A SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNYHOZ

Isten törvénye és Krisztus törvénye

Május 17., szombat délután

Krisztus kérdése a teljes életmódra utalt, és válaszában kinyilatkoztatta a megváltási tervet. Megmutatta az ifjúnak, ki is Ő valójában, és eléje állította a feddhetetlenség erkölcsi mércéjét. Az ifjú azt hitte, hogy helyesen érti a törvény minden előírását. Ezt kérdezte: „Mi fogyatkozásom van még?” (Mt 19:20) Megelégedett saját magával, bízott kegyességében, arra gondolt, hogy átlagon felül áll, és ha nem is tökéletes, de már nagyon közel került a tökéletességhez. Vágyott arra, hogy szükség esetén elfogadja a tanítást, és önmaga által tökéletességre jusson. Krisztus azonban felfedte előtte, hogy ő maga építgette személyes tökéletességét. Rámutatott, hogy hiányosan ismeri a törvényt és annak alkalmazását. Önmaga és a világ szeretete elválasztotta őt a Messiástól, s csak Jézus távolíthatta el ezt az akadályt. Az ifjú addig még nem ismerte önmagát, nem jött rá, hogy mennyire bálványozta a földi javakat. De Isten felkínálta számára ez alkalommal, hogy földi javainak talentumait jó cselekedetekre használja fel, áldást jelentsen a szükségben levőknek, s így múlhatatlan kincset szerezzen a mennyben. Előjogot kínáltak neki, hogy követheti a Mestert, akit csodál és jónak tart; vagy pedig ragaszkodjon földi javaihoz, és akkor elveszíti az örök életet. Nem értette meg, milyen kevés embertársi szeretettel rendelkezik, és azt sem, milyen sokat számítanak neki a világi javak, míg nem hangzott el a felszólítás, hogy szakadjon el ezektől. Ekkor szomorúan távozott. Inkább a gazdagságot választotta, mint a Jézussal való közösséget. Inkább a földi kincset választotta, mint a megígért mennyei kincseket. Az élet mulandó dolgait szerette, nem pedig az örök életet. – Review and Herald, 1893. március 28.

Május 18., vasárnap  -  A törvény és a próféták

Az ifjú nem birtokolhatta egyszerre a világot és a mennyi kincseket is. Embertársainak nagy szüksége volt azokra a javakra, amelyeket Isten kölcsönadott neki, hogy áldásként elvigye az özvegynek és árvának. Ahelyett, hogy megosztotta volna kincseit a szükséget szenvedőkkel, önmagának gyűjtött, mégis Isten törvénye tisztelőjének tartotta magát. Nem értette meg a törvény lelki vetületét, sem azt, hogy milyen haszontalan annak külső, ceremoniális megtartása. Nem fogta fel, hogy milyen örök kötelességei vannak Alkotója iránt. Nem volt gyakorlati tapasztalata. Nem értette meg az Úr szent, atyai jellemét, sem az embertársai iránti kapcsolatát. Nem gondolt arra, hogy javai a menny ajándékai, és ezeket hű sáfárként kellene kezelnie. Nem jött rá, hogy le kellene mondania gazdagságáról, hogy jót tehessen másokért. Nem fogadta el azokat az alapfeltételeket, amelyek révén elnyerheti az örök életet. Nem volt hajlandó olyan parancsolatoknak engedelmeskedni, amelyeket – saját állítása szerint – fiatal korától fogva megtartott. Nem fogta fel azt a nagy szeretetet, amelyet a Mindenható tanúsított, amikor egyetlen Fiát adta az emberiség megváltása érdekében. Elméje nem értette meg az evangélium lelki vetületét, és nem ismerte fel a megtérés, az ima, a megszentelődés szükségességét, amelyet mindazoknak kellene gyakorolniuk, akik be akarnak menni a mennyek országába. Ha elfogadta volna Krisztus meghívását, és követte volna Őt, akkor a lelket megújító és megszentelő Szentlélektől világosságot nyert volna.

