SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

Az „átlagember” tanítvánnyá tétele

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: Máté 15:32-39; 16:13-17; Lukács 2:21-28; 12:6-7; 13:1-5; Jakab 2:1-9

„Mikor pedig Galilea tengere mellett járt, látá Simont és Andrást, annak testvérét, amint a tengerbe hálót vetének; mert halászok valának. És monda nékik Jézus: Kövessetek engem, és én azt mívelem, hogy embereket halásszatok. És azonnal elhagyván az ő hálóikat, követék őt” (Mk 1:16-18).

Krisztus halála mutatta be igazán, hogy minden ember bűnös és nagy szüksége van Isten kegyelmére. A kereszt fényében leomlanak a nemzetiségi, politikai, gazdasági és társadalmi elválasztó falak. Előfordul azonban a lélekmentés során, hogy megfeledkezünk erről a fontos igazságról, és kifejezetten azokat próbáljuk megnyerni, akik a világ szemében „tiszteletreméltónak” vagy „nagynak” számítanak.

Jézussal azonban más volt a helyzet. Ő tisztán látta a világi nagyság és tisztelet értelmetlenségét és ürességét. Valójában sok esetben éppen a „legsikeresebbek” – a kedvező pozícióban lévő farizeusok, a tehetős szadduceusok, a római arisztokrácia tagjai – okozták neki a legtöbb gondot. Viszont az „átlagemberek”, az ácsok, a halászok, a földművesek, a háziasszonyok, a pásztorok, a katonák és a szolgák általában sietve köré gyűltek és örömmel fogadták.

Milyen társadalmi csoporthoz tartozó családba született Jézus? Mit tudhatunk meg erről 3Móz 12:8, Mk 6:2-4 és Lk 2:21-28 verseit olvasva? Hogyan hatott ez a közeg a szolgálatára?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Már József és Mária megtisztulásért vitt áldozata is mutatja, hogy viszonylag szegényebbek voltak. 3Móz 12:8 versében találjuk azt a mózesi előírást, aminek értelmében az ilyen alkalmakra előírt bárányáldozat helyett a szegényebbek számára volt más lehetőség is. Ők a szerény körülményeikre való tekintettel galambot is vihettek. Így tehát már kezdettől fogva úgy áll előttünk Jézus – mivel jászolban született és a szülők galambot áldoztak –, mint aki szegények, „átlagemberek” családjában vette magára az emberi természetet. Valójában a régészeti leletek is arra utalnak, hogy viszonylag szegény és jelentéktelen városka volt Názáret, ahol Jézus a gyerekkorát töltötte. Ha mégoly tisztességes foglalkozás is az ácsmesterség, bizonyára nem került révén a társadalom „elitje” közé.

„Jézus szülei szegények voltak, és fáradságos napi munkával keresték kenyerüket. A gyermek jól ismerte a szegénységet, az önmegtagadást és a nélkülözést. Ezek a tapasztalatok védelmet jelentettek számára. Tevékeny életében nem voltak haszontalan percek, amelyek rést nyitottak volna a kísértésnek. Nem voltak céltalan órák sem, amikor rossz társaságba kerülhetett volna. Amennyire csak lehetett, elzárta a kísértő útját. Sem nyereség vagy élvezet, sem dicséret vagy bírálat nem vehette rá arra, hogy rosszat tegyen. Bölcs volt, hogy felismerje a gonoszt, és erős, hogy ellenálljon neki” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó. 51. o.).

A mindenség Teremtője (Jn 1:1-3) emberré lett, nemcsak emberi testben, kisgyermekként lépett közénk, ami már önmagában elég megdöbbentő lenne, hanem ráadásul egy viszonylag szegény családba született. Hogyan fogadjuk ezt a különös gondolatot? Mi az egyetlen módja, ahogy erre válaszolhatunk?

