A SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNYHOZ

Jézus és a társadalom peremén élő emberek

Február 8., szombat délután

Isten előtt nincsenek kasztok, Ő minden efféle korlátot megvet. Előtte minden léleknek értéke van. A mások üdvéért végzett munka olyan foglalkozás, amely a legnagyobb tiszteletet érdemli. Nem számít, hogy szolgálatunkat milyen formában végezzük, bármelyik osztály tagjai között, akár magas-, akár alacsonyrendűek. Az Úr szemében ezek a különbségek nem befolyásolják az igazi értéket. Az őszinte, komoly, bűnbánó lélek – bármilyen tanulatlan legyen is – értékes a Mindenható előtt. Saját pecsétjével látja el az embereket, miközben nem nézi a rangot, az értelmet, hanem a Krisztussal való egység szerint ítél. A tanulatlanok, az eldobottak, a rabszolgák a legtöbbet tették, ha kihasználták az alkalmakat és az előjogokat, ha értékelték a világosságot, amelyet Isten adott – így mindent megtettek, amit az Atya elvárt tőlük. A világ tudatlannak nevezheti őket, az Úr azonban bölcsnek és jónak tekinti ezeket az embereket, és nevük be van írva a mennyei könyvekbe. A felséges Isten előkészíti őket, hogy ne csak a mennyben, hanem a Földön is az Ő dicsőségére éljenek.

Az isteni feddés azokat éri, akik kerülik az érintkezést a szegényekkel, a tanulatlanokkal. A világ nem becsüli meg őket, pedig őket is beírta a Bárány az életkönyvébe. Krisztus, a dicsőség Ura meg van elégedve a szelídekkel és az alázatos szívűekkel, bármily alacsonyrendű is a foglalkozásuk, s bármilyen műveltségi fokon állnak. – Az evangélium szolgái, 332. old.

Február 9., vasárnap  -  A megvetett társadalmi réteg

A rabbiknak nem tetszett, hogy „a vámszedők és a bűnösök” Jézus köré gyűltek. „Ez bűnösöket fogad magához – mondták –, és velük együtt eszik.”

E váddal arra céloztak, hogy Krisztus szereti a bűnösök, a becstelenek társaságát, és nem törődik gonoszságukkal. A rabbik csalódtak a Megváltóban. Ő, aki olyan emelkedettséget mutat, miért nem velük barátkozik, és miért nem követi az ő tanítási módszerüket? Miért jár-kel olyan szerényen, és miért dolgozik mindenféle ember között? Ha igazi próféta volna – mondták –, egyetértene velük, és olyan részvétlenül kezelné a vámszedőket és bűnösöket, ahogy megérdemlik. A társadalom lelki őreit bosszantotta, hogy Jézus, akivel állandóan vitatkoztak, de akinek tiszta élete ámulatba ejtette és elmarasztalta őket, szemmel láthatóan rokonszenvezett a társadalom kivetettjeivel. A rabbik művelt, csiszolt és kiváltképp vallásos embereknek tartották magukat, Krisztus példája azonban leleplezte önzésüket.

Az is felháborította őket, hogy azok az emberek, akik semmibe vették a rabbikat, és nem jártak zsinagógába, Jézus köré gyűltek, és elragadtatással figyeltek szavaira. Az írástudók és farizeusok a Mester jelenlétének tisztaságában elmarasztalva érezték magukat. Hogyan lehetséges, hogy a vámszedők és bűnösök vonzódnak hozzá?

Az írástudók és farizeusok nem tudták, hogy a magyarázat éppen vádaskodó, gúnyos szavaikban rejlik: „Ez bűnösöket fogad magához.” A Jézushoz érkezők a közelében úgy érezték, hogy még számukra is van menekvés a bűn csapdájából. A farizeusok csak megvetették és elítélték őket. Krisztus pedig Istennek az atyai háztól elidegenedett, de az Atya által el nem felejtett gyermekeit üdvözölte bennük. Nyomorult és bűnös voltuk miatt még inkább szánta őket. Minél távolabb tévedtek tőle, annál mélységesebben vágyakozott megmentésükre, és annál nagyobb áldozatot volt hajlandó hozni a szabadulásukért. – Krisztus példázatai, 185–186. old.

