A SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNYHOZ

A Fiú

Július 5., szombat délután

Krisztus szenvedései és halála örök alapra helyezte az életet őáltala és őbenne. Emberi természetet öltött magára. Hozzánk hasonlóan [emberi] testté lett. Gyakran éhezett, szomjazott és fáradt el. Élelemmel tartotta jó erőben magát, és alvással pihent. Természetes érzelmeit kifejezte, mivel látjuk Őt együtt érzően sírni a megszomorodottakkal, és szintén sírt a megtéretlen Jeruzsálemre bekövetkező büntetés miatt. Amikor Krisztus a földön járt, teljes mértékben emberként élt, hogy az emberi család képviselője lehessen. Hozzánk hasonlóan mindenben megkísértetett, hogy a megkísértettek segítségére siethessen. Az élet Uraként emberi testben megküzdött a sötétség urával, és megjárta azt a helyet, ahol Ádám elbukott, átélte mindazon próbákat, amelyeket Ádám nem tudott átélni. Szembeszállt a kísértésekkel, és győzött fölöttük, amit az elbukott emberiség is megtapasztalhat.

Ha nem lett volna teljes ember, akkor Krisztus nem lehetett volna a helyettesünk. Nem vihette volna véghez az emberben a jellem tökéletesítését, amely mindannyiunk előjoga. Ő volt a világ Világossága és az élet. Eljött a földre, hogy teremtményei érdekében munkálkodjon, hogy többé ne kerüljenek a sátáni eszközök uralma alá. Ám amíg emberi testben volt, élete a mindenható Istentől függött. Emberként kapaszkodott bele az Atya mennyei voltába. Ekképp a földi család minden tagjának is nagy előjoga ugyanezt tenni. Krisztus semmi olyat nem csinált, amit ne tehetne meg az emberi természet, amikor a mennyei természet közösségébe kerül. – Signs of the Times, 1897. június 17.

Július 6., vasárnap  -  Az ember Fia

Sátán úgy mutatott Ádám bűnére, mint bizonyítékra: Isten törvénye igazságtalan, nem lehet megtartani. Krisztusnak emberként kellett jóvátennie Ádám bukását, aki még akkor a tökéletes ember erejével rendelkezett, testi-szellemi képességei teljében volt. Az Éden dicsősége vette körül, naponta közösségbe került a mennyei lényekkel. Ám nem ez volt a helyzet Jézussal, amikor a pusztába ment, hogy Sátánnal viaskodjék. Az ember fizikai, szellemi ereje, erkölcsi értéke négyezer éve hanyatlott, és Krisztus az elkorcsosult emberiség gyengeségeit vette magára. Csakis így menthette meg az embert a romlás legmélyéből. – Jézus élete, 117. old.

Igaz, hogy Jézus egyszer azt mondta magáról: „Jön a világ fejedelme: és énbennem nincsen semmije.” (Jn 14:30) Az emberi szívben mindig talál fogódzót Sátán – egy ápolt, bűnös vágyat –, s ezzel kísértései jogukat követelik. Isten fiában azonban semmit sem talált, amelyet legyőzhetett volna. Az Üdvözítő nem értett egyet a bűnnel. Nem kerülhetett Sátán kísértéseinek hatalma alá még legalább gondolatban sem. Sokan állítják, hogy Krisztust mennyei természete miatt nem is gyengíthették vagy győzhették volna le az ördög kísértései. Ebben az esetben azonban nem vehette volna át Ádám helyét, és nem járhatta végig azt az utat, amin Ádám elbukott, továbbá nem győzhetett volna ott, ahol Ádám elbukott. Ha nem került volna olyan nehéz helyzetbe, mint Ádám, akkor nem válthatta volna meg az első embert a bűnéből. Ha bárkinek is bizonyos értelemben nehezebb küzdelmet kellene vívnia a Jézus küzdelménél, akkor Ő már nem segíthetne e megkísértett embernek. Krisztus magára vette természetünk nehézségeit és korlátait is. Az emberi természetet annak lehetőségével együtt öltötte magára, hogy elbukhat a kísértésben, s ezért az Úr erejétől függött a kitartása. – General Conference Bulletin, 1895. február 25.