Hogyan használta fel Jézus az egyszerű, hétköznapi vágyakat és szükségleteket arra, hogy tanítványokat szerezzen, majd átformálja az emberek életét (Mt 15:32-39; Jn 2:1-11)?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Az „átlagembereknek” vannak természetes fizikai, érzelmi és társadalmi természetű vágyaik. Igénylik a fizikai táplálékot, azt, hogy az életüknek legyen valami jelentősége és barátokra is vágynak. Jézus tisztában volt ezekkel az igényekkel, és igyekezett olyan helyzetbe kerülni, hogy az egyetemes vágyak ismeretében fel tudja venni a kapcsolatot az emberekkel.

Akár a vizet változtatta musttá, akár halászembereket tett igehirdetőkké (Mk 1:16-18), specialitása volt, hogy az átlagosból különlegest hozott elő. A szolgálatát figyelők gyakran kérdeztek rá a „képesítésére” (Mk 6:3). Firtatták, hogy miért nincs, amit felmutathat. A különlegességeket keresték, miközben a szemük átsiklott azon, amit közönségesnek tartottak, és ez magában hordozta az örök veszteség lehetőségét.

Jézus azért kereste meg gyakran az átlagembereket, mert nem az önteltség jellemezte őket, hajlandóak voltak teljes egészében Istentől várni a sikert. Akiket egészen lenyűgöznek a saját talentumaik, akik saját képességeik és eredményeik bűvkörében tetszelegnek, gyakran nem érzik szükségét, hogy önmaguknál nagyobb hatalomhoz forduljanak. Végzetes tévedés! Krisztus kortársai közül sokan iskolázottak voltak, magas társadalmi pozícióba kerültek vagy hatalmas vagyonra tettek szert, a nevük mégis réges-régen feledésbe merült. Ám ma is beszélnek hétköznapi emberekről, földművesekről, halászokról, ácsokról, pásztorokról, fazekasokról, háziasszonyokról, szolgákról, akik Krisztus tanúi lettek.

Mind hajlamosak vagyunk rá, hogy felnézzünk a különösen sikeres és igen gazdag emberekre, nem igaz? Mennyire ismerjük fel ezt a tulajdonságot magunkban? Ugyanakkor mit tegyünk, nehogy megfeledkezzünk arról, hogy függetlenül a társadalmi helyzettől, hírnévtől vagy anyagi körülményektől, minden ember egyformán értékes?

Az Újszövetségben Péter az egyik legnagyobb hatású tanítványként emelkedik ki. Olyan ember lett belőle, akinek a befolyása az egész emberi történelemben a legjelentősebbek közé tartozott. Nem véletlenül mondjuk, hogy Jézus az „átlagost” különlegessé tette!

Olvassuk el az alábbi igehelyeket! Ezek szerint tehát hogyan tudott Péter gyökeresen megváltozni, annak ellenére, hogy óriási hibái voltak?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Lk 5:1-11: Mivel fejezte ki Péter ebben a részben, hogy érezte: szüksége van Jézusra? Miért olyan fontos a saját életünkben is erősíteni ezt az érzést?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Mt 16:13-17: Mit árulnak el ezek a versek Péterről és a Szentlélek előtti nyitottságról?

_____________________________________________________________

Mt 26:75: Mit olvasunk itt, ami szintén bepillantást enged Péter szívébe, ill. megmutatja, hogyan tudta Isten felhasználni?

_____________________________________________________________

Jézus kétségkívül sok időt töltött Péterrel, aki így számos meghatározó tapasztalatot szerezhetett az Úrral. Péter csak egy átlagos halászember volt, méghozzá számos gyengeséggel, de a Jézus társaságában töltött idő során mélyen megtért, perszer még utána is követett el hatalmas hibákat, mint amikor háromszor is megtagadta Jézust – amire Ő előre figyelmeztette.

Amint Péter kezdte megérteni, ki is Jézus valójában, azonnal meglátta, elismerte a saját hibáit. Jézus ezért tudott türelemmel és kitartóan változtatni tanítványa jellemén, ami távolról sem volt hibátlan, és olyan emberré tette, akit szintén felhasznált a történelem menetének megváltoztatásában.

