A SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNYHOZ

Reform - a növekedés és a változás készsége

Augusztus 31. Szombat délután

Minél inkább elmélkedünk Jézus jellemén, szívünk annál inkább vonzódik hozzá szeretetben, és vágyódik olyanná válni, mint Ő, akit szeretünk, és akire tekintve elváltozunk. Ha Krisztus a szívben marad, az egész lényünk átalakul. A lélek templomából kivettetik minden szenny. A testi kívánságok, az alantas szenvedélyek, a tisztátalan gondolatok, a büszkeség, a helytelen érzelmek, a bosszúállás, a kapzsiság és az irigység – mind-mind megállíttatik. Mivel a Megváltóban új teremtéssé váltunk, ezután már gyűlöljük, amit korábban szerettünk. Jézus lelkülete és szeretete szelídíti meg a szívet, hajtja uralma alá a lelket, ad magasztos gondolatokat és vágyódást Isten és a menny iránt. – Signs of the Times, 1888. január 13.

A mennyei tanácsban döntötték el, hogy milyen eszközök bizonyulnak a leghatékonyabbnak Krisztus kegyelmében ahhoz, hogy üdvösséget szerezzenek a léleknek. Nyilvánvaló tehát, hogy ha a bűnös nem vonzódik és nem munkálkodik együtt az égi eszközökkel, úgy ezek nem érik el a céljukat. Ezt a szolgálatot csak egység által lehet véghezvinni. Dolgozzon együtt a mennyei és az emberi, a bűnös pedig hagyatkozzon a kegyelemre, hogy engedelmeskedhessen az Úr Lelke törvényeinek. „Félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez a ti üdvösségeteket; mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a munkálást jó kedvéből.” – Signs of the Times, 1894. január 12.

Szeptember 1. Vasárnap

János, a tanítvány megszerezte ezt a mennyei szeretetet. A Szentlélek hatalma megújította szívét. Krisztus szeretete erejének vetette alá magát, és e szeretet megismerése olyan mély érzéseket keltett a szívében, hogy megváltozott a jelleme. Jézus azonban nem érzelmei miatt szerette Jánost. A Megváltó már azelőtt szerette, mielőtt ő ilyen érzelmeket táplált volna. Az Úr meg nem érdemelt jósága gyújtotta lángra a szeretetet a tanítvány szívében.

János természete telve volt jellemhibákkal. Indulatos emberként azonnal fellobbant, ha támadták. Amikor a szamaritánusok nem akarták elfogadni az Urat, mert azt hitték, hogy Ő inkább a zsidókat részesíti előnyben nemzetükkel szemben, a tanítvány követelte, hogy azonnal büntessenek meg. Megátalkodottságában kész volt a bosszúra, és így szólt a Mesterhez: „Uram, akarod-é, hogy mondjuk, hogy tűz szálljon alá az égből, és eméssze meg ezeket, mint Illés is cselekedett?” Jézus ránézett és válaszolt: „Nem tudjátok, minémű lélek van tibennetek: mert az embernek Fia nem azért jött, hogy elveszítse az emberek lelkét, hanem hogy megtartsa.”

János életét tanulmányozva felfedezzük, hogy téves az a széles körben elterjedt vélemény, miszerint ő alázatos ember volt. Nagy terveket szőtt, hiszen első akart lenni Isten országában. Megfeddte azt az embert, aki Mestere nevében ördögöket űzött ki, mivel nem tartozott a tanítványok közé. Durva jelleme volt, nem volt gyenge és tétovázó, hanem azonnal fellépett, hogy tiszteletet vívjon ki magának. Krisztus az alázatosság és türelem leckéit tanította meg neki. János agresszív viselkedésével szemben Ő odafigyeléssel, nyugodtsággal és hosszútűréssel viseltetett. A tanítvány a Megváltó iskolájának egyik tanulója volt. Miközben láthatóvá vált számára az Úr mennyei jelleme, felfigyelt saját hiányosságaira, és azonnal megalázta magát. Isten Fiának mindennapi életében látott hatalom és türelem, erő és szelídség, magasztosság és alázat szeretettel és hódolattal töltötték meg szívét, ám ő nem csupán egy csodálója volt az Úrnak, hanem próbálta megvalósítani is a mennyei jellemvonásokat. Bosszúálló és becsvágyó természetét Krisztus Lelke átformáló erejének vetette alá. Lelkével a példaképet követte, hogy szelíd és alázatos szívű lehessen, mint Ő. – Signs of the Times, 1888. január 13.

