SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

„Menny” a földön

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: 1Mózes 1:31-2:3; 2Mózes 25:9; 39:32, 43; János 2:19-21; 1Korinthus 3:16-17; Zsidók 8:5; Jelenések 21:1-22

„Akik a mennyei dolgok ábrázolatának és árnyékának szolgálnak, amint Isten mondotta Mózesnek, mikor be akarta végezni a sátort: Meglásd, úgymond, hogy mindeneket azon minta szerint készíts, amely a hegyen mutattatott néked” (Zsid 8:5).

Bár a mennyei szentély az eredeti, ahol maga Isten szolgál „értünk”, az Úr különböző módon nyilatkoztatott ki számunkra igazságokat itt a földön is. Az Éden kertjét is a szentély jelképeként teremtette. A földi szent sátor, majd később az izraelita templomok nagyobb épületei is tükrözték a mennyei szentélyt, illetve a megváltásban betöltött szerepét.

Jézus személyében viszont a templom emberi formában jelent meg. Végül pedig a mennyei templom az új földre száll alá. Amint látjuk is majd, Isten felhasználta a mennyei szentéllyel kapcsolatos fogalmakat az igazság bemutatására. A héten ezek közül fogunk néhányat tanulmányozni.

A Biblia kutatói felfigyeltek rá, hogy az Éden kertjének bizonyos jellegzetességei valamilyen szempontból hasonlóságot mutattak Izráel későbbi szenthelyeivel. Ez azt sejteti, hogy az Éden volt az első jelképes „templom” a földön.

Néhány párhuzam Éden és a szentély között:

1)    A teremtésről szóló beszámoló és a pusztai szent sátor építésének feljegyzése végén ugyanazt a három elemet találjuk – jóváhagyás, elvégzés, áldás –, ugyanazzal a három kulcsszóval: „minden”, „elvégezteték”, „megáldá” (vö. 1Móz 1:31-2:3; 2Móz 39:32, 43; 40:33).

2)    Isten „a kertben jár vala” (1Móz 3:8), és így volt jelen népe között is a szentélyben (2Sám 7:6-7).

3)    Ádámnak művelnie és őriznie kellett az Éden kertjét (1Móz 2:15). Az eredeti héber szövegben szintén ez a két szó utalt a léviták szolgálatára is a szent sátorban (4Móz 3:7-8).

4)    Kertet idéző motívumok sok helyen feltűnnek a szentély leírásánál (2Móz 25:31-36; 1Kir 6:18).

5)    Éden kertjét kérubok őrizték (1Móz 3:24) és a szentek szentjében is két kérub őrizte a frigyládát (2Móz 25:18-22).

6)    A hat napos teremtés minden napját ez a kifejezés vezette be: „És monda Isten…”, és a napok sorában a szombat volt az utolsó. Ehhez hasonlóan a szent sátorral kapcsolatosan szintén hat részt találunk, amelyek így kezdődnek: „És szóla az Úr Mózeshez…” (2Móz 25:1; 30:11, 17, 22, 34; 31:1). Ezután következett a hetedik, a szombatról szóló rész (2Móz 31:12-17).

7)    A szent sátor építését az első hónap első napján fejezték be (2Móz 40:17), a héber új év első napján, amely a világ teremtésének befejezésére emlékeztet.

Mózes második könyvében nem volt szükség e párhuzamok magyarázatára, a régi korok hívői pontosan értették azokat. Például egy, a Kr. e. II. századból származó zsidó iratban a következő olvasható: „az Éden kertje a szentek szentje, az Úr lakóhelye volt.”

Az Éden-kertet a Szentírás több helyen is az „Isten kertjének” nevezi (Ézs 51:3; Ez 28:13; 31:9). Isten földi lakóhelye volt, ahol az első emberpár imádhatta a Teremtőt és közösségben lehetett vele. Ádám és Éva számára a bűnesetet követő legszörnyűbb veszteség tehát nem a kert kényszerű elhagyása volt, hanem az, hogy már nem lehettek Isten közvetlen jelenlétében.

