A SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNYHOZ

A legnagyobb mennyei ajándék (Zakariás)

Június 15. Szombat délután

Izrael által Isten gazdag áldást akart küldeni minden népnek. Népén keresztül kellett volna a világosságnak szétterjednie az egész világon. A pogányokból a romlott szokások kitörölték az Úr ismeretét. Az irgalmas Isten mégsem vonta vissza tőlük az életet. Egyháza által akart alkalmat kínálni a pogányoknak, hogy megismerjék. A népe által megmutatott elvekkel akarta erkölcsi képmását helyreállítani az emberben.

Az Örökkévaló hatalma és irgalma mutatkozott meg akkor is, mikor kivezette Izraelt Egyiptomból. Csodái, amelyekkel megszabadította a szolgaságból, és gondoskodása a pusztai vándorlás alatt nem csak Izrael javát szolgálták. Isten szemléltető oktatást akart adni népe által a környező nemzeteknek. Minden emberi hatalmat és nagyságot felülmúló uralkodóként nyilatkoztatta ki önmagát. A népe érdekében megmutatott jelek és csodák tanúsították, hogy ura a természetnek és a természet imádói közül a legnagyobbaknak is. Az Atya kinyilatkoztatta önmagát a büszke Egyiptomnak. Az utolsó napok eseményei által is hasonlóképpen fogja jelenlétét éreztetni a földön. A nagy VAGYOK tűzzel és fergeteggel, megrázkódtatással és halállal szabadította meg népét. – Krisztus példázatai, 286–287.

Június 16. Vasárnap

Isten azt akarta, hogy dicsérjék és magasztalják népét, Izraelt. Mindent megadott nekik, ami lelkileg a javukat szolgálhatta. Minden lehetőséget megteremtett, hogy jellemük olyanná formálódjék, amellyel Őt képviselhetik.

A törvénye iránti engedelmességük nyomán fakadó jólétüket a világ népei csodálták volna. Aki minden mestermunkához bölcsességet és ügyességet tudott nekik adni, továbbra is tanítani akarta őket, és törvényei iránti engedelmességük jellemüket nemessé és emelkedetté tette volna. Engedelmességük megóvta volna őket a más népeket sújtó betegségektől. Nagyszerű értelmi képességeket kaptak volna. Jólétükkel a menny dicsőségét és hatalmának magasztos voltát kellett volna megmutatniuk. Az Úr papok és fejedelmek birodalmává akarta tenni Izraelt. Mindent megadott nekik ahhoz, hogy a föld legnagyobb népévé legyenek. (…)

A Mindenható megígérte, hogy ha megtartják parancsolatait, a legjobb búzát adja nekik, mézet hoz elő a sziklákból, hosszú élettel ajándékozza meg őket, és megmutatja nekik szabadítását.

Ádám és Éva elvesztették az Édent, mert engedetlenek voltak, és Isten megátkozta az egész földet a bűn miatt. De ha Isten népe követte volna a mennyei útmutatást, földje újra termékeny és szép lett volna. Az Atya maga tanította őket a talaj megművelésére. Együtt kellett volna működniük vele a helyreállítás munkájában. Isten irányítása mellett egész országuk szemléltető oktatást nyújtott volna a lelki igazságokról. Ahogy a föld a természet törvényeit követve feltárja kincseit, úgy kellett volna a népnek az erkölcsi törvénynek való engedelmességükkel az Alkotó jellemvonásait visszatükröznie. Még a pogányok is elismerték volna az élő Isten szolgáinak és imádóinak felsőbbrendűségét. – Krisztus példázatai, 288–289.

Az Örökkévaló azt akarta, hogy Izrael fiai az egész területet, amelyet kijelölt számukra, elfoglalják, és hogy az igaz Isten imádását és szolgálatát megtagadó népeket uralmuktól megfosszák. Jellemének Izrael általi bemutatásával azonban önmagához akarta vonzani az embereket. Népét azzal bízta meg, hogy az evangélium meghívását az egész világra eljuttassák, és az áldozati szolgálat útján Jézust a népek előtt felmagasztalják, hogy mindenki, aki feltekint rá, élhessen. Mindazoknak, akik a kánaánita Ráhábhoz és a moábita Ruthhoz hasonlóan felhagyva a bálványimádással az igaz Istent imádják, Isten választott népével kellett volna egyesülniük. Izraelnek, amint szaporodott, ki kellett volna határait szélesítenie, mígnem birodalma felöleli az egész világot.