Isten Fia a gazdag ifjú elé tárta az örök kincseket, ám ő nem látta értékesebbnek a mulandó javaknál. Nem tartotta meg az ősi rendelést, miszerint szeretnie kell embertársát, és be kell töltenie szükségleteit. Nem volt tapasztalata a jó cselekedetekben, a jóság kifejezésében és a szeretetteljes értékelésben. Az Úr Jézus azonban példát akart adni neki engedelmességből. Krisztusban nem volt az önzésnek árnyéka sem. Jézus nem önmagának akart tetszeni. Egész élete érdeknélküli jó tettekből állt. Meghívta az ifjút, hogy kövesse Őt. Ó, ha engedelmeskedett volna, ha többre értékelte volna a mennyei kincset a földieknél, milyen nagy nyereség lett volna a számára!

Milyen sokan állítják, hogy megtartják Isten parancsolatait, miközben gyakorlatilag ugyanazt teszik, mint ez az ifjú! Elutasítják a Jézusban kinyilatkoztatott kegyelmet és igazságot, pedig azt állítják, hogy megtartják a törvényt, amit viszont áthágnak. Azonban nem maradhat önzés és bálványimádás annak szívében, aki megtartja az Úr parancsolatait. Milyen sokan találtatnak könnyűnek, amikor megmérettetnek és megpróbáltatnak a királyi mércével – önmagukat szeretőnek, bálványimádónak, javakat imádónak, földi kincseket halmozónak, embertársaikat elhanyagolónak –, jobban szeretik önmagukat, mint az Örökkévalót! Sokan Isten gyermekének nevezik magukat, csalatkoznak is, ám nekik újra rá kell ébredniük az Ige szent igazságaira. – Review and Herald, 1893. március 28.

Jézus az igazi mércével, a feddhetetlenség törvényével próbálta meg a gazdag ifjút. Ez a mérce azt várja el az embertől, hogy úgy szeresse felebarátját, mint önmagát, s ez az ifjú bebizonyította, hogy sem Istent, sem társait nem szereti. Tökéletesnek hitte magát, de megméretett a szentély mérlegén, és könnyűnek találtatott. Elidegenedett az Úrtól, mivel azt gondolta, hogy az Istentől kapott ajándékoknak nagyobb az értéke, mint a mennyei kincseknek. Szomorúan távozott, mert nem tudta egyszerre megtartani önző módon javait és közben Krisztust is követni. – Review and Herald, 1900. szeptember 11.

Május 19., hétfő  -  A szeretet „szabályai”

Jézus különös figyelmet szentel az Isten parancsolatai iránti engedelmességnek. Népe ismerje, értse és a mindennapi életben alkalmazza a törvényt! Az emberek nem tarthatják meg Isten parancsolatait, csak ha Krisztusban vannak, és Krisztus őbennük van. De lehetetlen a Megváltóban lenniük és a törvényre vonatkozó világossággal rendelkezniük, ha közben a parancsolatoknak akár a legkisebbikét is semmibe veszik. Az Isten Fia iránti szeretetüket kitartó, önkéntes engedelmességgel bizonyíthatják. A parancsolatok meg nem tartása azt jelenti, hogy nem szeretik a Mindenhatót. Senki sem tartja meg a menny parancsolatait, csak ha szereti az egyedüli Fiút. Sőt, aki szereti Őt, szeretetét engedelmességgel fejezi ki. Mindazokat, akik szeretik Jézust, szeretni fogja az Atya, és meg is mutatkozik nekik. A válságos, nehéz helyzetekben mindig segítségre számíthatnak Jézus Krisztusban. – The Southern Review, 1898. szeptember 13.

