A SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNYHOZ

A reménység látomásai (Zakariás)

Június 8. Szombat délután

Ahogyan Sátán megvádolta Jósuát és népét, akként tesz minden korszakban az Isten könyörületét és tetszését keresőkkel. Jelenések könyve a „testvérek vádolójának” nevezi őt, „aki éjjel-nappal vádolja őket Istenünk színe előtt”. Ez a küzdelem minden emberért megismétlődik, akit kimentenek a gonosz hatalmából, s akinek nevét bejegyzik a Bárány életkönyvébe. Sohasem fogadnak be valakit Sátán követői közül Isten családjába anélkül, hogy a gonosz ne próbálkozna elkeseredett ellenállással. Az váltja ki az ördög vádjait, hogy ők az Urat keresik; nem mintha gyűlölné a bűnöket, sőt diadalt ül hibás jellemük felett. Csak azért kap hatalmat rajtuk, mert áthágják Isten törvényét. Amiatt sorakoztatja fel vádjait, hogy Jézussal dacoljon. A megváltás tervével Krisztus megtöri az emberi család feletti sátáni hatalmat, és sokakat kiment kezei közül. A lázadás fejedelmének minden gyűlölete és rosszindulata fellobban, ha látja az Üdvözítő fensőbbségének bizonyítékát. Pokoli hatalommal és ravaszsággal ügyködik, hogy kiragadja Isten kezéből a megváltást elfogadókat. – Bizonyságtételek, V. kötet, 470.

Június 9. Vasárnap

E rendelet kiadása előtt a zsidók hónapokon át hitben végezték a munkát. A próféták továbbra is időszerű üzenetekkel segítették őket, melyekkel szemük elé tárták Istennek Izraellel kapcsolatos szándékát. Két hónappal azután, hogy Aggeus utolsó feljegyzett üzenete is elhangzott, Zakariás látomássorozatot kapott az Úr földi művéről. A bizonytalanság és nyugtalanság idején a példázatok és jelképek formájában küldött üzenetek különösen sokat jelentettek azoknak, akik a Teremtő nevében mentek előre. A zsidó vezetők úgy látták, hogy a templom újjáépítésére adott engedélyt rövidesen visszavonják. A jövő nagyon sötétnek tűnt. Isten látta, hogy népét támogatni és bátorítani kell végtelen könyörületének és szeretetének kinyilatkoztatásával. – Próféták és királyok, 579–580.

Az Úr ma ezt mondja gyermekeinek: „Légy bátor… és dolgozzatok, mert én veletek vagyok.” A hívő ember mindig erős segítséget talál a Mindenhatójában. Hogy az Atya hogyan segít, azt nem tudhatjuk, de azt igen, hogy soha nem hagyja cserben a benne bízókat. Ha a hívők ráébrednének, milyen sokszor igazította el az Úr az útjukat, hogy az ellenség ne vihesse véghez velük kapcsolatos szándékát, nem botladoznának siránkozva. Hitükkel Istenre támaszkodnának, és semmilyen próba nem ingatná meg őket. Belátnák, hogy bölcsességüket és képességüket tőle kapták; Ő pedig véghezvihetné általuk, amire őket kívánja felhasználni.

Az Aggeussal küldött kérleléseket és bátorításokat Zakariás is hangoztatta és kiegészítette. A menny elhívta Zakariást, hogy Aggeussal együtt az építési parancs végrehajtására buzdítsa a népet. Zakariás azzal a biztatással kezdte üzenetét, hogy Isten Igéje mindig beteljesedik, és áldást ígér mindazoknak, akik hallgatnak a biztos prófétai beszédre.

