SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

A sáfárság és környezetünk világa

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: 1Mózes 2:15; 2Mózes 20:8-11; Zsoltár 8; 1Korinthus 3:16; Jelenések 4:11

„És megáldá Isten őket, és monda nékik Isten: Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet és hajtsátok birodalmatok alá; és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain, és a földön csúszómászó mindenféle állatokon” (1Móz 1:28).

„A világ, amelyben élünk, szeretetből fakadó ajándék Istentől, ’aki teremtette a mennyet és a földet, és a tengert és a vizek forrásait’ (Jel 14:7). Szándékosan úgy helyezte el a világban az embert, hogy majd kapcsolatban álljon vele, a többi emberrel és a környezettel. Ezért hetednapi adventistaként a természet védelmét és gondozását Istenünk szolgálata szerves részének tartjuk…

Mivel az emberi szegénység és a környezet állapotának megromlása összefügg egymással, elkötelezzük magunkat minden ember életminőségének javítása mellett. Célul tűzzük ki az erőforrások fenntartható fejlesztését az emberi szükségletek kielégítése mellett…

Kötelezettséget vállalunk arra, hogy Isten teremtett világának sáfáraiként élünk, és hisszük, hogy amikor Isten mindent újjá tesz, teljesen helyreállítja majd a világot” (A Természet Védelme. Kivonat a Hetednapi Adventista Egyház Generál Konferenciájának a környezet világára vonatkozó nyilatkozatából).

1Móz 1:26 értelmében Ádám uralma kiterjedt a földi teremtés egészére – a tengerre, a szárazföldre és a levegőre. Az a gondolat is beletartozik az uralom körébe, hogy az embernek hatalma van a többi teremtmény felett. A természet erőivel kapcsolatban azonban ilyesmi nem hangzik el, csak az élőlényekre vonatkozóan. A szöveg szerint ez az uralom egyetemes jellegű: lényegében Ádám lett a föld uralkodója.

Olvassuk el ismét a 8. zsoltárt! Hogyan fogadta Dávid a megtiszteltetést, amit Isten az embernek adott? Mit jelent az, hogy „dicsőséggel és tisztességgel megkoronáztad”, ha a föld feletti uralomra gondolunk?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

1Móz 2:19 szerint Ádámnak az volt az egyik legelső feladata, hogy el kellett neveznie az állatokat. A bibliai időkben nagy jelentőséget tulajdonítottak a neveknek. A név általában utalt a személyiségre, sőt gyakran a státuszra is. Ádámnak joga volt nevet adni a madaraknak és a szárazföldi állatoknak, tehát ez is megerősítette, hogy uralmat kapott az állatok felett.

Hogyan mutatkozik meg 1Móz 2:15 versében a sáfárság alapelve?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Isten rábízta Ádámra azt a feladatot, hogy viseljen gondot az Édenkertről, őrizze és gondozza. A héber smr gyök általában „védelmezni”, „őrizni” jelentéstartalmat hordoz, és a fordításban is ezt találjuk. Isten ajándéka volt az Édenkert, amit szeretete kifejezéseként Ádámnak adott – akire viszont ezzel felelősséget is ruházott. A teremtés idején kapott uralomnak a felelősség még újabb bizonyítéka volt.

Hogyan hat a környezethez való viszonyulásunkra az, hogy Istent tartjuk Teremtőnknek, vagy konkrétabban az, ahogyan a teremtési történetet értjük? Mennyiben véd ez a felfogás egyrészt attól, hogy vészes közönyt tanúsítsunk a környezet iránt, másrészt pedig attól, hogy fanatikus módon bálványozzuk a természet világát?

„Mert enyém az erdőnek minden vadja, a barmok az ezernyi hegyeken” (Zsolt 50:10). Ebben a versben mi érinti a föld feletti sáfárság gondolatát?

_____________________________________________________________

Milyen szempontból áll éles ellentétben Jel 4:11 gondolata azzal az általános ateista nézettel, ami szerint a természet világának nincs teremtője, csupán véletlenül jött létre?