A mindig jó, kedves, előzékeny, az elnyomottak pártján – legyen az akár zsidó, akár idegen – álló Jézus Krisztust mindenki szerette. Tökéletes élete és jelleme által választ adott a zsoltáros által feltett kérdésre: „Uram, kicsoda tartózkodhat sátorodban, kicsoda lakozhat szent hegyeden? Aki tökéletességben jár, igazságot cselekszik, és igazat szól az ő szívében.” (Jn 15:9) Gyerekkorában és ifjú éveiben Jézus élete olyan volt, hogy amikor elkezdte tanítói munkáját, elmondhatta tanítványainak: „Ha az én parancsolataimat megtartjátok, megmaradtok az én szeretetemben; amiképpen én megtartottam az én Atyámnak parancsolatait, és megmaradok az Ő szeretetében.” (Jn 15:10)

Ahogy nagyobb lett, a gyerekkorában elkezdett munka tovább folyt, s Ő egyre inkább növekedett bölcsességben, mind kedvesebbé vált Isten és emberek előtt. Nem kelt közeli családja pártjára csak azért, mert rokoni szálak fűzték hozzájuk. Sosem állt a vétkesek vagy a gonoszságot elkövetők mellé, hanem mindig azt az embert vette védelmébe, aki az igazságot képviselte.

Az Úr Jézus Krisztus szorgosan tanulmányozta a Szentírást, mivel tudta, hogy értékes tanácsokat tartalmaz mindazok számára, akik legfőbb tanácsadójuknak tartják. Hűségesen végezte otthoni teendőit, s a kora reggeli órákat nem az ágyban tékozolta el, hanem mindig talált egy félreeső helyet az elmélkedésre, a Szentírás tanulmányozására és imádkozásra. A munkásságára és közbenjárására vonatkozó minden próféciát ismert, főleg azokat, amelyek megaláztatását, engesztelő áldozatát és közbenjárását jövendölték meg. Sosem feledkezett meg gyerek- és fiatalkorában életének rendeltetéséről. Eltökélte, hogy felvállalja az elbukott ember érdekében a közbenjáró munkát. Látta követőinek kis csoportját, akik sokáig élnek majd, és az Úr munkáját végzik. – A keresztény nevelés alapelvei, 402. old.

Május 20., kedd  -  „Mindeneknek mindenné lettem”

Pál apostol nem úgy szólt a zsidókhoz, hogy előítéletet ébresszen bennük. Nem kockáztatta meg, hogy ellenséget szerezzen azzal, hogy már az első alkalommal azt mondja nekik, higgyenek a názáreti Jézusban, hanem ehelyett elidőzött az Ótestamentum ígéreteinél, amelyek Krisztusra, küldetésére és munkásságára mutattak. Ezáltal lépésről lépésre vezette őket és mutatta meg, hogy mennyire fontos tisztelniük isten törvényét. De ugyanakkor kellő tiszteletet is tanúsított a ceremoniális törvények iránt, rámutatva, hogy maga a Megváltó alapította meg az áldozati rendszert. Miután ezekről szólt, bemutatva, hogy teljes mértékben érti e tanításokat, beszélt Krisztus első eljöveteléről, és bebizonyította, hogy a próféciák minden egyes részlete beteljesedett a keresztre feszített Jézusban. Ilyen bölcsen dolgozott Pál.

Amikor az idegen népekhez szólt, először nem a törvényt emelte magasba, hanem Krisztust, s csak azután mutatott rá a törvény kötelező előírásaira. Rávilágított, hogy a golgotai keresztről áradó fény ad értelmet és ragyogást az egész zsidó rendszernek. Ezáltal tette változatossá munkamódszereit, folyton alakította üzenetét az adott helyzethez. Bár türelmes erőfeszítései nyomán bizonyos mértékben sikereket ért el, sokakat nem tudott meggyőzni. Némelyeket képtelen meggyőzni az igazság egyetlen bemutatása sem. Isten munkatársának azonban figyelmesen kell elemeznie a munkáját és a legmegfelelőbb módszert választania, hogy ne ébresszen előítéletet vagy ellenérzéseket hallgatóiban.

Krisztus így szólt tanítványaihoz: „Még sok mondanivalóm van hozzátok, de most el nem hordozhatjátok.” (Jn 16:12) Mivel életük korábbi szakaszában számos téves felfogással rendelkeztek, ebben a pillanatban még nem voltak felkészülve arra, hogy mindent megértsenek és elfogadjanak, amit tudatni akart velük. Jézus tanításai megingatták volna, kételyt és nehezen eltávolítható hitetlenséget szültek volna bennük.

