A
világi embereknek az a hozzáállásuk, hogy folyamatosan csak kapjanak. Arra várnak, hogy ezáltal
elérik a boldogságot, ám végül be kell látniuk, hogy az ilyen életformának boldogtalanság és halál a vége.
A Krisztus keresztjétől áradó evangélium fénye megfeddi az önzést,
de bátorítja a nagylelkűséget és az odaadást. Nem kell zúgolódni azért, hogy egyre több felhívás hangzik el adakozásra.
A gondviselő Isten felhívást intéz gyermekeihez, hogy lépjenek ki korlátolt tevékenységi körükből, és végezzenek
fontosabb munkát. Korlátlan erőfeszítésre van szükség ebben az időben, amikor erkölcsi sötétség borítja a világot. Az Úr
népe közül sokakat fenyeget az a veszély, hogy beesnek a világi lelkület és kapzsiság csapdájába. Meg kellene érteniük,
hogy az Örökkévaló az Ő irgalmában egyre több felhívást intéz javaik felajánlására. Olyan elsődleges célokat kell
kitűzni, amelyek gyakorlati módon fejezik ki a nagylelkűségüket, különben nem követhetik nagy Példaképüket. –
Review and Herald, 1907. október 3.
Augusztus 10., vasárnap
-
Hogyan élt az Úr Jézus?
Jézus, a drága Megváltó sosem keltette azt a látszatot, hogy fáradt
lenne a bűnös lelkek kitartó jelenléte vagy a betegek miatt. „Kimenvén
Jézus nagy sokaságot látott, és megszánta őket.” (Mk 6:34) Ez nagyon sokat jelent a szenvedők
számára. Jézus egyesítette érdekeit az ő érdekükkel. A terheiket hordozta. Érezte félelmeiket. Olyan szánalmat érzett,
ami az Ő szívét is megsebezte.
Ó, micsoda páratlan szeretet! Eggyé
vált az emberrel, hogy részese legyen minden földi tapasztalatnak. Mindenben megkísértetett hozzánk hasonlóan, de
bűntelen volt. Az emberi természetet nem szabad értéktelen, jelentéktelen dolognak tartani. Krisztus emberi természetet
öltött isteni természetére, hogy az emberi természetet az Ő feddhetetlenségével fedje el. Az ember Isten végtelen
gondviselésének és szeretetének célpontja.
Megváltás – ó, milyen mélységes
gondolat! Mindazok, akik elfogadják az üdvösséget, felemeltetnek és megszenteltetnek Jézus Krisztus által minden földi,
jelentéktelen dologból, és képesek lesznek arra, hogy Isten munkatársaiként végezzék a megváltás nagy művét. Jézus
elfogadta az emberi természetet, és bemutatta élete és jelleme által, hogy Isten gondviselése folytán mit érhet el az
ember még a legszerényebb életkörülmények között is. Jézusnak még a templomadóhoz szükséges pénz sem állt
rendelkezésére, de csodát tett, hogy még ezt a kis összeget is megszerezze.
Jézusnak, a drága Megváltónak nem
volt hajlék a feje fölött, és gyakran éhezett. Nem volt hová fejét lehajtania. Gyakran kimerült. Nagy tisztesség érte az
emberiséget az által, hogy Ő emberi természetet öltött magára, s bemutathatta, mivé válhat az emberi jellem. Eljött,
hogy napfényre hozza az életet és múlhatatlanságot, hogy világosságot hozzon az élet egyszerű, szokásos
foglalatosságaiba. Krisztus fölénk hajol, és megvizsgálja jellemünket, hogy lássa, visszatükröződik-e bennünk az Ő
jelleme. – That I My Know Him, 47. old.
Augusztus 11., hétfő
-
„Szeresd felebarátodat...”
A szamaritánus eleget tett embertársi kötelességének. Az önző szívű
pap és a lévita a jóakarat és irgalom hiányáról tett bizonyságot. Az én egy kényúr, s ha ez a hatalom vezérli életünket,
nem tehetjük meg másokkal, amit mi várunk el tőlük. Az aranyszabály betartásához át kell, hogy alakuljon az élet, s az
emberi természet a mennyei természet részesévé kell, hogy váljon. (...)
Az irgalmas szamaritánus példázata mutatja be az igazi
missziómunkát, amit Isten népének végeznie kell. Senki sem mentes az embertársi kötelesség
végzése alól. Ezt a munkát végezve az Úr törvényének teszünk eleget. A Mindenható vállalta, hogy megáldja azokat, akik
betöltik a parancsolatot, miszerint szeretik Őt mindenek felett és embertársaikat, mint önmagukat.
