SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

A Krisztusban meghaltak

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: János 5:28-29; Apostolok cselekedetei 17:3; 1Korinthus 15:20-23, 51-58; 1Thesszalonika 4:13-18; Jelenések 20:4-6

„Mert maga az Úr riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az égből: és feltámadnak először akik meghaltak volt a Krisztusban” (1Thessz 4:16).

KULCSGONDOLAT: Pál itt a thesszalonikai hívőknek (és nekünk) nagyszerű reménységet ad a jövőre nézve: Krisztus második adventjének ígéretét.

A héten tárgyalt szakaszban (1Thessz 4:13-18) Pál a thesszalonikaiak között elterjedt teológiai félreértésre reagált. Nem tudjuk egészen pontosan, miben állt a tévedésük, de annyi biztos, hogy azoknak a sorsa nyomasztott többeket, akik Jézus visszajövetele előtt meghalnak. Úgy tűnik, az jelentett gondot, hogy elképzelésük szerint más helyzetbe kerülnek, akik Jézus viszszatérése előtt meghalnak, mint akik életben lesznek akkor. A héten annak járunk utána, hogy mi tudható a körülményekről, amelyek 1Thessz 4:13-18 szakaszának megírására késztették Pált. Ebben a részben nemcsak az I. században lábra kapott tévedéseket igazítja helyre az apostol, hanem egyben olyan szilárd talajt vet, amelyen a XXI. század keresztényei is bizton megállhatnak. „Mert semmit sem cselekszik az én Uram, az Úr, míg meg nem jelenti titkát az ő szolgáinak, a prófétáknak” (Ám 3:7). Pál apostol prófétai szolgálata által pedig csodálatos igazságokat fedett fel előttünk az Úr a második advent természetével kapcsolatban. E versek tanulmányozása közben imádkozva mélyedjünk el az ebben a szakaszban található, felbecsülhetetlen értékű reménységben!

Soroljuk fel, hogy hány utalást találunk 1Thessz 4:13-18 szakaszában a thesszalonikai gyülekezetben jelentkező hamis hiedelmekre, amelyek szükségtelen szomorúságot okoztak!

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Pál korában különféle nézetek terjedtek el a végidőre vonatkozóan a judaizmus berkein belül. Ezek egyike szűrődött be a thesszalonikai gyülekezetbe. Egészen biztosan nem tudjuk, mi, de úgy tűnik, az a gondolat lehetett, hogy noha Isten minden hűséges gyermeke részesedik az „eljövendő világban”, a mennybe mégis csak azok vitetnek fel, akik életben lesznek a végidőben. Akik előbb meghalnak, feltámadnak ugyan, de a földön maradnak.

E hitrendszer szerint óriási hátrányt szenved, aki a vég előtt meghal, továbbá a mennybe kerülők, ill. a földön maradottak elszakadnak egymástól. Ha a thesszalonikai hívők, akiknek Pál írt, életben maradnak az utolsó időig, a mennybe mehetnek Jézus második adventjekor, csakhogy a földön kell hagyniuk elhunyt szeretteiket (lásd 1Thessz 4:13-14).

Éppen ezért nem meglepő, hogy Pál 1Thessz 4:13-18 szakaszát a gyülekezet tudatlanságára tett megjegyzéssel kezdi, és nem így: „Mert igen jól tudjátok ti magatok”, amit máshol olvashatunk (1Thessz 5:2; vö. 4:2). A második adventre vonatkozó próféciát illetően a gyülekezet fontos dolgokról nem tudott, valamint bizonyos tanításokat el kellett felejteniük.

Nem feledkezhetünk meg arról, hogy a próféciát Isten nem az időre és a végidő eseményeire vonatkozó kíváncsiságunk kielégítéséért adta. A próféciának etikai és erkölcsi célja van. Istennek az a terve vele, hogy megtanítson a helyes életre, bátorítást és célt találjunk általa, különösen szenvedések és veszteségek közepette. A helyesen értelmezett bibliai próféciákban olyan erő van, ami életeket változtat meg. Más szóval, fontos adventistaként hinni (azaz hinni a Biblia próféciájában), de még fontosabb adventistaként élni.

Mit jelent „adventistaként élni”? Beszélgessünk erről szombaton a csoportban!

1Thessz 4:13 szerint mi volt Pál célja a 13-18. versek megírásával? Miért olyan fontos számunkra is ez a szöveg?

Miért szomorkodtak a thesszalonikai hívők úgy, mint akiknek nincs reménységük? Ennek egyik fő tényezője valószínűleg az lehetett, hogy Pál csak rövid időt tölthetett velük. Tudjuk, hogy az apostol beszélt Jézus haláláról és feltámadásáról (ApCsel 17:3). Annak is van nyoma, hogy szót ejtett a végső eseményekről, még ha tanításait bizonyos fokig félre is értették. Viszont arra nem lehetett elég ideje, hogy a hívők feltámadásával kapcsolatos kérdéseket tisztázza. Ehhez még hozzá kell tenni, hogy pogány háttérből jöttek a legtöbben azok közül, akiknek Pál a levelét írta (1Thessz 1:9). Noha a korabeli misztériumvallások festettek bizonyos képet a túlvilágról, a pogányok többsége nem remélt életet a halál után. Ennek ékes példája egy II. századból származó levél: „Irene Taonnophrisnek és Philonak, vigasztalásul. Éppen annyira szomorkodom és sírok az eltávozott miatt, amennyit sírtam Didymas miatt. Megtettünk mindent, amit csak lehetett, én is és az enyémek, Epaphroditus és Thermuthion és Philion és Apollonius és Plantas. Viszont ilyen dolgok ellen az ember semmit nem tehet. Ezért vigasztaljátok egymást! Isten veletek” (idézi Adolf Deissmann: Light From the Ancient East. New York, 1927, George H. Doran Company. 176. o.).

