Ellen White-idézetek
12. tanulmány − 2013
Szeptember 14 - 20.Reform - a megszakadt kapcsolatok helyreállítása
Szeptember 14. Szombat délután
Krisztus ezt mondja nekünk, tanítványainak: „Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek;
amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Erről ismeri meg mindenki, hogy az én
tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok.” Követői ezt az
ajánlólevelet kapták, és ezáltal bizonyítják a világ előtt, hogy ők igazi
tanítványok. Az egységgel és egymás iránti szeretetükkel nyilvánítják ki a világ
előtt azt a szeretetet, amellyel szerette őket Jézus. Isten óhaja, hogy
szeressük egymást, ami dicsőséget szerez őnéki. A Megváltó szeretetéhez hasonló
érzés állja ki a válságos idők próbáját. Sosem változik, és nem tűnik el. Úgy
kell szeretnünk egymást, ahogyan Ő szeretett bennünket.
A vallás alapja Istennek a szeretete, amely
arra késztet, hogy egymást szeressük. Telve van hálával, alázatossággal és
hosszútűréssel. Áldozatkész, irgalommal, kegyelemmel és bűnbocsánattal teljes.
Megszenteli a teljes életet, és kihat másokra is. Nem ápolják a gyűlöletet és
az irigységet, akik az Atyát szeretik. Amikor ez a mennyei elv tölti be
szívüket, az örök szeretet kiárad másokra is, mivel a szeretet az az életelv,
ami megváltoztatja a jellemet, uralja az indulatokat és szenvedélyeket,
visszaszorítja az ellenségeskedést, és magasztos érzéseket eredményez. Ez a
szeretet nem csupán „rám” vonatkozik vagy arra, ami az „enyém”, hanem olyan
széles, mint a világunk, és oly magas, mint az ég. Teljes összhangban van a
mennyei angyalok szeretetével. A lélekben táplálva ez az érzés megédesíti az
életet, és tisztítóerővel hat a környezetre. Ha rendelkezünk vele, csakis
boldogok lehetünk, függetlenül attól, hogy körülményeink mit tartogatnak
számunkra. Ha teljes szívből szeretjük Istent, úgy szeretnünk kell az Ő
gyermekeit is. Ez maga az isteni lelkület. Mennyei drágakő, ami valódi nemes
érzületet és méltóságot kölcsönöz a léleknek, és azt eredményezi, hogy életünk
hasonlóvá váljék a Mester életéhez. – The Youth’s Instructor, 1897. dec. 23.
Szeptember 15. Vasárnap
Pál korábban elutasította János Márk segítségét, mert úgy gondolta, nem
méltó arra, hogy vele tartson, mivel Márk épp akkor hagyta magára és ment
vissza otthonába, amikor neki a legnagyobb szüksége volt rá. A fiatalember
megértette, hogy az apostol munkatársaként élete folyamatos küzdelmet,
nyugtalanságot, önmegtagadást jelentene, emiatt ő könnyebb útra vágyott. Ezért
mondta az apostol, hogy a fiú nem megbízható, és ez a döntés szült vitát később
Pál és Barnabás között.
Márk olyan leckét tanult meg, amit mindenkinek el kellene
sajátítania: Isten elvárásai minden más elvárás fölött állnak. Megértette, hogy
nem létezik felmentés vagy szabadnap a keresztény küzdelemben. Sikerült
meglátnia közelebbről a mennyei példaképet, látta tenyerén a küzdelem sebeit,
amelyeket az elveszett és veszendő emberekért viselt. Kész volt teljes
komolysággal követni az Üdvözítő önmegtagadó példáját, hogy lelkeket nyerhessen
meg Jézusért. Most, miközben a bebörtönzött Pál sorstársa lett, Márk sokkal
inkább, mint azelőtt, megértette, hogy végtelen nagy nyereség Krisztussal
rendelkezni, és mérhetetlenül nagy veszteség akár az egész világot is
megnyerni, de elveszíteni a lelket, amelynek a megmentéséért Jézus drága vére
hullott. Márk most már az apostolok hasznos és szeretett segítsége volt, és
mindvégig hűséges maradt. Vértanúhalála előtt Pál ezt írta Rómából
Timótheusnak: „Márkust magadhoz vévén hozd magaddal: mert
nekem alkalmas a szolgálatra.” – Sketches From the Life of Paul, 282–283. old.