Isten Fia teljes engedelmességben élt ezen a földön. Jézus Krisztus emberi természetének igazságát mindenkor az elménkben kellene őriznünk. Amikor helyettesünkké vált, Ő ember volt. Emberként jött el, emberi természetet öltött, s az egyedül igaz Felségnek engedelmeskedett. Nem azért érkezett, hogy bemutassa, mit tehetne Isten, hanem hogy bemutassa, mit tett az Úr, és mit tehet az ember, ha a mennyei természet részese. A mennyi jellem és a Megváltó emberi természete a pusztában szembekerült a kísértésekkel. Emberi természetében pedig a bűnösök ellenszegülésével került szembe. Emberként tökéletes életet élt. Jézus a mindenünk, és Ő mondja nekünk: „Nélkülem semmit sem cselekedhettek.” (Jn 15:5) – Manuscript Releases, 14. kötet, 334. old.                                                                         

Július 7., hétfő  -  Isten Fia

Krisztus természete a mennyei és emberi természet ötvöződése volt. Az isteni tulajdonságok birtokában egyben a legmagasabb fokú emberi tulajdonságokat is bemutatta, és ráirányította a figyelmet, hogy aki elfogadja Őt személyes Megváltójának, tökéletesítheti jellemét, ami hasonlóvá válik az övéhez, és felkészülhet arra, hogy Isten munkatársává váljék. Jézus a tanításai és példája által emeli fel az elesettet, hiszen az Ő erényein keresztül válik az ember Isten gyermekévé. Élete hasonló lesz az Üdvözítő életéhez, munkája Krisztus munkája lesz, nem ismer fáradságot és csüggedést, mivel a Szentlélek és Jézus hatalma által nyert életet. Megváltónk Isten cselekedetekben, igazságban és szeretetben, és az Atya képviselője, de egyben az ember képviselője is. Az Ő karja szerzett üdvösséget. Magára vette az emberi természetet, csontunkból való csont és húsunkból való hús volt, s megtapasztalt minden kísértést, amely teremtményeire is zúdult. A Sátánnal vívott nagy küzdelemben bemutatta, hogy teljes mértékben képes eltávolítani a szégyent, és el tud tekinteni a kísértő által az emberi családra hozott romboló bűntől. Azzal, hogy magára vette az elbukott természetünket, és azt a mennyeivel ötvözte, eleget tett az Úr törvénye minden elvárásának, és minden akadályt legyőzött, ami az ördög szerint képtelenné tette az ember számára az Isten parancsolatai iránti engedelmességet. – Manuscript Releases, 11. kötet, 344. old.

Jézus keresztsége után fényes galamb formájában hatalmas fénysugár szállt rá, és az égből hang hallatszott: „Ez amaz én szerelmes Fiam, akiben én gyönyörködöm.” (Mt 3:17) Bár ismételten elolvassuk ezeket a szavakat, mégsem értjük a jelentésüket. Csak látszólag fogjuk fel, mit jelent e mondat. Azt közli, hogy elfogadott téged a szerető Isten. Krisztus emberi karjával karolja át az emberiséget, s mennyei karja a Mindenható trónjába kapaszkodik, így egyesítve a földet az éggel, a véges embert a végtelen Istennel. Ez a föld, ami hajdanán elszakadt a mennytől, most újra egyesül vele. Jézus Krisztus által újra megnyíltak a menny kommunikációs csatornái, s ez által a bűnbe esett ember újra befogadást nyer a Mindenható elé. Itt Jézus átment a kísértés pusztáján, s százszoros megpróbáltatás nehezedett rá Ádám és Éva édenkerti megkísértésénél. Vajon ellenáll a kísértésnek? – Manuscript Releases, 9. kötet, 231. old.

