SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

Az aratás és az aratók

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: Máté 9:36-38; Lukács 15; 24:4-53; János 1:40-46; 4:28-30; Apostolok cselekedeti 1:6-8

„Abban dicsőíttetik meg az én Atyám, hogy sok gyümölcsöt teremjetek; és legyetek nékem tanítványaim” (Jn 15:8).

E heti tanulmányunk több szempontból is az előző lecke folytatása. Krisztus azért jelölte ki a lelki vezetőket, hogy hirdessék Isten országát. A keresztények mai felkészülésében is a Jézus által alkalmazott elveket és módszereket kell lelki alapként megtartani.

Más szóval, a modern vezetőképző elméletek nem vehetik át a Krisztus által lefektetett alap helyét. Amikor a felfokozott érzelmek vagy a népszerű dolgok kerülnek előtérbe, nem pedig a lelki fejlődés, akkor az eredmény üres és lelkileg meddő lesz. A misszió mindig akadozni fog, amikor a hittérítés kiszorítja a bűnbánatot, a megtérést és a lelki átalakulást. A katasztrófával kacérkodik, aki csak arra képezi a vezetőket, hogy a lelki küzdelemre való felkészítés helyett tagtoborzó kampányokat, meghökkentő média show-műsorokat és népszerűsítő rendezvényeket tartsanak. Az igazi evangelizációnak és a tanítványok képzésének a középpontjában az áll, hogy 1) elismerjük saját bűnösségünket; 2) őszintén megbánjuk bűneinket; 3) fenntartás nélkül átadjuk magunkat Istennek; 4) ellenállhatatlan késztetést érezzünk az Úr üzenetének hirdetésére.

Amint távozásának ideje közelgett, Krisztus egyre nagyobb figyelmet fordított tanítványaira. Önzetlenül szolgálta és szíve mélyéről szerette őket. Nem akarta magukra hagyni őket. Neki ugyan vissza kellett térnie a mennybe, de a Szentlélek kapta azt a feladatot, hogy olyan meghitt lelki közösséget biztosítson a tanítványoknak, amilyet addig Jézus társaságában élveztek. Annyira fontos Krisztus tanítása a Szentlélek munkájáról, hogy János több fejezetet is szentelt megőrzésére az evangéliumában. A Lélek munkájának egyik meghatározó jellemzője, hogy Krisztusról tesz bizonyságot, de nem segítség nélkül. Krisztus tanítványainak – a Lélek kíséretében – szintén beszélniük kell a Mester szolgálatáról. Isten megtehette volna, hogy az angyalokra bízza az evangélium hirdetését, az emberek részvétele nélkül. Ő mégis a bűnös, tévedő, sokszor kiszámíthatatlan embereket választotta ki erre a szent hivatásra.

Mit tanítanak a következő igehelyek arról, hogyan működik együtt Isten az emberrel a lélekmentés során? Jn 1:40-46; 4:28-30; 15:26-27; 19:35-36

_____________________________________________________________

Népiesen szólva úgy is mondhatnánk: az evangelizálás azt jelenti, hogy „koldus mondja koldusnak, hol talál kenyeret.” András ezen a téren valóban remekelt. A testvérének, Péternek az írásai idővel bekerültek a Szentírásba, szolgálatáról beszámolt Az apostolok cselekedetei, Krisztus pedig bevonta a három hozzá legközelebb álló tanítványa közé. Ilyen megtiszteltetés soha nem érte Andrást, viszont az Ige feljegyzi, hogyan követte a Mester egyszerű tanácsát abban, ahogy odavezette hozzá az embereket.

Hány kiválasztott embernek, kiemelkedő evangelizátornak, egyházi vezetőnek mutatták be Krisztust olyan hűséges tanítványok, akiknek a neve – emberileg szólva – már régen feledésbe merült! Talán ők maguk nem emelkedtek ki a tömegből, de képzeljük csak el, mennyivel gyengébb lenne Isten műve a hűséges bizonyságtevésük nélkül! Krisztus úgy készítette fel a tanítványokat nagyobb feladatokra, hogy először kisebb dolgokat bízott rájuk, olyanokat, amelyeket könnyen elvégezhettek. A samaritánus asszony, Fülöp és András története jó példa arra, hogy milyen ereje van az egyszerű bizonyságtételnek és a szívből jövő meghívásnak. Isten mindannyiunkat arra szólít, hogy hasonlóan cselekedjünk.

