A SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNYHOZ

Egy megbocsátani kész Isten (Jónás)

Május 4. Szombat délután

Az Atyától kapott irgalom üzenete el kellett jusson minden ember fülébe. Krisztus azért jött, hogy kinyilatkoztassa Isten jellemét. Ő nem csupán az emberiség egy részét választotta, azokat az embereket, akik bizonyos mértékben értékelik Őt. Kegyelme mindenki számára elérhető, és ez a kegyelem végtelen nagy értéket kölcsönöz a léleknek. Az Atyjától kapott hatalma által pedig az Ő ereje végtelenül nagy. Ha nem létezett volna a nagy áldozat, amit az emberért meghozott, akkor teremtényei elvesztek volna bűneikben. Ám Sátán és az ember bukása után Krisztus közbelépett, hogy új lehetőséget kínáljon fel nekünk. Csak Ő kínálhatta fel a megújítás lehetőségét, mivel egyedül Ő volt egyenlő az Atyával, így Jézus vihette véghez a nagy megváltási tervet. Ha Krisztus ily nagy szeretetről tett bizonyságot, akkor azok, akik bizonyságot tesznek a nevéről, tanúsíthatnak-e kizárólagos lelkületet? Krisztus mondotta: „Én vagyok a világ Világossága.” Ő az üdvösség és az élet nagy forrása. – Manuscript Releases, XIII. kötet, 160.

A Megváltó élete olyan vallást alapított, amelyben nincsenek kasztok; olyan vallást, amely közös testvéri kötelékbe von zsidót és pogányt, szabad embert és rabszolgát. Isten előtt nincs különbség. Semmilyen diplomáciai meggondolás nem befolyásolta cselekedeteit. Nem tett különbséget szomszéd és idegen, barát és ellenség között. Az élet vizére szomjúhozó lelkület indította meg a szívét.

Jézus nem mellőzött egyetlen embert sem; mindenkiben értéket látott. Gyógyítását mindenkinek felkínálta. Bármilyen embercsoportban találta magát, időhöz és körülményekhez szabott oktatást adott. Ha látta, hogy valaki semmibe veszi vagy bántalmazza társát, még jobban tudatosult benne, hogy az embernek milyen szüksége van az Ő istenemberi megértésére. Reményt akart ébreszteni a legdurvábbak, a legkevésbé ígéretesek szívében is; arra biztatta őket, hogy ők is feddhetetlenné és ártatlanná válhatnak, olyan jellemre téve szert, amely Isten gyermekeiként hirdetné őket. – A nagy orvos lábnyomán, 25–26.

Május 5. Vasárnap

A kettészakadt Izrael korában az ókor egyik legnagyobb városa az asszír birodalom fővárosa, Ninive volt. A Bábel tornyánál történt szétszóródás után nem sokkal a Tigris folyó termékeny partján alapították meg. Gazdagon virágzott századokon át, s „három nap kellett a bejárásához.” „Nagy város” lett. (Jón 3:3)

Anyagi jóléte idején Ninive elöl járt a bűnözésben és a gonoszságban. Az ihletett Ige „vérontó városként” jellemezte, amely „rablással van tele” (Náh 3:1). Náhum próféta jelképes beszédében kegyetlen, ragadozó oroszlánhoz hasonlította. „Vane, akin nem gázolt át örökös gonoszságod?!” (3:19) – kérdezte.

Bármilyen elvetemültté vált is Ninive, mégsem merült el teljesen a bűnben. Aki „lát minden embert” (Zsolt 33:13), és akinek szeme „minden drágaságot meglát” (Jób 28:10), sok olyan embert vett észre a városban, akik jobbra és nemesebbre vágyakoztak, akik – ha alkalmuk lenne megismerni az élő Istent –, elfordulnának a gonoszságtól, és Őt imádnák. Ezért a bölcs Atya félreérthetetlen módon kinyilatkoztatta nekik önmagát, hogy – ha lehet – bűnbánatra indítsa őket.