Krisztusban egyesült a földi a mennyeivel. Az Ő küldetése volt megbékéltetni Istent az emberrel és az embert Istennel. Azért munkálkodott, hogy egyesítse a végest a végtelennel. Ez volt az egyedüli módja annak, hogy az elbukott emberek felemeltessenek vérének érdemei révén, és a mennyei természet részeseivé váljanak. Jézus azáltal értette meg a ránk nehezedő próbákat és kísértéseket, hogy emberi természetet öltött magára. – Pamphlet: Redemption: or the First Advent of Christ With His Life and Ministry, 33. old.

Július 8., kedd  -  Krisztus isteni természete (1)

„Körülvették azért Őt a zsidók, és mondták néki: Meddig tartasz még bizonytalanságban bennünket? Ha te vagy a Krisztus, mondd meg nékünk nyilván! Felelt nékik Jézus: Megmondtam néktek, és nem hiszitek: a cselekedetek, amelyeket én cselekszem az én Atyám nevében, azok tesznek bizonyságot rólam. De ti nem hisztek, mert ti nem az én juhaim közül vagytok. Amint megmondtam néktek: Az én juhaim hallják az én szómat, és én ismerem őket, és követnek engem: és én örök életet adok nékik; és soha örökké el nem vesznek, és senki ki nem ragadja őket az én kezemből. Az én Atyám, aki azokat adta nékem, nagyobb mindeneknél; és senki sem ragadhatja ki azokat az én Atyámnak kezéből. Én és az Atya egy vagyunk.” (Jn 10:24–30)

Milyen határozottan és erőteljesen mondta [Krisztus] e szavakat! A zsidók addig sosem hallottak ehhez hasonló kijelentéseket. Beszédét meggyőző erő kísérte, mivel úgy tűnt, hogy az isteni természet átvillan az emberin, miközben ezt mondja: „Én és az Atya egy vagyunk.” (Jn 10:30) Szavai mélységes jelentőséggel bírnak. Kijelentette, hogy Ő és az Atya egyek, vagyis lényegében ugyanazokkal a tulajdonságokkal rendelkeznek. A zsidók megértették a gondolatot, nem is érthették félre, ezért azonnal meg akarták kövezni Őt. Jézus nyugalommal tekintett rájuk, meghátrálás nélkül mondta: „Sok jó dolgot mutattam néktek az én Atyámtól; azok közül melyik dologért köveztek meg engem?”

A menny fensége nyugodt és határozott maradt, istenségként állt ellenségei előtt. Sötét ábrázatuk és köveket tartó kezük nem ijesztette meg. Tudta, hogy körülötte láthatatlan angyalseregek állnak, s egyetlen szavára megrettenthetik a tömeget, ha valamelyikük akár egyetlen követ is valóban felé akarna dobni. Félelem nélkül állt előttük. Miért nem repültek a kövek a célpont felé? Azért, mert az isteni természet átvillámlott az emberin, s a hallgatók mintegy látomásként győződtek meg arról, hogy az Ő kijelentései valóban szokatlanok. Ekkor karjuk elernyedt, és a kövek leestek a földre. Jézus szavai bemutatták istenségét, most pedig személyes jelenléte, a szeméből áradó fény és magasztos magatartása tett bizonyságot arról, hogy Ő Isten szeretett Fia.

Ha a farizeusok tévesen értelmezték volna szavait, akkor kiigazíthatta volna hamis vélekedéseiket. Mondhatta volna, hogy Ő nem követ el szentségtörést azzal, hogy magát Isten Fiának nevezi, és szavai nem feltétlenül azt jelentik, hogy isteni előjogokat követel magának az Atyával való egységében. Ő nem jelentett ki ilyet. Pontosan az a benyomása volt hallgatóinak, amilyet Ő akart kelteni bennük. – Signs of the Times, 1893. november 27.