Krisztus hallgatói szívét szeretete által vonzotta, s aztán lépésről lépésre, amint el tudták fogadni, kinyilatkoztatta országának nagy igazságait. Nekünk is meg kell tanulnunk erőfeszítéseinket ahhoz a helyzethez igazítani, amelyben élnek az emberek, s ott kell segítenünk, ahol vannak. Isten törvényének elvárásait be kell mutatni a világnak, de sosem szabad elfelejtenünk, hogy Krisztus szeretete az egyedüli hatalom, amely megszelídítheti és engedelmességre vezetheti a szívet. A Szentírás nagy igazságainak központjában Krisztus áll, s helyes megértés esetén az igazságok hozzá vezetnek. Jézust mutassátok be, mint az Alfát és Ómegát, a nagy megváltási terv kezdetét és végét. Mutassátok be az embereknek azokat az témákat, amelyek megerősítik bizalmukat Istenben és Igéjében, s amelyek arra késztetnek, hogy személyesen tanulmányozzák a Szentírás tanításait. Miközben lépésről lépésre haladnak a Biblia forgatásában, egyre inkább felkészülnek és értékelni fogják a drága igazságok szépségét és összhangját.

Isten munkatársai legyenek széles látókörű emberek. Ne legyenek egyetlen elmélettel rendelkező személyek, akik csak saját munkamódszereikhez ragaszkodnak. Tegyék változatosabbá erőfeszítéseiket, hogy a különböző helyzetekben és lelkiállapotban levő emberekhez eljuthassanak. Isten azt akarja, hogy szolgái (ifjak és idősek) folyamatosan fejlődjenek, és megtanulják, hogyan szolgálhatják a legjobban embertársaikat. Sosem szabad megelégedniük és arra gondolniuk, hogy módszereik már tökéletesek, és mindenkinek úgy kell dolgoznia, mint ahogyan ők teszik. – Review and Herald, 1890. november 25.

Május 21., szerda  -  Krisztus törvényének betöltése (Gal 6:2)

Isten úgy rendelte el, hogy egyetlen ember se legyen független a társaitól. Az emberi család tagjait a kölcsönös egymásrautaltság kapcsolatával egyesítette. Bár igaz, hogy mindenkinek hordoznia kell saját terhét, senki se feledje ezeket a szavakat: „Egymás terhét hordozzátok, és úgy töltsétek be Krisztus törvényét.” (Gal 6:2)

Embertársi kapcsolatainkban folyamatosan gyakoroljuk a türelem és a kölcsönös támogatás elvét. Érezzünk együtt a körülöttünk élőkkel. Legyünk előzékenyek és kedvesek mindenkihez. Segíteni kell a szegényeken, a betegeket meg kell látogatni, a megszomorodottakat és gyászolókat vigasztalni, a tapasztalatlanokat tanácsolni és a gyengéket bátorítani kell. Ezek a tettek a segítségnyújtó személyen is segítenek.

Szívünkben ápoljuk a tevékeny, életerős és kölcsönös támogatás lelkületét anélkül, hogy ösztökélnének bennünket. Mindig figyeljünk arra, hogy hol és mikor van szükség ránk.

Természetünk önmagában az ellentétek szánalmas szövevénye. Az ember önző és konok. Ám az önzés eltűnik azoknak az életéből, akik elsajátítják Krisztus tanításait. Ők a mennyei jellem részeseivé válnak, és Krisztus lakozik bennük. Számukra a többi ember hasonló vágyakkal, képességekkel, kísértésekkel és próbákkal rendelkező testvér, aki kedvességre vágyik, és segítségre szorul. (…)

Nem illik azokhoz a szigorú ítélkezés, akik maguk is folyton tévednek. Ne feledjétek el, hogy nem ismeritek az emberek szívét. Nem ismeritek azokat az indítékokat, amelyek bizonyos, szerintetek téves cselekedetre késztették őket. Tartózkodjatok attól, hogy rosszat beszéljetek valakiről. Szívetek legyen érzékeny a szükségletek iránt. Az ember kedves szóra vágyik, de főleg arra, hogy erősen belekapaszkodhasson a kinyújtott kézbe. Kínáljátok fel nekik a szükséges segítséget. Eljön majd az idő, amikor karotokat azok a karok fogják támogatni, amelyeknek segítettetek. – Signs of the Times, 1904. május 11.

