A SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNYHOZ

Tanítványok nevelése példázatok által

Január 4., szombat délután

A példázatok által Jézus a megváltás titkait fedte fel. Hallgatói nagyon jól ismerték a természetet, és Ő ezt felhasználta, hogy a lelki igazságok bemutatására. Mindenkinek alkalma nyílt meghallani az emberek iránti szeretetteljes hívását. A zsinagógában, az útszélen vagy a csónakban beszélt a követőihez, táplálta éhező lelküket az élet kenyerével. Példázatok, történetek által mutatta be az igazságot. A farizeusok nem voltak hajlandók meghallgatni a közvetlen igazságokat, ám a példázatokban mondott tanítás népszerű volt, és nemcsak a zsidók kedvelték, hanem az idegen népek is.

Krisztus tudta, hogy sokan megőrzik elméjükben ezeket a tanításokat, amikor megértik a bennük rejlő titkokat, miközben mások sosem fogadják be annak mélységeit. A tanítványok kérdéseket tettek fel a Mesternek, és Ő szívesen oktatta őket. Örömmel tanította mindazokat, akik kellő érdeklődést mutattak és így szóltak: „Mutasd be, mit jelentenek a szavaid!” – Review and Herald, 1899. szeptember 26.

Január 5., vasárnap  -  Példázatok az Ószövetségben

Mindenki tanulmányozhatja Nátán próféta példázatát a bárányról, amit Dávidnak mondott el. A királyt teljes sötétségben borította be Uriással szembeni viselkedésével kapcsolatosan, ám egyszeriben minden megvilágosodott előtte. A példázat szerint a gazdag ember elvette a szegény egyetlen bárányát, s ez rávilágított arra az időre, amikor Dávid megengedte magának a parancsolatok áthágását. A bűn palástja oly mértékben takarta be őt, hogy nem látta meg saját bűnösségét. Azonban csapdába esett, mert azt hitte, hogy másról van itt szó, és felháborodással mondta ki a halálos ítéletet. Aztán teljesen összeroskadt, amikor Nátán tisztázta a helyzetet: „Te vagy az az ember! Saját magad felett mondtál ítéletet.” Semmit sem szólhatott maga védelmében.

A király számára végtelenül fájdalmas volt ez a tapasztalat, de egyben jótékony hatást is gyakorolt rá. Ha Nátán nem állított volna tükröt elé, amelyben önmagára ismerhet, akkor kitartott volna szörnyű bűnében, és romba dőlhetett volna az élete. Lelkét azonban az mentette meg, hogy beismerte bűnösségét. Más fényben látta magát, amint Isten tekintett rá, és hátralevő életében megtért a bűnéből. – Hetednapi Adventista Biblia-kommentár, 2. kötet, 1023. old.

Jóthám mélységesen elégedetlen volt a családját ért kegyetlenség és igazságtalanság miatt, ezért dacolva a veszéllyel elhatározta, hogy ismerteti az emberekkel a valós helyzetet. Miközben a nép királyát ünnepelte, nevetgélt és érzéki kedvteléseinek hódolt, Jóthám felment Garizim hegyére, keresett egy helyet, ahol mindenki láthatja és hallhatja, és kemény, feddő szavakkal illette a népet.

Egy találó és szép példázat által mutatott rá balgaságukra és igazságtalanságukra. Az általa elmondott történetben a fák szerettek volna királyt választani. Az olajfa nem akart lemondani olajáról, sem a fügefa a gyümölcseiről, de a szőlőtő sem akart lemondani a borról. A semmire sem jó galagonyabokor azonban azonnal elfogadta ezt a megtiszteltetést, ám feltételeket is szabott: „Ha igazán királlyá kentek engem magatok felett, jöjjetek el, nyugodjatok az én árnyékomban: de hogyha nem, jöjjön tűz ki a galagonyabokorból, és égesse meg a Libanonnak cédrusait.” (Bír 9:15)

Ezek után megemlítette Gedeon önzetlen és minden becsvágytól mentes magatartását, szemben Sikem lakóinak hálátlanságával. Végül pedig még mondott valamit, ami jövendöléssé vált: „Ha igazán és becsületesen cselekedtetek Jerubbaállal és az ő házával a mai napon, örüljetek Abiméleknek, és örüljön ő is néktek; de hogyha nem, jöjjön tűz ki Abimélekből, és eméssze meg Sikem férfiait és Milló házát, és származzék tűz Sikem férfiaiból és Milló házából, és eméssze meg Abiméleket!” (Bír 9:19–20)