Az irgalmas Teremtő a maga uralma alá akart vonni minden népet. Azt akarta, hogy a földet öröm és béke töltse be. Az embert boldogságra teremtette, és hő vágya, hogy szívüket a menny békéjével tölthesse be. Azt szeretné, ha földi családja a nagy mennyei családot szimbolizálná. – Krisztus példázatai, 290.

Június 17. Hétfő

A farizeusoknak le kellett mondaniuk azon próbálkozásukról, amivel csillapítani akarták a nép lelkesedését. Dorgálásaikkal nem tettek egyebet, mint még inkább lendületet adtak a népnek. A világ addig még nem látott ilyen győzedelmes felvonulást, ami nem hasonlított egyetlen dicső katonai parádéhoz sem. Ebben a menetelő tömegben nem voltak rabszolgák a királyi hatalom jelenként. Ám a Megváltó körül ott haladtak szeretetének és erőfeszítéseinek szép trófeái. Azok a foglyok, akiket kimentett Sátán karmaiból, és akik dicsőítették Istent szabadulásukért. Az élen bátran sétáltak a vakok, akik visszakapták látásukat. A valaha néma emberek, akiknek megoldozta a nyelvüket, most hozsánnázva szaladtak a tömegben. A sánták szökdécseltek, ők voltak a leglelkesebbek. Pálmaágakat szaggattak, és az Üdvözítő elé terítették az úton. A tömegben özvegyek és árvák dicsőítették Jézus nevét irgalmas cselekedeteiért. Bélpoklosok, akiket egyetlen szavával gyógyított meg, most tiszta ruháikat terítették elé, és a dicsőség Királyának nevezték Őt. Akiket csodálatos hangjával a halálból költött fel, most mind a tömegben vonultak. Az alázatos állatot pedig, amelyen a Szabadító ült, Lázár vezette, akinek a testét a halálból hozta vissza Jézus. – Redemtion or the Teachings of Christ, the Anointed One, 120–121.

A Megváltó tudta, hogy személyes földi szolgálata végéhez közeledik, és kevesen fogadják el Őt megmentőjüknek. Lelki gyötrelmek és vívódások között imádkozott tanítványaiért. Súlyos próbákat kellett kiállniuk. Népszerű ábrándokból táplálkozó, régen dédelgetett reményeikben a legfájdalmasabb, legmegalázóbb módon kellett csalódniuk. Ahelyett, hogy Dávid trónjára látnák Őt emelkedni, keresztre feszítésének lesznek a tanúi. Ez lesz valójában az igazi koronázás. Azonban ők ezt nem értették meg, s emiatt súlyos kísértések jöttek rájuk, melyekről nehezen ismerték föl, hogy kísértések. Ha a Szentlélek nem világosítja meg értelmüket, nem élesíti felfogásukat, a tanítványok elbuknak. Fájt Jézusnak, hogy országáról alkotott elképzeléseik oly nagy mértékben a világi gazdagodásra, tisztességre korlátozódnak. Az érettük hordozott teher nyomta a szívét, s keserves kínok, könnyek között öntötte ki lelkét esedezésében. – Jézus élete, 379.

Ne csüggedj, ha változnak a körülmények és csalódások érnek, ha nem jön a remélt segítség és erősítés a munkában. Aggodalmaidat tedd le Megváltód lábához. „Kérjetek és adatik néktek.” Tedd a jót, és várd türelemmel, reménységgel és örömmel az isteni ígéret beteljesedését, ami biztosan nem marad el. Krisztus küzdelemmel teljes élete a mi bátorításunkra íratott le. Ő sosem esett el fáradtság miatt, és sohasem csüggedt el. Légy türelmes a próbákban! A türelem drágakincs. Egészséget ad szívednek és elmédnek. Várd, míg az Úr látja, hogy kész vagy befogadni és értékelni a kért áldásokat. Gyakorold a hitet még a nehéz helyzetekben is. „A hit a reménylett dolgoknak valósága és a nem látott dolgokról való meggyőződés.” Hitből születik a reménység.