Miért kell vigyáznunk, nehogy elítéljünk egyeseket, mintha őket képtelenség lenne „megváltani”? Miért könnyű ebbe a hibába esni?

Egy evangelizátorról mesélik, hogy fennhangon hirdette (talán dicsekedett vele), hogy milyen kiváló, elit hallgatóság jár a szemináriumaira. (Remélhetőleg az „átlagemberek” részvételének is hasonlóképpen örült.)

Krisztus előtt azonban nem létezett rang szerinti megkülönböztetés. Senki nem „átlagos”, mindenki kivételes, egyedi. Nem meglepő, hogy hétköznapi képeivel és egyenes beszédével Jézus elérte a tömegeket. Magatartásával nem érzékeltette, hogy bárki is kívül kerülne érdeklődése körén. Jézus mai tanítványai is nagyon vigyázzanak, nehogy bárkiben azt az érzést keltsék, hogy a misszió szempontjából egyeseket jobban értékelnek, mint másokat!

Mit tanulhatunk a következő versekből minden egyes ember értékéről: Mt 6:25-30; Lk 12:6-7; 13:1-5? Persze könnyű mondani, hogy mi is ezt valljuk. Mégis hogyan fordulhat elő, hogy érzéseinkben teret engedünk a személyválogatásnak, amit pedig a kereszt egyetemességének örökre el kellett volna távolítania belőlünk is?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

A piacon kapható legolcsóbb madár a veréb volt, egy párért egy asszariont kellett fizetni, ami a legkisebb értékű rézpénz volt. A mennyben még a közönséges, jelentéktelen kis verebecskékről sem feledkeznek meg.

Mennyivel inkább igaz ez az emberekre nézve, akikért Krisztus meghalt! Krisztus értünk halt meg, nem a madarakért. A kereszt bizonyítja, méghozzá felfoghatatlan módon, hogy Isten milyen „végtelen nagy értéket” lát minden egyes emberben (amint Ellen White is sokat utalt rá), a pozíciójától függetlenül. A pozíció csupán emberi fogalom; sokszor olyan értékek és tulajdonságok talaján áll, amelyek nem értelmezhetőek a mennyben, vagy pedig homlokegyenest ellenkeznek a mennyei elvekkel.

Ellen White azt írta, hogy „Krisztus egyetlen emberért is meghalt volna, hogy halálával biztosítsa számára az örök életet” (Testimonies for the Church. 8. köt. 73. o.). Egyetlen ember! Gondolkodjunk azon, hogy mi minden következik ebből a fontos kijelentésből! Hogyan kell ennek befolyásolnia nemcsak a másokról, hanem a magunkról alkotott képünket is?

Az őskereszténységnek talán az volt a legvonzóbb tulajdonsága, hogy nem tettek különbséget a társadalmi osztályok között. Az evangélium súlya alatt leomlottak a válaszfalak. A hétköznapi ember Krisztus által győzött. Krisztus az átlagembert különlegessé tette. Ácsok, adószedők, kőfaragók, királynők, szolgálók, papok, görögök, rómaiak, férfiak, nők, gazdagok és nélkülözők, mind egyenlőnek számítottak Krisztus által, a kegyelem országában. Valójában a keresztény közösségnek „osztályok nélküli társadalommá” kellett volna válni.

Az alábbi igehelyek mit tanítanak az ember egyenlőségéről? Tekintettel a kor kulturális hátterére, valamint magukra a Biblia íróira, vajon miért nem lehetett nekik egyszerű megragadni ezt a meghatározó gondolatot?

