SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

Bizonyságtétel és szolgálat: az ébredés gyümölcse

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: Máté 28:19-20; János 6:1-11; 20:21;

        Apostolok cselekedetei 2; 8:26-38; 22:1-14

„Hanem vesztek erőt, minekutána a Szentlélek eljő reátok: és lesztek nékem tanúim úgy Jeruzsálemben, mint az egész Júdeában és Samáriában és a földnek mind végső határáig” (ApCsel 1:8).

Az ébredés célja, hogy szeretettel teljen meg a szívünk Jézus iránt és vágyódjunk mindenkit megismertetni szeretetével. A valódi ébredés hatására a mi szívünket is betölti Isten jóságának, könyörületességének, megbocsátásának és hatalmának érzése. Rabul ejt szeretete és átformál kegyelme, tehát nem hallgathatunk róla.

A „csupán a lelki élményre” összpontosító „ébredés” viszont félrevezető. Ha az ember kritizálja azokat, akik szerinte nem érik el a „szentségnek általa vélt szintjét”, biztosak lehetünk abban, hogy nem mennyei eredetű ébredést tapasztal. Baj van, ha a hangsúly csupán a viselkedés megváltoztatására kerül és nem a szívbéli átalakulásra.

A megváltozott szív magatartásváltozást eredményez. Aki őszinte ébredést tapasztal, nem lehet énközpontú, sem öntelt vagy öntömjénező. Az ébredés mindig önzetlen gondoskodásra késztet. Ha Isten kegyelme megújítja a szívünket, vágyódunk arra, hogy szolgáljuk és segítsük a szükségben lévőket. Az igazi ébredés folyamatosan újult erővel végzett misszióra és szolgálatra sarkall.

Krisztus nem azért alapította egyházát, hogy csak magukkal foglalkozzanak. Búcsúzásakor az egyház küldetéséről beszélt. Azt akarta, hogy népe túllásson saját körein. Azért alapította az egyházat, hogy szeretetének fényét és az üdvösség üzenetét mutassa be a világnak.

Olvassuk el és foglaljuk össze az alábbi szövegeket! Hogyan mutatkozik meg mindegyikben Jézus vágya az egyházat illetően?

Mt 28:19-20 __________________________________________________

Mk 16:15 ____________________________________________________

Lk 24:45-49 __________________________________________________

Jn 20:21 _____________________________________________________

Krisztus mennybemenetele után egyházának kellett bemutatnia szeretetét és kegyelmét a világnak. A tanítványokra küldetést bízott az Úr, át kellett adniuk az üzenetet, végezniük kellett a feladatot. Azt akarta, hogy folytassák a munkát, amit elkezdett.

„Az egyház Isten megbízott képviselője emberek megmentésére. Szolgálatra hívta el és az a küldetése, hogy elvigye az evangéliumot a világra. Isten terve már kezdettől fogva az volt, hogy egyháza az Ő teljességét és hatalmát tükrözze a világnak. Az egyház tagjait Isten a sötétségből hívta ki csodálatos világosságára, hogy bemutassák dicsőségét. Az egyház letéteményese Krisztus kegyelme gazdagságának, és általa mutatja be a ’mennyei fejedelemségek és hatalmasságok előtt’ (Ef 3:10) Isten szeretetének végső és teljes megnyilatkozását” (Ellen G. White: Az apostolok története. 4. kiad. Budapest, 2001, Advent Kiadó. 7. o.).

Az emberiség megváltása Jézus szívügye. Pál apostol írta a fiatal Timóteusnak: a Megváltó „azt akarja, hogy minden ember idvezüljön és az igazság ismeretére eljusson” (1Tim 2:4). Péter apostol hozzáteszi: az Úr „hosszan tűr érettünk, nem akarván, hogy némelyek elvesszenek, hanem hogy mindenki megtérésre jusson” (2Pt 3:9).

Az életünkben mi utal arra, hogy fontos számunkra a misszió? Bizonyítja ezt valami egyáltalán? Mit tudhatunk meg a válaszunkból önmagunkról és arról, amit valóban fontosnak tartunk?