Önuralomra van szükség ahhoz, hogy alázatosan elfogadd a csalódást. Ám Isten nagyon jól érti szükségleteinket. Minden hozzá küldött őszinte és hittel teli ima választ kap. Ha mindent megtettél, ne engedj a csüggedésnek. Ha látszólag áthidalhatatlan nehézségek tornyosulnak is előtted, akkor jön el az ideje, hogy bízz az Úrban. – Review and Herald, 1912. május 30.

Június 18. Kedd

„Még akik átszegezték is…” Ezek a szavak nem csupán azokra érvényesek, akik Krisztust a keresztre feszítették a Golgotán, hanem azokra is, akik gonosz szavaikkal és tetteikkel ma is keresztre szegezik Őt. Az Úr naponta el kell, hogy tűrje a keresztre feszítés kínjait. Az emberek naponta keresztre feszítik azzal, hogy gyalázzák nevét, és nem hajlandók akaratát cselekedni.

Az Úr azt szeretné, hogy felnőtt emberekké váljunk Jézus Krisztusban. Természetes hajlamainkat vessük alá az Ő kegyelmének, akkor nem fogjuk többé keresztre feszíteni Őt. Üdvözítőnk tökéletes életet élt e földön. Ő a mi példaképünk. Ha ma követjük, és akaratát cselekedjük, akkor az eljövendő életben egy örökkévalóságon át együtt lehetünk. Nézzünk mindig őreá. Az legyen az életcélunk, hogy mindenkor magasztaljuk Krisztust. Ez a nagy cél vezérelte minden idők keresztényeit. Ha ezt követjük, biztosak lehetünk abban, hogy elnyerjük az örök üdvösséget. Ma tanuljuk megismerni Őt, akinek az ismerete békét, örömöt és örök életet jelent. – Signs of the Times, 1903. január 28.

Ne vétkezzünk tovább, hogy gyarapodhasson a kegyelem. Vessünk véget a törvénytelenségnek. Krisztus szeretete, amelyet bebizonyított golgotai végtelen áldozatával, semmihez sem hasonlítható, hiszen őszinte, odaadó és mérhetetlen, amely a bűnös vészhelyzetére válaszként érkezik, és felrázza azon emberek szívét, akik elfogadják Isten szent törvényét. A Golgotáról áradó fényben láthatóvá válik a szent, igaz és jó törvény világossága. Isten Fiának az életébe került a törvénytelenség adóssága, amelyet a bűnös ember okozott. Amikor a vétkezőben tudatosul a bűn gyalázatos volta, amikor bizonyos mértékben megvilágosodik előtte a nagy ár, amit Isten Fia fizetett a megváltásáért, az újabb lehetőségért, akkor szíve szeretettel és hálával telik meg, és őszinte, lelket megtisztító hite életre kel. A hit és a szeretet fellelhető lesz annak lelkében, aki igazán megtér Istenhez. Aki megismeri az Ő szeretetét, mindenkor alázatosan és megtéréssel gondol múltbeli bűneire. Ha ily nagy áldozatot kellett Krisztusnak hoznia, ha annyit kellett szenvednie bűneim miatt, akkor én ne alázzam meg magam és ne bánjam, hogy ennyi szomorúságot okoztam mennyei lelkének? Nem kell félnem újra keresztre feszíteni Őt és újra szégyent szerezni Isten Fiának? Az üdvösséget értékelő lélek folyton a kereszten függő Krisztusra tekint, és szomorúságot érez, de nem önmagáért, hanem mivel bűnt követett el, és megsebezte Isten Fiát. (…) Amikor kellő módon értékeljük az érettünk hozott áldozatot, már nem kérünk kiváltságokat, hogy tovább éljünk a bűnben. Elhagyjuk a bűnt, és kőszívünk meglágyul az Üdvözítő csodálatos szeretete láttán. – Signs of the Times, 1889. október 28.