Bosszúálló és kritizáló lelkület jellemezte a szeretett tanítványt. De minden nap Jézus szelídségét és hosszútűrését nézte, amely teljesen ellentétben állt saját agresszív indulataival, és a türelemről és az alázatról szóló tanításokat hallgatta. Kitárta szívét a mennyei befolyás előtt, így nem csupán engedelmes lett, hanem az Üdvözítő szavainak a betöltője is. Énjét elrejtette Krisztusban, és megtanulta a Megváltó igáját hordozni. Számára szertefoszlott a sötétség, és felragyogott az igazi világosság.

Milyen nagy előjogban részesült ő, aki három éven át szoros kapcsolatban állt azzal a mennyei élettel, amelyből áldás és erő áradt! János – sokkal inkább, mint a többi tanítványok – alávetette magát ennek a csodálatos hatalomnak. Ő mondotta: „Az élet megjelent, és láttuk, és tanúbizonyságot teszünk róla, és hirdetjük néktek az örök életet, amely az Atyánál volt, és megjelent nékünk.” „Az Ő teljességéből vettünk mindnyájan kegyelmet is kegyelemért.”

A tanítványnak olyan természete volt, amely vágyódott a szeretetre, a kedvességre és a közösségre. Jézus közelségében élt, mellé ült, az Ő keblére hajtotta fejét. Amint a virág is napfénnyel és harmattal táplálkozik, úgy szívta magába a mennyei világosságot és életet. Szeretettel tekintett Megváltójára, míg egyetlen vágyává nem vált, hogy hasonló legyen Krisztushoz, míg Mesterének jelleme nem tükröződött vissza rajta. – Signs of the Times, 1905. március 8.

Szeptember 2. Hétfő

Ez az átalakulás csak a Krisztusba vetett hit által, Isten bennünk lakozó Lelkének erejével lehetséges. Pál buzdítja is a hívőket: „Félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez a ti üdvösségeteket; mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a munkálást jókedvéből.” (Fil 2:12–13) A keresztény is érzi a bűn csábítását, de állandóan harcol ellene. Itt van szükség Krisztus segítségére. Az emberi gyengeség egyesül a mennyei erővel, és a hívő így kiált: „Hála az Istennek, aki a diadalmat adja nekünk a mi Urunk, Jézus Krisztus által.” (1Kor 15:57)

A Szentírás világosan kinyilatkoztatja, hogy a megszentelődés útján lépésről lépésre lehet előrejutni. Mikor a bűnös a megtérésekor békességet talál Istenben az engesztelő vér útján, még csak ekkor veszi kezdetét a keresztény élet. A hívőnek törekednie kell a „tökéletességre”, és felnőni a „Krisztus teljességével ékeskedő kornak mértékére”. Pál apostol ezt mondja: „Egyet cselekszem, azokat, amelyek hátam mögött vannak, elfelejtvén, azoknak pedig, amelyek előttem vannak, nékik dőlvén, célegyenest igyekszem az Istennek a Krisztus Jézusban onnét felülről való elhívása jutalmára.” (Fil 3:14) Péter pedig elénk tárja azokat a lépcsőfokokat, amelyeken át a bibliai megszentelődés elérhető: „Minden igyekezetetekkel törekedjetek arra, hogy hitetekben mutassatok igaz emberséget, az igaz emberségben ismeretet, az ismeretben önuralmat, az önuralomban állhatatosságot, az állhatatosságban kegyességet, a kegyességben testvéri szeretetet, a testvéri szeretetben pedig minden ember iránti szeretetet… ha ezt teszitek, nem fogtok megbotlani soha.” (2Pt 1:5–10) – A nagy küzdelem, 469–470. old.