Valóban éles ellentét feszült az Isten által rendelt önfeláldozó vezető és a hálátlan, kegyetlen szörny között, aki akkor Izrael trónján ült. Az olajfa, a fügefa és a szőlőtő ebben a példázatban a Mózeshez és Józsuéhoz hasonló nemes személyeket jelképezte, akik a gyakorlatban is bizonyították már, hogy milyennek kell lennie Izrael vezetőjének. Ezek az emberek nem követeltek maguknak királynak kijáró tiszteletet. Nem hatalomra és magas beosztásra vágytak, hanem azért munkálkodtak, hogy áldásban részesüljenek társaik.

Az értéktelen galagonyabokor azonban tiszteletre vágyott, s mivel mindent tönkretett, ami jobb volt, mint ő, a legtalálóbb módon példázta az álnok és kegyetlen Abiméleket. Milló volt a neve annak a háznak, amelyben tanácskoztak a nép vénei, és a szövegben a „Milló háza” kifejezés Sikem elöljáróira utal, akik királlyá kenték Abiméleket, és akik – Jóthám jövendölése alapján – majd Abimélek ellen fordulnak, de maguk is elvesznek. – Signs of the Times, 1881. augusztus 4.

Január 6., hétfő  -  A bölcs építész példázata

A hegyoldalon Jézus olyan jelképpel fejezte be tanításait, amely megdöbbentő élénkséggel szemléltette annak fontosságát, hogy hallgatói a gyakorlatba ültessék át elhangzott szavait. Az Üdvözítő körül tolongó sokaságból sokan a Galileai-tenger partján töltötték életüket. Amint Krisztus szavait hallgatva a hegyoldalon ültek, maguk előtt láthatták a völgyeket és szurdokokat, amelyeken át a hegyi patakok utat találtak a tengerbe. A nyár folyamán ezek a patakok gyakran teljesen eltűntek, csupán száraz, poros medret hagyva maguk után. De amikor a télies zivatarok rátörtek a halmokra, a folyók megvadult, őrjöngő áradatként időről időre elárasztották a völgyeket, és ellenállhatatlan hömpölygésükkel mindent magukkal sodortak. Ilyenkor a szegény földművesek füves síkon emelt kunyhóit gyakran elsodorta az ár. Az ország egyes vidékein a dombok tetején is álltak házak, teljesen a sziklákra épülve, s közülük több az évezred viharait is kibírta. Ezeket a házakat fárasztó munkával, nehézségekkel megküzdve építették. Nem lehetett könnyen elérni őket, tehát elhelyezkedésük is kevésbé tűnt vonzónak, mint a füves sík. Csakhogy ezeket sziklára építették, s a szél, az árvíz, a vihar hiába ostromolta őket. Akár a sziklára épült házak építői – mondja Jézus –, olyanok lesznek, akik elfogadják szavaimat, akik jellemük és életük alapjává teszik azokat.

Századokkal azelőtt írta Ésaiás próféta: „Istenünk beszéde mindörökre megmarad.” (Ésa 40:8) Péter apostol pedig évekkel a Hegyi beszéd elhangzása után, Ésaiás szavait idézve, hozzáfűzte: „Ez pedig az a beszéd, amely néktek hirdettetett.” (1Pt 1:25) Isten beszéde az egyetlen biztos pont a világunkban, ez az egyedül szilárd alap. „Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképpen el nem múlnak.” (Mt 24:35) – Gondolatok a hegyibeszédről, 147–148. old.

Krisztus az igazi alapzat, az élő kő. Az Ő élete árad azokba, akik rá építenek. „Ti magatok is mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá.” (1Pt 2:5) „Akiben az egész épület szép renddel rakattatván nevekedik szent templommá az Úrban.” (Ef 2:21) A kövek eggyé válnak az alappal, mert ugyanaz az élet lakozik mindenekben. Ezt az épületet nem tudja ledönteni a vihar, mert aki Istennel él egyazon életet, az ővele együtt mindent túlél.

Ezzel szemben minden épület, amelynek nem Isten szava az alapja, romba dől. Ha – mint Jézus vallásos kortársai – földi elgondolások és vélekedések alapjára, emberek által kigondolt külsőségekre és szertartásokra vagy bármi más cselekedetre építünk, amit a teremtmény el tud végezni Jézus kegyelme nélkül, nem más, mint jellemünk épületének futóhomokra helyezése. – Gondolatok a hegyibeszédről, 150–151. old.