Erre a munkára Jónás prófétát, Amittai fiát választotta ki eszközül. Az Úr így szólt hozzá: „Indulj, menj Ninivébe, a nagy városba, és prédikálj ott, mert feljutott hozzám gonoszságának híre!” (Jón 1:2)

Amikor a próféta megbízatásának nehézségeire és látszólagos kivitelezhetetlenségére gondolt, kísértést érzett arra, hogy megkérdőjelezze a küldetés bölcs voltát. Emberileg nézve úgy tűnt, hogy semmilyen eredményt nem érhet el az üzenet e büszke városban. Abban a pillanatban elfelejtette, hogy Isten, akit szolgál, mindentudó és mindenható. Miközben kételkedve tétovázott, Sátán egészen elbátortalanította. Nagy félelem lett úrrá rajta, és „el is indult… hogy Tárziszba meneküljön…” Miután elment Jáfóba, és ott indulásra kész hajót talált, „kifizette az útiköltséget, és hajóra szállt” (1:3). – Próféták és királyok, 265–266.

Bárhol is találtatnál és bármit is tennél, ne feledd: „Te vagy az Isten, aki látsz engem!” Magatartásod egyetlen apró részlete sem kerüli el figyelmét. Útjaidat nem rejtheted el a magasságos Úr elől. Néha szigorú emberi törvényeket is áthágnak anélkül, hogy fény derüljön a bűnös kilétére, és elnyerje büntetését. Ám ez nem történhet meg a menny törvényével kapcsolatosan. Még a legsűrűbb sötétség sem rejtheti le a bűnöst. Talán azt hiszi, hogy egyedül van, ám szíve legrejtettebb titkai is láthatóak a mennyei szemek előtt. Minden tett, szó, gondolat tüzetesen meg van vizsgálva, mintha csak egyetlen emberi lény volna a világegyetemben, és mintha a menny öszszes figyelme csak őrá irányulna. – Signs of the Times, 1884. szeptember 11.

A keresztény világ napjainkban inkább elfogadja az ördög ámításait, mint az Örökkévaló szavát. Sokan elszakadtak Istentől gonosz cselekedeteik miatt, nem tekintenek rá, és nem figyelnek szavaira. A rejtőzködő Ádámhoz hasonlóan ők sem szeretnének találkozni az Úrral. Mi azonban ne kövessük Ádám példáját, mivel ember nem rejtőzhet el Isten elől. Elfordíthatod arcodat, hogy ne lássad Őt, de nincs olyan hely, ahová elbújhatnál előle, mivel számára olyan a sötétség, mint a világosság, és minden rejtett dolgot ismer. – Signs of the Times, 1895. október, 3.

Május 6. Hétfő

Ha Jónás higgadtan gondolkozik első megbízatásakor, akkor megérti, ostoba dolog bárminemű erőfeszítést is tennie a felelősség előli menekülésre. Azonban nem sokáig haladt háborítatlanul eszeveszett menekülése útján. „Az Úr… nagy szelet bocsátott a tengerre. Nagy vihar támadt a tengeren, és már azt hitték, hogy hajótörést szenvednek. Félelem fogta el a hajósokat; mindegyik a maga istenéhez kiáltott, és a hajóban levő holmikat a tengerbe dobták, hogy így könnyebbé tegyék azt. Jónás pedig lement a hajó mélyébe, és ott feküdt mély álomba merülve.” (Jón 1:4–5)

Miközben a tengerészek pogány isteneikhez könyörögtek segítségért, a hajó gazdája végtelen aggodalommal kereste fel Jónást, és így szólt: „Mi van veled, hogy ilyen mélyen alszol? Kelj föl, kiálts Istenedhez! Talán gondol ránk az Isten, és nem veszünk el!” (1:6)

A kötelesség útjáról letérő ember imája azonban nem segített semmit. A tengerészek benyomása az volt, hogy a vihar különös hevessége isteneik haragját jelzi. Végső menedékként a sorsvetést indítványozták, hogy „tudjuk meg, ki miatt ért bennünket ez a veszedelem” – mondták. Sorsot vetettek, és a sors Jónásra esett. Akkor így beszéltek hozzá: „Mondd el nekünk, miért van rajtunk ez a veszedelem! Mi a foglalkozásod, és honnan jössz? Hol a hazád, és melyik népből való vagy?” – Próféták és királyok, 267.