„Annakokáért, szerelmeseim, amiképpen mindenkor engedelmeskedtetek, nem úgy, mint az én jelenlétemben csak, hanem most sokkal inkább az én távollétemben, félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez a ti üdvösségeteket; mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a munkálást jókedvéből.” (Fil 2:12–13)

„Félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez a ti üdvösségeteket.” Mit is jelent ez? Az jelenti, hogy ne az emberi erőfeszítésbe és bölcsességbe vessük bizodalmunkat naponta. Vagyis félned kell a hirtelen beszédektől, félned kell saját indulataidtól, attól, hogy a szívedben lévő büszkeség, a világ szeretete és a testi kívánságok elűzhetik azt a drága kegyelmet, amit az Úr Jézus szeretne kiárasztani rád.

A szöveg aláhúzza azt a gondolatot, hogy az emberi munka nem független, nem végezhető Isten nélkül. Teljes mértékben a mennyei Munkás erejétől és kegyelmétől függ. Sokan nem értik meg, és azt állítják, hogy az embernek egyedül és nem a mennyei hatalom segítségével kell kialakítania személyiségét. Ez az elmélet azonban nem egyezik meg az Igével. Mások pedig azt mondják, hogy az ember minden kötelességtől mentes, szabad, hiszen az Úr tesz meg mindent, Ő adja az akaratot és a véghezvitelt is. A szöveg azonban kimondja, hogy az emberi lélek üdvösségéhez szükség van arra, hogy az akaraterőt a mennyei akaratnak vessük alá. (…) Ez a küzdelem – ami akkor kezdődik el, ha az ember elhatározza, hogy aláveti akaratát Istenének – a legnehezebb és a leghevesebb.

Az örök életért vívott harcban része van az embernek is: válaszolnia kell a Szentlélek munkájára. Küzdelemre van szükség, hogy legyőzhessük a sötétség hatalmasságait, és ez a Lélek által érhető el. Ám az ember nem csupán tétlen eszköz, amely üdvösséget nyer, hanem arra hívatott, hogy erejét megfeszítse a halhatatlanságért vívott csatában, amelyhez azonban Isten biztosítja az erőt és a hatékonyságot.

Ezek az emberi cselekedetek, és ezek a Mindenható cselekedetei. (…) E két erő egybefonódásával fog győzni az ember, és nyeri el végül az örök élet koronáját. (…) Állítsa munkába lelki idegrendszerét és izomzatát, hogy sikeres és győzedelmes lehessen, és elnyerhesse az örök lét drága jutalmát. – Our High Calling, 91. old.

Szeptember 3. Kedd

Mikor Péter azt mondta, hogy Urát még a börtönbe és a halálba is követné, akkor azt úgy is értette. Kijelentésének minden egyes szavát komolyan gondolta, de nem ismerte eléggé önmagát. Szívében bűnös elemek is rejtőztek, amelyeket a körülmények élesztettek fel. Ezek a bűnök örök kárhozatba vitték volna, ha Jézus nem mutat rá a veszedelemre. Az Üdvözítő meglátta a tanítványban azt az önszeretetet és az önmagában való bízást, amely még Krisztus iránt érzett érzéseit is felülmúlta.

Sok gyengeség, le nem győzött bűn, lelki nemtörődömség, meg nem szentelt vérmérséklet, gondatlanság az erős kísértésekkel szemben lett nyilvánvalóvá életében. A Megváltó ünnepélyes figyelmeztetése arra szólította fel Pétert, hogy vizsgálja meg a szívét. Már kevésbé kellett bíznia önmagában, és mélyebben kellett hinnie Urában. Ha alázatosan elfogadta volna a Mester figyelmeztetését, a nyáj Pásztorához folyamodhatott volna, hogy tartsa meg őt, az Ő juhát. Mikor a Galileai-tengeren süllyedőfélben volt, így kiáltott fel: „Uram, tarts meg engem!” (Mt 14:30) Ekkor Jézus megragadta Péter kinyújtott kezét.

Ha most is így kiáltott volna hozzá: Uram, ments meg engem önmagamtól!, úgy Krisztus minden bizonnyal meg is tartotta volna. Az apostol azonban úgy érezte, hogy Jézus nem bízott benne, és ez nagyon fájt neki. Péter megbotránkozott, és sértődött ember lett, ezért még inkább megrekedt magabízásában. – Jézus élete, 673–674. old.