Isten előtt értéktelenek a szavak, s még a szóbeli bizonyságtevés és
a kegyesség látszata is értéktelen, ám nagy értéke van a feddhetetlenség ama munkájának, amely keresztény jellemről tesz
bizonyságot. A menny törvényének való engedelmeskedés azt jelenti, hogy azonnal észrevesszük embertársaink
szükségleteit, és anélkül segítünk, hogy feltennénk a kérdést: „Vajon ők is hiszik azokat a
hitalapelveket, amelyeket én hiszek?” Engedelmeskedni Isten törvényének azt jelenti, hogy az Atya segítségeként a
szenvedő emberek szükségleteinek betöltésén munkálkodunk, függetlenül attól, milyen a vallási meggyőződésük. Akik ezt a
munkát végzik, s akik Isten igazságának elveihez hűek, azok élik az evangéliumot.
Az Úr pontosan feljegyzi az embertársak érdekében végzett irgalmas
és együtt érző cselekedeteket. Emlékkönyvébe felírt minden irgalmas cselekedetet. „Azon a
napon, azt mondja a seregeknek Ura, amelyet én szerzek, tulajdonommá lesznek és kedvezek nékik, amint
ki-ki kedvez a maga fiának, aki szolgálja őt. És megtértek és meglátjátok,
hogy különbség van az igaz és a gonosz között,
az Isten szolgája között és a között, aki nem szolgálja őt.” (Mal 3:17–18)
Az Üdvözítő több időt szentelt a gyógyításra, mint a prédikálásra. Földi képviselőinek, a tanítványoknak adott
utolsó parancsa az volt, hogy helyezzék kezüket a betegekre, hogy meggyógyulhassanak. Amikor másodszor is eljön, az Úr
megdicséri azokat, akik betegeket látogattak és a szegények szükségleteit betöltötték. Ezt
mondja majd a jobb keze felől állóknak: „Mezítelen voltam, és megruháztatok; beteg voltam, és meglátogattatok; fogoly
voltam, és eljöttetek hozzám… Amennyiben megcselekedtétek eggyel az én legkisebb atyámfiai közül, énvelem cselekedtétek
meg.” (Mt 25:36–37, 40) – Review and Herald, 1908. április 9.
Az irgalmas szamaritánus példázatában Jézus önmagáról és küldetéséről beszélt. Az embert becsapta, megverte,
kifosztotta és tönkre tette Sátán, majd hagyta elveszni, de Krisztus megszánt bennünket abban a védtelen állapotunkban,
melyben találtattunk. Elhagyta a dicsőséget, hogy a megmentésünkre siessen. Amikor megtalált, már haldokoltunk, de Ő a
vállára vette ügyünket. Meggyógyította sebeinket, biztos menedéket készített, és a saját költségén mindent a
rendelkezésünkre bocsátott. Meghalt, hogy megválthasson. Az Ő életét kell szemlélnünk, meg kell értenünk az Ő Lelkét és
munkásságát, s saját életünket az Ő életének fényében kell látnunk. Akkor rájövünk, hogy milyen csekély mértékben
sikerült megtartani Isten parancsolatait, és milyen kis mértékben sikerült szeretnünk embertársainkat, mint önmagunkat.
– Signs of the Times, 1890. július 7.
Augusztus 12., kedd
-
Szolgálni szeretetből
A menny azoknak van fenntartva, akik munkások voltak, s akik
Krisztusért megtagadták önmagukat. Semmit sem készítenek azok számára, akik csak magukkal törődnek. Ebben az esetben a
Király a bal keze felől állóknak nem azért hirdet szörnyű büntetést, mert nagy törvénytelenséget követtek el. Nem azért
esnek ítélet alá, amit tettek, hanem azért, amit nem tettek meg. Azt tették, amihez kedvük volt, s ezért azokkal együtt
vehetik el jutalmukat, akik a személyes élvezeteket hajszolták.
Krisztus szegénnyé lett értünk, hogy az Ő szegénysége által
meggazdagodjunk. Azért hozott áldozatot, hogy otthont nyújthasson a világ idegen és vándor lakóinak, akik egy jobb, egy
mennyei hazát keresnek. Vajon kegyelmének várományosai, akik várják, hogy örökölhessék a halhatatlanságot, nem fogják
befogadni házukba a hajléktalanokat és a szükségben levőket? Jézus tanítványaiként vajon elutasítjuk az idegeneket, és
csak azért nem fogadjuk be őket, mert nem tudják bizonyítani, hogy valamilyen kapcsolatban állnak a ház lakóival?