Izrael mezői parlagon hevertek, szűkös élelmiszerkészletük pedig rohamosan csökkent. Ellenséges népek vették körülőket, mégis hitben mentek előre, válaszként Isten követeinek hívására, és szorgalmasan dolgoztak a romba dőlt templom helyreállításán. Ez a munka az Alkotóba vetett rendíthetetlen bizalmat igényelte. Amint a nép törekedett a maga részének megcselekvésére, újra megtapasztalta Isten kegyelmét szívében és életében, s egyik üzenetet a másik után kapta Aggeus és Zakariás által. Az üzenetek Isten gazdag jutalmának ígéretét hordozták, hogy valóra váltja annak a templomnak a dicsőségéről szóló jövendölését, melynek falait most építik. Ebben az épületben jelenik meg a népek Reménysége (az emberiség Tanítója és Megváltója), amikor eljön „az időnek teljessége”. – Próféták és királyok, 576–577.

Június 10. Hétfő

„Amikor Pál és Barnabás nagy bátorsággal szólva mondták: Szükséges volt, hogy először néktek hirdettessék az Isten Igéje; de mivelhogy ti megvetitek azt, és nem tartjátok méltónak magatokat az örök életre, ímé, a pogányokhoz fordulunk. Mert így parancsolta nékünk az Úr: Rendeltelek téged világosságul a pogányoknak, hogy légy üdvösségükre a földnek széléig.”

„A pogányok pedig ezeket hallván örvendeztek, és magasztalták az Úrnak Igéjét; és akik csak örök életre választattak, hittek.” Boldogok voltak, hogy Krisztus a gyermekeivé fogadta őket. Hálás szívvel hallgatták és prédikálták az Igét. A hívők az evangéliumi üzenetet buzgón közölték másokkal és így „terjedt pedig az Úrnak Igéje az egész tartományban”.

Már évszázadokkal előbb leírták ihletett írók a pogányok összegyűjtését; azonban kevesen értették meg az ilyen profetikus kijelentéseket. Hóseás így szólt: „De mégis annyi lesz Izrael fiainak száma, mint a tenger fövénye, amely meg nem mérettethetik és meg nem számláltathatik; és lészen, hogy ahol az mondatott nékik: Nem vagytok az én népem, ez mondatik nékik: Élő Istennek fiai!” És ismét: „Bevetem őt magamnak a földbe, és megkegyelmezek… és azt mondom… Én népem vagy te; ő pedig ezt mondja: Én Istenem!” (Hós 1:10; 2:22)

Az Üdvözítő földi tanítói működése alatt megjövendölte az evangélium terjedését a pogányok között. A szőlőhegy munkásairól szóló példázatában kijelentette a megátalkodott zsidóknak: „Annakokáért mondom néktek, hogy elvétetik tőletek az Istennek országa, és olyan népnek adatik, mely megtermi annak gyümölcsét.” (Mt 21:43) Feltámadása után megbízta tanítványait: „Elmenvén azért tanítsatok minden népet” – „hirdessétek az evangéliumot minden teremtésnek”. Senki ne maradjon intelem nélkül. (28:19; Mk 16:15) – Apostolok története, 173–174.

Ha Isten választott népe megmaradt volna a számára kijelölt pozícióban, mint a szent és örök igazság megőrzője, amelyet a pogány világnak hirdetni kell, akkor Jeruzsálem a mai napig talpon maradhatott volna. De Izrael lázadó nemzet volt. Amikor az Úr minden tőle telhetőt megtett, elküldte az Ő egyszülött Fiát is, ők annyira hálátlanok voltak a Szentírásra és Isten erejére vonatkozóan, hogy elutasították az egyetlen segítséget, amely megmenthette volna őket a pusztulástól. „Ez az örökös; jertek, öljük meg őt, és a miénk lesz az örökség” – szóltak egymáshoz.

Az Atya a népek világosságául választotta Izraelt, és próbálta hűségre bírni őket. Ám a nép maga vaknak bizonyult a világosság előtt és süketnek az üzenetek előtt. – Adventista Biblia-kommentár, IV. kötet, 1156.

