SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

Gazdagok és híresek

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: 1Mózes 13:5-6; 5Mózes 8:17-18; Máté 19:16-26; Márk 4:18-19; Lukács 19:1-10; János 3:1-15

„Mert minden rossznak gyökere a pénz szerelme: mely után sóvárogván némelyek eltévelyedtek a hittől, és magokat általszegezték sok fájdalommal” (1Tim 6:10).

„Az emberek elköltik a pénzt, amivel nem rendelkeznek, olyasmire, amire nincs szükségük, hogy elnyerjék azok tetszését, akiket nem szeretnek” – szokták mondani.

Vitatkozhatunk arról, hogy mennyi ebben az igazság. Az már viszont vitathatatlan, hogy az anyagiak mindannyiunkra nagy hatással lehetnek. Az ember pénzügyi szokásai árulkodnak az értékrendjéről, ezért mondhatjuk, hogy a pénz valójában lelki természetű dolog. Nem is csoda, hogy annyit foglalkozik vele a Biblia.

A vagyonhoz gyakran hírnév is társul. Filmsztárok, kiemelkedő sportolók, vezető politikusok gyakran mindkettővel rendelkeznek. A híres embereknek nagy a befolyása, ami a hatalom egy formája. Jézust viszont nem nyűgözte le senkinek a vagyona, sem a hatalma. A gazdag és híres embereket éppen azért akarta elérni, mint bárki mást: kívánta, hogy pénzért nem kapható kincs birtokába jussanak.

Bűnös emberként hajlamosak vagyunk az irigységre, különösen a nálunk tehetősebbek irigylésére (attól függetlenül, hogy mennyi a vagyonunk). A Biblia azonban nem szólja le feltétlenül sem a vagyont, sem a gazdagokat. Amint az életben annyi más dolog esetében is megfigyelhető, nem magával a gazdagsággal van a probléma, hanem azzal, ahogyan viszonyulunk hozzá.

Milyen tanácsot ad a Szentírás a gazdagságra vonatkozóan (1Móz 13:5-6; 41:41-43; 5Móz 8:17-18; Jób 1:1-3; Dán 4:28-31)? Miért volt olyan fontos Izráel számára, hogy ne feledjék, honnan jönnek az áldások?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Nem kérdés, hogy Ábrahám, József, Márdokeus, Eszter, Ezékiás, Jósiás és Josafát gazdagok, ugyanakkor lelki beállítottságúak is voltak. Nabukodonozor példája viszont arra a veszélyre mutat rá, hogy mi történik, ha a vagyon lesz az ember bálványa – ami bárkivel könnyen előfordulhat. Amikor az ókori Izráel elismerte, hogy Isten jóságának köszönhetik a gazdagságot, abból lelki és anyagi áldások is következtek. Az Igében komoly figyelmeztetéseket is kaptak, hogy ne feledkezzenek el az áldások forrásáról (ami tanulságos számunkra is!).

Röviden tehát, a gazdagság önmagában nem tekinthető a lelki szegénység vagy közömbösség mutatójának. Mindig voltak a jómódúak között komoly, istenfélő, de aljas, gonosz emberek is. Az itt a lényeg, hogy ne legyünk a pénzvágy megszállottai, ugyanakkor ne is vessük meg a vagyonosokat. Nekik is szükségük van a megváltásra, mint mindenki másnak.

Hogyan viszonyulunk a tehetősebbekhez? Az irigység könnyen felüti a fejét. Hogyan tanulhatunk meg megszabadulni az efféle érzésektől, és a gazdagokban is meglátni az embereket, akiknek szüksége van a megváltásra, Jézus megismerésére?

Jézus nem jött zavarba, ha vagyonos, előkelő helyzetben lévő, híres emberekkel találkozott. Nem tekintett sértődötten a társadalom elitjére, de nem is hajbókolt előttük. A Megváltó tudatában volt, hogy az anyagi jólét nem adhat az embernek békességet, belső megelégedettséget, jó kapcsolatokat vagy komoly célokat. A leggazdagabb mágnás könnyen lehet magányosabb, üresebb és dühösebb, mint a legegyszerűbb, legszegényebb és legszerényebb keresztény hívő.

Elemezzük Jézus és Nikodémus találkozásának történetét (Jn 3:1-15)! Mely események ébreszthettek érdeklődést Nikodémusban Jézus üzenete iránt (nézzük át Jn 2:13-25 szakaszát!). Mi a jelentősége a sötétségnek? Mi volt Krisztus szavainak a lényege?