Január 7., kedd  -  Párhuzamok a vidéki élettel

A magvetőről szóló példázatban Krisztus a mennyek országát és a nagy Magvetőnek népe érdekében végzett munkáját szemlélteti. Miként a magvető „kiment vetni”, a Mester is lejött a földre, hogy itt a mennyei igazságok magvát hintse. A példázatok is olyan magvak, amelyekkel kegyelmének legdrágább igazságait szórta. A magvetőről szóló példázatot egyszerűsége miatt nem értékelték kellőképpen. Jézus a földbe vetett valóságos magvakról akarja figyelmünket az evangélium magvára irányítani, amelynek elhintése nyomán emberek térhetnek Istenhez. A menny Királya azért adta nekünk a parányi magról szóló példázatot, mert az igazság magvetését is ugyanazok a törvények szabályozzák, mint a földbe vetett magvakét. – Krisztus példázatai, 33. old.

Miután előkészíti a talajt a mag befogadására, a magvető elhinti a magot, majd az emberek számára érthetetlen és ellenőrizhetetlen folyamatok következtében a mag kicsírázik, és növekedni kezd. Isten országának fejlődését Jézus a magvetéshez hasonlította. A mag az Úr Igéje, és a magot befogadó lélek nem egy rothadó magból születik újjá, hanem egy örökre megmaradó romolhatatlanból. „Úgy van az Isten országa, mint mikor az ember beveti a magot a földbe. És alszik és fölkel éjjel és nappal; a mag pedig kihajt és felnő, ő maga sem tudja, miképpen. Mert magától terem a föld, először füvet, azután kalászt, azután teljes búzát a kalászban.” (Mk 4:26–28)

Az országáról szóló példázat által szerette volna bemutatni tanítványainak a keresztény jellem fejlődését. Az Ige jó magva bejut a szívbe, és a keresztény tapasztalatok általi fejlődés azonnal láthatóvá válik. Ez a élmény egy gyenge fűszálhoz és egy kisgyerekhez hasonlít. A fűszál szép, és a kisgyerek is kedves, ám ha nem fejlődik, akkor a növény nem növekedhetne, és a gyerek is kicsi maradna. Az újonnan megtért embernek haladnia kell az ismeretben és növekednie a kegyelemben. Krisztus látja gyermekeit, és nem ismeretlen előtte a mag fejlődésének módja. Kísértések jönnek, de a hívő csak az Üdvözítőbe vetett bizalommal érheti el a tökéletes jellemet. A megtért ember tekintsen a nagy Segítőre, hogy ne lepje meg és ne csalja tőrbe őt az ellenség. Ismernie kell Sátán cselszövéseit, és ne elégedjen meg az elsajátított ismeretekkel, mivel „az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, Jézus Krisztust” (Jn 17:3). – Signs of the Times, 1893. március 27.

A megszámlálhatatlan tanításból, amikre a növekedés folyamatának különböző fokozatai oktatnak, egyik legértékesebb a Megváltónak a felnövekvő magról szóló példázata, amelynek tanulsága egyaránt szól öregeknek és fiataloknak. „Mondta: Úgy van az Isten országa, mint mikor az ember beveti a magot a földbe. És alszik és fölkel éjjel és nappal; a mag pedig kihajt és felnő, ő maga sem tudja, miképpen. Mert magától terem a föld, először füvet, azután kalászt, azután teljes búzát a kalászban.” (Mk 4:26–28)

A mag a csírázás tulajdonságával bír, amelyet Isten plántált beléje. Mégis ha a magot magára hagyjuk, nincsen ereje arra, hogy kikeljen. Az embernek is meg kell tennie a részét a gabona növekedése érdekében, azonban egy bizonyos ponton túl már semmit se tehet. Bíznia kell abban, aki a vetést és az aratást összekapcsolta végtelen hatalmának csodálatos láncszemeivel.

A magokban élet, a talajban pedig erő van, mégis ha a végtelen Hatalom nem munkálkodik éjjel és nappal, a mag nem kel ki, és nem hoz termést. A záporesőknek fel kell frissíteniük a szomjas, kiszáradt földeket; a napnak meleget kell adnia, és az eltemetett maghoz elektromosságnak kell áramlania. A magba helyezett életet, amelyet a Teremtő ültetett bele, egyedül Ő tudja felszínre hozni. – Előtted az élet, 104. old.

