A SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNYHOZ

Krisztus és a Hegyi Beszédben bemutatott törvény

Április 19., szombat délután

Jézus idejében a zsidók olyannyira eltakarták hagyományokkal és mesékkel a felbecsülhetetlen értékű igazságot, hogy egyszerűen lehetetlen volt megkülönböztetni az igazságot a hazugságtól. Az Üdvözítő azért jött, hogy eltávolítsa a hiedelmek és dédelgetett tévedések szennyét, és Igéjének drága kincseit visszahelyezze az őt megillető helyre. Mit tenne ma a Megváltó, ha úgy jönne el, ahogy a zsidókhoz érkezett? Arra kényszerülne, hogy hasonló módon távolítsa el a hagyomány és a ceremóniák szemetét. Az izraelitákat felettébb zavarta, hogy ezt tette Krisztus. Elfelejtették Isten kezdeti igazságait, ám Ő ezeket újra feltárta előttük. Feladatunk felszabadítani az Úr drága kincseit a tévelygés és a babonák igája alól. Micsoda munkát bíz ránk az evangélium! Még az angyalok sem írhatják le a kinyilatkoztatott megváltási tervet a maga dicsőségében. Azt olvassuk a Bibliában, hogy a Mester a bűneinket hordozta, és magára vette fájdalmainkat. Ez azt mutatja, hogy a golgotai keresztnél találkozott a jóság és hűség, az igazság és békesség csókolgatták egymást, és Krisztus megosztotta feddhetetlenségét az elbukott emberrel. Kinyilatkoztatást nyert a végtelen bölcsesség, igazág, irgalom és szeretet. A megváltási tervben nyilatkozott meg a minden értelmet felülmúló szeretet és bölcsesség mélysége, magassága, hosszúsága és szélessége. – Review and Herald, 1889. június 4.

Április 20., vasárnap  -  „Egy jóta vagy egyetlen pontocska sem…”

Amikor észrevették az írástudók és a farizeusok, hogy Krisztus nem tartja tiszteletben hagyományaikat, azzal vádolták meg, hogy semmibe veszi a törvényt és a prófétákat. Jézus azonban nem mellőzte a régi igazságokat. Mivel Ő nem alkalmazkodott szűklátókörű külsőségeikhez, azt állították, hogy eltörli a törvényt. Megdöbbenéssel hallgatták azonban a Mester szavait: „Ne gondoljátok, hogy jöttem a törvénynek vagy a prófétáknak eltörlésére. Nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább, hogy betöltsem. Mert bizony mondom néktek, míg az ég és a föld elmúlik, a törvényből egy jóta vagy egyetlen pontocska el nem múlik, amíg minden be nem teljesedik.” (Mt 5:17–18) A Mindenható volt a törvény szerzője, s a farizeusok vaksága mutatja, milyen tévesen értelmezhetik és mutathatják be Isten munkáját mindazok, akik azt állítják magukról, hogy világossággal és ismerettel rendelkeznek. A dicsőséges igazságokat az emberi szemtől távol eső helyekre ásták el, s a tévelygés és babonák miatt elveszítette ragyogását és vonzását. Jézus azonban felfedezi az isteni világosságot, és napfényre hozza az igazságot a maga gyönyörűséges, mennyei dicsőségében. Csodálattal telik meg az őszinte emberek elméje. Szívüket szent érzelemmel vonzza, aki napfényre hozta és meg is magyarázta az igazság drága kincseit.

A zsidók részben értették az igazságot, és Isten Igéjének bizonyos részeit meg is tartották, ám nem fogták fel a törvény mindenre kiterjedő jellegét. Krisztus eltávolította a hagyomány szemetét, és napfényre hozta az igazi kincset, Isten terveinek valódi lényegét. Mikor ezt tette, nem ismert határt a zsidók elkeseredése. Városról városra terjesztették az álhíreket, miszerint az Üdvözítő tönkreteszi az Úr művét. Jézus valóban megsemmisítette a patinás külsőségeket, ellenben visszahelyezte eredeti helyükre a régi igazságokat. Rámutatott az igazságok között fennálló kapcsolatokra, és teljes és szimmetrikus igazságrendszert alkotott. Ez volt a Szabadító munkája; mi pedig most mit tegyünk? Ne dolgozzunk vele összhangban? Hagyjuk, hogy híresztelések irányítsanak? Engedjük, hogy saját kigondolásaink eltakarják szemünk elől a mennyei világosságot? – Figyelmesen kell olvasnunk, hozzáértéssel hallgatnunk, és tanítsuk meg másoknak is mindazt, amit megismertünk. Folyton éheznünk kell az élet kenyerét, állandóan keresnünk kell az élő vizet, hogy az embereket az élő vízhez és az igazság felüdítő Forrásához vezethessük. – Review and Herald, 1889. június 4.