Nikodémus tanúja volt annak, amikor Isten ereje és hatalma megnyilatkozott Jézus által, ezért akart találkozni vele, de csak titokban. Jézus elzárkózhatott volna tőle azért, mert csak titkos körülmények között mert közeledni. Ő azonban senkit nem akart veszni hagyni, így kész volt elfogadni ezt a lehetőséget is, ha ezzel Nikodémust akár csak egy lépéssel is közelebb viheti Isten országához. A farizeus szegénysége lelki, nem anyagi természetű volt. Még ha bővelkedett is a világi javakban és előkelő helyet foglalt is el a társadalomban, lelkileg bizony éhezett. Nikodémus ösztönösen lázadt még a feltételezés ellen is, hogy egy hozzá hasonló, intelligens izraelitának megtérésre volna szüksége. Jézus azonban töretlenül erről beszélt, elé tárva az ítélet és a megváltás közötti, örökre szóló választás szükségességét. A megbélyegzéstől és a gúnytól tartva Nikodémus visszautasította Krisztus hívó szavát. Úgy tűnt, hogy a találkozó eredménytelen maradt. A lelki mag azonban el lett vetve, és lassan kezdett kicsírázni a farizeus szívének talajában.

„Az Úr mennybemenetele után, amikor a tanítványok szétszóródtak az üldözések miatt, Nikodémus bátran színre lépett. Vagyonát a zsenge egyház támogatására fordította, amelyről a zsidók azt hitték, hogy Krisztus halálával eltűnik. A veszély idején ő, aki korábban olyan óvatos és elővigyázatos volt, sziklaszilárddá vált, erősítette a tanítványok hitét, és rendelkezésre bocsátotta javait az evangéliumi munka elősegítése érdekében. Akik előzőleg tisztelettel hajoltak meg előtte, most csúfolták és üldözték. Evilági javak tekintetében elszegényedett, de az a hite nem fogyatkozott el, ami a Jézussal folytatott éjjeli tanácskozásból serkent” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó. 138-139. o.).

Nem minden gazdag embert övez tisztelet. Sokan egyenes úton, kemény munkával, szorgalommal tesznek szert vagyonra, Isten áldását élvezve, mások viszont kifejezetten becstelenül. Sőt ami még rosszabb, vannak, akik legális, csakhogy erkölcstelen módon jutnak pénzhez (tudjuk, hogy nem minden ütközik törvénybe, ami azért még erkölcstelen!).

Hasonlítsuk össze Mt 9:10-13, Lk 5:27-32 és 19:1-10 verseit! Milyen motiváció húzódott meg az írástudók és a farizeusok bíráló szavai mögött? Mit tanulhatunk Jézus válaszából a kegyelemről?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Jerikó, ahol Zákeus lakott, jelentős kereskedelmi központ volt, Heródes is építtetett egy palotát a városban. Földrajzi elhelyezkedése miatt vámszedő állomásként szolgált. Zákeus a körzet fővámszedőjeként könnyűszerrel megszedhette magát legálisan, a történetből azonban arra következtethetünk, hogy a kapzsiságtól hajtva átlépte a törvényesség határait. Az elszánt patrióták még a tisztességes vámszedőket is megvetették, mivel a római elnyomás kiszolgálóit látták bennük, de a Zákeushoz hasonló becsteleneket kifejezetten utálták. Máté (Lévi) hasonló tisztet töltött be Kapernaumban, Heródes Antipas fennhatósága alatt. Az emberek lényegében a római elnyomás eszközeit látták bennük, ezért árulónak, mi több, rabló árulónak tekintették őket.

Krisztust azonban ez nem tántorította el. Dacolva a társadalmi előítélettel együtt evett velük, a papok és az átlagemberek erős kritikáját kiváltva. És mivel Jézus hajlandó volt szóba állni velük, ezek a megvetett emberek végül elfogadták az evangéliumot, sőt Máté nemcsak a tizenkét tanítvány egyike, hanem az egyik evangélium írója is lett!

Nagyon óvatosnak kell tehát lennünk, hogy lelki értelemben hogyan ítéljük meg az embereket! Még ha nem minden bűn egyforma súlyú is, és a társadalom szemében bizonyos dolgok valóban rosszabbnak számítanak (méghozzá okkal), Isten előtt mindannyian egyformán állunk: szükségünk van Krisztus igazságára.

Gondoljunk néhány ismert, de megvetett (és talán méltán megvetett) emberre! Képzeljük el, mi lenne, ha alkalmunk adódna bizonyságot tenni nekik! Volna hozzá kedvünk? Mit mondanánk?