Június 19. Szerda

Népével való kapcsolatában Krisztus pásztorhoz hasonlít. A bűneset után látta, hogy juhai siralmas állapotba kerülnek, és pusztulásnak teszik ki magukat. Elhagyta Atyja házának szépségeit és dicsőségét, és pásztorrá lett, hogy megmentse tévelygő, pusztulásba rohanó, szerencsétlen nyáját. Kellemes hangjával biztos helyre, az akolba hívta őket, ahol megóvhatja a vadaktól, és védelmet és meleget nyújthat számukra. Meg nem szűnő gondoskodással óvta juhait. Erősítette a gyöngéket, táplálta a betegeket, karjára vette a kisbárányokat, és keblén hordozta azokat. A juhok szeretik Őt. Ő megy előttük, és az Ő hangját követik. „Idegent pedig nem követnek, hanem elfutnak attól: mert nem ismerik az idegenek hangját.” Ezt mondja Krisztus: „Én vagyok a jó pásztor: a jó pásztor életét adja a juhokért. A béres pedig és aki nem pásztor, akinek a juhok nem tulajdonai, látja a farkast jönni, és elhagyja a juhokat, és elfut: és a farkas elragadozza azokat, és elszéleszti a juhokat. A béres pedig azért fut el, mert béres, és nincs gondja a juhokra. Én vagyok a jó pásztor; és ismerem az enyéimet, és engem is ismernek az enyéim.” – Signs of the Times, 1879. május 1.

Keleten az a szokás, hogy a pásztor nevet ad juhainak, és miután az állatok megtanulják a nevüket, válaszolnak a pásztor hívására. A pásztor előttük jár, vezeti őket az akoltól a legelőig. A juhok ismerik a pásztor hangját, és követik őt. Jézus azt mondja magáról, hogy Ő az igazi Pásztor, mert Ő életét adja juhaiért. „Azért szeret engem az Atya, mert én leteszem az én életemet, hogy újra felvegyem azt. Senki sem veszi azt el éntőlem, hanem én teszem le azt magamtól. Van hatalmam letenni azt, és van hatalmam ismét felvenni azt. Ezt a parancsolatot vettem az én Atyámtól.” – Signs of the Times, 1893. november 27.

Jézus a jó Pásztor, aki életét adja juhaiért. Minden lelket, aki elfogadja a megváltást, kiemeli a bűn mocsarából. Ő hordozta bűneinket és fájdalmainkat. Bűnös és szennyes lelkünket vállára veszi, és örömmel viszi a menedékhelyre. Egyetlen lélek sem kerülhetett volna be Krisztus aklába, ha a mennyei Pásztor nem tett volna személyes erőfeszítést az elveszettek megmentésére. Ő azért jött, hogy megmentse az elveszetteket. Minden emberért megkóstolta a halált. Egyetlen juh elvesztése elégséges lett volna ahhoz, hogy elinduljon a keresésére, és visszahozza az akolba. Akkor akiket Krisztus a vállán hozott vissza az akolba, ne dolgozzanak másokért úgy, mint a pásztor az elveszettekért? Éppen ezt várja el Jézus munkatársaitól. Ezzel egy időben tanítványainak beszél a veszélyről, arról a kísértésről, hogy elsők szeretnének lenni Isten országában. Sajnos sokan nem figyelnek erre a fontos leckére. Határozottan elmondja, hogy milyen elvek vezéreljék a keresztény embert az életben: az Isten és embertársak iránti szeretet. – The Youth’s Instructor, 1897. december 30.

Június 20. Csütörtök

Még mindig a földi tevékenységek árnyai és kavarodásai közepette járunk. Mélységesen gondolkozzunk el az eljövendő áldott életről. Hitünk hatoljon át a sötétség minden felhőjén, és szemléljük Őt, aki meghalt a világ bűneiért. Mindenki előtt megnyitotta a Paradicsom kapuit, aki befogadja és hisz benne. Ezeknek erőt ad, hogy Isten fiaivá és leányaivá váljanak. A nagy fájdalmat okozó szenvedések váljanak felvilágosító leckékké, melyek megtanítanak arra, hogy előretörjünk Krisztusban magas hivatásunk jutalma után! Az a gondolat bátorítson minket, hogy a Megváltó nemsokára eljön. Ez a reménység örvendeztesse a szívünket: „Mert még vajmi kevés idő, és aki eljövendő, eljő, és nem késik.” (Zsid 10:37) Áldott a szolga, aki mikor Ura eljön, ébren találja őt.