Április 21., hétfő  -  Gyilkosság (Mt 5:21–26)

Itt (Mt 5:21–22) Jézus rámutat arra, hogy a gyilkosság előbb az elmében születik meg, és a gonoszság és bosszúállás tulajdonképpen már gyilkosságot jelent. De Krisztus továbbmegy: „Aki haragszik az ő atyjafiára ok nélkül, méltó az ítéletre.” (Mt 5:22) Van egyfajta harag, amely nem ütközik törvénybe. Bizonyos körülmények között jogos a harag bizonyos fokozata még a Megváltó követői számára is. Amikor látják, hogy Isten nevét megszégyenítik, és az igazság drága munkájára árnyat vetnek, akik azt állítják magukról, hogy tisztelik Őt; mikor látják, hogy ártatlanokat üldöznek és nyomnak el – lelküket szent harag tölti be, s ez a harag érzékeny lelkiismeretből fakad: nem bűn. Hallgatói között voltak olyanok is, akik elégedetten tekintettek saját feddhetetlenségükre, mivel nem követtek el egyetlen nyilvános bűnt sem, pedig szívükben ugyanolyan érzelmeket tápláltak, mint egy szörnyű gyilkosságot elkövető személy. Ezek az emberek mégis kegyességről vallanak, és külsőleg eleget tesznek a vallási előírásoknak. Jézus a következő szavakat intézi hozzájuk: „Azért ha a te ajándékodat az oltárra viszed, és ott megemlékezel arról, hogy a te atyádfiának valami panasza van ellened: hagyd ott az oltár előtt a te ajándékodat, és menj el, előbb békélj meg a te atyádfiával, és azután eljövén vidd fel a te ajándékodat.” (Mt 5:23–24)

Ezáltal rámutat arra, hogy az elmében születik meg a törvénytelenség, és aki beengedi szívébe a gyűlöletet és bosszút, már a gyilkosság útjára lépett, s így ajándékait nem fogadhatja el Isten. Számukra az az egyetlen megoldás, ha kitépik a szívükből a keserűség és ellenségeskedés gyökereit. Az Üdvözítő ennél továbbmegy, és kijelenti, hogy ha valakinek ellenvetése van velünk szemben, mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy elménkből eltávolítsunk minden rossz érzületet, és ajándékunkat elfogadhassa Isten. Ez nagyon fontos tanulság a mai idők egyháza számára. Sokan nagyon lelkesek a vallásos szolgálatokban, miközben közöttük és testvéreik között romboló nézeteltérések feszülnek, melyek megoldása csak tőlük függ, és amelyektől Isten elvárásainak megfelelően meg kell szabadulniuk, hogy a menny kedvesen fogadhassa szolgálatukat. Krisztus tisztán és érthetően adta tudtukra, hogy milyen legyen a keresztény magatartása ebben a helyzetben, és hogy e kötelességre vonatkozóan nincs helye a félreértésnek. – Pamphlet: Redemtion: or the Teachings of Christ, the Anointed One, 72–73. old.