Gal 3:28-29 __________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Jak 2:1-9 ____________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

1Pt 1:17; 2:9 _________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

1Jn 3:16-19 __________________________________________________

_____________________________________________________________

Az első keresztények hogyan alkalmazták az egyetemes elfogadás elvét a gyakorlatban (ApCsel 2:43-47; 4:32-37)? Isten szereti az egyszerű, hétköznapi embereket. Hogyan járult hozzá ez a gondolat az őskeresztény egyház robbanásszerű fejlődéséhez? Ugyanakkor magunktól is meg kell kérdezni: Mennyire vagyunk képesek ezeket az elveket alkalmazni úgy egyénileg, mint közösségi szinten, miközben igyekszünk tenni a világért? Miféle dolgok gátolják, hogy ezen a téren jobban teljesítsünk?

Ellen G. White: Előtted az élet. Nevelés. Budapest, 1992, Advent Kiadó. „Az élet műve” c. fejezetből, 267-268. o.; Evangelizálás. Budapest, 2007, Advent Irodalmi Műhely. Felfedezések Alapítvány. „Munka a középosztályért” c. fejezet, 368-370. o.

„Az evangélium befejező munkájában hatalmas területet kell elfoglalni, ezért a munka elvégzése érdekében nagy segítségre van szükség a nép köreiből, jobban, mint valaha. A Mester elhívja az ifjabbakat és idősebbeket is a mezőről, a szőlőskertből, a műhelyekből, és elküldi őket, hogy közöljék üzenetét. Sokan közülük csak kevéssé képzettek, azonban Krisztus olyan képességeket lát bennük, amelyek érdemesítik őket szándékának végrehajtására. Ha szívüket adják munkájukba és továbbra is tanulók maradnak, akkor alkalmassá teszi őket az Érette való munkálkodásra” (Ellen G. White: Előtted az élet. Nevelés. Budapest, 1992, Advent Kiadó. 267-268. o.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1. Miért tudott Jézus annyi tanítványt szerezni az átlagemberek közül? A gazdagok és a társadalom vezetői miért nem fogadták éppen olyan készségesen az üzenetét? Egyszerű neveltetése hogyan segíthetett abban, hogy a hétköznapi emberek nyitottan fogadják? Mennyiben változtatott volna a köznép Jézushoz való viszonyulásán, ha fejedelemként vagy hatalmas földbirtokosként jelenik meg?

2. Olvassuk el együtt 1Kor 1:26-29 verseit a csoportban! Melyek a szakasz fő pontjai? Pál így írt: „a világ erőtleneit választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse az erőseket”. Mit jelent ez? Hogyan mutat rá ez az igeszakasz világunk elferdült, kitekeredett értékrendjére? Mit tehetünk, nehogy mi magunk is a világ hatása alá kerüljünk ezen a téren?

3. Mit tehetünk, hogy a Bibliát kutató csoportjaink az egyszerű emberek számára vonzóbbak, érthetőbbek legyenek? Ennek érdekében milyen bibliafordítást kellene használnunk? Miért fontos gyakorlati kérdésekre koncentrálni, nem pedig elméleti dolgokra, ha szenvedő és segítségre szoruló embereknek akarunk segíteni?

AZ ELPATTANT HÚR

Gyakran nézünk szembe látszólag teljesíthetetlen feladattal. De ha jól használjuk képességeinket, az eredmény nem marad el.

Paganini, a világhírű hegedűművész egyszer épp közönség előtt játszott, amikor zseniális játéka közben elpattant egy húr a hangszerén.

Folytatta a játékot, de egy újabb húr szakadt el. Két húron folytatta a muzsikát. Aztán a harmadik is elpattant. A mesterhegedűs egyetlen húron játszott tovább rendületlenül, és olyan hihetetlen virtuozitással fejezte be a mű előadását, hogy a közönség őrjöngő tapsban tört ki.

Paganini csupán ember volt, a mi mesterhegedűsünk Isten. Lehet, hogy mi magunk nem látszunk túl hasznosnak, tompán szólunk, nehéz hangokat kicsalni belőlünk, és csupán egyetlen húrunk maradt, mégis ha életünk hangszerét neki szenteljük, mennyei dicsőségre visz bennünket virtuóz érintése és hatalma.

Norman B. Harrison