E nagy csoda – a háztetőn át leengedett gutaütött meggyógyítása – emberekre gyakorolt hatása olyan volt, mintha megnyílt volna az ég, és feltűnt volna egy jobb világ a maga fenségében. Miközben a meggyógyult ember átment a tömegen, s minden lépésében Istent dicsőítette, és úgy vitte fekvőhelyét, mint nádszálat, egyesek ezt suttogták: „Bizony csodadolgokat láttunk ma!” (Lk 5:26) A farizeusok szólni sem tudtak a csodálkozástól és az elszenvedett vereségtől. Megértették, hogy még nem érkezett el annak az ideje, hogy felkavarják a tömeget irigységükkel és előítéleteikkel. Az a munka, ami az ember érdekében lett elvégezve, akit ők büszkeségükben Isten haragjának és a halálnak ítéltek oda, olyan sok embert meghatott, hogy abban a pillanatban feledésbe merült a zsidó vezetők befolyása. Látták, hogy Krisztus birtokolja és magának követeli azt a hatalmat, ami szerintük csak Istent illette meg. Szelíd, méltóságteljes magatartása és csodái éles ellentétben álltak gőgős és öntelt természetükkel, s ennek következtében megszégyenülve ismerték el – ám nem vallották be – egy magasabb rendű Lény jelenlétét.

Ha becsületesek lettek volna az Úr előtt, az írástudók és farizeusok meghajoltak volna az ékesszóló bizonyítékok láttán, amelyek azt igazolták, hogy Jézus az Izraelnek megígért Messiás. Azonban úgy döntöttek, hogy őket semmi sem győzi meg erről. Megátalkodottan szálltak szembe ezzel az alázatos, szerény Mesterrel, aki a názáreti műhelyből származott, ám aki csodálatos munkájával veszélyeztette befolyásukat és társadalmi pozíciójukat. Így semmiképpen sem mondtak le gyűlöletükről és gonoszságukról, hanem távoztak, hogy új módot találjanak Isten Fia elítélésére és elhallgattatására. – Signs of the Times, 1879. október 16.

Július 9., szerda  -  Krisztus isteni természete (2)

A menny munkálkodása egy pillanatig sem szünetel, és az embereknek sem kellene szünetet tartaniuk a jó cselekvésében. A szombat parancsa tiltja a munkát az Úr szent nyugalomnapján. Félbe kell hagyni a létfenntartáshoz szükséges javak megszerzését, az Úr napján nem megengedett a világi javak vagy kedvtelés érdekében végzett egyetlen tevékenység sem, azonban Krisztus betegeket gyógyító tevékenysége tisztességet szerzett a szent szombatnak. Jézus Istennel egyenlő jogokat követelt magának a mennyei Atyja által végzett szent munkában. A farizeusok azonban még dühösebbek lettek, mivel szerintük Ő nemcsak áthágta a törvényt, hanem meg is gyalázta azzal, hogy kijelentette: Ő Istennel egyenlő. Csak a nép akadályozta meg a zsidó elöljárókat, hogy ne öljék meg ott azonnal. „Bizony, bizony mondom néktek: a Fiú semmit sem tehet önmagától, hanem ha látja cselekedni az Atyát, mert amiket az cselekszik, ugyanazokat hasonlatosképpen a Fiú is cselekszi. Mert az Atya szereti a Fiút, és mindent megmutat néki, amiket Ő maga cselekszik; és ezeknél nagyobb dolgokat is mutat majd néki, hogy ti csodálkozzatok. Mert amint az Atya feltámasztja a halottakat és megeleveníti, úgy a Fiú is, akiket akar, megelevenít.” (Jn 5:19–21)

Itt tulajdonképpen Jézus a zsidók előtt felemeltetett az Ő magas pozíciójára, és kijelentette magáról, hogy Isten Fia. Majd méltóságteljes és nyájas szavakkal adta nekik a szombatról szóló tanítást. Kijelentette, hogy a nyugalomnap, amelyet Jehova megszentelt, és különleges céllal tett félre a világ teremtésének végén, nem azért adatott, hogy haszontalan henyélés ideje legyen. Amint Isten befejezte műve, a világ teremtését, és megpihent, majd megáldotta azt a napot, úgy kell az embernek is abbahagynia mindennapi teendőit, hogy a szent és egészséges nyugalomra, az imádatra és a jó cselekedetekre összpontosítson.