Február 10., hétfő  -  Tetten érve

Jézus nem nézte el a bűnt, és nem is csökkentette a törvénytelenségre való odafigyelés fontosságát, ám nem ítélkezni jött, hanem azért, hogy a bűnösöket az örök élethez vezesse. A világ úgy tekintett erre a bűnös asszonyra, mint aki megérdemli a gúnyt és megvetést, ám a tiszta és szent Krisztus lehajolt hozzá, hogy vigasztalja, bátorítsa és hogy megváltoztassa az életét. A bűnösök elítélése helyett azon munkálkodott, hogy eljusson a szenvedések és lealacsonyodás mélységeibe került emberekhez, felemelje a megvetetteket és bűnösöket, és arra bátorítsa a remegő megtérőket, hogy többé ne vétkezzenek. Ott, Jézus előtt a farizeusok által említett nő bűnei alatt görnyedve, bűnösségének lesújtó tudatával tisztán látta, hogy élete mérlegre került, és a Mester egyetlen szava még inkább kiválthatja a tömeg felháborodását, s arra késztetheti őket, hogy azonnal megkövezzék őt.

Krisztus nyugodt és vizsgáló tekintete előtt lesütötte a szemét. Szégyentől gyötörve nem tudott ránézni a szent ábrázatra. Miközben állt és várta az ítéletet, olyan szavak jutottak el hozzá, amelyek nem csak megszabadítják vádolóitól, hanem meggyőzik ezeket az embereket saját bűneikről. Miután távoztak, hallotta a szomorú, de ünnepélyes kijelentést: „Én sem kárhoztatlak: eredj el és többé ne vétkezzél!” (Jn 8:11) Szívét megbánás és megtérés járta át, s Szabadítója iránti hálával öntötte ki Jézus lába előtt szívének érzelmeit, keserű könnyek közt vallotta meg bűneit.

Egy megkísértett és elesett lélek életének volt ez az új kezdete: egy tiszta és békés, Isten szolgálatára szentelt élet kezdete. Azzal, hogy Jézus az asszony életét az erények szintjére emelte, magasztosabb munkát végzett, mintha a test bármelyik betegségét meggyógyította volna. Kimentette őt az örök halálba vezető lelki betegségből. Ez a megtért asszony lett az egyik leghűségesebb barátja Krisztusnak. Odaadásával, imádatával és önfeláldozó szeretetével hálálta meg a megbocsátást. Később összetört szívvel állt a kereszt alatt, látva az Úr arcán a halál kínjait, hallva keserű kiáltását, s lelkébe újabb tőr fúródott, mivel tudta, hogy a bűn miatt áldoztatott fel, és hogy emberi felelőssége nagymértékben hozzájárult Isten Fiának halálkínjaihoz. Érezte, hogy az Üdvözítő testét gyötrő fájdalmakat ő okozta, és hogy a sebekből patakzó vér el fogja törölni bűneit, de azt is tudta, hogy a haldokló Jézus ajkát elhagyó kiáltásoknak okozói az ő bűnei. Szívét kimondhatatlan fájdalom gyötörte, és úgy érezte, hogy szolgálatkészsége csak kevéssé ellensúlyozhatja az élet nagy adományát, ezt a végtelen nagy árat.

Azzal, hogy megbocsátott ennek a nőnek és arra bátorította, hogy új életet kezdjen, Jézus jelleme a maga teljességében és tökéletességében ragyogott fel. Személyesen megismerte a bűn mérgét, ezért lehetett irgalmas a tévedőhöz, ezért nyújtotta segítő kezét. Az öntelt farizeusok és a tébolyodott tömeg azonnal kész követ dobni, s az áldozat remegve várja halálát – de Jézus, a bűnösök barátja így bátorítja őt: „Eredj el és többé ne vétkezzél.”