Márk keresztény tapasztalata hitéletének már
első bizonyságtevő időszakában egyre inkább mélyült. Miközben egyre közelebbről
tanulmányozta Krisztus életét és halálát, mind jobban megértette a Megváltó
küldetését, valamint azt a küzdelmet és harcot, amit neki kellett megvívnia.
Megértette, hogy a Jézus kezén és lábán lévő sebhelyek az emberekért végzett
szolgálat jelei, amelyek azt mutatták, hogy lemondott önmagáról, hogy
megmenthesse az elveszetteket. Márk pedig kész volt az önmegtagadás útján is
követni a Mestert. Most a bebörtönzött Pál sorstársaként megértette, hogy végtelen
nagy nyereség az Üdvözítővel rendelkezni és hatalmas veszteség, ha az egész
világot megnyeri is, de elveszti a lelkét, amelynek a megváltásáért Krisztus
drága vére folyt. A nehéz próbák és ellenségeskedés ellenére is Márk kitartó és
hűséges maradt, bölcs támasza apostoltársainak, akik szerették őt. – Review
and Herald, 1911.
december 14.
Az Üdvözítő határozottan kijelentette: „Mert
amilyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek, és amilyen mértékkel mértek,
olyannal mérnek néktek.” (...) Ki állhat meg Isten
előtt azt állítva, hogy makulátlan a jelleme, és bűntelen az élete? Akkor
hogyan vetemedhet valaki arra, hogy kritizálja és elítélje hittestvéreit?
Akikben ott él a Krisztus érdemeibe vetett üdvösség reménysége, akik a
megbocsátást az Ő vére érdemében keresik, kötelességük szeretettel, irgalommal
és megbocsátással fordulni a hozzájuk hasonló bűnös emberekhez. (...)
Ha elítélsz másokat, Isten téged is elítél. (...) Az Úr munkálkodjon egyháza minden tagjának szívében,
mígnem átformáló kegyelme nem jelenik meg életünkben és jellemünkben. Akkor
majd összegyűltök, de nem azért, hogy kritizáljátok egymást, hanem hogy
Jézusról és az Ő szeretetéről beszélgessetek. – Review and Herald, 1886. november 30.
Szeptember 16. Hétfő
Onézimus is azok közé tartozott, akik Pál római munkássága nyomán adták át
szívüket Istennek. Pogány szolga volt, aki vétett gazdája – a kolossébeli hű
keresztény, Filemon – ellen, és Rómába menekült. Az apostol jóindulattal
próbálta enyhíteni a szegény menekülő szükségleteit és fájdalmait, majd az
igazság világosságát szerette volna kiárasztani elsötétült elméjére. Onézimus
pedig meghallotta az életadó szavakat, megvallotta bűneit, és elfogadta
Krisztus vallását.
Pál megkedvelte Onézimust, mivel kegyes és őszinte volt, valamint látta,
hogy foglalkoztatja őt az apostol jóléte és az evangélium hirdetésében
tanúsított lelkesedése. Olyan jellemtulajdonságokat fedezett fel benne, amelyek
alkalmassá tették a missziómunkára, ebből kifolyólag arra bátorította
Onézimust, hogy azonnal térjen vissza Filemonhoz, kérjen bocsánatot tettéért,
és készítsen terveket a jövőre nézve. Az apostol megígérte, hogy magára
vállalja azt az összeget, amellyel megkárosította gazdáját. Épp ebben az időben
indította Tikhikust Kis-Ázsiába, hogy leveleket vigyen az ottani
gyülekezeteknek, és Onézimust is elküldte vele. A rabszolga számára nagy
kihívást és vizsgát jelentett, hogy önként feladja magát gazdájának, akivel
szemben vétkezett, ám ő valóban megtért, és eleget akart tenni ennek a
kötelességének. (…)
Pál önként vállalta magára Onézimus adósságát, hogy ez a vétkes ember
megszabaduljon a büntetés szégyenétől, és újból részesülhessen az elveszített
előjogokban. „Azért ha engem
részestársadnak tartasz, úgy fogadd őt magadhoz, mint engemet. Ha pedig valamit vétett ellened, avagy
adós, ezt nekem ródd fel. Én, Pál írtam az én
kezemmel, én megfizetem.”