A nép elöljárói szótlanok maradtak a lelkiismeretüknek bemutatott igazságok előtt. Egyetlen érvet sem hozhattak fel, csak annyira voltak képesek, hogy idéztek saját hagyományaikból, ám ezek túl gyengének bizonyultak Jézusnak az Isten munkájáról és a természetből, illetve a mindennapi életből kiragadott példáival szemben. Ha legalább csekély mértékben is vágyódtak volna a világosságra, szívük meggyőződhetett volna arról, hogy a Megváltó igazságot szól. Ám messze kikerülték a szombatra utaló krisztusi érveket, és gyűlöletet próbáltak szítani amiatt, hogy Jézus magát Istennel egyenlőnek vallotta. Az elöljárók dühe határtalan volt, és nehezen lehetett megakadályozni őket abban, hogy ne öljék meg azonnal a Mestert. – Pamphlet: Redemption: or the Miracles of Christ, the Mighty One, 27–29. old.

Mindamellett, hogy bizonyítékait adta isteni hatalmának, Krisztus sosem tudta bemutatni tanításait úgy, hogy ne szakítsák félbe. Az elöljárók arra törekedtek, hogy a nép gúnytárgyává tegyék. Nem engedték, hogy folyékonyan feltárja gondolatait és tanait, és bár folyamatosan félbeszakították, több száz ember elméjében világosság gyúlt, s a vezetők, látva, hogy Jézus erőteljes szavai lenyűgözték az embereket, még dühösebben jelentették ki: „Nem jól mondjuk-é mi, hogy te szamaritánus vagy, és ördög van benned?” (Jn 8:48) Ezeket a vádakat Jézus méltósággal és nyugodtan fogadta, majd félelem nélkül, határozottan jelentette ki, hogy Ő áll a szövetség adta jogok középpontjában, és nem Ábrahám adta azokat az utódainak. „Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok!” (Jn 8:58) – jelentette ki. A zsidók határtalan haragra gerjedtek, és meg akarták kövezni Őt, ám Isten láthatatlan angyalai azonnal kiragadták a Megváltót a tömegből. – Signs of the Times, 1890. május 26.

Július 10., csütörtök  -  Jézus Krisztus küldetése

Csak Krisztus képviselhette az istenséget. Egyedül Ő volt képes arra, hogy elvégezze ezt a munkát, hisz kezdettől fogva az Atya jelenlétében élt, s Ő volt a láthatatlan Isten valóságának képmása. Szóban nem nyilatkoztathatta ki az Örökkévalót a világnak. Az emberiségnek az Urat makulátlan élettel, a menny akarata iránti bizalommal és engedelmességgel, alázatos élettel kellett kinyilatkoztatni, s ezek előtt még a legmagasabb rangú szeráf is tisztelettudóan hátrál meg. Hogy ezt megtehesse, Üdvözítőnk emberi természetet öltött isteni természetére. Felhasználta emberi képességeit, mivel csak így érthették meg Őt az emberek. Csak az emberi természet teremthet kapcsolatot az emberi természettel. Isten jellemét az Atya által számára előkészített testben nyilatkoztatta ki. Krisztus áldást szórt a világra, hogy emberi testben élte az Úr életét, és ezzel rámutatott arra, hogy van hatalma egyesíteni a földi természetet a mennyeivel. – Review and Herald, 1895. június 25.