Olvassuk el Lk 24:47-53, ApCsel 1:6-8 és 16:6-10 verseit! Miért kellett várni a Szentlélekre? Mi volt a Lélek szerepe az őskeresztény egyház evangelizációjában? Milyen bátorítást találnak a mai hívők abban, ahogyan Pál viszonyult a csüggesztő körülményekhez? Mi a tanulság ezekben a részekben a türelemmel és Isten időzítésének a kivárásával kapcsolatban?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Jézus a beszédeivel és saját példájával tanította türelemre a tanítványait. Ő maga is kitartott, amikor fanatizmussal, tudatlansággal, félreértéssel és nyílt ellenségeskedéssel, összeesküvéssel került szembe. Kitartása abban gyökerezett, hogy teljes egészében ráhagyatkozott a Szentlélekre. Világosan látta, hogy súlyosan veszélyezteti országának terjedését, ha tanítványai nem bízzák rá magukat éppen úgy Istenre. Másik oldalról nézve, ha ezt a leckét már kezdetben elsajátítják, jövőbeli szolgálatukkal elérik a mennyei célokat. Éppen ezért hagyta meg nekik búcsúzóul, hogy „várjatok!”

Krisztus azt szeretné, hogy a mai tanítványok is mesterfokon elsajátítsák ezt a leckét. Ha jó szándékú, de túlságosan magabiztos keresztények nem hajlandóak türelmesen várni a Lélek vezetésére, lejárathatják saját magukat, de Isten országát is.

Pál apostol nagyratörő terveket szőtt arról, hogy Bithiniába megy, de még ő, a nyakas Pál is figyelmesen hallgatott az isteni vezetésre, és nem állt ellen a Lélek késztetésének, hanem elfogadta azt. Készségesen fogadta a Lélek utasítását, hogy inkább Macedóniába menjen. Ottani munkáját számos csoda kísérte. Ha Pál makacsul ragaszkodik a saját terveihez, azzal jelentősen hátráltatta volna az európai missziót.

Mivel csillapítható le sóvárgó lelkünk, hogy képesek legyünk türelmesen várni a Lélek késztetésére? Milyen konkrét lépések által válhatnak a mai hívők türelmesebbé? Mit árul el az Istennel való kapcsolatunkról, ha tudunk türelmesen, imádkozva bízni benne?

Hasonlítsuk össze a következő igeszakaszokat! Mt 16:14-19; 18:17-20; 28:18-20; Mk 6:7-13; Jn 20:21-23 Ezek szerint tehát milyen hatalommal rendelkeztek Jézus tanítványai? Mit jelent ez számunkra ma?

„Péter az egyház alapját képező igazságot fejezte ki, s Jézus most megtisztelte őt mint a hívők egész testületének képviselőjét. Ezt mondta: ’Néked adom a mennyek országának kulcsait; és amit megkötsz a földön, a mennyekben is kötve lészen; és amit megoldasz a földön, a mennyekben is oldva lészen’ (Mt 16:19).

A ’mennyek országának kulcsai’ Krisztus szavai. A Szentírás minden szava az Övé, tehát mindegyik idetartozik. E szavaknak hatalmukban áll kinyitni és bezárni a mennyet. Kijelentik a feltételeket, melyek alapján az emberek elfogadtatnak vagy elvettetnek. Ezért az Isten Igéjét hirdetők munkája vagy élet illata az életre, vagy halál illata a halálra. Erre a küldetésre örök következmények terhe nehezedik” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó. 349. o.).

Az Atya elküldte Jézust, Ő pedig elküldi tanítványait. Az Atya a Lélek által isteni erővel ruházta fel Krisztust. A Lélek által Jézus a tanítványait is isteni erőben részesíti, méghozzá földi feladataikkal arányosan. Krisztus egyetlen követőjének sem kell attól tartania, hogy bármivel is megrövidítené őket. Megad nekik minden képességet, talentumot, készséget és erőt, amire csak szükségük van.

A vezetők időnként nem ismernek fel fontos elveket ezzel kapcsolatban. Amikor nem ruházzák fel a munkást a feladatával arányban lévő jogkörrel, előre megjósolható a kudarc. Gyakran a vezetők bizonytalansága mutatkozik meg abban, hogy mindent ők akarnak irányítani, elnyomva mások gondolatait, Istentől kapott kreativitását és személyiségét. Így elerőtlenítve az elnyomott tanítvány nem lehet eredményes. Ez a hozzáállás olyan, mintha a karmester akarna a zenekar összes hangszerén egyszerre játszani, ahelyett, hogy a szimfóniát vezényelné.