A Hegyi beszédben Krisztus a tanítványai elé tárta Isten törvényének mindenre kiterjedő elveit. Azt tanította hallgatóinak, hogy a gonosz vágy is a törvény áthágását jelenti még a tett elkövetése előtt. Kötelességünk féken tartani és az Atya törvényének alávetni gondolatainkat. Az Úr azért adta elménk nemes erejét, hogy a mennyei dolgok csodálására használjuk. Isten mindent megtett annak érdekében, hogy folyamatosan növekedhessünk a lelkiekben. Rendelkezésünkre bocsátotta azokat az eszközöket, amelyek elősegítik növekedésünket az ismeretben és erényben, mégis milyen kevesen értékelik és gyümölcsöztetik őket! Ó, milyen gyakran engedik, hogy az elme alantas, földi, érzéki dolgokat csodáljon! Időnket és gondolatainkat közönségesen töltjük, és elhanyagoljuk a magasztos, örök életünkhöz tartozó érdekeket. Elménk nemes ereje eltompul és legyengül, mivel nem az arra érdemes teendőkre összpontosít. „Továbbá, atyámfiai, amik csak igazak, amik csak tisztességesek, amik csak igazságosak, amik csak tiszták, amik csak kedvesek, amik csak jó hírűek; ha van valami erény és ha van valami dicséret, ezekről gondolkodjatok.” (Fil 4:8)

Aki a mennyei természet részesévé szeretne válni, meg kell értenie, hogy menekülnie kell a világi kívánságok okozta romlástól. Folyamatos és komoly küzdelmet kell vívnia a léleknek az elme gonosz kigondolásai ellen. Kitartóan ellen kell állni a bűnnek a gondolatok és a tettek szintjén. A lelket folt nélkül kell megőrizni az abba vetett hit által, aki megőrizhet a bukástól. Elmélkednünk kell a Szentírásról, csendben és tiszta szívvel kell gondolkodnunk az örök üdvösségünkhöz kapcsolódó dolgokról. Jézus irgalma, végtelen szeretete és helyettünk hozott áldozata komoly és ünnepélyes elmélkedésre hív. Gondolkodjunk drága Megváltónk és Közbenjárónk jelleme felől. Próbáljuk megérteni a megváltási terv jelentőségét. Elmélkednünk kellene annak küldetésén, aki eljött, hogy győzelmet szerezzen gyermekeinek a bűn felett. A mennyei dolgokra való folyamatos figyelés által hitünk és szeretetünk egyre erőteljesebbé válik. Imáink mind kedvesebbek lesznek Isten előtt, mivel még inkább átitatja azokat a hit és a szeretet. Most már gyakrabban és bölcsebben fogunk imádkozni. Egyre kitartóbban bízunk Jézusban, naponkénti tapasztalatok által felismerjük, hogy Krisztus kész rá és hatalma is van üdvözíteni mindazokat, akik általa járulnak Isten elé. – Review and Herald, 1888. június 12.

Április 22., kedd  -  Paráznaság (Mt 5:27–32)

A zsidók büszkélkedtek erkölcsösségükkel, másrészt rémülettel tekintettek a pogányok érzéki szokásaira. A római tisztek jelenléte örökös megbotránkozást keltett a nép között, mivel az idegenekkel együtt beáramlott a pogány szokások áradata, az erkölcstelenség és az erkölcsi züllés. A római tisztviselők szeretőikkel látogatták a felvonulásokat és a sétányokat. A tó csöndjét is gyakran szilaj jókedv, duhajkodás zaja törte meg, amint a kiránduló hajók tovasiklottak a csöndes vízen. A nép azt várta Jézustól, hogy majd szigorúan elítéli mindezt. Mennyire megdöbbentek hát, mikor az ő szívük gonoszságát leplezte le!

A Megváltó elmondta, hogy ha titkon is, de szeretjük és melengetjük a gonosz, erkölcstelen gondolatokat, csak azt bizonyítjuk, hogy még mindig a bűn uralkodik a szívünkben. A lélek továbbra is a gonosz rabszolgaságában sínylődik. Aki örömöt lel a tisztátalan jelenetekben, megtűri magában a romlott gondolatot, és kéjvágyó pillantást engedélyez magának, majd a nyílt bűnben, a tényleges elkövetésben ismerheti föl a lelkében rejtegetett gonoszság valódi természetét. A bűn szégyenterhe és szívet tépő nyomorúság lesz a sorsa. A kísértés alatt valaki talán súlyos bűnbe esik, mégsem ez az időszak termi meg a nyilvánvalóvá vált gonoszságot. A kísértés csupán napvilágra hozza, ami már azelőtt is a szívben lappangott. „Minden féltett dolognál jobban őrizd meg szívedet, mert abból indul ki minden élet.” (Péld 4:23) – Gondolatok a hegyibeszédről, 59–60. old.