_____________________________________________________________

Az állatok megteremtése nem véletlenül történt, nem is egy későn jött gondolatnak köszönhető. Isten szándékában állt megteremtésük. Azt akarta, hogy létezzenek. Éppen ennek a gondolatnak kell meghatároznia, hogyan viszonyuljunk hozzájuk (lásd még 2Móz 23:5, 12; Péld 12:9; Lk 14:5)!

Az állatokkal való kegyetlenkedést és a szenvedésük iránti közönyt általában a személyiségzavar jeleként tartják számon. Számos szervezetet hoztak már létre annak biztosításáért, hogy az állatok megfelelő bánásmódban részesüljenek, ami nagyon helyes dolog. Vannak azonban olyanok is, akik a másik végletbe estek. Szerintük az ember lényegében nem értékesebb az állatnál, ezért nem kell másként bánni vele. Ez a gondolatmenet több szempontból is logikusan következik az élet eredetének evolúciós elképzeléséből. Végtére is, ha az állatvilágtól csupán az idő és a véletlen választ el, akkor emberként ugyan miért lennénk bármennyivel is különbek? Egy filozófus az érvelésében odáig is elment, hogy egy csirkének vagy egy halnak több „személyisége” van, mint az anyaméhben fejlődő embriónak vagy akár egy újszülött gyermeknek. Talán mulatunk az efféle elgondoláson, ám ez logikai úton valóban levezethető az ember eredetének ateista, evolucionista nézetéből.

Természetesen a Szentírás nem támaszt alá efféle gondolatokat. Isten tervében az ember különleges státuszt kapott, mást, mint az állatok (lásd 1Móz 3:21; 2Móz 29:38; 3Móz 11:3).

Magunkat egy ateista, evolucionista módon gondolkodó ember helyébe képzelve vezessük le, hogy miért nem kellene másképp viszonyulni az állatokhoz, mint az emberekhez! Vajon az ember korábban kialakított nézete mennyiben határozza meg, hogy végül milyen következtetésre jut? Az iménti példa alapján hogyan látjuk ezt a kérdést?

Amint már megállapítottuk, a sáfárság gondolata szorosan kötődik a teremtés tanához a földünkről való gondviselés összefüggésében. A teremtésről alkotott véleményünk befolyásolja a hozzáállásunkat a természet világához.

Egyesek számára természetes a világ erőforrásainak felhasználása, kizsákmányolása vagy akár kifosztása is, bármilyen mértékig, ami vágyaik és kívánságaik kielégítéséhez szükséges. Mások ezzel szemben imádatuk tárgyának tekintik a környezet világát (lásd Róm 1:25). A bibliai nézet szerint azonban kiegyensúlyozottan kell viszonyulnunk a világhoz, amit az Úr teremtett.

Milyen gondolatot találunk 2Móz 20:8-11 parancsolatában, a sáfárság témáját illetően?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

„A hetedik napot, a szombatot Isten elkülönítette teremtő tettének és a világ megalapításának állandó emlékünnepeként, emlékeztetőjeként. Ezen a napon a hetednapi adventisták megpihennek, így erősítve a Teremtővel és a teremtett világgal való kapcsolat különleges érzését. A szombatünnepléssel is hangsúlyozzuk, hogy milyen fontosnak tartjuk az összhangot az egész környezettel” (A Természet Védelme. Kivonat a Hetednapi Adventista Egyház Generál Konferenciájának a környezet világára vonatkozó nyilatkozatából).

A szombat rámutat arra is, hogy Isten teremtett meg úgy bennünket, mint a világot, amelyben élünk. Ez szüntelen emlékeztet rá, hogy nem tehetünk meg kedvünk szerint mindent sem másokkal, sem a világgal, hiszen nem vagyunk egészében véve függetlenek. A szombat tanításában az is benne foglaltatik, hogy sáfárok vagyunk, a sáfárság pedig bizonyos felelősségekkel jár. Amint e parancsolatból látjuk, a felelősségnek az is része, hogyan bánunk mindazzal és mindazokkal, akik „alattunk” vannak.