Péter nem maradt egyedül csüggedésében. Jézus szeme reménysugarat jelentett a tévelygő tanítvány számára. A következő szavakat olvasta ki e tekintetből: „Péter, sajnálom, hogy ez történt veled. Ha megbánod és megtérsz, én megbocsátok neked.” Miközben lelke mély megaláztatáson ment keresztül, heves küzdelmen a sátáni erőkkel, visszaemlékezett az Üdvözítő szavaira: „De én imádkoztam éretted.” Ezek nagy értéket jelentettek számára.

A tanítvány életének helyreállítása Krisztus gondoskodásának köszönhető. Az ördög semmit sem tehetett Jézus közbenjáró erejével szemben. A Péterért elmondott mennyei ima hangzik el minden megtérő, összetört lélekért. A Szentlélek által Ő a mi Közbenjárónk. Erőért és hatékonyságért könyörög az Atyánál. János így ír erről: „Ha valaki vétkezik, van szószólónk az Atyánál, az igaz Jézus Krisztus.”

Péterhez hasonlóan sokan állítják, hogy Isten parancsolatainak megtartói, mégis legjobb barátjukat gyalázzák és átkozzák, Őt, aki üdvösséget szerezhet. Az Úr azonban visszafogadja azokat, akik korábban magatartásukkal megszégyenítették a Fiút. – The Youth’s Instructor, 1898. december 15.

Ahogyan Jézus Tamással bánt, tanulságot szolgáltat követőinek, amellyel rámutat, hogyan kellene viselkedni mindazokkal, akiknek kétségeik támadnak a vallási igazságokkal kapcsolatosan. A Megváltó nem zúdított vádakat Tamásra és nem is vitatkozott vele, hanem szelíden mutatkozott meg előtte. A tanítvány a lehető leghelytelenebb álláspontot foglalta el azzal, hogy ő maga határozta meg, milyen feltételek mellett hisz, ám Krisztus végtelen szeretete és figyelmessége folytán lebontott minden általa felállított akadályt. A vitatkozásban való kitartás ritkán fogja csökkenteni a hitetlenséget, inkább önvédelmi pozícióba helyezi a kételkedőt, amelyben támogatásra és magyarázatra talál. Az Úr, az irgalmas és szeretetteljes megfeszített Megváltó megmutatkozása sok, valamikor kételkedő ember ajkát a következő, Tamás által kimondott elismerésre fogja késztetni: „Én Uram, én Istenem.” – Pamphlet: Redemtion: or the Resurrection of Christ and His Ascension, 40. old.

Szeptember 4. Szerda

Mennyei Atyánk elfogadja a megtérő tévelygőket. Habár vétkeztek ellene, irgalmában és megbocsátó kegyelmében Ő maga megy a tékozló fiú elé, kifejezi hatalmas örömét, mert gyermeke, akit halottnak hitt minden fiúi érzelem számára, ráébredt bűnösségére, hanyagságára, és visszatért Atyjához, értékelve szeretetét és elismerve elvárásait. Tudta, hogy a fiú a bűn útjára lépett, és most az Ő irgalmára és szeretetére van szüksége, ezért tért meg. Ez a fiú szenvedett. Ráébredt hiányára. Visszatért Atyjához, hiszen csak Ő elégíthette ki nagy szükségét. – Pamphlet 159, 128. old.

A fiatalember bízott édesapja szeretetében, és ez a érzés munkálta az üdvösségét. Egyetlen lenéző tekintet sem akadt, aki nevetett volna boldogtalansága és rongyos ruhái láttán. Atyja levetette saját köntösét, és lesoványodott fia vállára helyezte. A fiú pedig sóhajtozva vallott megtéréséről: „Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened; és nem vagyok immár méltó, hogy a te fiadnak hívattassam!” Az atya pedig keblére ölelte fiát, és haza vitte. Nem szolgája lesz, hanem tiszteletre méltó fia, akit a ház minden szolgája elismer és szolgál.