Milyen kapcsolódási pontokat találunk a földi és a mennyei szentély között (2Móz 25:9, 40; Zsid 8:5; 9:23-24)?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

A Szentírás világosan tanítja, hogy Mózes semmit nem tett hozzá a szent sátor terveihez saját elgondolásból, hanem mindent a hegyen kapott isteni utasítás szerint készített el (2Móz 26:30; 27:8; 4Móz 8:4). A földi szentélynél a menynyei mintát kellett követni (2Móz 25:9, 40). A héber tabenit (minta) másolatot is jelent, tehát arra a következtetésre juthatunk, hogy Mózes valamiféle miniatűr makettet látott a mennyei szentélyről, ez szolgált mintaként a földi szentély felépítéséhez.

Ezek szerint a mennyei templom az eredeti, az izraelita szentélyek modellje. Szintén egyértelmű, hogy a mennyei szentélyt nem lehet magával a mennyel azonosítani. A mennyei templom „a mennyben” van (Jel 11:19; 14:17; 15:5), tehát része a mennynek. A két kifejezés nem rokon értelmű egymással.

A zsidókhoz írt levél félreérthetetlen megfogalmazással érzékelteti a menyei szentély valóságos voltát. A mennyei szentélyt úgy nevezi a Szentírás, hogy „igazi sátor” (Zsid 8:2), „nagyobb és tökéletesebb… sátor” (Zsid 9:11), aminek a földi csak képe és árnyéka (lásd Zsid 8:5, új prot. ford.). Amint az árnyék tökéletlen és gyengébb képet mutat a valóságról, úgy a földi szentély is csupán képe a mennyei szentélynek. A földi szentély azonban, még ha korlátozott formában is, de számos lényeges tekintetben tükrözi a mennyei mintát.

A kettő közötti összefüggést nevezzük tipológiának. A tipológia Istentől eredő prófétai előképrendszer két, egymáshoz kapcsolódó történelmi valóság között, amit előképnek és képnek – vagy másolatnak – nevezünk. Mivel az összefüggés az eredeti és a másolat között van, azt láthatjuk A zsidókhoz írt levélben, hogy a Mózesnek bemutatott mennyei modell az előkép, azaz a minta (Zsid 8:5), a földi szentély pedig a képe, vagyis a másolata (Zsid 9:24). Ez az igazság újabb bizonyítékul szolgál arra nézve, hogy a mennyei szentély létezett már a földi előtt. Hetednapi adventistaként tehát szilárd bibliai alapon állunk, amikor a mennyei szentély fizikai valóságát hangsúlyozzuk.

Miért hasonlítja Jézus magát a templomhoz (Jn 2:19-21)? Lásd még Jn 1:14!

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

János evangéliuma egyik témája, hogy Jézus személyében elérkezett a „jobb” templom. A szent sátorra utaló megfogalmazás már Jn 1:14 versében megjelenik. Jézus az Ige, aki közöttünk „lakozék… és láttuk az ő dicsőségét”. A „lakozást” kifejező görög szó (szkénoó) a sátor, templom (szkéné) jelentést hordozó főnév igei alakja, tehát a 14. verset így is fordíthatnánk: „sátorozott közöttünk”. Ebben az összefüggésben a „dicsőség” szó Isten dicsőségét jelzi, amely betöltötte a pusztabeli szent sátort (2Móz 40:34-35) és Salamon templomát is a felszentelésekor (2Krón 7:1-3). Tehát amikor Krisztus emberként a földre jött, teljesítette Istennek a templomra vonatkozó ígéretét, miszerint népe között fog lakozni.

Ahogy a fenti igeversek is mutatják, Jézus templomnak nevezte önmagát, már akkor jelezve, hogy halála után megszűnik majd a földi templom jelentősége (Mt 27:51; Jn 2:19-21). Vagy amikor arról beszélt, hogy Ő az élet Kenyere (Jn 6:35) és a világ Világossága (Jn 8:12), valószínűleg a mannára és a szent kenyerek asztalán lévő kenyérre, ill. a gyertyatartóra is mutatott – a földi szentély tárgyaira. Keresztelő Jánosnak az a kijelentése is határozott utalás a szentélyre, hogy Jézus az Isten Báránya, „aki elveszi a világ bűneit” (Jn 1:29).