Gondolkozzunk el arról, hogyan bánunk az emberekkel, különösen azokkal, akiket magunkhoz képest „alárendelteknek” tartunk! Vajon tiszteletet tanúsítunk irántuk, tisztességgel, jóindulattal viselkedünk velük? Vagy kihasználjuk, hogy bizonyos hatalommal bírunk felettük? Ha ez az utóbbi volna a helyzet, ne feledjük, hogy egy nap majd számot kell adnunk tetteinkről!

A negyedévi tanulmány során már többször utaltunk rá, hogy Isten eredeti teremtése „jó”, sőt „igen jó” volt. Minden és mindenki a Teremtő kezéből került ki, méghozzá tökéletesen. Nem volt rosszullét, betegség vagy halál. Az evolúciós elképzeléssel ellentétben, ami szerint a betegség, rosszullét és a halál pontosan a teremtés folyamatának része, ezek a dolgok csak a bűneset után, a bűn belépését követően jelentek meg. Tehát csakis a teremtési történet hátterén érthetjük meg az egészségre és a gyógyulásra vonatkozó bibliai tanítást.

Mi a felelősségünk Isten előtt a testünkről való gondviselés terén (1Kor 6:19-20)?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Testünket nevezhetnénk agyunk hordozó eszközének. A Szentlélek pedig agyunkon keresztül lép kapcsolatba velünk. Ha szeretnénk kapcsolatban állni Istennel, gondot kell viselnünk testünkről – benne agyunkról is. Amikor testünknek ártunk, lelki és fizikai értelemben egyaránt önmagunkat pusztítjuk. E szövegek szerint az egészség kérdésköre, a testünkről mint „Isten templomáról” való gondviselés valójában örök következményekkel járó erkölcsi kérdés.

Istennel való kapcsolatunknak fontos része egészségünk őrzése. Az egészségünket illetően természetesen bizonyos dolgok kívül esnek a hatókörünkön. Vannak hibás génjeink, egyaránt ki vagyunk téve olyan vegyi anyagoknak vagy ártó hatásoknak, amelyekről igazán nincs is tudomásunk és mindenkit veszélyeztetnek fizikai sérülések is. Ezt Isten jól tudja. Amennyire azonban rajtunk áll, a tőlünk telhető legtöbbet meg kell tennünk egészségünk megőrzéséért, tudva, hogy Isten a saját képére teremtett.

„Aki istenfélőnek mondja magát, ne vegye közömbösen testi egészsége kérdését, ne áltassa magát azzal, hogy a mértéktelenség nem bűn és nem befolyásolja a lelkiséget. A fizikai és az erkölcsi természet között szoros a kapcsolat. A fizikai szokások vagy nemesbítik, vagy lealacsonyítják az erkölcsi tisztaság szintjét… A magasabb rendű és nemesebb képességeket gyengíti minden olyan szokás, ami nem erősíti az emberi szervezet egészséges működését” (Ellen G. White: The Review and Herald. 1881. jan. 25.).

„Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülről való, és a világosságok Atyjától száll alá, akinél nincs változás, vagy változásnak árnyéka” (Jak 1:17). Hogyan segít ez a szöveg meghatározni a sáfárság bibliai koncepciójának alapját?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Hajlamosak vagyunk a sáfárságra csak az anyagiak összefüggésében gondolni, amint azonban e heti tanulmányunkban is láttuk, a sáfárság ennél sokkal szélesebb kört érint. Viszont akár a pénzről, akár környezetvédelmi szempontokról, akár a saját egészségünkről legyen is szó, a helyes sáfárságnak vannak bizonyos alapelvei, amelyek igazából a teremtés tanában gyökereznek, amint azt Mózes első könyvéből megismerhetjük. Végeredményben, mivel Isten a Teremtőnk és mivel mindenünket tőle kaptuk ajándékba, kötelesek vagyunk a ránk bízottakat jó sáfáraiként gondozni.