Elemezzük a következő igeszakaszokat: Mk 4:18-19; Lk 1:51-53; 6:22-25; 12:16-21; 16:13! Milyen gyakorlati tanácsokat találunk e versekben? Milyen lelki figyelmeztetést fogalmaznak meg? Hogyan tehetjük a gazdagokat tanítvánnyá a Szentírást felhasználva?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Mondják, hogy nem mi birtokoljuk a dolgainkat, hanem a dolgaink birtokolnak bennünket. Milyen könnyen rabul ejtik az embert az anyagi javak! Ezért is óvott Jézus a „gazdagság csalárdságától”.

Gondoljuk csak végig, milyen könnyen megtörténhet, hogy lelki fontossági sorrendünket elhomályosítja a pénz vagy a pénzszerzés! Ezt észben kell tartani, miközben azokhoz közeledünk, akiket a vagyon talán már elvakított.

Ugyanakkor rá kell ébrednünk a valóságra. Némelyek úgy élnek, mintha az utolsó ítélet idején csak egy kérdésre kellene felelniük: Mennyi pénzt kerestél?

Krisztus helyreállítja felborult fontossági sorrendünket. Nem tiltja a javak szerzését, csakhogy a megfelelő helyen kell kezelni mindent. Az anyagi javak Isten eszközei, amelyekkel az a cél, hogy az emberiség áldását szolgálják. Akkor válnak áldássá, ha közösen részesülhetünk belőlük, és nem csupán önmagának gyűjt az ember. A felhalmozott kincsek átoknak bizonyulnak.

Az a veszély fenyegeti az anyagias természetű embereket, legyenek akár gazdagok, akár szegények, hogy múlandó örömökért áldozzák fel örök jólétüket. Az örökké tartó boldogságot elillanó szeszélyük tárgyaira cserélik fel, amelyek szétfoszlanak vagy idejétmúlttá válnak. Az ember vagy Istent, vagy a pénzt szolgálja, mindkettőt nem lehet! Szegényeknek és gazdagoknak egyaránt szól a figyelmeztetés: „Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall” (Mk 8:36)?

Szívlelje meg minden hívő az anyagiasság veszélye elleni figyelmeztetést, nemcsak önmaga miatt, hanem a misszió szempontjából is! Végtére is, hogyan óvhatnánk a gazdagokat a pénzzel járó lelki veszélyektől, ha mi magunk is a vagyonszerzés csapdájába esünk?

Milyen lelki veszélyekre mutat rá Mt 19:16-26 szakasza? Hogyan lehetnének a hasznára a hívők a ma „gazdag ifjainak”?

Különféle jogosítványokkal, képesítésekkel rendelkezett, bővelkedett az anyagi javakban, erkölcsösségéhez kétely nem fért, ráadásul határtalan volt az öntudata is. A fiatal tanítványjelölt lelkesen tudakolta a Mestertől az üdvösség receptjét. Vajon Krisztusnak ezt hízelgőnek kellett volna tartania? „Végre sikerül megtérítenünk a felsőbb osztályba tartozókat!” Nyilvánvaló volt, hogy a Mester gondolkodását nem fertőzte meg ilyesmi. Az pedig igencsak elszomorította volna, ha az ifjú kérdező elismerést várt volna. A Tízparancsolatot Krisztus az engedelmesség minimális szintjének nevezte. A gazdag ifjú talán elismeréssel gondolt önmagára, saját megítélése szerint sikeresen vette az első akadályt. Krisztus azonban más alkalommal arra szólított, hogy követői igazsága múlja felül a vallási vezetőkét. Vajon most hajlandó lesz leszállítani a szintet ennek a jelentkezőnek a kedvéért? Júdást ez kitörő örömmel töltötte volna el. Mindenkit elöntött volna a boldogság, aki a kapcsolatok javításán munkálkodott. Képzeld csak el, mennyire más képet mutat rólunk, ha tehetős támogatók csatlakoznak sorainkhoz! A lelki hiányosságok felett azonban nem lehet szemet hunyni, és nem is szabad kisebbnek feltüntetni azok jelentőségét, mert szent a jézusi küldetés. A megalkuvás nem tűrhető el. Le kell mondani minden önző kényeztetésről. Krisztus felvázolta a háromlépcsős folyamatot: Add el a vagyonodat, gondoskodj a szegényekről, kövess engem! Lelki veszélyeket rejtett ez a terület. E lehetséges tanítvány fiatal kora ellenére jelentős vagyont mondhatott magáénak. Pompás házak, gyönyörű szőlőskertek, gazdagon termő mezők, divatos ruhatár, ékszergyűjtemény, szolgák, nyájak, talán gyors, kényelmes hintók – felvillanhattak előtte e képek. Isten viszont nem engedett a feltételekből. Az ár csökkentése kérdésében sem alkunak, sem tárgyalásnak nem volt helye. Feladni mindent Jézusért, a világi nagyságot odaadni a mennyei kincsért.