A tanítványok kis csoportja számára reménytelennek tűnhetett a küldetés, hogy az egész világra elvigyék Jézus szeretetének és igazságának üzenetét. A feladat óriási, mérhetetlen volt; valószínűleg elképzelhetetlennek tartották, hogy ez még az ő életükben megtörténjen (mi is érezhetünk hasonlót). Becslések szerint a Római Birodalom népessége az I. században hozzávetőleg 180 millió lehetett. Az apostolok cselekedetei 1. fejezetéből tudjuk, hogy pünkösd napján százhúsz hívő gyűlt össze a felházban, tehát a birodalomban átlagosan 1.4 millió főre jutott egy keresztény. Emberileg elképzelhetetlen volt, amire Jézus parancsot adott, hogy az egész világon hirdessék az evangéliumot.

Olvassuk el Az apostolok cselekedetei 2. fejezetét! A Szentlélek kiárasztása milyen eredménnyel járt az őskeresztény egyházban?

Lélegzetelállító eredményeket láthattak! A keresztény egyház robbanásszerű növekedésnek indult. Tízezrek tértek meg. Jézus szeretetének üzenete a birodalom legtávolabbi részeire is eljutott. Az ifjabb Plinius a mai Törökország északi partvidékén húzódó Bitinia római provinciájának volt a kormányzója. Kr. u. 110 körül írt Traianus császárnak, levelében beszámolt az általa vezetett hivatalos eljárásokról, amelyeknek a keresztények felkutatása és kivégzése volt a célja. „Sokakat, minden korú, társadalmi osztályhoz tartozó embereket, férfiakat és nőket a törvényszék elé idéztek és fognak idézni. Nem csupán a városokba, de a falvakba, még a vidéki területekre is behatolt ennek a babonaságnak a fertőzése” (azaz a kereszténység).

Figyelemreméltó idézet! Kitűnik belőle, hogy alig néhány nemzedék ideje alatt a kereszténység a társadalom csaknem minden szintjét áthatotta, még a távoli provinciákban is. Kilencven évvel később, Kr. u. 200-ban Tertullianus, a kereszténységre áttért római ügyvéd bátor levelet írt a római magisztrátusnak a kereszténység védelmében. Büszkén állította, hogy „minden városnak majdhogynem az összes polgára keresztény.”

Az apostolok története feljegyzi a bizonyságtétel iránt elkötelezett, felélénkült egyház életének eseményeit. A lelki megújulás mindig szenvedélyes bizonyságtételhez vezet; ez következik abból, ha az ember élete átalakul. Jézus így szólt tanítványaihoz: „Kövessetek engem, és azt mívelem, hogy embereket halászszatok” (Mt 4:19). Minél szorosabban járunk Jézussal, annál jobban törődünk azzal, amit Ő fontosnak tart. Csak akkor fordulhat elő, hogy nem nagyon akarunk másoknak is beszélni szeretetéről, ha távolról követjük az Urat, tehát lelki megújulásra van szükségünk.

Csupán a vallási szertartásokban kevés erő van az élet megváltoztatására. A vallási formalizmus lelkileg hidegen hagyja az embereket. Maguk a tantételek nem formálják át a szívet. Az újszövetségi kor bizonyságtétele az evangélium hatására megváltozott életekben gyökerezett. A tanítványok nem szerepet játszottak, nem bizonyos formalitásokat követtek rutinszerűen, a lelkiségük nem mesterkélt volt. Az élő Krisztussal találkoztak, ezért változtak meg, és többé már nem hallgathattak.

A közös tapasztalat milyen fonala figyelhető meg Pál és János életében, páratlan erőt adva bizonyságtételüknek (ApCsel 22:1-14; Fil 3:1-7; 1Jn 1:1-4)?

_____________________________________________________________

Pünkösdkor a tanítványok megváltoztak. Valami történt velük, hogy a Lélek tehessen valamit általuk. A Szentlélek tett valamit értük, hogy tehessen valamit velük; szinte túlcsordult az életükből, másokat is felüdítve.

Jézus ezt így fejezte ki: „Aki hisz énbennem, amint az írás mondotta, élő víznek folyamai ömlenek annak belsejéből” (Jn 7:38). A görögben az itt szereplő „hisz” szó a pisztisz szóból ered. A felszínes hitnél vagy csupán értelmi elfogadásnál jóval többet jelent: sziklaszilárd hitet, rendíthetetlen bizalmat fejez ki. Erős, életet átalakító hit Krisztusban, aki a kereszten feláldozta életét az emberiség bűneiért. Jézus rámutatott, hogy amikor szeretete csillapítja lelki szomjúságunkat, ez a szeretet túlcsordul a szívünkből a környezetünkre.