Milyen csodálatos szemléltetése ez a bűnös
iránti krisztusi szeretetnek! A gazdája pénzét eltulajdonító rabszolga nem
tehette jóvá vétkét. A bűnös, aki megfosztotta Istent a szolgálatának éveitől,
nem teheti semmissé adósságát. Jézus azonban a bűnös és Isten közé áll, és ezt
mondja: „Én fizetem ki az adósságot. A bűnös nyerjen kegyelmet. Én fogok
helyette szenvedni.”
Miután Pál felajánlotta, hogy magára veszi
Onézimus adósságát, emlékeztette Filemont, hogy ő maga is milyen sokkal
tartozik: adós a saját életéért, mivel Isten munkálta – az apostol által – a
megtérését. Ezután pedig szelíd és meleg hangú
felhívásban kérte Filemont, hogy amint ő is megújulást eredményezett nagylelkűségével
a szentek körében, akként újuljon meg a szíve is. Végül pedig hozzátette:
„Bízván a te engedelmességedben, így írtam néked, tudván, hogy annál, amit
mondok, többet is fogsz cselekedni.” – Review and Herald, 1911. december 14.
Előttetek áll a példakép: Jézus Krisztus.
Járjatok az Ő lábnyomán, és képessé váltok elhívatásotok elvégzésére.
„Meggyökerezvén és továbbépülvén őbenne és megerősödvén a hitben, amiképpen
arra taníttattatok, bővölködvén abban hálaadással.” Ne gondoljátok, hogy láncra
vert rabszolgák vagytok, hanem tudnotok kell, hogy ti Isten fiai vagytok, abban
a kiváltságban részesültök, hogy oly nagy értékként tekint rátok a menny, hogy
Isten végtelen nagy árat volt képes fizetni megváltásotokért. Ezek Jézus
szavai: „Nem mondalak többé titeket szolgáknak… titeket pedig barátaimnak
mondottalak.” Ha értékelni fogjátok az Ő csodálatos szeretetét, szívetekből már
szeretet és hála fakad. – The Youth’s Instructor, 1894. május 17.
Szeptember 17. Kedd
A talentumok, amelyeket Krisztus az egyházára bízott, a Szentlélek
ajándékait és áldásait jelképezik. „Némelyiknek ugyanis
bölcsességnek beszéde adatik a Lélek által; másiknak pedig tudománynak beszéde
ugyanazon Lélek szerint; egynek hit ugyanazon Lélek által; másnak pedig
gyógyítás ajándékai azon egy Lélek által; némelyiknek csodatévő erőknek munkái;
némelyiknek meg prófétálás; némelyiknek pedig lelkeknek megítélése; másiknak
nyelvek nemei; másnak pedig nyelvek magyarázása; de mindezeket egy és ugyanaz a
Lélek cselekszi, osztogatván mindenkinek külön, amint akarja.” (1Kor 12:8–11)
Nem minden hívő kapja meg az összes ajándékot, hanem az Úr minden szolgájának
meg van ígérve a Lélek egy ajándéka, éppen az, amelyikre szüksége van Az
Atya művében.
Isten intézkedései közül a legszebb az a terv, amelynek értelmében az
embereket különböző ajándékokkal ruházza fel. Az egyház az Ő kertje, amelyben
sokféle fa, növény és virág található. Az Úr nem várja el, hogy az izsóp olyan
magasra nőjön, mint a cédrus, vagy hogy az olajfa elérje a sudár pálmafa
magasságát. Némelyek csupán vallásos és intellektuális kiképzésben részesültek,
ám a Mindenható nekik is ad feladatot, amelyet alázattal és őbenne bízva
végezhetnek el.