„A szentély szolgálatában valamiképpen résztvevők mindegyike folyamatos tanítást kapott Krisztus közbenjárásáról az emberek érdekében. Ez a szolgálat úgy lett eltervezve, hogy minden szívben szeretetet ébresszen Isten törvénye iránt, mely nem más, mint országának törvénye. Az áldozati szertartás Isten Krisztusban megnyilvánuló szeretetének példabeszéde az Ő szenvedéséről, áldozathaláláról, a bűnös emberiség vétkeinek felvállalásáról, valamint arról, hogy az ártatlan bűnné lett az emberekért” (Szemelvények Ellen G. White írásaiból. 1. köt. Budapest, 1999, Advent Kiadó. 221. o.).

Bűnös természettel könnyű azt gondolni, hogy Isten haragszik ránk. Isten szeretetéről azonban tanúskodik Jézus élete és halála. Hogyan segít ez megérteni, hogy Isten még a hibáink ellenére is szeret? Ez hogyan segít az énünk feletti győzelemben?

Miután Krisztus felment a mennybe és Főpapként elkezdte szolgálatát a menynyei szentélyben, a földi templomnak már nem volt valóságos célja, illetve szerepe a megváltás tervében (lásd Mt 27:50-51). Isten azonban továbbra is népe között akar lakni a földön, ami most a Szentlélek szolgálata által lehetséges. Az apostolok a templom hasonlatával fejezték ki ezt az igazságot.

Figyeljük meg a templom hasonlatát a következő versekben: 1Kor 3:16-17; 6:19-20; 2Kor 6:16; Ef 2:19-22! Milyen igazságot tanít itt a Biblia?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

1Kor 3:16-17 verseiben Pál egységes egészként szól a gyülekezethez, és a templomra vonatkozóan kifejti, hogy az Istené (16. vers) és szent (17. vers). 1Kor 6:19-20 verseiben szintén ezt az elvet alkalmazza az egyes hívőkre. A hívő templomként szent terület, ezért Isten előtti kötelességünk szentül élni. Pál tiszta és szent életre szólít a templom képével, ami ebben a szövegösszefüggésben az erkölcstelenség helyett az erkölcsös életet jelenti (1Kor 6:15-18). Pontosan illik ebbe a képbe, amikor Pál utoljára említi az egyházat mint Isten szentélyét. A hívők nem állhatnak egy oldalon a hitetlenekkel (2Kor 6:14-7:1), mivel a szövetséges kapcsolatban az egyház kizárólag Istené (2Kor 6:18).

Az egyház ugyanakkor nem csupán Isten temploma, hanem szent papság is (1Pt 2:5, 9). Kétségtelen, hogy ilyen kiváltsággal komoly kötelezettségek járnak együtt. Mennyire fontos tehát, hogy hittel és engedelmesen átadjuk az életünket az Úrnak, aki oly sokat tett értünk – ám ezért sokat is vár!

Természetesen Krisztus igazsága révén üdvözülünk, ami teljesen befedez. Csakhogy mit kér tőlünk cserébe a sok ajándékért, amit kegyelme által kapunk? Hogyan adhatjuk meg a lehető legjobban, amit tőlünk kér?

Olvassuk el Jel 7:15-17 verseit! Hol vannak a megváltottak, és hogyan ábrázolja őket ez a szakasz?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

E versekben a megváltottak királyokként és papokként, Isten palotájában és templomában szolgálva jelennek meg előttünk (Jel 1:6; 5:10; 20:6). A pusztai szent sátorban Isten jelenlétére utal vissza az ígéret, hogy „aki a királyiszékben ül, kiterjeszti sátorát felettök” (Jel 7:15), hiszen az ősi Izráel vezetőjeként akkor is népe között lakozott. Az új földön a szentély újra a tökéletes kapcsolat helye lesz, ahol Isten és megváltottai találkoznak; oltalmat, védelmet biztosít az Atya és Krisztus jelenlétében, az élet beteljesedését. Aki egykor az emberek között lakozott (Jn 1:14), most kiterjeszti sátorát szentjei fölött, hogy ők is ott lakozhassanak.