Isten gyógyító ereje hathatja át az egész természetet. Ha egy fát megvágnak, egy embert megsebesítenek, vagy eltörik egy csontja, a szervezet azonnal megkezdi a sérülés helyreállítását. Sőt, mielőtt a szükség létrejönne, a gyógyító tényezők már készenlétben állnak, és mihelyt megsérül egy testrészünk, minden erő hozzálát a helyreállítás munkájához. Így van a lelki birodalomban is. Mielőtt a bűn előidézte a nyomort, Isten előre gondoskodott az orvosságról. Az ellenség megsebez, összezúz minden embert, aki enged a kísértésnek, de ahol megjelenik a bűn, ott van a Megváltó is. Krisztus szolgálata az, hogy: „A töredelmes szívűeket meggyógyítsam, hogy a foglyoknak szabadulást hirdessek...” (Lk 4:18)

Működjünk együtt ebben a munkában. „Még ha előfogja is az embert valami bűn... igazítsátok útba az olyat...” (Gal 6:1) „Igazítsátok útba”: azt jelenti, hogy helyezzük vissza a tévedőt régi állapotába, mint ahogyan a kificamodott részt helyretesszük az ízületébe. Milyen gondolatot ébresztő kép! Aki tévedést követ el vagy bűnbe esik, kikerül a körülötte zajló élet összefüggéséből. Felismerheti tévedését, és megtelhet bűnbánattal, mégsem képes helyreállítani önmagát. Zavarban és bajban van, mint akit legyőztek, azért gyámoltalan. Vissza kell őt nyerni, meg kell gyógyítani, helyre kell állítani! Ti lelkileg igazítsátok útba (állítsátok helyre) az ilyet! Csak a Krisztus szívéből eredő szeretet képes meggyógyítani! Csak az képes meggyógyítani a sebzett lelkeket, akiből úgy árad ez a szeretet, mint a fa nedve vagy a test vére! – Előtted az élet, 113–114. old.

Május 22., csütörtök  -  A törvény és az ítélet (Jn 5:30)

A Mindenható a Fiúra bízta az ítéletet: Jézus fogja kihirdetni a hűség jutalmát. „Mert az Atya nem ítél senkit, hanem az ítéletet egészen a Fiúnak adta… És hatalmat adott néki az ítélettételre is, mivelhogy embernek Fia.” (Jn 5:22, 27) Krisztus elfogadta az emberi természetet, és tiszta, szent életet élt ezen a földön. Ezért végzi el Ő az ítéletet. A bírói tisztet maga Isten tölti be, aki emberi testben jelent meg.

A Megváltóra bízta az ítéletet, mivel Ő az ember Fia. Mindent ismer és tud. Bármilyen magas rangú is a hitehagyó ember, bármilyen nagy hatalommal rendelkezik, nála sokkal nagyobb hordozta a világ bűneit. Ő a végtelen hűség, jóság és igazság. Rendelkezik hatalommal, hogy ellenálljon a mennyei helyeken lakó gonoszság fejedelmeinek és lelkeinek. A seregek Urának Istene felfegyverkezve áll elő, hogy védelmezze népét. Feddhetetlensége betakarja mindazokat, akik szeretik és bíznak benne. Mint a hadsereg tábornoka vezeti a mennyei sereget, hogy védőfalat képezzen népe köré. Csak Ő feddhetetlenségük bírája, mivel Ő teremtette és váltotta meg őket végtelen nagy árat fizetve. Gondoskodik arról, hogy az Isten törvényei iránti engedelmességet megjutalmazza, és aki áthágja a parancsolatokat, elnyerje méltó büntetését. – Hetednapi Adventista Biblia-kommentár, 5. kötet, 1134. old.