„Krisztus hűségének megvallása a menny választott eszköze, mellyel bemutathatjuk Őt a világnak. Méltányolnunk kell kegyelmét, melyet a hajdani szent emberek által ismertetett meg, de ennél is hatásosabb saját tapasztalatunkról bizonyságot tenni. Isten tanúi vagyunk, ha isteni erő munkálkodása nyilvánul meg bennünk” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó. 286-287. o.).

Annak a kereszténynek a bizonyságtétele a legerőteljesebb, aki személyesen ismeri Jézust. Semmivel nem helyettesíthető a Jézus szeretetében elmerült szívből természetesen feltörő bizonyságtétel.

Hogyan mutathatjuk be, hogy mit tett értünk Jézus? Hogyan tanulhatunk meg nagyobb meggyőző erővel beszélni róla?

A tevékenység az élet törvényszerű része. Az egészséghez szükséges az állandó testmozgás, a mozgástól erősödik, megélénkül minden szerv, izom és szövet. Az immunrendszerünk is megsínyli, ha elhanyagoljuk a fizikai erőkifejtést; védtelenebbé válunk a betegségekkel szemben.

Valami hasonló történik a lelki életben is, ha a hit nem fejlődik bizonyságtétel által. Pál idézi Jézus szavait: „Jobb adni, mint venni” (ApCsel 20:35), ami lelki téren is igaz. Lelkileg erősödünk, amikor Isten Igéjéről beszélünk. Minél jobban szeretjük Jézust, annál inkább vágyunk rá, hogy szeretetét bemutassuk. És minél többet beszélünk Jézus szeretetéről, annál jobban fogjuk szeretni Őt. A hitünk erősödik, ha beszélünk róla!

Mit tanít a kenyér és a hal megszaporításának jézusi csodája a hit megvallásáról (Jn 6:1-11)?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Hitünk annál inkább gyarapszik, minél többet adunk belőle! A megsokszorozódás törvénye a lelki élet Istentől származó elve. Adj és növekszik, de ha visszatartod, sorvad. Miközben bizonyságot teszünk róla, Jézus növeli hitünket, még akkor is, ha hitünk gyenge. Amint Jézust (az Élet Kenyerét) adjuk a lelkileg éhezőknek, megszaporodik a kezünkben, míg végül több lesz, mint kezdetben volt.

A csoda előtt Jézusnak öt kis árpakenyere és két hala volt. Miután aznap ötezer ember jóllakott, sokkal több lett a maradék, mint amennyi étel kezdetben volt. Tizenkét kosarat töltött meg, amit már nem tudtak megenni!

Jézus világos, félreérthetetlen utasítást adott újszövetségi egyházának: „Ingyen vettétek, ingyen adjátok” (Mt 10:8). A bizonyságtétel az a lágy szellő, ami az ébredés szikráit pünkösdi lánggá szítja. Ha az imádkozásban és a Biblia tanulmányozásában megnyilvánuló ébredést nem kíséri bizonyságtétel és szolgálat, az ébredés lángjai kialszanak és a parázs hamarosan kihűl.

Milyen igaz! Minél többet teszünk bizonyságot, annál inkább növekszik a hitünk. Mi a tapasztalatunk e fontos lelki igazsággal kapcsolatban?

Az apostolok cselekedeteinek lelkesítő története bemutatja az újszövetségi egyház gyors növekedését, amint a felébredt közösség Jézus szeretetéről tesz bizonyságot. Ez az isteni közbelépést rendszeresen tapasztaló egyház története. A bizonyságtevés a korai keresztények életformája volt.

„És mindennap a templomban és házanként nem szűnnek vala meg tanítani és hirdetni Jézust, a Krisztust” (ApCsel 5:42). Még a nehézség is előrevitte az evangélium ügyét. Amikor az üldözés miatt a jeruzsálemi gyülekezet tagjai szétszéledtek, „széjjeljártak, hirdetve az igét” (ApCsel 8:4).

Az apostolok cselekedeteiben az isteni közbelépés egyik legkülönösebb esete Fülöp és az etióp királyi ember története volt.