Elhagyva a menny királyi udvarát jött el Jézus a földünkre, hogy Atyjának jellemét képviselje, s ezzel hűségre segítse az emberiséget Isten iránt. Sátán az ő képmását véste az emberekbe, s Krisztus eljött, hogy erkölcsi erőnlétet és sikert hozzon. Védtelen kisdedként érkezett, olyan emberi természetet viselt, mint mi. „Mivel tehát a gyermekek testből és vérből valók, Ő is hasonlatosképpen részese lett azoknak.” (Zsid 2:14) Nem jöhetett el, mint angyal, mivel ha nem emberként közeledik az emberhez, és nem tesz bizonyságot az Istennel való kapcsolatáról azzal, hogy olyan mennyei erőt kapott, amit mi is megkaphatunk, akkor nem lehetett volna a mi tökéletes példaképünk. Alázatosan jött, hogy a föld legalázatosabb lénye se hozhassa fel mentegetőzésképpen a szegénységet és tudatlanságot ezt mondva: „Ezek miatt nem engedelmeskedhetek Jehova törvényének.” Krisztus emberi természetet öltött isteni természetére, hogy az emberi természet kapcsolatot teremthessen az emberi természettel, s hogy az ember mellett élhessen és hordozhassa a földi megpróbáltatásokat és szenvedéseket. Hozzánk hasonlóan mindenben megkísértetett, ám bűnt nem ismert. Emberi természetében megértette az összes kísértést, ami valaha érheti az embert. – Hetednapi Adventista Biblia-kommentár, 7. kötet, 925. old.

Az emberi faj helyett Krisztus hordta a büntetést, hogy az egész világegyetem megérthesse a megváltás szövetségének feltételeit. Az Igazság trónusának örökre meg kellett erősödnie, még akkor is, ha ez azt jelentette volna, hogy az emberiségnek el kell pusztulnia, és másféle lényekkel népesül be a föld. Jézus eljövendő áldozata arra hívatott, hogy örökre eltávolítsa a kételyeket, s az emberiség üdvösséget nyerjen, ha teljes mértékben megtér Istenhez. Csak Krisztus állíthatta helyre az Atya uralkodásának becsületét. A golgotai keresztet meg kell mutatni az el nem bukott világoknak, a világegyetemnek, de a sátáni erőknek és az elbukott teremtményeknek is, és ez majd minden ajkat elhallgattat. Végtelen nagy áldozatával az Üdvözítő magasba emelte a törvényt. Következett annak az ideje, hogy megismertesse Isten magasztos uralkodásának jellemét, amely semmiképp sem alacsonyodhatott le a bűnös ember állapotára, és nem lehetett megváltoztatni. – Signs of the Times, 1899. július 12.

Krisztus volt a menny Fensége, a mennyei seregek Ura. Ám levetette koronáját és királyi ruháját, hogy emberi természetet öltsön magára, hogy ezáltal az emberi természet kapcsolatot teremtsen az emberi természettel. A világ Megváltójaként átélte mindazon tapasztalatokat, amelyeket nekünk is át kell élnünk. Emberi ábrázata volt. Megalázkodott, hogy elvégezze azt a hatalmas munkát, amit valaha az emberiségért végeztek. A mennyei feddhetetlenség egyik fénysugara ragyogta be a föld erkölcsi sötétségét, hogy világosságot hozzon minden földre született embernek.

Krisztus az ember helyett szenvedett, életét adta a világ életéért. S akik hozzá térnek, az Ő örökségévé válnak. Halálával bebizonyította, hogy Isten uralma tökéletes. Sátán vádjai – miszerint az irgalom és igazság ellentétes, egymással kibékíthetetlen igazságok – örökre el lettek utasítva és meg lettek cáfolva. Egy napon majd minden hang földön és égen bizonyságot tesz Isten igazságáról, irgalmáról és szeretetéről. – Signs of the Times, 1899. július 12.

Július 11., péntek  -  További tanulmányozásra

Hetednapi Adventista Biblia-kommentár, 5. kötet, „Az Isten-ember Üdvözítő” című fejezet, 1126– 1128. old.