Isten úgy rendelkezett, hogy mindazok, akik pogányságukkal felhagynak, és Izraellel egyesülni akarnak, részesüljenek a szövetség áldásaiban. Őket e kifejezéssel illették: „a köztetek tartózkodó jövevény” (3Móz 17:12), és kevés kivétellel ez az osztály Izraellel azonos kedvezménynek és kiváltságnak örvendhetett. – Pátriárkák és próféták, 507.

Június 11. Kedd

Zakariás próféta mutatja be a legszemléletesebben Sátán tevékenységét, de Krisztus munkáját is, közbenjárónk hatalmát, amellyel legyőzi népe vádolóját. A próféta Jósuát, a főpapot látja szent látomásban, amint az Úr angyala előtt áll szennyes ruhában, és kegyelemért könyörög nyomorúságában élő népe számára. A kísértő is ott áll, hogy szembeszálljon vele. Mivel az Úr Izraelt választotta, hogy megőrizze Isten ismeretét a világon, ezért nemzeti létük első percétől kezdve az ördög rendkívüli célpontjai voltak, s elpusztításukra törekedett. Amíg a mennynek engedelmeskedtek, nem árthatott nekik. Ezért hatalmának és ravaszságának teljes erejét arra összpontosította, hogy bűnre csábítsa őket. El is buktak a kísértéseiben, áthágták Isten törvényeit. Ezzel azonban elszakították magukat erejük forrásától. Majd magukra hagyatva pogány ellenségeik zsákmányává váltak. Elhurcolták őket Babilonba, ahol hosszú éveken át raboskodtak. Azonban a Mindenható nem hagyta el népét. Prófétái által intésekkel és figyelmeztetésekkel látogatta meg őket. Izrael ráébredt bűneire, és őszinte bűnbánattal fordult Istenhez. Ettől kezdve az Úr bátorító üzeneteket küldött nekik, megígérve, hogy kiszabadítja a fogságból és újra kegyeibe fogadja őket. Ezt akarta Sátán mindenáron megakadályozni. Izrael maradékának egy része már vissza is tért ősei földjére, és a gonosz arra akarta indítani a pogány népeket, hogy teljesen irtsák ki őket.

Miközben Jósua alázatosan könyörög Isten ígéreteinek beteljesedéséért, az ördög arcátlanul ellene fordul. Rámutat a nép bűneire, amelyek miatt nem kellene őket az Úr kegyelmébe visszafogadni. Mint zsákmányára tart rájuk igényt. Követeli, adják a kezébe Izraelt, hogy megsemmisítse. (…)

Az angyal, maga Krisztus, a bűnösök üdvözítője elhallgattatja népe vádolóját: „Dorgáljon meg téged az Úr, te Sátán, dorgáljon meg az Úr, aki magáévá fogadja Jeruzsálemet: avagy nem tűzből kikapott üszök-é ez?” Izrael hosszú ideig volt a nyomorúság kemencéjében, bűneik miatt emésztette őket a láng, amelyet a gonosz szított, de Isten elhatározta, hogy kimenti őket. A könyörületes Megváltó nem hagyta bűnbánó és alázatos népét a pogányok kegyetlen hatalmában. „A megrepedt nádat nem töri el, a pislogó gyertyabelet nem oltja ki.” – Bizonyságtételek, V. kötet, 467–469.

Június 12. Szerda

Ugyanazok a nehézségek, amelyek megakadályozták Isten házának újjáépítését, ugyanazok a nehézséghegyek, mint amelyek feltornyosultak Zorobábel útjában, fognak megjelenni azok előtt, akik napjainkban hűségesek Istenhez és az Ő művéhez. Számos emberi elgondolás dolgozik annak érdekében, hogy Istentől jóvá nem hagyott emberi terveket vigyen véghez. Ám a büszke szavak és a ceremóniák sokasága nem arra vonatkozó jel, hogy az Úr dolgozik népe érdekében. Nem emberi erő dönt ebben a kérdésben. Egy ideig megakadályozhatják Isten munkáját az ellenkezők, ám a munkát ugyanaz a Lélek vezeti ma is, mint hajdanán. „Nem erővel, sem hatalommal, hanem az én Lelkem által, mondja a seregeknek Ura!” Az olajfa ágai maguktól ontják a kis aranycsövecskéken keresztül aranyolajukat. Ezek az olajfaágak a felkentek, akik az egész föld Ura előtt állnak. Általuk jut el a Szentlélek a gyülekezetekbe. Ekképp egyesül a menny a földdel. A mennyei hatalom egyesül a földi értelmes lényekkel. – Review and Herald, 1899. május 16.