Miközben Jónás szeme előtt lassanként kirajzolódott küldetésének nehézsége és a látszólagos akadályok, kezdte kétségbe vonni elhívatása bölcs voltát. Kételyében elfelejtette, hogy Isten, akinek szolgál, mindentudó és mindenható, és már-már kételkedett abban, hogy egyáltalán útra kellett volna kelnie. Ebben a bizonytalan lelkiállapotába bátortalanította el őt Sátán. Félelmében felkelt, hogy Tárziszba meneküljön. „Lement azért Jáfóba, és talált ott egy hajót, amely ment Tárziszba, és megadván a hajóbért beszállt abba, hogy Tárziszba menne velük az Úr színe elől.” (1:3)

Valóban nagy feladatot helyezett Ura Jónás vállára, hiszen figyelmeztetnie kellett Ninive lakóit, ám aki elküldte őt a munkára, sokkal inkább képes támogatni szolgáját a siker érdekében. Ha kételyek nélkül engedelmeskedett volna, sok keserű tapasztalattól megmenekülhetett volna, és gazdag áldások haszonélvezője lehetett volna. Az Úr azonban nem hagyta el őt a kétely eme órájában, hanem több próbán is átvezette, amellyel újjáéledt bizalma Isten hatalmában, ismételten elhatározta, hogy engedelmes lesz, függetlenül attól, hogy milyen árat kell ezért fizetnie. – Review and Herald, 1913. december 4.

Az anyagi világ az Atya irányítása alatt áll. A természetet uraló törvényeket az egész természet tiszteli. Minden az Alkotó akaratát hirdeti és tölti be. A felhők, az eső, a harmat, a napfény, a záporeső, a szél, a vihar – mind-mind Isten fennhatósága alá tartozik, és feltétel nélkül veti alá magát annak, aki mozgásba állította őket. A kis csíra kihajt a földből, előbb, mint egy kis zöld fűszál, majd kalászba szökken, mígnem teljes kalász lesz belőle. Az Úr munkálkodik eme engedelmes szolgái által, akik akaratát cselekszik. A gyümölcs előbb a virágban látható, és az Úr adja növekedését megfelelő időben, és semmi sem ellenkezik az Ő munkájával. Mindezek nem szállnak szembe az általa felállított renddel. Munkája a természetes világban közelről sincs értékelve és megértve. Ezek a néma prédikátorok fogják megtanítani az embereket, amikor azok készek lesznek rájuk hallgatni. – Manuscript Releases, XVII. kötet, 58.

Május 7. Kedd

Végül Jónás megtanulta, hogy „az Úré a szabadítás” (Zsolt 3:9). „Bizony az Úrban, a mi Istenünkben van Izrael megmaradása!” (Jer 3:23) Az emberek eladták magukat a feddhetetlenség ellenségének, és nem képesek önmagukat megváltani. Csak ha elfogadják Krisztust személyes Megváltójuknak, szabadulhatnak meg az ellenség karmaiból.

Büszkesége arra készteti az embert, hogy ne az Isten által meghatározott úton keresse az üdvösséget. Fontosnak akar látszani, és nem meri elismerni, hogy egyedül Jézus képes teljes üdvösséget szerezni számára. Ám a Megváltóról ezt olvassuk: „Nincsen senkiben másban üdvösség: mert nem is adatott emberek között az ég alatt más név, mely által kellene nékünk megtartatnunk.” „Annakokáért mindenestől fogva hasonlatosnak kellett lennie az atyafiakhoz, hogy könyörülő legyen és hű főpap az Isten előtt való dolgokban, hogy engesztelést szerezzen a nép bűneiért. Mert amennyiben szenvedett, ő maga is megkísértetvén, segíthet azokon, akik megkísértetnek.” Az elesett emberiség érdekében élő Krisztus élete fölé ez van kiírva: „üdvösség”.