Az ember még a kezétől is kész lenne megválni, hogy megakadályozza a halálos betegség elharapózását, nehogy belepusztuljon. Mennyivel inkább legyünk készek megválni attól, ami lelki életünket veszélyezteti!

Az örömüzenettel az Úr a Sátán által lealjasított, lezüllesztett és rabszolgaságba döntött lelkeket váltja meg, hogy ezentúl Isten fiai dicső szabadságának örvendezzenek. Célja nem csupán a bűn elkerülhetetlen következményétől, a szenvedéstől megmenteni bennünket, hanem magától a bűntől is. A romlott és eltorzult lelket akarja megtisztítani, átalakítani, hogy Urunk és Istenünk szépségébe öltözhessen, s Fiának képmására alakuljon át. „Amiket szem nem látott, fül nem hallott, és embernek szíve meg se gondolt, amiket Isten készített az Őt szeretőknek.” (1Kor 2:9) Csak az örökkévalóságban válik nyilvánvalóvá az a dicső sors, melyben az Atya képmására visszaállított ember részesülhet.

E hatalmas cél eléréséhez le kell mondanunk arról, ami lelkünk bukását okozza. A bűn az akaratunkon keresztül tart bilincsben minket. Vágyaink átadását ábrázolja az Úr a szem kivájásának, kezünk levágásának példájával. Gyakran úgy tűnik, hogy célunk Istennek való átengedésével beleegyezünk, hogy nyomorékon, csonkán éljünk tovább. Mégis jobb, szögezte le Jézus, ha megcsonkítjuk énünket és megnyomorítjuk önzésünket, ha ezáltal életre jutunk. Amit mi szerencsétlenségnek tartunk, az jólétünk kapuja. – Gondolatok a hegyibeszédről, 60–61. old.

Április 23., szerda  -  Eskü (Mt 5:33–37)

Sokan azt hitték, hogy a parancsolatok csak a gonoszság tényleges elkövetését tiltják, most mégis megértették, hogy Isten törvényét mind betű szerint, mind pedig lelkülete alapján tisztelni kell. Jézus elkülönítette a parancsolatokat, elmagyarázta elvárásainak mélységét és szélességét, s ezzel leleplezte a zsidók végzetes tévedését, hogy megelégedtek a külső engedelmességgel. Leckét adott az esküdözéssel kapcsolatosan is: „Hanem legyen a ti beszédetek: úgy-úgy; nem-nem; ami pedig ezeken felül van, a gonosztól van.” (Mt 5:37) A harmadik parancsolat elítéli azokat, akik Isten nevét hiába felveszik, ám e rendelet lelki vonatkozása ennél is tovább megy és megtiltja, hogy nevét hanyag vagy tisztességtelen beszélgetésben említsük. Sokan, még azok is, akik magukat Krisztus követőinek vallják, könnyedén emlegetik az Úr nevét, még imáikban és könyörgéseikben sem hozzák szóba e magasztos nevet a maga ünnepélyes voltában. – Pamphlet: Redemtion: or the Teachings of Christ, the Anointed One, 74. old.

A zsidók megértették, hogy a harmadik parancsolat tiltja a tiszteletlen utalást az Atya nevére. Másrészt megengedettnek tartották, hogy másra esküdjenek. Mindennapos volt közöttük az esküdözés. Bár Mózesen át a Mindenható megtiltotta nekik a hamis esküt, mégis sokféle módot találtak, hogy kibújjanak az eskü által magukra vett kötelezettség alól. Nem féltek megengedni maguknak a valóságos szentségtörést. A hamis eskütől sem riadtak vissza, ha a törvény ügyes kijátszása által titokban maradhatott.

