SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

Az Isten jelleme körüli kozmikus küzdelem

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: Jób 1:6-12; Ézsaiás 14:12-15; Ezékiel 28:12-17; 36:23-27; Zakariás 3:1-5; 2Timóteus 4:8; 1János 4:10

„És hallám, hogy más az oltárról ezt mondja vala: Jól van Uram, mindenható Isten, igazak és igazságosak a te ítéleteid” (Jel 16:7).

A hetednapi adventisták „a Krisztus és Sátán közötti nagy küzdelem” bibliai tételének hátterén értelmezik a valóságot. Filozófiai fogalommal élve ez a metanarratíva, a nagy, mindenen átívelő történet, ami a világunkat és annak eseményeit érintő kérdésekre kínál magyarázatot.

E küzdelem központi eleme a szentély, amely – mint láthattuk – kezdettől a végig újra és újra előfordul a megváltás történetében, azaz az emberiség Jézus halála által történő megváltásában. Helyesen értelmezve a szentély üzenete segít Isten jellemét is megismerni, amit Sátán már a nagy küzdelem mennyei kitörése óta támad.

Ezen a héten a Krisztus és Sátán közötti nagy küzdelem néhány mérföldkövét fogjuk tanulmányozni, amelyek megvilágítják az igazságot Isten jellemével kapcsolatosan, valamint leleplezik Sátán hazugságait.

Mit tudhatunk meg Ez 28:12-17 és Ézs 14:12-15 szakaszaiból Lucifer bukásának körülményiről?

_____________________________________________________________

Első pillantásra úgy tűnik, hogy Ez 28:12 csupán egy földi királyról szól. Néhány kifejezés alapján azonban arra következtethetünk, hogy valójában Sátánra utal.

Először is azt írja a Biblia róla, hogy felkent, oltalmazó kérub volt (Ez 28:14). Ennek hallatán a földi szent sátor belső helyisége, a szentek szentje jut eszünkbe, ahol két kérub takarta be szárnyával a szövetség ládáját és annak fedelét, ahol az Úr dicsősége jelent meg (2Móz 37:7-9). Ez a mennyei lény tüzes kövek között járt, vagyis „Isten szent hegyén” (Ez 28:14) és Édenben, Isten kertjének közepén (Ez 28:13). Mindkét kifejezés a szentély jelképrendszeréből való. A díszítő drágakövek közül (13. vers) kilenc a főpap hósenjén is ott volt (2Móz 39:10-13), további utalásként a szentélyre.

A kérub mindent felülmúló tündöklésének szemléltetése után a szöveg rátér az angyal erkölcsi bukásának történetére. Dicsősége fejébe szállt, szépsége miatt szíve felfuvalkodott, kiválósága megrontotta bölcsességét és „kereskedése” miatt – ami valószínűleg Isten jellemének gyalázását és a lázadás szítását jelenti – lelke erőszakossággal telt meg.

Arrogáns földi hatalmak is törnek a földről az ég felé. Ézs 14:12-15 szakaszában a „hajnal fia” (latinul lucifere, ebből származik a Lucifer név is) viszont más irányban halad: levettetik a mennyből a földre, ami inkább természetfeletti eredetét igazolja, semmint földi származását. Más kifejezések — mint például „Isten csillagai fölé helyezem ülőszékemet”, „lakom a gyülekezet hegyén messze északon” és „hasonló leszek a Magasságoshoz” — azt a benyomást keltik, hogy mennyei lénynek kell lennie. Miközben a 12-13. versek múlt időben vannak, a 15. vers hirtelen átvált jövő időbe. Ez a váltás jelzi, hogy először történt a levettetés a földre (Ézs 14:12), majd valamikor a jövőben lesz egy második levettetés is: a földről a seolba (a sírba). Egyik babiloni királyra sem vonatkozhat ez, hanem egyértelműen Luciferre mutat.

A tökéletes Isten által teremtett tökéletes lény bűnbe esik? Mit árul ez el az Isten által teremtett univerzumban uralkodó erkölcsi szabadság valóságáról?

Miután Sátán levettetett a mennyből, igyekezett rossz fényben feltüntetni és rágalmazni Isten jellemét. Ezt tette az Édenben (1Móz 3:1-5), az első földi „szentélyben” is. A mennyei szentélyben megfogant lázadást lehozta magával az Éden földi szentélyébe. Miután beszélgetést kezdeményezett Évával a kígyó által, egyértelműen elültette az asszony szívébe azt a gondolatot, hogy Isten megfosztja őket valami jótól, visszatart tőlük olyasmit, ami pedig az övék lehetne. Ezzel, ha még alattomban is, de befeketítette előttük az Úr jellemét.