A mennyei törvény jellegét tekintve változhatatlan, az Alkotó jellemének és akaratának kinyilatkozása. Isten a szeretet, és törvénye a szeretet. Két nagy elv foglaltatik benne: egyik az Úr, másik pedig az ember iránti szeretet. „Annakokáért a törvénynek betöltése a szeretet.” (Róm 13:10) Az Atya jelleme a feddhetetlenség és az igazság, és ugyanez érvényes a törvényre is. Ezt mondja a zsoltáros: „A te törvényed igaz.” (Zsolt 119:142) „Minden parancsolatod igaz.” (Zsolt 119:172) Pál apostol pedig kijelenti: „Azért ám a törvény szent, és a parancsolat szent és igaz és jó.” (Róm 7:12) Egy ilyen törvény, amely Isten akaratának és gondolatainak kifejezése, épp olyan időtálló, mint Alkotója.

Ugyanakkor ez a törvény egy olyan mérce, amely szerint az ítéletkor megmérettetnek az emberi életek és jellemek. Salamon, miután hangsúlyozza a törvénnyel szembeni kötelességeinket, kijelenti: „Mert minden cselekedetet az Isten ítéletre előhoz.” (Préd 12:16) Jakab apostol pedig így inti hittestvéreit: „Úgy szóljatok és úgy cselekedjetek, mint akiket a szabadság törvénye fog megítélni.” (Jak 2:12)

Jézus az ítéletkor népe Védőügyvédjeként fog megjelenni, hogy választottai érdekében szólaljon fel az Úr előtt. „Ha valaki vétkezik, van Szószólónk az Atyánál, az igaz Jézus Krisztus.” (1Jn 2:1) „Mert nem kézzel csinált szentélybe, az igazinak csak másolatába ment be Krisztus, hanem magába a mennybe, hogy most Isten színe előtt megjelenjék érettünk.” (Zsid 9:24) „Ennekokáért Ő mindenképpen üdvözítheti is azokat, akik őáltala járulnak Istenhez, mert mindenha él, hogy esedezzék érettük.” (Zsid 7:25)

Ítéletkor a mennyei könyvekbe beírják a „megbocsátva” szót minden ember neve mellé, aki igazán megtért bűneiből, és hit által magának tulajdonította Jézus engesztelő áldozatának vérét. Miközben Krisztus feddhetetlenségének részesévé vált, jelleme Isten törvényéhez igazodott, vétkei eltöröltettek, és méltóvá tétetett az örök életre. Az Úr kijelenti Ésaiás próféta által: „Én én vagyok, aki eltörlöm álnokságaidat önmagamért, és bűneidről nem emlékezem meg!” (Ésa 43:25) – The Watchman, 1905. október 10.

A Szentlélek győz meg a bűnről, és az ember beleegyezésével kiűzi azt a szívből. Ezután az elme az újnak, a szabadság királyi törvényének vettetik alá. Jézus eljött, hogy letépje a lelket fogságban tartó bűn láncait, mivel a rossz csak akkor győzedelmeskedik, mikor korlátozva van a lélek szabadsága. Az Üdvözítő az emberi boldogtalanság és nyomor legnagyobb mélységeibe süllyedt le, hogy magához vonzza teremtményeit. A Szentlélek által felemeli romlott állapotából az elmét, és megigazítja az örök valóság számára. Krisztus érdemei által az ember képessé válik arra, hogy használja lénye legnemesebb képességeit, és kiűzze a bűnt szívéből. – Review and Herald, 1893. április 25.

Május 23., péntek  -  További tanulmányozásra

Bizonyságtételek a gyülekezetnek, 7. kötet, „A gyülekezeti fegyelem” és „Legyen gondunk egymásra” című fejezetek.