A megtéréssel és Isten üdvözítő kegyelmével együtt jár a felszabadítás is. Jónás megmenekült a tenger mélységének veszélyeitől, és a szárazra került. – Review and Herald, 1913. december 4.

Tudom, hogy az emberek nagyon sokat szenvednek amiatt, hogy letértek az Isten által kijelölt útról. A maguk szította tűzön lépdelnek, amelynek biztos következménye a szenvedés, nyugtalanság, szomorúság, ám mindezt elkerülhették volna, ha Isten akaratának vetették volna alá saját akaratukat, és ha megengedték volna, hogy Ő vegye át az irányítást életük felett. Az Úr szükségét érzi, hogy szembeszálljon akaratunkkal, és engedelmességre késztessen.

Függetlenül attól, hogy milyen utat választ számunkra, az az egyedül biztos út. Naponta kisgyerekek módjára vessük alá magunkat neki, és imádkozzunk szemgyógyító írért, hogy felismerhessük a mennyei akarat utasításait, és hogy ne zavarjanak saját elgondolásaink. Istenre tekintsünk hitszemünkkel, kövessük utasításait, és akkor utunkból elhárulnak az akadályok. Így szól az ígéret: „Bölccsé teszlek, és megtanítlak téged az útra, amelyen járj; szememmel tanácsollak téged.” (Zsolt 32:8)

Ha alázatos lelkülettel járulunk Isten elé, és készek vagyunk a tanulásra, és nem előre elkészített terveinket akarjuk érvényesíteni, hanem tanácsot akarunk tőle kérni, engedelmesek akarunk lenni,abban az esetben alkalmunk nyílik kérni ezen ígéret teljesedését minden pillanatban. Talán nem bízunk eléggé magunkban, és arra van szükségünk, hogy saját hajlamainktól megóvjuk magunkat, hogy ne kövessük terveinket és gondolatainkat, hanem járjuk az Úr útjait.

Vezetőnk a mennyei Atyánk, és az Ő irányításának vessük alá magunkat. Mi az Ő családjának tagjai vagyunk. Joggal várja el szolgálatunkat, és ha családjának valamelyik tagja kitart megátalkodottságában, és mindig saját belátása szerint cselekszik, akkor annak lelkülete zavart fog kelteni. Nem kellene saját útjainkat járnunk, hanem haladjunk az isteni úton, az Ő akara tát cselekedve. – Manuscript Releases, 926, 35–36.

Május 8. Szerda

„Lőn az Úrnak szava Jónáshoz másodszor is, mondván: kelj fel, menj Ninivébe, a nagy városba, és hirdesd néki azt a beszédet, amit én parancsolok néked. És felkelt Jónás, és elment Ninivébe az Úr szava szerint.” (Jón 3:1–3)

Amikor megérkezett a nagy városba, azonnal hirdetni kezdte az isteni üzenetet. Felemelt hangon figyelmeztetett: „Még negyven nap és elpusztul Ninive.” Utcáról utcára járt, és megállás nélkül szólta a szörnyű üzenetet.

Isten üzenete nem hiába hangzott el. A figyelmeztetés bejárta a hitetlen város utcáit, szájról szájra terjedt, mígnem mindenki tudomást szerzett a félelmetes döntésről. Isten Lelke arra késztette a tömeget, hogy megrendüljön bűnös volta miatt, és alázatosan megtérjen. (Olvassuk el: 3:5–9. verseit.)

Amikor a királyok, nemesek és egyszerű emberek, kicsik és nagyok „megtértek Jónás prédikálására” (Mt 12:41), és az ég Urához kiáltottak, azzal irgalmasságot nyertek. „Látta Isten az ő cselekedeteiket, hogy megtértek az ő gonosz útjukról: és megbánta az Isten azt a gonoszt, amelyről mondta, hogy végrehajtja rajtuk, és nem hajtotta végre.” Ítéletüket eltávolította az Úr, és Izrael Istenét áldotta és magasztalta a pogány világ. – Review and Herald, 1913. december 11.