Kifejezetten érdekes, hogy ez, a fiát elvesztett édesanyának szóló levél éppen olyan szavakkal zárul, mint 1Thessz 4:18, csak homlokegyenest ellenkező töltettel. Vigasztaljátok egymást, még ha nincs is semmi remény? Gyakorlatilag ezt mondja a levél írója. Mennyire ellentétes ez azzal, amiről Pál ír a thesszalonikai hívőknek! Az apostol célját röviden bemutatják a szakasz elején és végén található, szembenálló kifejezések. Pál azért ír, hogy a hívők ne szomorkodjanak úgy, mint akiknek nincs reménységük (1Thessz 4:13). Azt akarja, hogy a második advent igazsága legyen az a nagyszerű indok, amivel a veszteségek idején vigasztalhatják egymást (1Thessz 4:18).

Valaki így fogalmazott: „Hosszú távon úgyis mindannyian halottak vagyunk.” Kizárólag emberileg ez igaz is. Bibliai nézőpontból azonban e felfogás igencsak rövidlátó. Hosszú távon milyen reménységet találunk Jézusban, amihez semmi nem fogható? Hogyan tanulhatunk meg már most ebben vigasztalódni?

Minek a reményéről ír Pál 1Thessz 4:14 versében a meghaltakra nézve?

_____________________________________________________________

A 14. versben Pál megoldást kínál a reménytelen szomorúság problémájára. Az eredeti nyelven a meghalt hívőkről úgy ír, mint akik „elaludtak Jézus által”. Az újszövetségi időkben gyakran használták az elalvás hasonlatát a halál érzékeltetésére, de az volt a megszokott kifejezés, hogy „elaludt Jézusban” vagy „Krisztusban”. Jó példa erre a 16. versben: „akik meghaltak volt a Krisztusban”.

A második dolog a szöveggel kapcsolatban az a gondolat, hogy Isten „előhozza… ővele együtt” azokat, akik meghaltak. Egyesek értelmezése szerint ez a kifejezés azt jelenti, hogy a Krisztusban meghaltak (és akik a feltételezéseik szerint a mennybe mentek halálukkor), Jézus visszajövetelekor vele együtt térnek vissza. Ez a magyarázat azonban ellentmond Pál tanításának a 16. versben, miszerint a halottak feltámadása a második adventkor történik, nem előbb.

Hogyan segít megérteni 1Thessz 4:14 lényegét 1Kor 15:20-23, 51-58 szakasza?

Megtudhatjuk, mit mond az apostol, ha alaposan odafigyelünk szavai lényegére. Párhuzamot von Jézus halála és feltámadása, valamint a hívők halála és feltámadása között. Számára Jézus feltámadása a garancia arra, hogy a második adventkor minden hívő fel fog támadni (lásd még 1Kor 15:20-23). Pál teológiája következetes. „Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott” (1Thessz 4:14), hinnünk kell azoknak a feltámadásában is, akik Jézus igaz követőiként haltak meg.

Tehát Pál a „Jézus által” kifejezést éppen úgy használja, mint a 16. versben azt, hogy „Krisztusban”. Azt akarta elmondani a thesszalonikaiaknak, hogy meghalt testvéreik nem maradnak a földön, amikor az élő hívők a mennybe emelkednek. Mindenki együtt megy a mennybe (lásd még Jn 14:1-3). Isten nem „hozza” le a földre a feltámadt keresztényeket Jézus eljövetelekor, hanem „előhozza” őket a sírból, és az életben lévő hívőkkel együtt viszi a mennybe. Jézus feltámadása megelőzte mennybemenetelét, és így lesz ez hűséges követőivel is.

1Thessz 4:13 –5:11 szakaszában Pál Jézus földi tanításaira épít. Egy tucatnál is több párhuzam található e végidőre vonatkozó szakaszok és Jézus mondásai között, amelyeket Máté, Márk és Lukács jegyzett le. Amikor viszont 1Thessz 4:15-ben Pál így fogalmaz: „azt mondjuk néktek az Úr szavával”, Jézusnak olyan tanítására utal, ami nem került bele a négy evangélium egyikébe sem, de az apostol megőrizte számunkra (másik egyértelmű példa ApCsel 20:35 verse).

Olvassuk el 1Thessz 4:15-16 verseit! Pál szerint mi történik Krisztus viszszatérésekor? Lásd még Mt 24:31; Jn 5:28-29; ApCsel 1:9-11; Jel 1:7!