Az Atyának számos munkamódszere és különböző munkásai vannak, akikre
más-más ajándékokat bízott. Egyik lehet kiváló szónok, másik felkészült író,
harmadik pedig az őszinte, buzgó imádkozás ajándékával rendelkezhet vagy épp az
énekléssel, ismét más munkás pedig jól magyarázhatja Isten Igéjét. Mindegyik
ajándék hatalommá kell, hogy váljék a jóra, mivel a Megváltó maga dolgozik
együtt azzal, aki szolgál. Egyeseknek az Úr a bölcsesség szavait adja, másoknak
pedig az ismeretet, de mindannyian ugyanazon fej vezetése alatt dolgozzanak. Az
ajándékok színessége a tevékenység sokféleségét eredményezi, „de ugyanaz az Isten, aki cselekszi
mindezt mindenkiben”.
Különböző emberek eltérő ajándékokat kapnak,
hogy érezzék egymásra utaltságukat. A Mindenható adja ezeket
az ajándékokat, amelyeket az Ő szolgálatában kell felhasználni, de nem az ember
felmagasztalására, hanem hogy dicsőséget szerezzenek a jogos tulajdonosnak, és
felmagasztalják a világ Megváltóját. Az egész emberiség jólétére kell
felhasználni, az igazság, nem pedig az igazságtalanság bemutatására.
Megtörténhet, hogy némelyeknek úgy tűnik, túl
nagy ellentét feszül saját és társaik lelki ajándékai között, és nem
dolgozhatnak együtt, ám amikor ráeszmélnek, hogy azok az emberek is
különbözőek, akikért munkálkodnak; és némely hívő tevékenysége nyomán
elutasítják majd az igazságot, míg más szolgálata nyomán elfogadják azt,
remélem, hogy ők is törekedni fognak az egységre. Bármilyen különbözőek is
legyenek talentumaik, ugyanazon Lélek ellenőrzése alá hajthatók. Minden szóban
és cselekedetben látszani fog a jóság és szeretet, ha a munkás hűséggel elvégzi
a rábízott feladatot. Így Krisztus imája – amelyben követőinek egységéért
könyörgött – választ kap, és a világ megtudja, hogy ők az Úr tanítványai. – Signs
of the Times, 1910.
március 15.
Szeptember 18. Szerda
Mivel ily nagy felelősséggel tartozunk Krisztus iránt, ez bennünket a
legszentebb kötelességre kell késztetnie azok iránt is, akikért Ő meghalt, hogy
megváltást szerezzen. Ugyanolyan kedvesen, együtt érző lelkülettel és önzetlen
szeretettel kell viszonyulnunk hozzájuk, mint amilyet Krisztus tanúsított
irántunk.
Aki nem tud megbocsátani, az elszakad attól az eszköztől, amely által
elnyerheti Isten irgalmát. Ne gondoljuk, hogy jogunkban áll elutasítani a
megbocsátást azok irányában, akik megbántottak, de nem vallották meg bűnüket.
Minden bizonnyal kötelességük megalázni tévelygő szívüket és megvallani
bűneiket, mi azonban együtt érző lelkülettel kell, hogy viszonyuljunk hozzájuk,
akár megvallják bűneiket, akár nem. Függetlenül az általuk okozott seb
súlyosságától, nem szabad hálátlanságot táplálnunk, sem sajnálkoznunk sebeink
felett, hanem – amint abban reménykedünk, hogy Isten megbocsátja
tévelygéseinket – meg kell bocsátanunk azoknak, akik ellenünk vétettek. (…)
Az Úr elé járulva tudnunk kell, hogy az az egyik feltétele annak, hogy Ő
fogadjon, hogy irgalmában részesülve fogadjuk el és továbbítsuk mások felé is a
mennyei kegyelmet. – Isten csodálatos kegyelme, 328. old.