A Megváltó helytelenítette ezeket a szokásokat. Bevett esküdözéseiket Isten parancsa megszegésének nyilvánította. Viszont nem tiltotta meg a törvény által kívánt eskütételt, melyben az Alkotót hívják meg ünnepélyesen, hogy legyen tanúja: ami elhangzik, az a teljes igazság. A főtanács előtti kihallgatásán Jézus nem tagadta meg, hogy eskü alatt tegyen tanúságot. Amikor a főpap így szólt hozzá: „Az élő Istenre kényszerítelek téged, hogy mondd meg nékünk, ha te vagy-é Krisztus, az Istennek Fia.” Jézus azt felelte: „Te mondtad.” (Mt 26:63–64) Ha Ő a Hegyi beszédben elítélte volna a törvény előtti eskütételt, kihallgatásakor megfeddte volna a főpapot, ezzel szerezve érvényt tanításának. (…)

Az Úr ezután az esküt fölöslegessé tevő elvet fektette le. Azt tanítja, hogy a kikerekítéstől, kiszínezéstől, megrövidítéstől mentes igazság legyen szavaink, beszédünk vasszabálya. „Legyen a ti beszédetek: úgy-úgy; nem-nem; ami pedig ezeken felül van, az a gonosztól van.” (Mt 5:37)

Ez a krisztusi utasítás elveti az istenkáromlással határos esküket. Elítéli a félrevezető bókokat, az igazság előli kitérést, a hízelgő kifejezéseket, a túlzást, a mai társas és üzleti ügyekben szokásos félrevezetést. Szavai azt tanítják, hogy aki másnak akar látszani, mint ami, vagy akinek a szava nem szívének tényleges gondolatát közli, azt nem nevezhetjük becsületesnek.

Ha tiszteletben tartanánk a Megváltó szavait, megakadályozna minket a rosszakaratú gyanúsításban vagy a rideg gáncsoskodásban. Hiszen amikor a másik ember cselekedeteire és indítékaira teszünk megjegyzéseket, ki lehetne bizonyos abban, hogy a pontos igazságot mondja? Gyakran előfordul, hogy büszkeség, indulatosság, személyes neheztelés színezi a másokra tett benyomást. Egyetlen pillantásunk, szavunk, sőt, hangunk árnyalata is része lehet a hazugságnak. Még a tényeket is úgy mondhatjuk el, hogy hazug, hamis benyomást keltünk, pedig ami az igazságon „felül van, a gonosztól van”. (…)

Krisztus Pál apostolon át erre utasít minket: „A ti beszédetek mindenkor kellemetes legyen.” (Kol 4:6) „Semmi rothadt beszéd a ti szátokból ki ne származzék, hanem csak amely hasznos a szükséges építésre, hogy áldásos legyen a hallgatóknak.” (Ef 4:29) A Szentírás szerint az Üdvözítő szavai elítélik a hamis élcelődést, a léha, üres fecsegést, az erkölcstelenségre hajló társalgást. Megköveteli, hogy szavaink ne csupán igazak, de erkölcsileg is tiszták legyenek. – Gondolatok a hegyibeszédről, 69–71. old.

Április 24., csütörtök  -  Talion törvénye (Mt 5:38–48)

A tenger partján a közelben egy római hadoszlop táborozott, s Jézus szavait hangos trombitaszó szakította félbe, amely gyülekezésre hívta a katonákat, akik a szokásos alakzatban sorakoztak fel, s tisztelegtek az előttük lobogó római zászló előtt. A zsidók keserűséggel nézték a jelenetet, amely újból eszükbe juttatta, hogy nemzetként kudarcot vallottak. A hadsereg nemsokára hírnököket küldött, hogy elvigyék a parancsokat a távoli hadosztályoknak. Miközben a katonák felkapaszkodtak a meredek hegyoldalon, egyre közelebb kerültek a Jézust körülvevő tömeghez, és néhány zsidó parasztot arra kényszerítettek, hogy cipeljék a terheiket. A zsidó földművesek ellenkeztek az elnyomás eme tette ellen, és durva szavakkal illették leigázóikat, végül azonban mégis arra kényszerültek, hogy végrehajtsák a megalázó parancsot. A római hatalom megnyilvánulása megdöbbentette az embereket, akik újra a Mester felé fordultak, kíváncsian, hogy mi az Ő mondanivalója a kegyetlen cselekedetek láttán. Jézus szomorúsággal figyelte a botrányos jelenetet, de azért volt levert, mert ez a rabság a zsidó nép bűneinek a következménye. Ugyanakkor látta a gyűlöletet és bosszúállást is az emberek arcán, és tudta, hogy mennyire vágytak egy olyan hatalom után, amely megtöri ellenségük erejét. Szomorúan válaszolt: „Hallottátok, hogy megmondatott: Szemet szemért és fogat fogért. Én pedig azt mondom néktek: Ne álljatok ellene a gonosznak, hanem aki arcul üt téged jobb felől, fordítsd felé a másik orcádat is. És aki törvénykezni akar veled és elvenni a te alsó ruhádat, engedd oda néki a felsőt is. És aki téged egy mérföld útra kényszerít, menj el vele kettőre. Aki tőled kér, adj néki; és aki tőled kölcsön akar kérni, el ne fordulj attól.” (Mt 5:38–42)