Ádám és Éva bűne következtében Sátán ideiglenesen e föld fejedelmévé lett. Egyes bibliaszövegek azt sugallják, hogy ismét bejárása volt a mennyei udvarokba, de már mint „e világ fejedelme” (Jn 12:31), aki tolvajként bitorolja a földet, ami nem az övé.

Hogyan bontják ki a nagy küzdelem folyamatát Jób 1:6-12 és Zak 3:1-5 szakaszai?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Ezek az igék bepillantást engednek a nagy küzdelem mennyei oldalára. Sátán merő önzésként állítja be Jób igaz életét: ha jó vagyok, akkor Isten megáld. A következtetés tehát az, hogy Jób nem azért szolgálja Istent, mert az Úr méltó rá, hanem mert jól felfogott érdekei ezt kívánják. Tehát ha egyszer kiderül, hogy Isten szolgálatáért nem jár áldás, Jób el fogja hagyni hitét. Jósua főpap (újabb szentély motívum) és más személyek esetével kapcsolatban a következőt olvashatjuk (lásd Jel 12:10): „Sátán… vádolja Isten gyermekeit, és a lehető legreménytelenebbnek mutatja be ügyüket. Az Úr elé tárja bűneiket, fogyatékosságaikat” (Ellen G. White: Krisztus példázatai. Budapest, 1999, Advent Kiadó. 112. o.).

A valódi kérdés mindként esetben Isten igazságossága. A vádak mögött az a gondolat húzódik meg, hogy vajon igaz és igazságos-e minden eljárásában Isten. A jellemének kell kiállni a próbát. Igazságos-e, hogy megmenti a bűnöst? Igazságos-e, amikor igaznak nevezi, aki nem az? Ha igazságos, meg kell büntetnie mindenkit, aki nem igaz; ha pedig kegyelmes, megbocsátást kell tanúsítania. Hogyan lehetne mindkét tulajdonság egyszerre igaz az Úrra?

Milyen sors várna ránk, ha Isten egyszerűen csak igazságos lenne? Miért érdemelnénk ezt meg?

Isten már a kezdet kezdetétől fogva nem hagyott kétséget az iránt, hogy viszszautasítja Sátán vádjait, nyilvánvalóvá teszi végtelen szeretetét és igazságosságát. Igazsága büntetést követel az emberiség bűneiért. Szeretete viszont az egész emberiséggel igyekszik helyreállítani közösségét. Hogyan bizonyíthatja mindkét tulajdonságát?

Hogyan mutatta be Isten a szeretetét és az igazságát is (Róm 3:21-26; 1Jn 4:10)?

_____________________________________________________________

Isten szeretetteljes és igazságos jelleme a maga valójában Krisztus halálakor lett nyilvánvaló. Isten annyira szeret, hogy elküldte Fiát engesztelő áldozatul a mi vétkeinkért (Jn 3:16; 1Jn 4:10). Ő maga fizetett meg a törvény áthágásáért, ezzel bizonyította igazságosságát. A törvény követeléseinek eleget kellett tenni, ami meg is történt a kereszten – Jézus személyében.

Az igazság e tette által Isten képes volt kegyelmét és szeretetét egyaránt bizonyítani, hiszen Jézus halála helyettes áldozat volt. Értünk és helyettünk halt meg, hogy nekünk ne kelljen a halállal szembesülni. Ez az evangélium csodálatos áldása, hogy Isten maga hordozza el a büntetést, amit igazsága megkövetel és ami jogosan bennünket sújtana.

Róm 3:21-26 a Biblia egyik gyöngyszeme Isten igazságossága és Jézus Krisztus megváltói munkája témájában. Krisztus áldozati halála bizonyította Isten igazságát, „hogy igaz legyen Ő és megigazítsa azt, aki a Jézus hitéből való” (Róm 3:26).

Krisztus halálához ismét a szentély jelképrendszere biztosítja a keretet. Az elmúlt hetekben láthattuk, hogy halála tökéletes helyettes áldozat (Róm 3:25). Egyszóval, az Ó- és Újszövetség egyaránt bizonyítja, hogy Krisztus küldetésének előképe volt a földi szentélyszolgálat.