Aki magára hagyja a tévedőt, elfordítja róla tekintetét, és hagyja, hogy zavartalanul folytassa mélybe vezető útját, Krisztusnak nem igaz követője. A keresztény szeretet nem siet ítélkezni, hanem azonnal észreveszi a bűnbánatot, kész megbocsátani, bátorítani és a tévelygő ember lábát az erényes élet útjára helyezni és támogatni. – Signs of the Times, 1879. október 23.

Február 11., kedd  -  A megvetettek közül a legmegvetettebb

Az Úr nem aszerint vizsgálja az embert, hogy milyen körülmények közt született, nem vagyona, társadalmi beosztása, nevelési előnyei szerint ítéli meg őt, hanem az érte fizetett nagy áldozat fényében. Az ember oly mértékben értékes előtte, amilyen mértékben megengedi, hogy lelkében visszatükröződjön a mennyei képmás. Lehet bármilyen torz jelleme, még ha megvetették is az emberek, amennyiben megengedi Krisztus kegyelmének, hogy behatoljon lelkébe, lénye megváltozik, és megszabadul a bűntudattól. Isten mindent megtett, hogy az elveszett ember az Ő gyermeke lehessen. A leggyengébb lény is felemelkedhet, nemesedhet, csiszolódhat és szentülhet az Ő kegyelme által. Ezért ad Isten értéket az embernek, és akik együtt munkálkodnak vele, akik mennyei együttérzéssel teltek be, azok úgy fogják értékelni társaikat, ahogyan Ő értékeli. Nemzetiségtől, bőrszíntől, társadalmi osztálytól függetlenül a menny munkatársa úgy tekint az emberekre, mint akiket Krisztus vére megváltott, és megérti, hogy az Atya számára nincsenek kasztok. Senkire sem szabad közönnyel tekinteni, senki sem jelentéktelen, mivel minden lélek végtelen árral lett megváltva. – Review and Herald, 1895. december 3.

Minden egyes lélekkel törődik, aki az életét adta, hogy az embereket visszavezesse Istenhez. Atyánk eme buzgó és kitartó igyekezete mutatja, hogy nem szabad közömbösen elmennünk a tehetetlenek és megvetettek mellett. Ők az Úréi a teremtés és a megváltás révén. Ha Ő megengedné, hogy mi ítélkezzünk, akkor sok elesett ember reménytelen helyzetben lenne. Az Úr azonban látja ezüstjének értékét. Habár ezek az emberek nem kérnek segítséget, Ő mégis mindannyiukat értékesnek tartja. Az, aki nem az ábrázatot nézi, tudja, hogyan munkálkodjon az emberi elmével. Tudja, hogyan vezessen el másokat megtérésre. Tudja, ha ráébred bűnösségére, akkor igazából megtér. Ebben a munkában nekünk is van tennivalónk. – Welfare Ministry, 246. old.

Február 12., szerda  -  A kútnál

A mennyei Mester ajkáról elhangzó igazságok megindították az asszony szívét. Eddig sosem hallott ezekről népe lelki vezetőitől, de még az izraelita papoktól sem. Az idegen megható tanításai a megígért Krisztusra vonatkozó jövendölésekre emlékeztették, mivel – a zsidókhoz hasonlóan – a szamaritánusok is várták a Szabadítót. Így szólt: „Tudom, hogy Messiás jő (aki Krisztusnak mondatik); mikor az eljő, megjelent nékünk mindent.” (Jn 4:25) Erre Jézus így válaszolt: „Én vagyok az, aki veled beszélek.” (Jn 4:26)

Ó, milyen boldog volt ez a szamáriai asszony! A beszélgetés során érezte a menny jelenlétét, és most örömmel fogadta el az Urat. Nem kérte, hogy csodát tegyen – mint ahogyan a zsidók tették – mennyei természete bizonyításaként. Elfogadta Jézus kijelentését, és teljes mértékben bízott szavaiban, mialatt egy pillanatra sem vonta kétségbe a belőle áradó szent befolyást…