A két olajfából az aranyolaj aranycsövecskéken folyt alá a gyertyatartóba, és innen jutott el a mécsesekhez, amelyek megvilágították a szentélyt. Hasonlóan történik az Isten jelenlétében álló felkentekkel is: Szentlelket kapnak azok az emberi lények, akik az Úr szolgálatára szentelik életüket. A két felkent közli Isten népével a mennyei kegyelmet, amely Isten Igéjét a lábak szövétnekévé és az ösvény megvilágítójává teheti.

A templom helyreállítási munkálatai idején Zorobábelre számos teher nehezedett. A korábbi években az ellenség „igyekezett megkötni Júda népének kezét és elrémíteni azt az építéstől... Megakadályozták őket erővel és hatalommal.” Az Úr azonban közbelépett a hűséges építők érdekében, és Zakariás próféta által így szólt Zorobábelhez: „Nem erővel, sem hatalommal, hanem az én lelkemmel, azt mondja a seregeknek Ura. Ki vagy te, te nagy hegy? Lapállyá leszel Zorobábel előtt, és felviszi a csúcskövet, és ilyen kiáltás támad: Áldás, áldás reá!”

Isten népének történelmében a nehézségek látszólag áthatolhatatlan hegycsúcsai tornyosultak azok elé, akik az isteni gondviselés útját járták. Az Úr engedi meg a fejlődés útjában ezeket az akadályokat, mint a hit próbaköveit. Amikor minden oldalról támadás ér, az a legjobb idő, hogy bízzunk Istenben és a Szentlélek erejében. Ne járjunk saját erőnkben bizakodva, hanem az Úr, Izrael Istenének erejében bízzunk. Bolondság emberben bízni, emberi kézre támaszkodni. Jehovára kell hagyatkoznunk, mivel Ő az örök erő forrása. Aki a hit cselekedeteire válaszként vezette szolgáját, Zorobábelt, az eltávolíthatja Sátán minden akadályát a mű előrehaladásának útjából. Kitartó hittel minden nehézséghegy félreállítható az útból. – Review and Herald, 1908. január 16.

Zakariás látomásában a két olajfa Isten előtt áll, és belőlük olaj folyik az aranycsövecskéken át a szentélyben levő edénybe. Ebből kapják a mécsesek az olajat, így fényük állandó és erőteljes. Ilyenek Isten felkentjei is, akik az Úr szeretetének és mennyei erejének teljességét kapják a mennytől, hogy megoszthassák másokkal az örömöt és az életet. Olyan mennyei eszközök ők, akiken át eljut az Örökkévaló szeretete a világba. – The Watchman, 1906. május 15.

Tudjuk, hogy a világító mécsesek nem önmaguk fényét árasztják. Ők nem töltődhetnek fel maguktól. A felkentek az aranyolajat az aranycsövecskékbe töltik. Amikor meg van gyújtva a mennyei tűz, ragyogó világosságot gerjeszt. Szívünk csak akkor áraszthatja mások felé a világosságot, ha élő kapcsolatban áll a menynyel. Csak úgy éghet folyamatosan, ha Jézus szent és önzetlen szeretete táplálja, amely megadatott minden embernek az Ő vére által. Ám ha nem táplálkozunk állandóan az aranyolajból, akkor a láng kialszik. Ha Isten szeretete nem tartós elvként van jelen a szívünkben, akkor fényünk kialszik. – Review and Herald, 1897. szeptember 21.