Jézus példája ezen a téren is különösen sokatmondó. Ha valakinek, hát neki valóban jogában állt volna korlátozni a felhatalmazást és megszabni, hogy mások hogyan viselkedjenek. Ő mégis feljogosította tanítványait, hatalmat adott nekik, megbízta őket, hogy akkor is végezzék a munkát, amikor nincs velük, amikor csupán korábbi tanításaival és saját példájával tudott hatni rájuk. Így küldte ki őket, hogy szolgáljanak az embereknek és a tanúi legyenek.

„Mikor pedig látta vala a sokaságot, könyörületességre indula rajtok, mert el voltak gyötörve és szétszóródva, mint a pásztor nélkül való juhok. Akkor monda az ő tanítványainak: Az aratni való sok, de a munkás kevés. Kérjétek azért az aratásnak Urát, hogy küldjön munkásokat az ő aratásába” (Mt 9:36-38). Milyen fontos tanulságot kell megszívlelnünk e verseket olvasva, ha az előttünk álló feladatra gondolunk?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Bőséges lett a lelki termés, csakhogy kevés volt az aratómunkás. Az emberek szívének talaját már előkészítették, a lelki magot elvetették, és ki is csírázott. Bőven kapott nedvességet, napfényt, ami elképesztő növekedést indított el. A beérett aratnivaló az aratásra várt, de hol voltak a munkások? Jézus egyszerű, könnyen érthető, képies kifejezésekkel igyekezett lelkesíteni a hallgatóit, méghozzá úgy, hogy lelkesedésük ragadós legyen.

Előfordul, hogy a keresztények féltékenyen őrzik a hívők közösségét, túlságosan kapaszkodnak egymásba, és így vakon mennek el a világi érdeklődők mellett, akik már be is értek az aratásra. Ezek a hívők, talán fel sem mérve, hogy Isten számon kéri rajtuk az elveszett lelkeket, elfoglalják magukat különböző gyülekezeti tevékenységekkel, polgári kötelességekkel, az épület karbantartásával és egyéb hasznos dolgokkal, az egyház jelen állapotának megőrzése érdekében. Kétségkívül jó dolgokkal foglalkoznak. Jó szándékú tagok időnként megkérdőjelezik az evangelizáció értékét, vagy efféle gondolatokat fogalmaznak meg: „Lelkész testvér! Persze, kell az evangelizáció, de nem lenne szükségünk különböző programokra azok számára is, akik már a gyülekezetben vannak?”

Érthető a kérdés, bár hozzátehetjük: „Ugyan mikor panaszkodott Jézus arról, hogy kevés a tartósítószer a magokhoz?” Inkább „több aratómunkásért” imádkozott.

Hogyan találhatjuk meg a helyes egyensúlyt, hogy eleget tegyünk a gyülekezeti tagok igényeinek, de ne hanyagoljuk el az evangelizációt sem?

Jézus azt közvetítette a tanítványainak a tanításaival és saját példájával, hogy csak lépjenek kapcsolatba a bűnösökkel, még a kirívó bűnöket elkövetőkkel is, mint amilyenek a paráznák és a vámszedők voltak. Különben hogyan tudnák az egész világot tanítványaivá tenni? Beszédeiben általában nagy figyelmet fordított a bűnösökre, akiket „elveszettekként” jellemzett. Ez is mutatja Krisztus könyörületességét. Mondhatta volna azt is, hogy „lázadók” (valóban azok voltak) vagy „züllöttek”, mégis inkább „elveszetteknek” nevezte őket.

Az elveszett szó nem hordoz olyan negatív jelentéstartalmat, mint az imént említett másik két kifejezés. Ahelyett, hogy szigorúan bírálnánk a megbotlott, elesett bűnösöket, inkább kövessük mi is Krisztus példáját! Jóindulatú meghatározás az, hogy elveszett, mert arra helyezi a felelősséget, aki megtalálja azt, ami elveszett. A sértő megjegyzések elűzik az elveszetteket. A semleges nyelvezet elfogadást közvetít, és a kapcsolat kialakításának lehetőségét. Ezért nemcsak arra kell vigyáznunk, mit mondunk, hanem még arra is, hogy mit gondolunk, ugyanis gondolataink nagyban hatnak arra, ahogy másokhoz viszonyulunk.