Vajon századunkban már nincs semmi ereje az apostol parancsának,
mely így hangzik: „A vendégszeretetről el ne feledkezzetek, mert
ezáltal némelyek, tudtukon kívül, angyalokat vendégeltek meg.” (Zsid 13:2)? Naponta szomorúan
tapasztalom a népünk soraiban fellelhető önzést. Riasztó a szeretet és gondoskodás hiánya azok iránt, akiknek szükségük
van rá. Mennyei Atyánk rejtett áldásait helyezi utunkba, ám egyesek visszariadnak attól, hogy megragadják ezeket abbeli
félelmükben, nehogy megfosszák magukat bizonyos örömöktől. Az angyalok látni szeretnék, hogy felhasználjuk az elénk
helyezett jó tettek alkalmait és azt, hogy áldást szerzünk-e másoknak, hogy a maguk során majd ők is megáldhassanak
bennünket. Az Úr különbözőnek teremtett – egyeseket szegénynek, másokat gazdagnak, ismét
másokat megszomorodottnak –, hogy mindenkinek alkalma legyen a jelleme fejlesztésére. Isten szándékosan enged szegényt
népe közé, hogy ezzel megpróbáljon és napfényre hozza mindazt, ami a szívünkben van. –
The Home Missionary, 1889. november
1.
Némelyeket, akik magasztos hitvallomásokat tesznek, annyira korlátol az önzés, hogy
nem tudják értékelni a nagylelkűség elvét a keresztény vallásban. Csak önmaguknak élnek. Nem is merül fel náluk a
másokért hozott áldozat kérdése, nem akarnak előnytelen helyzetbe kerülni a másokért végzett szolgálatban. Ők azonban
nem is tudják, hogy Isten mit vár el tőlük. Értékes hetek, hónapok és évek telnek el, de a mennyben egyetlen
önfeláldozó, az éhezők táplálásának, a mezítelenek felruházásának vagy az idegenek befogadásának tettét sem jegyzik föl
nevük mellé. Ők nem akarják befogadni az idegeneket otthonukba, ám ha tudnák, hogy méltó emberek, akik örülhetnének
jótékonyságuknak, talán meg lehetne győzni őket, hogy tegyenek valamit ebben az irányban is. Mégiscsak megéri
kockáztatnunk.
Amikor majd a Király vizsgálatot indít, a henyélő, kapzsi és önző személyek megtudják,
hogy az ország azoknak készíttetett, akik tevékenyek voltak, és Jézusért megtagadták önmagukat. Semmit sem készített
azok számára, akik semmi mást nem tesznek, csak magukkal törődnek. A szörnyű büntetést nem azért adja a Király az Ő bal
keze felől állóknak, mert törvénytelenséget követtek el. Ők nem azért esnek ítélet alá, amit elkövettek, hanem azért,
amit nem tettek meg. Nem tettek eleget a mennyből kapott kötelességeiknek. Saját kedvük szerint jártak el, ezért azokkal
együtt kapják meg jutalmukat, akik az élvezeteket hajszolták. – Signs of the Times, 1887. február 17.
Augusztus 13., szerda
-
„Szeressétek ellenségeiteket”
„Hallottátok, hogy megmondatott: Szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet. Én pedig
azt mondom néktek: Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, akik
titeket gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, akik háborgatnak és kergetnek titeket. Hogy legyetek a ti mennyei Atyátoknak
fiai, aki felhozza az ő napját mind a gonoszokra, mind a jókra, és esőt ád mind az igazaknak, mind a hamisaknak. Mert ha
azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, micsoda jutalmát veszitek? Avagy a vámszedők is nem ugyanazt cselekszik-é? És
ha csak a ti atyátokfiait köszöntitek, mit cselekesztek másoknál többet? Nemde a vámszedők is nem azonképpen
cselekesznek-é?” (Mt 5:43–47)
A gyűlölet kifejezése sosem győzi le ellenségeink gonoszságát. Csak
a szeretet és jóság szül szeretetet és jóságot az ellenség lelkében. Habár az Úr megjutalmazza az erényt és bünteti a
vétket, nem vonja meg áldásait a gonoszoktól még akkor sem, ha nevének gyalázatot szereznek. Engedi, hogy a Nap sugarai
és az eső cseppjei jókra és gonoszokra egyaránt hulljanak, s mindkét embercsoport jólétét munkálja. Ha a szent Isten ily
nagy türelemről és jóságról tesz bizonyságot a lázadó és bálványimádó emberek iránt, annál inkább szükséges, hogy a
bűnös ember is hasonló lelkületről tegyen bizonyságot társai felé. Átkok és sebek ejtése helyett kötelessége meggyőzni
másokat, hogy hagyják el bűnös útjaikat, s olyan jóságot tápláljon az emberek iránt, amilyet Krisztus táplált
elnyomóival szemben. Jézus megtanította követőit, hogyan tanúsítsanak keresztény kedvességet mindazok iránt, akik
befolyási körükbe kerülnek, és hogy irgalommal és nagylelkűséggel kell a világi emberek felé fordulniuk. A Mindenható
gyermekeinek mennyei lelkülettel kell rendelkezniük. Életelveiknek nem kellene világi, szűklátókörű és önző
tulajdonságokhoz hasonlítaniuk. Csak a tökéletesség tehet eleget a mennyei mércének. Ahogy Isten is tökéletes az Ő
magasztos voltában, úgy kell az Ő gyermekeinek is tökéletesnek lenniük szerény befolyási körükben. Csak
ezáltal készülhetnek fel a mennyek országában lakozó bűntelen lényekkel való közösségre.