Jézus példája gyakorlati módon mutatja be az itt fellelhető leckét: a megvetés és elnyomás sosem késztette Őt arra, hogy megtorlást indítványozzon ellenségeivel szemben. Ezek a szavak azonban túl nehezek a zúgolódó, bosszúálló zsidók számára. De Jézus még erőteljesebb kijelentést is tesz. „Hallottátok, hogy megmondatott: Szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom néktek: Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, akik háborgatnak és kergetnek titeket. Hogy legyetek a ti mennyei Atyátoknak fiai, aki felhozza az Ő napját mind a gonoszokra, mind a jókra, és esőt ád mind az igazaknak, mind a hamisaknak. Mert ha azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, micsoda jutalmát veszitek? Avagy a vámszedők is nem ugyanazt cselekeszik-é? És ha csak a ti atyátokfiait köszöntitek, mit cselekesztek másoknál többet? Nemde a vámszedők is nem azonképpen cselekesznek-é?” (Mt 5:43–47)

Gyűlöletünk kifejezése sosem töri meg ellenségeink gonoszságát. A szeretet és jóság szeretetet és jóindulatot szül másokban. Igaz, hogy Isten megjutalmazza az erényt és megbünteti a vétket, ám még akkor sem tagadja meg áldásait a gonoszoktól, ha azok naponta gyalázzák is az Ő nevét. Megengedi a napfénynek és az esőcseppeknek, hogy hulljanak mind az igazakra, mind a gonoszokra, így mindkét embercsoportnak jólétet biztosít. Ha a szent Isten ilyen türelemről és jóindulatról tesz bizonyságot a lázadók és bálványimádók iránt, annál inkább kellene ilyen lelkülettel viszonyulnia a bűnös embernek is társaihoz! Ahelyett, hogy átkozná azokat, akik gonoszt forralnak és tesznek ellene, kötelessége kivezetni őket a téves útról olyan magatartással, amelyet Krisztus is tanúsított üldözőivel szemben. Jézus arra tanította követőit, hogy keresztény előzékenységet tanúsítsanak mindazok iránt, akik befolyási körükhöz tartoznak, és ne feledkezzenek meg az irgalom cselekedeteiről, amikor felkérik őket valamilyen szolgálatra, és fentről jövő jóindulattal viszonyuljanak e világban az emberekhez. Isten gyermekeinek a mennyben uralkodó lelkületet kell képviselniük. Tetteik alapját ne a világi, önző szűklátókörűség jellemezze. Csak a tökéletesség tehet eleget a szent mércének. Ahogyan a Mindenható is tökéletes a magasságban, úgy legyenek az Ő gyermekei is tökéletesek ott, azon a szerény helyen, ahová helyeztettek. Csak így készülhetnek a bűntelen lényekkel való kapcsolatra a mennyeknek országában. Krisztus a következő szavakat intézi követőihez, s e szavak határozzák meg a keresztény jellem mércéjét: „Legyetek azért ti tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes.” (Mt 5:48) – Pamphlet: Redemtion: or the Teachings of Christ the Anointed One, 74–77. old.  

Április 25., péntek

További tanulmányozásra

Jézus élete: „A hegyibeszéd” című fejezet.