Hogyan mutatja be Jel 21:1-22 szakasza az új Jeruzsálemet? Milyen párhuzamokat találunk a szent város és a szentély között?

János nem látott templomot az új Jeruzsálemben (Jel 21:22), de ez nem azt jelenti, hogy ott nincs templom. Inkább az lehet a magyarázat, hogy maga az új Jeruzsálem a templom, „az Isten sátora” (Jel 21:3). Több olyan elemet is vonatkoztat az Ige az új Jeruzsálemre, ami a szentélyt idézi: „szent” és mennyei eredetű (Jel 21:2, 10); négyzet alapú, mint a szentek szentje (Jel 21:16; 1Kir 6:20); hasonlóképpen a templom területéhez, „semmi tisztátalan” nem léphet be oda (Jel 21:27); és ami a legfontosabb: Isten ott van! Az Úr szentélyében a lehető legszorosabb kapcsolatban élhetünk vele (Jel 21:3, 7) – ez a megváltás célja.

Egy örökkévalóságon át szoros kapcsolatban Istennel? Miért annyira fontos tehát már most „szoros kapcsolatban járni Istennel”, amit Ellen G. White annyit említ?

Ellen G. White: Előtted az élet. Nevelés. Budapest, 1992, Advent Kiadó. „Az eljövendő világ iskolája” c. fejezet, 297-305. o.; A nagy küzdelem. Budapest, 1985, H. N. Adventista Egyház. „A küzdelem véget ér” c. fejezet, 597-602. o.

„Sokan attól félve, hogy az eljövendő örökség túlságosan anyagi jellegűnek tűnik, azokat az igazságokat is elspiritualizálják, amelyek otthonukként emlegetik örökségünket. Krisztus – amint tanítványainak ígérte – azért ment el, hogy Atyja házában lakóhelyet készítsen számukra. Akik hisznek Isten Igéjének tanításaiban, azok tudnak a mennyei lakóhelyekről. De még ’szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik Őt szeretik’ (1Kor 2:9). Az emberi nyelv alkalmatlan arra, hogy megfogalmazza az igazak jutalmát. Csak azok fogják tudni, hogy milyen, akik meglátják. Véges elme képtelen felfogni, hogy milyen dicsőséges lesz a mennyei Éden” (Ellen G. White: A nagy küzdelem. Budapest, 1985, H. N. Adventista Egyház. 599. o.).

BESZÉLGESSÜNK RóLA!

1)  Vajon miért fontos megértenünk, hogy Isten mennyei szentélye valóságos hely? Ugyanakkor miért kell óvakodnunk attól, hogy részleteiben egymáshoz hasonlítgassuk a földi és a mennyei templomot?

2)  A csoportban időzzünk el annál a gondolatnál, hogy a gyülekezet is „szentély”. Hogyan értelmezzük ezt a fogalmat? Gyülekezetként hogyan tudunk jobban eleget tenni ennek a szerepnek?

3)  „Nem tudjátok-é, hogy ti Isten temploma vagytok, és az Isten Lelke lakozik bennetek? Ha valaki az Isten templomát megrontja, megrontja azt az Isten. Mert az Istennek temploma szent, ezek vagytok ti” (1Kor 3:16-17). Mit tanítanak ezek az igék, és hogyan alkalmazhatjuk tanításukat életünkben?

4) „Papok” vagyunk, és Jézus második eljövetele után is papi szerepünk lesz – gondolkodjunk még erről! Milyen feladatot jelent ez most, és mit fog jelenteni Jézus visszajövetele után? Csupán a „papok” szó használata hogyan utal a szentély fogalmának fontosságára a megváltási tervben?

SZIGETI JENŐ:

BESZÉLGETÉS A SZÍVEMMEL

Lépked bennem az idő,

mint fában a múló nyár.

Őrzi magában a tavasz álmát.

Most hull a levél,

hull bennem a múlt

színes álma.

Sóhajtássá szelídülnek

a régi viharok.

Beszélgetek a szívemmel

derűs-komolyan,

és engedem, hogy

rajtam átfolyjon a lét.

Habos felhők úsznak ereimben,

míg a simogató szél

eloldozza szívem ködét.