Krisztus a következő szavakat intézi követőihez, mellyel meg is határozza a keresztény jellem mércéjét: „Legyetek azért
tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes.” (Mt 5:48) –
Pamphlet: Redemption: or the Teachings of Christ, the Anointed One,
75–77. old.
Amikor még szeretet nélkül valók, méltatlanok, gyűlöltek és
gyűlölködők voltunk, mennyei Atyánk már megkönyörült rajtunk. „De mikor a mi megtartó Istenünk jó volta és az emberekhez
való szeretete megjelent, nem az igazságnak cselekedeteiből, amelyeket mi cselekedtünk, hanem az Ő irgalmasságából
tartott meg minket.” (Tit 3:4–5) Ha befogadjuk Urunk szeretetét, jóságossá és gyöngéddé tesz
minket, nemcsak a kedvünkre valók, hanem a leghibásabb, legtévelygőbb, legbűnösebb emberek iránt is.
Azok Isten gyermekei, akik a mennyei természetének részesei. Nem
földi rang, születés, nemzetiség vagy vallásos előjog bizonyítja, hogy az Úr családjának tagjai vagyunk, hanem az egész
emberiséget magába foglaló szeretet. Még a bűnösök is, akik nem zárkóztak el teljesen Isten Lelke elől, fogékonyak a
szeretetre. Bár gyűlölségre gyűlölködéssel felelhetnek, a szeretetet mégis szeretettel viszonozzák. Egyedül a mennyei
lelkület viszonozza szeretettel a gyűlöletet. Szeretettel kell viseltetünk a hálátlanok
iránt, jót tennünk azokkal, akiktől semmi viszonzást nem várunk. Ez a szent uralkodó pecsétje. A Magasságos gyermekei
ezzel a biztos jellel igazolják küldetésüket. – Gondolatok a hegyibeszédről,
75. old.
Augusztus 14., csütörtök
-
Hogyan éljünk úgy, mint Jézus?
„Félelemmel és
rettegéssel vigyétek véghez a ti üdvösségeteket.” (Fil 2:12) Ezt hogyan tehetjük meg? Félnünk
kell attól, hogy nehogy beleszőjük önzésünket. Félnünk kell attól, hogy nehogy rosszul válasszunk építőanyagot jellemünk
építéséhez. Csak Isten kínálhat fel jó építőanyagot – kemény fát ehhez. A halandó embernek
félnie kell attól, nehogy jellemébe saját örökölt vagy ápolt hajlamainak szálait is beleszője. Félnie kell attól, nehogy
ne hajtsa annak vezetése alá mindenét, aki az ő érdekében munkálkodik, s ezzel megakadályozza az Ő akaratának
kifejeződését életére vonatkozóan. Isten mindazokat elfogadja, akik hozzá jönnek úgy, ahogy vannak, akik nem saját
feddhetetlenségüket építgetik, nem próbálnak megigazulni, nem érvelnek érdemeikkel és vélt jó cselekedeteikkel, és nem
fuvalkodtak fel a feddhetetlenségről megszerzett ismereteikkel. Vegyétek föl a Krisztus által előkészített menyegzői
öltözéket, és vessétek le a régi honpolgári ruháitokat. Csak ekkor állhattok meg Jézus Krisztussal együtt a mennyekben.