Jónás magatartása azt bizonyította, hogy a bűnös városban lakó lelkek számára kevesebbet jelentettek, mint saját hírneve. Attól félt, hogy ezek után hamis prófétának fogják tartani. A megmutatkozó isteni irgalom nem tetszett neki. „Igen rossznak látszott ez Jónás előtt, és megharagudott. Könyörgött azért az Úrhoz, és mondta: Kérlek, Uram! Avagy nem ez volt-é az én mondásom, mikor még az én hazámban voltam? Azért siettem, hogy Tárziszba futnék, mert tudtam, hogy te irgalmas és kegyelmes Isten vagy, nagy türelmű és nagy irgalmasságú és a gonosz miatt is bánkódó.” Jónásnak együtt kellett volna munkálkodnia Istennel az Ő irgalmas cselekedetében, mikor látta, hogy az Úr megszánja a bűnös emberek életét. A próféta azonban eltekintett az emberek jólététől. Még egyszer engedte, hogy az érzelmek uralják, és nem zavartatta magát, hogy olyan sok ember elveszhetett volna csak azért, mert senki sem tanította őket a jó cselekedetekre. Kész volt inkább meghalni, minthogy éljen, és lássa megtisztulva a várost. Elégedetlenségének hangot adva kiáltott fel: „Most azért, Uram, vedd el, kérlek, az én lelkemet éntőlem, mert jobb meghalnom, mintsem élnem!” – Review and Herald, 1906. október 18.

Május 9. Csütörtök

A Mózesnek adott utasításaiban Isten határt szabott a zsidók és a bálványimádó népek közötti társulásnak, közösségnek, ám tanításait helytelenül értelmezték. Ezeknek az volt a céljuk, hogy ne vegyék át a pogány szokásokat. Ám ők arra használták, hogy falat építettek maguk és minden más nép között. A zsidók azt hitték, hogy Jeruzsálem az ő egüket képezi, és szinte féltékenységet éreztek amiatt, hogy Isten irgalmat tanúsít más népek iránt is. – The Southern Work, 1905. március, 28.

Ebben a válsághelyzetben Jónás elsőként kellett volna, hogy örüljön Isten csodálatos kegyelmének, ám ezzel szemben megengedte elméjének, hogy azon gondolkozzon el, mi lesz, ha őt hamis prófétának nézik. Saját hírneve foglalkoztatta, és elfelejtette, hogy a bűnös városban nagyon sok drága lélek él. Látva a niniveiek iránti isteni irgalmat, „igen rossznak látszott ez Jónás előtt, és megharagudott”. „Könyörgött azért az Úrhoz, és mondta: Kérlek, Uram! Avagy nem ez volt-é az én mondásom, mikor még az én hazámban voltam? Azért siettem, hogy Tárziszba futnék, mert tudtam, hogy te irgalmas és kegyelmes Isten vagy, nagy türelmű és nagy irgalmasságú és a gonosz miatt is bánkódó.” (Jón 4:1–2)

Jónásnak együtt kellett volna munkálkodnia Istennel az Ő irgalmas cselekedetében, mikor látta, hogy az Úr megszánta a bűnös emberek életét. Ő azonban eltekintett az emberek jólététől. Még egyszer engedte, hogy az érzelmek uralják, és nem zavartatta magát azért, hogy olyan sok ember elveszhetett volna csak amiatt, mert senki sem tanította őket a jó cselekedetekre. Kész volt inkább meghalni, minthogy éljen, és lássa megtisztulva a várost. Elégedetlenségének hangot adva kiáltott fel: „Most azért, Uram, vedd el, kérlek, az én lelkemet éntőlem, mert jobb meghalnom, mintsem élnem!”

„Az Úr pedig monda: Te szánod a tököt, amelyért nem fáradtál, és amelyet nem neveltél, ami egy éjjel támadt, és más éjjel elveszett: Én pedig ne szánjam Ninivét, a nagy várost, amelyben több van tizenkétszer tízezer embernél, akik nem tudnak különbséget tenni jobb és bal kezük között, és barom is sok van?!” (4:3–11) – Review and Herald, 1913. december, 11.