Ez a nő habár nagyon bűnösen élt, mégis előnyös helyzetben volt ahhoz, hogy Krisztus országának örököse lehessen, szemben a zsidókkal, akik ékesszólóan vallották meg hitüket, ám úgy vélték, hogy a külsőségek és ceremóniák megtartása által nyerik el az üdvösséget. Ők nem érezték, hogy szükségük van Megváltóra, tanítóra. Ez a szegény asszony azonban éhezte és szomjúhozta a feddhetetlenséget. Kész volt befogadni a tanítást, és várta Izrael vigasztalóját, készen állt a Messiás elfogadására, ha megjelenik előtte. Jézus nem beszélt a farizeusoknak meg a kétkedő és büszke elöljáróknak természetéről, ám ezen alázatos személynek, aki hajlandó volt hinni benne, feltárta titkát. – Redemtion: or the Teachings of Christ, the Anointed One, 28–29. old.

Jákob kútjánál Krisztus nem azzal nyerte el az asszony bizalmát, hogy elmondta: ismeri életének történéseit, hanem hogy tekintete és ünnepélyes szavai megérintették a lelkét, és meggyőzték arról, hogy egy magasabb rendű lénnyel áll szemben. Ugyanakkor érezte, hogy Jézus a barátja, aki megérti és szereti őt. Ilyen jelleme van a világ Megváltójának. Habár elítélte az asszony bűnös életvitelét, mennyei kegyelme az egyetlen és biztos gyógymód felé terelte a tekintetét. Az Üdvözítő irgalommal teljes szeretete nem korlátozódik egy bizonyos szektára vagy népcsoportra.

Amikor a szamáriai asszony elszaladt, hogy közölje szomszédaival is a csodálatos hírt, sokan kimentek a városból, hogy meggyőződjenek szavainak igazáról. Félbehagyták a munkájukat, és a Jákob kútjához siettek, hogy lássák és hallják ezt a csodálatos embert. Körülállták Jézust, és figyelemmel hallgatták tanításait. Kérdéseket intéztek hozzá, és várakozással fogadták az életükre vonatkozó utasításokat. Olyanok voltak, mint a sötétben tapogatózó emberek, akik egyszeriben meglátják a sötétségen áthatoló fényt, és próbálják megtalálni a fényforrást, hogy kijöhessenek végre a nap melegére.

A szamáriaiakat vonzották és érdekelték a Megváltó tanításai. Ám nem elégedtek meg egy rövid beszélgetéssel, hanem többet akartak hallani, és minden polgártársukat szerették volna elhozni a Mesterhez. Megkérték, maradjon náluk és tanítsa őket. Krisztus még két napig időzött náluk, és oktatta az embereket. Sokan hittek benne és elfogadták igazságait. Jézus zsidó volt, de fenntartások nélkül vegyült el a szamaritánusok között, fittyet hányva nemzete szokásaira és balgaságára. Így máris hozzáfogott lerombolni a zsidók és a többi nép közötti válaszfalakat, és prédikálta a világnak az üdvösséget. – Spirit of Prophecy, 2. kötet, 147–148. old.

Február 13., csütörtök  -  Vámszedők és bűnösök

Amikor Jézus elhívta Mátét, a vámszedő nem állt meg, hogy felmérje földi veszteségeit. Úgy érezte, hogy semmi sem hoz nagyobb hasznot, mint belépni Krisztus tanítványainak sorába. Nem keresett kifogásokat, és nem gondolkozott azon, miből is fog megélni, hanem követte az Urat.

Máté alázattal szerette volna kifejezni háláját, ezért olyan vendégségbe hívta a bűnben és a kedvtelésekben korábban vele tartó társait, amelyet a Megváltó tiszteletére rendezett. Ha Jézus elhívta őt, egy ilyen bűnös és méltatlan embert, akkor bizonyára elfogadja egykori társaságát is, akik szerinte sokkal kegyesebbek éltek, mint ő. Máté mindenáron szerette volna, ha barátai is részesülnek Krisztus irgalmában és kegyelmében. Azt akarta, hogy ők is megtudják: Jézus nem veti meg a vámszedőket és bűnösöket, mint ahogyan a farizeusok és írástudók tették. Szerette volna, ha ők is felismerik, hogy Krisztus az áldott Megváltó.