Az ember bűneinek megbocsátásában megmutatkozó krisztusi irgalom arra
tanít, hogy fel kell kínálnunk ellenünk vétkező embertársainknak a megbocsátást.
Jézus azért adta ezt a leckét tanítványainak, hogy megigazítsa helytelen
gondolkodásukat, amely az akkori idők írásmagyarázóinak téves tanításaiból és
gyakorlatából származott.
Ugyanaz az elv ösztönözze követőit is az emberi kapcsolatban, amikor belépnek
a gyülekezetbe, mint amely elv volt Krisztus tevékenységének az alapja is,
amikor a megváltási terv alapján az emberiség nagy családjának a megmentésén
fáradozott. Ez a lecke mélyen vésődjön be az elménkbe. Tudnunk kell, hogy nem
juthatunk be saját érdemeink alapján a mennybe, hanem egyedül ama csodálatos
isteni irgalom és hosszútűrés által, amelyet irántunk tanúsított – irántunk,
akik nem is tudjuk ezt viszonozni.
Az ember nem üdvözülhet másképp, csak Isten fenséges hosszútűrése révén,
ami a sok bűn és törvénytelenség megbocsátása által fejeződik ki. Ám akik
részesültek a menny irgalmának áldásában, ugyanolyan türelemmel és megbocsátó
lelkülettel viszonyuljanak az Úr családjához tartozó
személyekhez. – The Upward Look,
43 old.
Amikor az Ige bekerül a szívbe, és a magatartás szabályozójává válik, többé
nem viszonyulunk gyűlölettel az ellenünk vétkezők iránt. Krisztushoz hasonlóan
megbocsátunk az ellenségeinknek, és minden alkalmat felhasználunk, hogy a
bennünket megbántó embereknek kifejezzük szeretetünket, és igyekezzünk jót
tenni velük. Ez a magatartás elűzi az ellenségeskedést, megalázza a rideg és
büszke szívet, valamint azt eredményezi, hogy krisztusi érzület kerít
hatalmába. Ha pedig akik megbántottak bennünket, ugyanolyan rosszul bánnak
velünk, és azt tapasztaljuk, hogy semmi jót nem tehetünk értük, mégis engedjük
meg, hogy szívünket inkább a szeretet uralja, és ne az ellenségeskedés hódítson
teret bennünk. Ha az Ige szavainak betöltői és nem csupán olvasói lennénk,
egész más helyzet uralkodna gyülekezeteinkben. Mindent meg kellene tennünk,
hogy megbéküljenek egymással hittestvéreink. Kövessük a bibliai tervet, amint
maga Krisztus is parancsolta. Ha a hittestvérek nem hajlandók megbékülni
egymással, ne beszéljetek róluk, ne rontsátok a hírnevüket, hanem engedjétek,
hogy Isten igazságos karja ítélje meg őket. – The Youth’s Instructor, 1889. január 13.
Szeptember 19. Csütörtök
Bármilyen természetű bűnről is van szó, nem változtatja meg Istennek azt a
szándékát, hogy a félreértéseket és a személyes sérelmeket rendezni kell. Ha
Krisztus lelkületével négyszemközt beszélünk a hibát elkövetővel, ez gyakran
elmozdítja a nehézségeket. Menj el a vétkezőhöz az Üdvözítő szeretetével és
együttérzésével feltöltekezve, és keresd az ügy megoldását. Érvelj szelíden és
nyugodtan. Ne hagyja el haragos szó ajkadat. Beszélj vele úgy, hogy az jobb belátásra segítse. Emlékezz az Igére: „Tudja meg,
hogy aki bűnöst térít meg az ő tévelygő útjáról, lelket ment meg a halálból, és
sok bűnt elfedez.” (Jak 5:20)
Vigyél a testvérednek olyan balzsamot, amely énjét gyógyítja. Segítsd,
amennyire csak rajtad áll. A gyülekezet békéjének és egységének érdekében
tekintsd ezt kötelességednek, egyszersmind kiváltságnak is. Ha hallgat rád,
barátodnak nyerted meg őt. Az egész menny figyelemmel kíséri azokat a
beszélgetéseket, amelyek így jönnek létre a vétkező és a megbántott testvér
között. Amint a bűnös elfogadja a Krisztus szeretetében megnyilvánuló feddést,
beismeri, hogy helytelenül cselekedett, és bocsánatot kér Istentől és
testvérétől, a menny fénye tölti be a szívét. Ekkor a harc befejeződik, a
bizalom és a barátság helyreáll. A szeretet olaja kioldja a bűn által okozott
fájdalmat. Isten Lelke összeköti a szívet a szívvel, és örömteli ének hangzik a
mennyben az ismét megvalósuló egység láttán.