Hazafelé tartunk. Aki annyira szeretett bennünket, hogy meghalt értünk, várost épít nekünk. Az új Jeruzsálem a pihenőhelyünk. Isten városában nem lesz szomorúság. A bűnök, a jajkiáltás, a széttiport reményeket és eltemetett szeretteinket gyászoló siralom soha többé nem hallatszik. A nehézségek öltözeteit nemsokára felcseréljük a menyegzői ruhákra. Rövidesen tanúi leszünk királyunk koronázásának. Akinek élete Krisztusban van elrejtve, akik e földön a hit nemes harcát harcolták, azok Isten országában a megváltottak dicsőségében fognak ragyogni.

Már nem tart soká, és meglátjuk, akiben örök életünk reménysége összpontosul. Az Ő jelenlétében pedig semminek tűnik majd az élet összes megpróbáltatása és szenvedése.

(Olvassuk el Zsidók 10:35–37. verseit.)

Tekintsetek föl, és szüntelen növeljétek hiteteket. Ez a hit vezessen végig a keskeny ösvényen, Isten kapuin át, túl a széles, határtalan, dicső jövőbe, mely a megváltottaké: „Legyetek azért, atyámfiai, béketűrők az Úrnak eljöveteléig. Ímé, a szántóvető várja a földnek drága gyümölcsét, béketűréssel várja, míg reggeli és estvéli esőt kap. Legyetek ti is béketűrők, és erősítsétek meg szíveteket, mert az Úrnak eljövetele közel van.” (Jak 5:7–8) – Bizonyságtételek, IX. kötet, 287–288.

A megváltottak most hálaénekbe kezdenek, amely sokszorosan visszhangzik a menny boltozatain át: „Az üdvösség a mi Istenünké, aki a király székében ül és a Bárányé!” Az angyalok és szeráfok egyesítik velük hangjukat az Úr imádatában. Mivel a megváltottak látták Sátán hatalmát és rosszindulatát, most tudják, mint még soha azelőtt, hogy Krisztuson kívül semmi más hatalom nem segíthette volna őket győzelemre. Azon fénylő sokaságban nincsen senki, aki saját magának tulajdonítaná üdvösségét, mintha saját ereje és bölcsessége által győzött volna. Egy szót sem szólnak arról, hogy mit tettek vagy mennyit szenvedtek. Minden ének refrénje, minden dicsének alaphangja: „Az üdvösség a mi Istenünké és a Bárányé.” (Jel 7:10) – A megváltás története, 422.

Régóta várjuk Üdvözítőnk eljövetelét. De azért az ígéret cseppet sem bizonytalanabb. Nemsokára megígért otthonunkban leszünk. Ott majd Jézus az Isten trónjától folyóvize mellé vezet, és megmagyarázza a sötétnek tűnt gondviseléseket, melyeken átvezetett, hogy tökéletesítse jellemünket. Ott teljes dicsőségükben meglátjuk a visszaállított Éden szépségeit. A Megváltó lába elé tesszük koronánkat, melyet fejünkre helyezett, és aranyhárfáinkat pengetve megtöltjük a mennyet a trónon ülőnek dicséretével. – Bizonyságtételek, VIII. kötet, 254.

Már virrad ránk az a nap, amikor Isten titkai feltárulnak előttünk, útjait igaznak ismerjük el, nevezetesen, hogy igazság, irgalom és szeretet az Ő trónjának alapzata. Ha földi harcunk véget ér, ha a szentek már otthonukban örvendenek, első énekük Mózesnek, Isten szolgájának éneke lesz. A második pedig a Báránynak éneke, a kegyelem és megváltás hangjai. Ez utóbbi hangosabb, magasztosabb, fennköltebb lesz, az egész mennyországon át visszhangzó. Így énekeljük Isten gondviselését a különböző korszakokkal kapcsolatban, mert immár minden láthatóvá vált, nincsen többé lepel a törvény, a prófécia és az evangélium között. Az egyház történelme e földön és az üdvözült egyház a mennyben a Kálvária keresztje köré csoportosul. Ez a tárgykör, ez az ének (Krisztus minden mindenekben) hangzik dicshimnuszokban tízezerszer tízezer és ezerszer ezer és a megváltottak megszámlálhatatlan seregének ajkáról az egeknek egein át. Mindannyian éneklik Mózesnek és a Báránynak énekét. Új ének, mert addig még sosem hangzott föl a mennyben. – Bizonyságtételek a lelkészeknek, 433.