Miközben a szív alázatosságában és szelídségében jártatok, egy megszakítás nélküli
munka ment végbe értetek, amelyet csak Isten végezhet el, mivel Ő munkálja bennetek jókedvéből az akarást és a
véghezvitelt. Az Ő jókedve az, hogy maradjatok Krisztusban, és nyugodjatok meg az Ő szeretetében. Semminek se engedjétek
meg, hogy ellopja lelki békéteket és nyugalmatokat és annak biztosítékát, hogy a jelen pillanatban is elfogadást
nyertetek. Fogadjátok el az összes ígéretet! Ezek mind a rendelkezésetekre állnak, ha eleget tesztek az Úr által
meghatározott feltételeknek. Teljes mértékben adjátok át útjaitokat, amelyek talán bölcsnek tűnnek, és járjatok Krisztus
ösvényein, mert ez az Ő szeretete nyugalmának a titka. Alávetni életünket az Ő akaratának sokkal többet jelent, mint
gondolnánk. Meg kell tanulnunk a szelídséget és alázatosságot, mielőtt részesülnénk az ígéret teljesedésében: „Nyugalmat
találtok a ti lelketeknek.” (Mt 11:29) Ha elsajátítjuk az Üdvözítő szokásait, alázatosságát,
szelídségét, az énünk lassanként átalakul – előbb az Ő igájának felvételével, majd a tanítások elfogadásával. Nincs
ember, akinek ne kellene sokat tanulnia. Mindenkinek Jézus Krisztustól kell kiképzést kapnia. Amikor akik ráesnek
Krisztusra, eltávolítják életükből az örökölt és ápolt jellemtulajdonságaikat, többé már semmi sem akadályozza meg őket
abban, hogy a mennyei természet részeseivé váljanak. Ha meghal az én, a Megváltó beköltözik az emberi lélekbe. Az ember
Jézusban marad, és Jézus őbenne.
Az Úr azt szeretné, hogy mindenki az Ő tanulójává váljék. Így szól: „Vessétek alá
magatokat az én képzésemnek, lelketeket adjátok át nekem. Nem foglak megsemmisíteni, hanem egy másik jellemet formálok
belétek, hogy egy magasabb osztályba léphessetek át. Vessétek alá minden dolgotokat nekem. Az én életemet,
hosszútűrésemet, jóságomat, alázatosságomat és szelídségemet alakítom ki a jellemetekben, hogy ti énbennem maradjatok,
és én tibennetek. Akkor nem csak a nyugalom ígéretével fogtok rendelkezni, hanem valóban nyugalmat találtok a
lelketeknek.”
Isten teljes odaszentelődésre szólít fel. Nem kaphatjátok meg a Szentlelket, míg nem
tépitek le az összes rabláncot, mindazt, ami a régi, elfogadhatatlan jellemtulajdonságokhoz köt benneteket. Ezek a nagy
akadályok nem engedik, hogy felvegyétek Krisztus igáját, és tőle tanuljatok. Tartós nyugalom – ki rendelkezik ezzel?
Csak akkor találjuk meg ezt a nyugalmat, amikor félretesszük önigazultságunkat és minden önző érvelésből fakadó
nézetünket. Krisztus ismerete majd vágyat ébreszt, hogy maradjatok őbenne, és Ő tibennetek. Kötelező tehát a személyes,
teljes odaszentelődés. – Bible Training School,
1903. augusztus 1.
Akik a mennyei természet részesei, Krisztus által egyek Istennel és egyek
embertársaikkal az Ő munkájának, az irgalom és együttérzés szolgálatának végzésében. Az irgalom szerzett üdvösséget
nekünk, és ha irgalmat tanúsítunk társaink iránt, nem teszünk egyebet, mint amit a Megváltó is tett. Az irgalom
folyamatosan dolgozik e végtelen nagy világegyetemben. Az Úr szívében bőséggel megtalálható, s onnan fakad a mi
boldogságunk is. Istennek nagy családja van a földön, és gyermekei a körülöttük levő szenvedő, halandó emberek által
szenvednek. Amely lelket betöltötte a Szentlélek, az irgalom cselekedeteit cselekszi, s szeretetet, irgalmat és
együttérzést tanúsít társai iránt. Az igazi keresztény szívéből kitépi az önzés minden gyökerét, mivel az önzés
ellentétes a krisztusi gyakorlattal. Jézus mondta: „Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja
meg magát, és vegye fel az ő keresztjét minden nap, és kövessen engem.” (Lk 9:23) –
Signs of the Times, 1895. szeptember
19.
Augusztus 15., péntek
-
További tanulmányozásra
Jézus élete: „Az irgalmas szamaritánus” című fejezet, 497–505. old.; „Legkisebb atyámfiai”
című fejezet, 637–641. old.