Január 8., szerda  -  Forradalmi cselekedet

Izraelnek ebben a példázatban is bemutatott történelmét tanulmányoznia kellene mindazoknak, akik Jézus tanításait szeretnék átültetni életükbe. A szőlőskert az egyházat jelképezi, a két fiú pedig a férfiak és nők két osztályát. Isten elhívja egyházának minden tagját, hogy dolgozzon a szőlőskertben. Meg kell értenünk, hogy milyen kapcsolatunk van az Üdvözítővel. Krisztusnak a szívünkben kell maradnia, hogy ne veszítsük szem elől a tiszta életelveket, a helyes erkölcsi értékrendet. Nemcsak ígérni, hanem tenni is kell. Őszinteségünk és tisztaságunk kötelez Isten előtt, hogy szó szerint betartsuk Igéjének elvárásait. Vigyázzanak, akik ma hallják az Ő üzenetét, hogy ne kövessék a gőgös zsidók példáját. Az Úr nem fog eltávolítani utunkból minden kérdésre és kételyre okot adó dolgot. Azonban olyan alapot szolgáltat hitünknek, amely elégséges az őszinte és gyermeki elmének, ám a bizonyítékok sokasága sosem fogja megváltoztatni azokat, akik ellenállnak a világosságnak. – Hetednapi Adventista Biblia-kommentár, 5. kötet, 1079. old.

A nagy vacsorával Krisztus az evangélium által kínált áldásokat szemlélteti. A felszolgált táplálék nem más, mint Ő maga. Ő a mennyből alászállt kenyér: az üdvösség szerzője. Az Úr követei a Megváltó adventjét hirdették a zsidóknak. Jézusra mutattak, „az Istennek ama Bárányára”, „aki elveszi a világ bűneit” (Jn 1:29). Az Atya az általa készített vacsorán felkínálta nekik a menny legnagyobb és felbecsülhetetlen értékű ajándékát. A szerető Isten mindent megadott a gazdag lakomához, és kifogyhatatlan készletekről gondoskodott. „Ha valaki eszik e kenyérből – mondta Krisztus –, él örökké.” (Jn 6:51)

Az evangélium vacsorájára szóló meghívást azonban csak akkor fogadjuk el, ha evilági érdekeinknél többre tartjuk, hogy a Fiú felruház minket a maga igazságával. Az Örökkévaló mindent odaadott az emberért, és arra kér, hogy a neki való szolgálatot helyezzük minden önző, földi érdek elé. Az Atya nem fogadhat el megosztott szívet. Az a szív nem az övé, amit földi kötelékek tartanak fogva. – Krisztus példázatai, 223–224. old.

Jézus az összes jelenlévőhöz intézte kérdését, de a papok és vezetők válaszoltak: „Mint gonoszokat gonoszul elveszti őket – mondták –, a szőlőt pedig kiadja más munkásoknak, akik beadják majd néki a gyümölcsöt annak idejében.” (Mt 21:41) A szószólók először nem vették észre, kire vonatkozik a történet, most azonban belátták, hogy önmaguk felett mondtak ítéletet. A példázatban a gazda Istent jelképezi, a szőlő a zsidó nemzetet, a gyepű pedig a védelmükül szolgáló mennyei törvényt. A torony a templomot szimbolizálta. A szőlőskert ura mindent megtett a felvirágoztatás érdekében. „Mit kellett volna még tennem szőlőmmel – kérdezte –, mit meg nem tettem vele?” (Ésa 5:4) Ez kifejezi Isten lankadatlan gondoskodását Izraelről. Ahogyan a munkásoknak vissza kellett téríteniük a gazdának az őt megillető részt a szőlő terméséből, úgy Isten népének is a szent kiváltságokhoz méltó élettel kellett tisztelnie Őt. Ahogyan a munkások megölték a szolgákat, akiket a gazda a gyümölcsért küldött, akként adták a zsidók is halálra az Istentől megtérésük érdekében küldött prófétákat. Egyik követet a másik után gyilkolták meg. Eddig a példázat jelentése nem lehetett kérdéses, a folytatása azonban még világosabb és egyértelmű. A szeretett fiúban – akit a szőlő ura végül engedetlen szolgáihoz küldött, akit megragadtak és megöltek – a papok és főemberek láthatták Jézusnak és küszöbön álló sorsának félreérthetetlen képét. Máris tervezték annak meggyilkolását, akit az Atya utolsó felhívásként hozzájuk irányított. A hálátlan munkásokra kiszabott ítélet azok sorsát szemlélteti, akik halálra adják Krisztust. – Jézus élete, 596–597. old.