A vendégségben Jézus ült a fő helyen. Máté most már a Megváltó szolgálatában állt, és tudatni akarta barátaival is, miként vélekedik Mesteréről. Azt akarta, hogy felismerjék, mennyire megtisztelve érzi magát azzal, hogy ilyen magas rangú vendége van.

Az Üdvözítő sosem utasított vissza egy ilyen meghívást. Mindig arra törekedett, hogy hallgatói szívében elhintse az igazság magvait, és hogy magához vonzza szívüket. Egyetlen célja volt minden cselekedetének, s ez alkalommal is helyénvaló és szükséges leckét adott. Tettével kijelentette, hogy nem kerüli a vámszedőket és a bűnösöket. Így ezek az emberek most bizonyságot tehettek arról, hogy Ő megtisztelte jelenlétével az összejövetelt, és beszédbe elegyedett velük…

A büszke és álnok farizeusok azért böjtöltek, hogy vitatkozhassanak, versengjenek, és lesújtsanak törvénytelenségük öklével. Krisztus pedig leült a vámszedőkkel és bűnösökkel, hogy magához vonzza őket. A világ Megváltója nem tisztelhette meg a zsidó nép böjtjét, mivel azért böjtölnek, hogy ezzel is dicsekedjenek, miközben Jézus alázatosan együtt evett a vámszedőkkel és bűnösökkel.

A bűnbeeséstől napjainkig azon ügyködik Sátán, hogy vádoljon, és akik elutasítják az Istentől küldött világosságot, azok épp ezt az utat járják, s másoknak olyan dolgokról beszélnek, amelyek véleményük szerint bántóak. Így tettek a farizeusok is. Amikor felfedeztek valamit, amivel elmarasztalhatták a tanítványokat, nem azoknak adták a tudtára, akiket bűnösöknek tartottak. Krisztusnak mondták el az apostolok – szerintük – súlyos hibáit. Amikor úgy gondolták, hogy a Mester tévedett, akkor a tanítványokhoz mentek vádolni Őt. Azon munkálkodtak, hogy elidegenítsék egymástól a szívüket.

A világ Megváltója hallotta a farizeusok minden egyes vádló szavát. „Jézus pedig ezt hallván mondta nékik: nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek.” (Mt 9:12) Ezek az öntelt emberek nem érezték, hogy segítségre van szükségük, és nem is tudták értékelni Krisztus munkásságát. Olyan pozíciót választottak, amelyben nem fogadhatták el az általa felkínált üdvösséget. Nem akartak hozzá jönni, hogy életük legyen. A vámszedők és a bűnösök azonban érezték, hogy segítségre szorulnak, és elfogadták a Jézus által felkínált tanítást és segítséget.

„Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3:16) Krisztus azért jött, hogy megkeresse és üdvözítse az elveszetteket. Azért jött, hogy az emberi boldogtalanság és nehézségek legmélyebb völgyeibe is alászálljon. Oda ment, ahol elérhette a szükségben levőket, szenvedőket, elnyomottakat, s habár a látszat azt mutatta, hogy reménytelen az esetük, mélységes odaadással munkálkodott érettük. Szent örömmel repesett a szíve, mikor látta, hogy kitárulnak előtte a szívek, betöltheti őket átformáló kegyelmével, és beléjük ültetheti az önmegtagadás és önfeláldozás lelkületét. Azért jött, hogy országának áldásaiban részesítse az embereket. Elhívta őket, hogy térjenek meg bűneikből, fogadják el szeretetét és megbocsátását, és hozzá csatlakozva vessék az igazság magvait a veszendő lelkeknek. – Signs of the Times, 1898. június 23.

Február 14., péntek

További tanulmányozásra:

Jézus élete: Jákob kútjánál; Hallgass és némulj el!; Cselvetések között c. fejezetek.

A nagy Orvos lábnyomán: Segíts a megkísértetteknek; Munkálkodás az iszákosokért; A hajléktalanok és a munkanélküliek megsegítése c. fejezetek.