Június 13. Csütörtök

E megígért áldásból Izraelnek sokat kellett volna kapnia a fogságból való visszatérésük utáni századokban. Isten azt akarta, hogy az egész föld felkészüljön Krisztus első eljövetelére, mint ahogy ma készül második adventjének útja. A megalázó száműzetés éveinek végén az irgalmas Isten Zakariás prófétával ezt az ígéretet küldte népének, Izraelnek: „Visszatérek a Sionra, és Jeruzsálemben fogok lakni. Akkor Jeruzsálemet igaz városnak nevezik, a seregek Urának a hegyét pedig szent hegynek.” Népéről pedig ezt mondta: „Az én népem lesznek, én pedig Istenük leszek, valósággal és igazán.” (Zak 8:3, 8)

Ezek az ígéretek feltételesek voltak. Teljesedésük a nép engedelmességén múlott. A zsidóknak nem lett volna szabad ismét elkövetniük fogságuk előtti bűneiket. „Igazságos ítéletet hozzatok – intette az Úr azokat, akik részt vettek az újjáépítésben –, szeretettel és irgalmasan bánjatok egymással! Az özvegyet és az árvát, a jövevényt és a nyomorultat ne zsákmányoljátok ki, és ne tervezzetek egymás ellen magatokban semmi rosszat!” „Hozzatok igaz és békét szerző ítéletet kapuitokban!” (7:9–10; 8:16)

Gazdag mind a földi, mind a lelki jutalom, amit Isten ígért mindazoknak, akik a gyakorlatban megvalósítják az igazságnak ezeket az alapelveit. „Mert békességben vetnek – nyilatkoztatta ki az Úr –, a szőlő megadja gyümölcsét, a föld megadja termését, az ég megadja harmatát, és mindezeket a megmaradt nép tulajdonává teszem. És bár átkozottak voltatok a népek között, Júda háza és Izrael háza, én megsegítlek benneteket, és áldottak lesztek.” (8:12–13)

A babiloni fogság kigyógyította a zsidókat a faragott képek imádásából. Miután visszatértek földjükre, nagy figyelmet szenteltek a vallásoktatásnak, és gondosan tanulmányozták, amit a törvénykönyv és a próféták az igaz Isten imádásáról írtak. A helyreállított templomban lehetőség nyílt az összes szertartás végzésére. Zorobábel, Ezsdrás és Nehémiás vezetői működése idején a nép ismételten elkötelezte magát Jahve parancsai és rendeletei megtartása mellett. Az azután következő jólét időszaka bőségesen bizonyította: Isten kész elfogadni őket és megbocsátani nekik. Végzetes rövidlátásuk miatt azonban ismételten elfordultak dicsőséges rendeltetésüktől, és önzően kisajátították maguknak, ami sok embernek gyógyulást és lelki megújulást hozott volna. – Próféták és királyok, 703–705.

Az Isten által elvárt böjtben irgalom, jóság és együttérzés rejlik. Nincs benne kapzsiság és tisztességtelenség. A böjtölő ember megbánja és elhagyja az elnyomást. Minden tekintélyét és befolyását a szegények és elnyomottak megsegítése érdekében használja fel. – Review and Herald, 1891. október 13.

Ha nem végzünk irgalmas cselekedeteket, ha nem tanúsítunk igazi szeretetet és kedvességet, ha nem segítünk másokat, és nem szerzünk másoknak áldást minden cselekedetünkkel, nem lehetünk kedvesek Isten előtt. Ám gazdag és bőséges áldások várnak azokra, akik teljesítik keresztény kötelességüket, és Krisztus kedvében járnak, jóságot és szeretetet tanúsítva a megszomorodottak, szegények és szenvedők iránt. – Review and Herald, 1894. február 20.