Az evangéliumokban Jézus többször is biztatja a hívőket, hogy keressék azt, ami elveszett. Azt akarja, hogy szeressük az elveszetteket, keressük a kapcsolatot velük, bármilyenek is legyenek, bárhogyan éljenek.

„A szolgálat, amelyet Isten kedvel, ez: ’hogy megnyisd a gonoszságnak bilincseit, az igának köteleit megoldjad, és szabadon bocsásd az elnyomottakat, és hogy minden igát széttépjetek… és tested előtt el ne rejtsd magadat’ (Ézs 58:6-7). Ha felismered, hogy bűnös vagy, és tudod, hogy téged is csak mennyei Atyád szeretete mentett meg, akkor mélységesen szánod a bűnben szenvedőket. Többé nem leszel irigy és gáncsoskodó a bűnbánat láttán. Amikor az önzés jege leolvad szívedről, éppúgy fogsz érezni, mint Isten; osztozol az elveszettek megmentésén érzett örömében” (Ellen G. White: Krisztus példázatai. Budapest, 1983, H. N. Adventista Egyház. 140-141. o.).

Mi a lényege a Lukács evangéliuma 15. fejezetében található példázatoknak? Hogyan tekint Isten az elveszett emberekre? Milyen felelősséggel tartozunk értük?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó. „Ki a nagyobb?” c. fejezetből 368-373. o.; „Az utolsó út Galileából” c. fejezetből 412-419. o.; Az apostolok története. 4. kiad. Budapest, 2001, Advent Kiadó. „A tizenkét tanítvány kiképzése” c. fejezet, 12-16. o.; „A nagy megbízás” c. fejezet, 17-22. o.; „Pünkösd” c. fejezet, 23-30. o.; „A Lélek adománya” c. fejezet, 31-37. o.

„A tanítványok érezték lelki szükségletüket és szent kenetért kiáltottak az Úrhoz, mely alkalmassá teszi őket a lélekmentési munkára. Nemcsak a maguk számára kértek áldást. Rájuk nehezedett a lélekmentés terhe. Megértették, hogy az evangéliumot el kell vinniük az egész világnak és igényelték a Krisztus által ígért erőt” (i. m. 24. o.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1)  Krisztus módszeréből milyen elveket alkalmazhatunk mi is, miközben tanítványokat akarunk képezni? Képzeljük el, hogyan történne ez a gyülekezetben!

2)  A csütörtöki részben érintettük a szavak jelentőségét. Gondolatban vegyük sorra, hogy adventistaként milyen kifejezésekkel élünk gyakran! Mi értjük ezeket a szavakat, de vajon mit érthetnek azok, akik számára nem ismerős a jelentésük? Miért kellene jobban megválogatnunk a szavainkat, leginkább a missziómunkában?

3) „Koldus mondja koldusnak, hol talál kenyeret.” Miért olyan találó ez a kifejezés a bizonyságtevéssel és a misszióval kapcsolatban? Miért jó, ha nem felejtjük el ezt a képet, sem a jelentését?

4) Mi a helyzet a gyülekezetünkkel? A figyelem főként önmagunkra, a saját igényeinkre vagy a misszióra összpontosul? Hogyan segíti a gyülekezetet az, ha a bizonyságtevésre koncentrálunk? Vagy másképpen fogalmazva: Ha a gyülekezetünk többet tenne a misszióért, lehet, hogy kevésbé koncentrálna belső dolgokra? A missziómunka hogyan segítheti a gondok megoldását is?

PÁSKULYNÉ KOVÁCS ERZSÉBET:

CSAK TIZENKETTŐ

Ha valaha, most nagyon kellene,

hogy a megszentelő Lélek ereje

át meg átjárja a világot,

hozzon jóságot, békét, boldogságot.

Olyan nyomorult lett az ember.

Nem mer vallani bátran, hittel

Terólad, teremtő Isten,

Ki vagy ott fenn és vagy itt lenn!

Régen, egykor a tanítványok

egy ígéretre nagyon vártak.

És jött az ígéret nagy csodája,

a mennyei Lélek égő lángja.

A bezárt ajtók kitárultak,

megnyíltak világszéles utak,

és áradt a Lélek drága lángja,

és jön ma is ahhoz, aki várja.

Ha ma is egy akarattal tudnánk kérni,

nincs az a hatalom, mi le tudná győzni

a hívők imájának erejét,

csak hittel kellene fogni egymás kezét.

– Akkor csak tizenkettő volt, aki várt,

csak tizenkettő volt, aki kért.