„Az el nem bukott világok mélységes érdeklődéssel figyelték, felkel-e az Úr, hogy elsöpörje a föld lakóit… De Isten, ahelyett, hogy elpusztította volna a világot, elküldte Fiát, hogy megmentse azt… A válság mélypontján, amikor Sátán már-már diadalmaskodott, Isten Fia eljött az isteni kegyelem üzenetével” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó. 27-28. o.). Mit árul el ez az idézet Isten jelleméről?

Ahogy azt már a Szentírásból láttuk, Isten ítélete jó hír azok számára, akik hisznek benne és hűségesek hozzá, még akkor is, ha „nem tudunk Sátán ellenünk felhozott vádjaira válaszolni” (Ellen G. White: Testimonies for the Church. 5. köt. 472. o.). Az ítélet azonban nemcsak értünk van, hanem azt a célt is szolgálja, hogy az egész világegyetem előtt igazolja Istent.

Hogyan mutatják be Isten jellemét az ítéletről szóló igei szakaszok (Zsolt 96:10, 13; 2Tim 4:8; Jel 16:5-7; 19:2)?

_____________________________________________________________

Isten jelleme az ítéletben válik nyilvánvalóvá. Amit Ábrahám már megértett, végül az egész emberiség előtt világos lesz: „Avagy az egész föld bírája nem szolgáltatna-é igazságot” (1Móz 18:25)? Az ítélet különböző szakaszai a könyvek kinyitásával bizonyítják az angyaloknak (az advent előtti ítéletben) és az igazaknak (a millennium alatti ítéletben), hogy minden esetben igazságos Isten eljárása az emberekkel, ugyanakkor kegyelmes is.

Milyen különleges eseményről számol be Fil 2:5-11 szakasza?

_____________________________________________________________

A 9-11. versek Krisztus felmagasztaltatását jövendölik meg. A két fő elem ugyanazt a gondolatot közvetíti: Jézus az Úr, amit minden teremtmény el fog ismerni. Először: „Jézus nevére minden térd meghajol” (10. vers). A térdhajtás hagyományos gesztusa a tekintély elismerésének. Ebben az esetben azt jelenti, hogy mindenki kifejezi hódolatát Krisztusnak, meghajlik hatalma előtt. A tiszteletadás egyetemes lesz: „mennyeieké, földieké és föld alatt valóké”. Minden élő hódol előtte: a mennyei természetfeletti lények, a földi emberek, köztük a halottaikból feltámadottak is, és ez nem korlátozódik csupán a megváltottakra. Mindenki el fogja ismerni Jézus uralmát, még azok is, akik kárhozatra jutnak.

A második esemény a következő: „minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére” (11. vers). Végül mindenki el fogja ismerni Isten igazságosságát úgy, hogy Úrként magasztalja Krisztust. Ezzel az egész teremtett világ megerősíti, hogy tökéletes, igaz és hű Isten jelleme – ami körül forgott a nagy küzdelem. Még Sátán, Krisztus ősellensége is elismeri Isten igazságosságát és térdet hajt Krisztus hatalma előtt (lásd Ellen G. White: A nagy küzdelem. Budapest, 1985, H. N. Adventista Egyház. 595-596. o.).

Jézus hegyi beszédében olvassuk az emlékezetes szavakat: „Úgy fényljék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat” (Mt 5:16). E kijelentésében Jézus egy olyan alapelvet közöl, ami bár könnyen félreértelmezhető, mindenütt megtalálható a Bibliában: tetteinkkel vagy dicsőítjük Isten nevét, vagy szégyent hozunk rá.

Olvassuk el Ez 36:23-27 szakaszát! Miként akarta igazolni Isten a nevét az ókori Izráelben?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

E versekben olvashatjuk az új szövetség egyik klasszikus összefoglalását. Isten drámai méretű átalakulást akar munkálni népe körében. Megtisztítja őket (25. vers), új szívet és új lelket ad beléjük (26. vers), hogy szent néppé legyenek és Isten parancsolatai szerint járjanak. Meg akarja igazítani és szentelni a hívőket, akik életükkel fogják tisztelni azért, amilyen Ő és mindazért, amit tesz (23. vers).

Isten jellemének igazolása során, ami az egész világegyetem előtt zajlik, természetesen Jézus kereszthalála volt a döntő esemény. „Sátán látta, hogy álruhája szétszakadt. Mesterkedése feltárult az el nem bukott angyalok előtt és a mennyei világegyetem előtt. Gyilkosként mutatta meg magát. Isten Fia vérének a kiontásával kiszakította magát a mennyei lények rokonszenvéből” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó. 669. o.).