Az atya így utasította szolgáit: „Hozzátok ki a legszebb ruhát, és adjátok fel rá; és húzzatok gyűrűt a kezére és sarut a lábára! És előhozván a hízott tulkot vágjátok le, és együnk és vigadjunk. Mert ez az én fiam meghalt és feltámadott; elveszett és megtaláltatott. Kezdtek azért vigadni.”

Vad és zűrzavaros ifjúságában a tékozló fiú kegyetlennek és szigorúnak vélte édesapját, ám most milyen más a véleménye róla! A Sátán által elcsábított szív is azt hiszi, hogy Isten durva, és túl nagy elvárásai vannak, törvénye korlátozza az embereket, túl nagy terheket helyez rájuk, így ezektől szabadulni akar. Ám a Krisztus szeretetét felismerő szem megérti, hogy az Úr szeretetteljes és együtt érző. Már nem gondolja, hogy Ő kényúr és irgalmatlan, hanem úgy tekint rá, mint a megtérő fiát megölelni vágyó szülőre. A bűnös a zsoltáríróval együtt felkiált: „Amilyen könyörülő az atya a fiakhoz, olyan könyörülő az Úr az Őt félők iránt.”

Ebben a példázatban egyetlen gúnyos szó sem hangzik el a tékozló fiúról, az apa nem kéri számon gyermeke gonosz cselekedeteit. A fiú érzi, hogy múltját elfeledték, megbocsátották és örökre eltörölték. Hasonlóképpen szól Isten a bűnöshöz: „Eltöröltem álnokságaidat, mint felleget, és mint felhőt bűneidet.” (Ésa 44:22) „Mert megbocsátom az ő bűneiket, és vétkeikről többé meg nem emlékezem.” (Jer 31:34) „Hagyja el a gonosz az ő útját és a bűnös férfiú gondolatait, és térjen az Úrhoz, és könyörül rajta, és a mi Istenünkhöz, mert bővelkedik a megbocsátásban.” (Ésa 55:7) „Azokban a napokban és abban az időben, azt mondja az Úr, kerestetik az Izrael bűne, de nem lesz; a Júda vétkei, de nem találtatnak: mert kegyelmes leszek azokhoz, akiket meghagyok.” (Jer 50:20) – General Conference Bulletin, 1895. december 1.

Szeptember 5. Csütörtök

Jézus így szólt a szenvedőhöz: „Kelj fel, vedd a te nyoszolyádat, és járj!” Nem volt látható jele semmilyen mennyei beavatkozásnak. Nem történt volna meg a csoda, ha a beteg ember azt válaszolta volna: „Ez lehetetlen! Senki sem várhatja el, hogy használjam a végtagjaimat, holott azok már harmincnyolc éve nem engedelmeskednek!” Emberi szemszögből nézve ez hibátlan érvelés lett volna. A szenvedő teret engedhetett volna kételyeinek, és eltékozolhatta volna az Istentől kapott lehetőséget. De nem tette! Egy kételkedő gondolatnak se adott helyet, hanem belekapaszkodott az egyetlen lehetőségbe. Azonnal visszakapta erejét, amint megpróbálta megtenni, amit Krisztus parancsolt neki, és így meggyógyult.

Kedves olvasó, elméd visszahúzó gondolatokkal és kétellyel van tele, mégis meg szeretnéd kapni Isten áldásait? Többé ne vond kérdőre Igéjét, és ne kételkedj ígéreteiben! Hallgass a Megváltó tanácsára, és erőt fogsz nyerni! Ne habozz, mert ha próbálsz vitába szállni Sátánnal, vagy felmérnéd a lehetséges nehézségeket, örökre elveszítheted a nagy lehetőségedet. – Signs of the Times, 1886. július 15.

Az igazság elfogadói olyan hittel rendelkeznek, ami határozott lépésekre készteti őket, és szeretet által munkálkodva tisztítja meg a lelket. Így szentel meg az igazság. Átformáló ereje pedig a jellemben mutatkozik meg. Amint befogadást nyer a lélek belsejébe, már nem a felszínen munkálkodik, a szív nem marad változatlan, nem csak az érzelmek szintjén történik változás, hanem behatol természetünk mélységeibe, és tökéletes összhangba hozza Istennel a teljes emberi lényt. – Review and Herald, 1891. október 6.