Hogyan mutatja be Mt 25:14-30 példázata a jó sáfár jutalmát? Mi ennek a példázatnak az üzenete a sáfárság általános elveivel kapcsolatban?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

„Krisztus rábízza szolgáira azt, ’amije’ van, hogy szolgálatában hasznosítsák. Megszabja ’kinek-kinek a maga dolgát’ (Mk 13:34). A menny örökérvényű tervében mindenkinek megvan a maga helye. Mindenkinek együtt kell működnie Krisztussal lelkek megmentésén. Amilyen biztos, hogy a mennyben megvan az a hely, amelyet Isten nekünk készített, olyan biztos az is, hogy a földön van olyan feladat Isten szolgálatában, amelyet személy szerint nekünk kell elvégeznünk” (Ellen G. White: Krisztus példázatai. Budapest, 1983, H. N. Adventista Egyház. 224. o.).

Mit kezdünk a ránk bízott talentumokkal (ne feledjük, hogy minden jó „felülről való, és a világosságok Atyjától száll alá”)? Milyen döntések meghozatala segíthet hozzá, hogy ajándékainkat még jobban tudjuk hasznosítani az Úr művének szolgálatában?

„Krisztus szolgálatra váltotta meg követőit. Urunk azt tanítja, hogy az élet igazi célja a szolgálat. Krisztus maga is szolgált, és minden követőjét a szolgálat törvénye alá rendelte – az Isten és a felebarát szolgálatának törvénye alá. Krisztus ezzel minden addiginál magasztosabb fogalmat adott a világnak az életről. A mások szolgálatára szentelt élettel az ember közösségbe jut Krisztussal. A szolgálat törvénye kapoccsá lesz, amely összeköti az embert Istennel és embertársaival” (Ellen G. White: Krisztus példázatai. Budapest, 1983, H. N. Adventista Egyház. 224. o.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1.  A szekuláris gondolkodásmódot követők között vannak, akik szerint az életet nem annak alapján kell értékelni, hogy emberi élet-e vagy sem, hanem hogy jól telik-e. Ezen az alapon egy fiatal, egészséges csimpánz életét talán értékesebbnek mondanák, mint egy idős, beteg emberét. Olvassuk el például a következő idézetet az ausztrál Peter Singertől, aki érvelésében kifejti, hogy bizonyos esetekben nem lehetne semmivel több joga az embereknek, mint az állatoknak! „Akik az abortusz ellen tiltakoznak, ugyanakkor rendszeresen csirkék, malacok és borjúk holttestéből lakmároznak, távolról sem aggódnak minden élet miatt, és nem is állítanak fel egy részrehajlástól mentes skálát a szóban forgó élet minősége alapján. Elfogultan csak saját fajunk tagjainak az életével törődnek. Ha tisztességgel összehasonlítanánk az erkölcsi értelemben számottevő jellemzőket, mint pl. a racionalitást, az öntudatot, a tudatosságot, az önállóságot, az örömet, a fájdalmat stb., egy borjú, egy malac, de még a sokat gúnyolt csirke is jóval megelőzné a méhen belül fejlődő embriót, minden stádiumban. Viszont egy három hónaposnál fiatalabb embriónál még egy hal is több jelét mutatná a tudatosságnak” (Peter Singer: Writings on an Ethical Life. New York, 2000, The Ecco Press. 156. o.). Singer természetesen az evolúció híve, tehát szerinte valójában nincs minőségi különbség köztünk és az állatok között. Mi csupán valamennyire másként fejlődtünk, ez minden. Alapvetően mi a helytelen ebben a képben? Keresztényként hogyan reagáljunk az efféle gondolatra?

2. Olvassuk el ismét a szombati részben található idézetet! Hogyan kapcsolódik össze ebben is Mózes első könyvének teremtési leírása a környezet kérdésével? A teremtéshit miként véd a szélsőséges nézetektől?

TÚRMEZEI ERZSÉBET:

MENEDÉK A VIHARBAN

A fák tövén

azért szelídül szellővé a szél,

mert erejét már felfogták a fák.

Ezt a védelmet keresi

minden odarejtőző kis virág.

De érzi, hogy vihar van.

Együtt szenved a fákkal a viharban:

mert ami szelíd fuvalom a fának,

vihar az ibolyának.

Így rejtőzünk a keresztfa tövén.

– Isten rendelte örök menedékül. –

Ott minden vihar fuvalommá békül,

mert fölfog villámot, szelet,

s kiterjeszti két védelmező karját

az életünk felett.