A keresztény közösségben így újra egyesülők imában fordulnak Istenhez.
Elkötelezik magukat, hogy igazságosak lesznek, szeretni fogják az
irgalmasságot, és alázattal járnak az Atyával, s ezért komoly áldásokban lesz
részük. Ha pedig ismét előfordulna, hogy másokat megbántanak, megvallják majd,
és beismerik bűnüket, és készek a jóvátétel érdekében együtt munkálkodni a
jóban. Ez jelenti Krisztus törvényének betöltését. – Az evangélium szolgái, 499–500. old.
Mikor ahhoz fordulsz, akit hibásnak tartasz, ügyelj, hogy szelíden és
alázatos szívvel szólj. Haragjában ugyanis nem azt teszi az ember, ami Isten
szemében igaz. Lehetetlen másképp jobb belátásra bírni a tévelygőt, mint a
szelídség, gyöngédség és szeretet szellemében. Ügyelj a modorodra. Kerüld el
azt a tekintetet vagy mozdulatot, szót vagy hanghordozást, mely büszkeség- vagy
önelégültségízű. Őrizkedj attól a szótól vagy tekintettől, ami téged
dicsőítene, vagy a te jóságodat és igaz tetteidet helyezné szembe hibáikkal.
Vigyázz, nehogy a legkevésbé is megvető, lehengerlő vagy fennhéjazó légy.
Óvatosan kerüld a harag látszatát is, s bár világosan mondd el, amit akarsz,
mégse tégy szemrehányást, ne vádolj metszőn, ne tüzesítse át szavadat más, mint
az őszinte szeretet. Legfőképp pedig ne legyen benned gyűlölet vagy
rosszakarat, keserűség vagy sértődöttség. A szerető szívből csakis nyájasság és
gyöngédség áradhat. E becses gyümölcsök mégse akadályozzanak meg, hogy a
legkomolyabban szólj, mintha angyalok néznének, s a közelgő ítélet tudatában
beszélnél. Ne feledd, hogy a feddés sikere jórészt attól a lelkülettől függ,
amellyel végzik. Ne hanyagold el a buzgó imát, hogy alázatos szívű lehess, hogy
Isten angyalai menjenek előtted, és ők készítsék elő azok szívét, akiket meg
akarsz közelíteni. Könyörögj, hogy annyira lágyítsák meg a szívedet áldásos
mennyei hatásokkal, hogy igyekezeted eredményes legyen. A jó eredményt ne
magadnak tudd be. Csakis Istent dicsőítsd. Ő maga végezte el az egészet.
Lehet, hogy a bűnös megmentésére fordított minden igyekezeted gyümölcstelen
marad. Elképzelhető, hogy a jóért rosszal fizetnek. Lehet, hogy felbőszülnek
rád, ahelyett, hogy meggyőznéd őket. Mi történjék, ha nem hallgatnak meg, ha
folytatják gonosz útjukat, ami gyakran megesik? Olykor a legenyhébb és
leggyöngédebb intés sem eredményes. Ez esetben az áldás, melyet másnak szántál,
amikor igazán cselekedtél vele – hogy hagyja el bűnét, s tanuljon meg jót tenni
–, a te fejedre száll vissza. Ha a bűnös nem hallgat rád, légy nyájas hozzá, és
bízd őt a mennyei Atyádra. – Bizonyságtételek, II. kötet, 52–54 old.