Olvassuk el a részt, amelyben Fülöp az etióp kincstárnokot tanácsolja ApCsel 8:26-38 verseiben! Mit tanulhatunk ebből a leírásból az ébredést és a bizonyságtételt illetően?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

„Miként Fülöpöt angyal vezette ahhoz, aki a világosságot kereste, s aki kész volt elfogadni az evangéliumot, úgy ma is angyalok vezetik ama munkások lépteit, akik engedik, hogy nyelvüket a Szentlélek megszentelje, szívüket pedig megtisztítsa és nemesítse. A Fülöphöz küldött angyal maga is elvégezhette volna az etiópért a munkát, de Isten művének nem ez az útja. Istennek az a terve, hogy emberek tevékenykedjenek embertársaikért” (Ellen G. White: Az apostolok története. 4. kiad. Budapest, 2001, Advent Kiadó. 74. o.).

Az ébredés három lényeges eleme az ima, az Ige tanulmányozása és a bizonyságtétel. Amikor népe komoly, szívből fakadó imával keresi Istent, amikor elméjüket a Szentírás igazságaival itatják át, amikor lelkesen tesznek bizonyságot szeretetéről és igazságáról, Isten természetfeletti módon közbelép és szokatlan ajtókat is kitár az igazság hirdetői előtt.

Válaszoljunk őszintén! Mit teszünk, ha alkalom adódik a bizonyságtevésre? Szólunk, vagy inkább kifogást keresve hallgatunk? Mit tudhatunk meg a válaszunkból arról, hogy szükségünk van-e ébredésre és reformációra?

„Bölcsességében az Úr az igazságot keresőket kapcsolatba hozza az igazságot ismerő emberekkel. A menny terve az, hogy akik világosságot kaptak, közöljék azokkal, akik még a sötétségben élnek. A bölcsesség nagy forrásából merítő ember az az eszköz és segítő erő, aki által az evangélium az értelmet és a szívet átalakító hatalmát gyakorolja” (Ellen G. White: Az apostolok története. 4. kiad. Budapest, 2001, Advent Kiadó. 90. o.).

„Isten a mi segítségünk nélkül is elérhette volna célját, a bűnösök megmentését, de azért, hogy mi Krisztuséhoz hasonló jellemet fejleszthessünk ki, osztoznunk kell munkájában. Azért, hogy beléphessünk örömébe, hogy áldozata árán üdvözült lelkeket láthassunk, részt kell vennünk a megmentésükért folyó munkában” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó. 111. o.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1) Mi a fő gondolata e heti tanulmányunknak? Vannak olyan dolgok az életünkben, amelyeknek a megváltoztatására kér Isten? Talán a fontossági sorrendünkön kell alakítani? Mire szólít az Úr?

2) Beszélgessünk még arról a lelki igazságról, hogy hitünk annál inkább erősödik, minél többet teszünk bizonyságot. Vajon mi lehet ennek a magyarázata? Miért logikus ez?

3) Milyen gyakran teszünk bizonyságot Jézusról? Ha csak ritkán, akkor nézzük meg, hogy mi lehet az oka! Talán az elutasítástól félünk? Ebben az esetben gondoljunk Jézusra! Milyen gyakran elutasították, de ez Őt nem tántorította el, tehát bennünket se zavarjon! Vagy talán azért nem beszélünk róla, mert nem tudjuk, mit is mondhatnánk? Miért kell hát még szorosabban járni az Úrral?

4) Említettük, hogy önmagukban a vallási szertartások nem formálhatják át az ember szívét. Milyen igaz! Viszont mi a szerepe a szertartásoknak és a hagyománynak a hitünkben és az egyházban? Milyen szempontból lehet fontos a szertartás és a tradíció az ébredésben és a reformációban?

5)  Miért tölt el igazi megelégedettséggel, örömmel, ha Isten felhasznál arra, hogy a mi közreműködésünkkel érjen el embereket?

SZIGETI JENŐ:

DE PROFUNDIS

A mélységből kiáltok hozzád, Uram,

mikor leírva is fáj a szó.

Agyam, mint tépett szivacs, rongyolódik,

s lassan nem merem tudni, vallani,

hogy mi a jó.

De amikor rám emeled

csontig látó szemed,

mégis bimbózni kezd

legbelül a szó.

Hála, hogy a

bikkfa-szívű nép közt

végképp nem hervad le

cserepes ajkunkról a jó.