„Hányan közeledtek már Krisztushoz, készen arra, hogy érdekeiket az Övével egyesítsék, és mint a gazdag ifjú, szívük mélyéről vágytak az örök életre! Amikor azonban szembesültek ennek az árával, amikor azt hallották, hogy el kell hagyniuk mindent, házakat, földeket, feleséget, gyermekeket, sőt még az életük sem lehet drága, akkor megszomorodva elmentek. Meg akarják szerezni a menny kincseit és az Isten életéhez fogható életet, ám földi kincseikről nem hajlandóak lemondani. Nem akarnak mindent feláldozni az élet koronájának megszerzéséért” (Ellen G. White cikke, The Advent Review and Sabbath Herald. 1898. április 19.).

Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó. „Nikodémus” c. fejezet, 131-139. o.; „Lévi-Máté” c. fejezet, 220-228. o.; „Egy fogyatkozásod van” c. fejezet, 436-440. o.; „Zákeus” c. fejezet, 464-467. o.; A Nagy Orvos lábnyomán. Budapest, 1998, Advent Kiadó. „Szolgálat a gazdagokért” c. fejezet, 142-147. o.

„Sok szó hangzott már el a mellőzött szegények iránti kötelességünkről. De nem kellene a gazdagoknak is némi figyelmet szentelnünk? Sokan reménytelennek tartják őket, és nem sokat tesznek azok szemének felnyitása érdekében, akik a világi dicsőség csillogásától elvakítva és elkábítva kihagyják számításukból az örökkévalóságot. Gazdag emberek ezrei szállnak sírba anélkül, hogy az intő üzenetet megismerték volna. De bármennyire közömbösnek tűnjenek is, a gazdagok között is sokan nagy terheket hordoznak a lelkükben. ’Aki szereti a pénzt, nem elégszik meg a pénzzel; sem a jövedelemmel az, aki szereti a vagyont.’ Aki ezt mondaná a színaranynak: ’Reménységemet aranyba vetettem’ az ’megtagadta… volna az Istent odafönt.’ ’Senki sem válthatja meg magát, nem adhat magáért váltságdíjat Istennek. Mert olyan drága az élet váltsága, hogy végképp le kell tennie róla’ (Préd 5:9, új prot. ford.; Jób 31:24, 28, új prot. ford.; Zsolt 49:8-9, új prot. ford.).

Gazdagság és világi dicsőség nem elégítheti ki a lelket. Sok gazdag ember vágyik valamilyen mennyei bizonyosságra, valamilyen lelki reménységre. Sokan vágynak valamire, ami véget vetne céltalan életük egyhangúságának. Hivatali életükben sokan vágynak olyasvalamire, amijük nincs. Közülük kevesen járnak templomba, mert úgy érzik, hogy abból nem sok hasznuk van. A tanítás, amit ott hallanak, nem érinti meg a szívüket. Nem kellene-e őket személyesen megszólítanunk” (i. m. 142-143. o.)?

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1.  Megtérésük után a nagy vagyonnal rendelkezőknek fontos szerep jutott az őskeresztény mozgalom fenntartásában. Kevés kivétellel a tehetős hívőkre jellemző volt az áldozatkész adakozás. Isten országát a társadalom minden rétegéhez tartozó, őszinte szívű emberek alkotják. A keresztényeknek nem kell félni a gazdagoktól, de nem is kell áhítattal tekinteni rájuk; megilletődöttség nélkül hirdessék nekik Isten kijelentéseit, hogy ők is üdvösségre juthassanak. Gyakorlati szempontból milyen változtatásokra lenne szükség a gyülekezetben, hogy a tehetősebb emberek is szívesebben részt vegyenek istentiszteleteinken (természetesen teológiai és elvi kérdésekben nem tehetünk engedményeket)?

REMÉNYIK SÁNDOR:

MINDEGY

Ha ezt a szót, e kurta szót

Ki tudnám egyszer ejteni

Egyszerűen, hangsúlytalanul,

Ahogy ágról zúzmara pereg,

Ahogy az esőcsepp a mélybe hull…

Ha tudnám egyszer ezt kiejteni

Vigaszt nem várón, visszhangtalanul.

Ha tudnám egyszer ezt úgy ejteni,

Hogy nem kellene mögé rejteni

Fájó lemondást, keserű dacot,

Titkolt reményt, elfojtott haragot.

Ha úgy ejthetném, hangsúlytalanul,

Ahogy ágról zúzmara pereg,

Ahogy az esőcsepp a mélybe hull.

Akkor én derült volnék, mint az ég,

És nyugodt, mint a halottaknak arca

Az ünnepi ravatalos szobában,

És rendületlen, mint az Alpesek,

S erős, mint az Isten a magasságban.