Január 9., csütörtök  -  Példázatok Jézus Krisztus földi munkásságának befejezése után

Krisztus mennybemenetele után János hűségesen és lelkiismeretesen munkálkodott a Mesterért. Pünkösdkor a többi tanítvánnyal együtt ő is elnyerte a Szentlelket; megújult buzgósággal, friss erővel hirdette az életadó Igét, és irányította a tömeg gondolatait a Láthatatlanra. Hatásosan hirdette az Igét: telve volt tűzzel és mélységes meggyőződéssel. Szépen, szabatosan tanított, kellemes hangon ismételte Krisztus szavait és beszélt csodálatos tetteiről. Előadása tartós benyomást gyakorolt hallgatóira. Szavainak egyszerűsége, a hirdetett igazságok meggyőző ereje és a lendület, mely előadását jellemezte, utat nyitott előtte valamennyi társadalmi réteghez. – Az apostolok története, 546. old.

A zsidó vezetők megijedtek ettől a bátor védekezéstől. Azt hitték, hogy a tanítványok megfélemlenek és megzavarodnak majd, ha a magas tanács elé kerülnek. Ehelyett azonban ezek a tanúk úgy beszéltek, ahogy Jézus szólt; ugyanolyan meggyőző erővel, mint Ő; és ez ellenfeleit hallgatásra kényszerítette. Péter hangja semmi félelmet nem árult el, amikor ezt mondotta Krisztusról: „Ez ama kő, melyet ti, építők megvetettetek, mely lett a szegletnek fejévé.”

Péter itt olyan szólásmódot használt, melyet a papok jól ismertek. – Az apostolok története, 63–64. old.

Pál nem mint szónok vagy filozófus ment ezekbe a gyülekezetekbe. Nem arra vágyott, hogy a zengzetes kijelentések tetszetősek legyenek hallgatói számára. Ékesszóló egyszerűséggel hirdette a számára kinyilatkoztatott igazságokat. Kész volt hatalommal és tekintéllyel szólni, mivel Isten folyamatosan tanította őt látomások által. – Hetednapi Adventista Biblia-kommentár, 6. kötet, 1084. old.

Amit Pál apostol az athéni filozófusokkal való találkozásakor tapasztalt, tanulságul szolgál számunkra. Mikor Pál az areopagoszon összegyűltek elé tárta az evangéliumot, logikára logikával, tudományra tudománnyal, filozófiára filozófiával válaszolt. Hallgatóinak legbölcsebbjei lepődtek meg és némultak el. Szavait nem lehetett kétségbe vonni, de igyekezete nem sok gyümölcsöt hozott. Kevesen fogadták el az evangéliumot. Pál ezentúl más munkamódszert alkalmazott. Kerülte az elméletek szövevényes érveit és megvitatását; egyszerűen hívta fel az emberek figyelmét Krisztusra, a bűnösök Megváltójára. – A nagy Orvos lábnyomán, 214. old.

Az igazság ellenben az volt, hogy Pál igen nagy műveltséggel bírt, és végtelen tudásával, bölcsességével és egész magatartásával lebilincselte a hallgatókat. Tanult emberek örültek intelligenciájának, és általa hittek az Úr Jézusban. Midőn királyok és nagy néptömegek előtt állott, oly szónoki készségről tett tanúságot, hogy a hallgatókat valósággal elbűvölte. Ez nagyon felbőszítette a papokat és elöljárókat. Pálnak megvolt a képessége, hogy érveit kifejtse, hogy a legmagasztosabb gondolatokat is megértesse a néppel, hogy feltárja előttük Isten kegyelmének végtelen gazdagságát és Krisztus üdvözítő szerelmét. Továbbá le tudott ereszkedni a legegyszerűbb nép értelmi színvonalára, és tapasztalatait oly módon tárta eléjük, és bennük is felébresztette a vágyat, hogy a Megváltó tanítványai legyenek. – Tapasztalatok és látomások, 206–207. old.

Január 10., péntek

További tanulmányozásra:

Krisztus példázatai: Példázatokban mondottam néktek c. fejezet.