Ugyanakkor Krisztus újszövetségi követőiről ezt írja Pál apostol: „látványossága lettünk a világnak, úgy angyaloknak, mint embereknek” (1Kor 4:9). Vagyis tetteinknek nemcsak a többi ember a tanúja, hanem a mennyei értelmes lények is. Vajon milyen az életünk bizonysága? Megismertethetjük Isten sokféle bölcsességét „a mennybeli fejedelemségekkel és hatalmasságokkal” (Ef 3:10), vagy pedig szégyent és gyalázatot hozunk az Úr nevére, miközben szánkkal valljuk, hogy Őt szolgáljuk.

Az életünk vajon milyen látványosság más emberek, ill. az angyalok szemében? Valóban Istent dicsőítjük tetteinkkel, vagy engedjük, hogy Sátán győzzön? Különösen azért érdemes átgondolni ezt a kérdést, mert Jézus követőinek valljuk magunkat!

Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó. „Miért engedte meg Isten a bűnt?” c. fejezete, 7-17. o.

„…olyan valaki jött ebbe a világba, aki tökéletesen mutatta be az Atyát, akinek jelleme és cselekedetei megcáfolták Sátán Istenről hirdetett hamis állításait. Sátán saját tulajdonságaival vádolta Istent. Krisztusban viszont megláthatta Isten valóságos jellemét, vagyis egy együtt érző, irgalmas Atyát, aki nem azt kívánja, hogy bárki is elvesszen, hanem mindnyájan hozzá jöjjenek bűnbánattal és örök életet nyerjenek” (Szemelvények Ellen G. White írásaiból. 1. köt. Budapest, 1999, Advent Kiadó. 240. o.).

„Az volt Krisztus küldetése, amit csak homályosan értünk és alig tudunk felfogni, hogy leereszkedjen Isten trónjáról a Golgota keresztjének titokzatos oltárára. Amint ennek igazsága egyre inkább feltárul értelmünk előtt, meglátjuk, hogy Krisztus áldozatában találjuk a szeretet missziójának minden késztetését és elvét” (Ellen G. White: In Heavenly Places. 319. o.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1) Időzzünk el annál a gondolatnál, hogy mire a nagy küzdelem véget ér, a világegyetemben minden értelmes lény elismeri – beleértve Sátánt és az elveszetteket is —, hogy Isten minden szempontból igazságosan és tisztességesen kezelte a bűnt és a lázadást. Még ha nehéz is ezt valóban megérteni, mit tudhatunk meg belőle Isten jelleméről? Milyen tanítás rejlik benne az erkölcsi szabadság valóságáról és arról, hogy mennyire szent és fontos a szabadság az Isten által teremtett világegyetemben?

2) Sok keresztény tagadja Sátán létezését, babonaságnak tartja. Úgy gondolják, hogy csak primitív emberek hisznek benne, akik így akarnak magyarázatot adni a világban tapasztalható bűnre és szenvedésre. Gondoljunk bele, hogy ez mennyire megtévesztő! Nehéz elképzelni, hogyan tagadhatja a kereszténység annak a hatalomnak a létezését, akiről az egész Biblia, főként pedig az Újszövetség valóságos lényként beszél. Ennek alapján tehát mennyire hatott az egyházakra a modernizmus és az elvilágiasodás lelkülete, irányvonala? Ha Sátán nem létezne, mit mondhatnánk a nagy küzdelem témájáról?

SZEGEDI KOVÁCS GYÖRGY:

EPILÓGUS

Az első drámaíró műve

ma sem ért véget.

Főszereplő fia,

mint színész-rendező, úgy ígérte,

ha majd kijön meghajolni

Nap-fehér ruhában,

s magasba emeli két lyukas tenyerét

a legfelső erkélyen helyet foglaló

Szerző felé (akit a közönség

még soha nem látott), akkor lesz vége.

És megtapsoljuk majd együtt

az erkélyen fölállót.

Ő hatalmas, bánat-szántott tenyerével

visszamutat fiára — hangrobban a dicsőítés —

majd miránk is,

mintha nekünk is járna

némi elismerés.

Szárnyas lények sokasága

már nekünk tapsol,

s csodálkozva vesszük észre,

hogy a lyukas kezű ruhája

rajtunk ragyog.