Jézus második adventje zajos esemény lesz. Az arkangyal parancsoló kiáltása és Isten harsonájának hangja kíséri. Mindenki látja és hallja majd (lásd Mt 24:31; Jn 5:28-29; ApCsel 1:9-11; Jel 1:7).

Pál számára azonban itt a kulcspont az események sorrendje Jézus eljövetele idején. A thesszalonikaiak abban kezdtek hinni, hogy aki meghal Jézus viszszajövetele előtt, az hátrányban lesz az egész örökkévalóságban, fizikailag valószínűleg örökre elszakad azoktól, akik a második advent idejéig élnek.

Ebben a részben Pál biztosítja a thesszalonikaiakat, hogy az élő hívők nem előzik meg a halottakat, tehát nem élveznek előnyt velük szemben. Először a Krisztusban meghaltak támadnak fel (lásd Jel 20:4-6). Erre még azelőtt kerül sor, hogy az élők felemeltetnek a levegőbe Jézussal találkozni (1Thessz 4:17). A meghalt igazak feltámadnak és halhatatlanságot kapnak azokkal együtt, aki Jézus visszajövetelekor még élnek. Ez a szakasz nem azt tanítja, hogy a hívők halálukkor a mennybe jutnak. Ha Pál azt tanította volna a thesszalonikai hívőknek, hogy a szeretteik már a mennyben vannak, akkor vajon miért szomorkodtak? Vajon miért nem arról beszélt nekik egyszerűen? Ehelyett azzal a tudattal vigasztalta őket, hogy a feltámadáskor újból találkoznak majd szeretteikkel.

Gondolatban idézzük fel, hogy mi minden történik Krisztus második adventjekor! Jézus eljön az ég felhőiben, mindenki meglátja, a halottak életre kelnek, az élők halhatatlanságot nyernek és mindenki együtt megy a mennybe. Ez egyrészt felfoghatatlan, ellentétes minden ismeretünkkel, a tapasztalattal és a tudomány tanításaival, mégis éppen ebben kell hinnünk, máskülönben semmi reményünk nincs. Ha egy ilyen kérdésben bízhatunk az Úrban, ugyan miért ne bízhatnánk benne azokban a „kisebb” dolgokban, amelyekkel éppen most küzdünk?

Olvassuk el 1Thessz 4:13, 17-18 verseit! Mi a végső célja ennek a résznek Jézus második adventjével kapcsolatban?

Amint az előzőekben már megállapítottuk, a próféciának nem az a célja, hogy a jövőre vonatkozó kíváncsiságunkat kielégítse, hanem arra tanít, hogyan éljünk ma. Pál szemében a végső események sorrendje gyakorlati jelentőséggel bír a keresztények hétköznapi életében. A prófécia értéke azzal arányos, amilyen mértékben hat a kapcsolatunkra Istennel és az emberekkel. Ebben az esetben Pál az utolsó idő eseményeivel kívánta vigasztalni azokat, akik elvesztették szeretteiket.

1Thessz 4:16-17 versei mely fontos részeit érintik a második adventtel kapcsolatos bibliai tanításnak? Lásd még Mt 24:31; Jn 14:1-3; ApCsel 1:9-11!

Ebben a szövegben az áll, hogy a hívők felemeltetnek a levegőbe Jézussal találkozni, majd örökké élnek vele. Az apostol mondandójának az a fő témája, hogy újból találkozunk egymással és együtt lehetünk Jézussal. A szakasz hallgat arról, hogy a levegőben történő találkozás után hová mennek a megváltottak. Pál egyértelműen nem azt mondja, hogy a második adventkor Jézus és a hívők leszállnak a mennyből a földre és ott uralkodnak majd. Valójában a nevezett szakaszban a szentek csakis felfelé tartanak. Először a meghalt hívők támadnak fel a sírból, majd az akkor életben lévő hívőkkel együtt felemeltetnek, hogy a levegőben találkozzanak Urukkal. Pál további információt közöl 1Kor 15:23-24 verseiben. Itt erős párhuzamot von Jézus és a „Krisztusban” lévők tapasztalatai között. Jézus feltámadt és a mennybe ment mint „első zsenge”. Arra céloz, hogy aki hozzá tartozik, azzal is hasonló történik. Pál írásaiból nem derül ki világosan, hogy hová tartanak a szentek éppen akkor, de Jn 14:1-3 szakaszából megtudjuk. Amikor Jézus eljön, magával viszi tanítványait oda, ahonnan érkezik (a mennybe), hogy vele legyenek. Nem marad velük ott, ahol ők vannak (a földön). Ezért vallják az adventisták, hogy a Jézus visszajövetele utáni ezer év során (Jel 20:4-6) a feltámadott igazak Jézussal lesznek a mennyben, a gonoszok halottak lesznek, így Sátán magára marad a földön, mert senki nem lesz, akit megkísérthetne vagy bánthatna. A hűségesek csak azután térnek vissza a földre lakni, miután a millennium minden eseménye lezajlott (2Pt 3:13; Jel 3:12).

Gondoljunk bele, hogy mennyire „nem e világi” a legfőbb reménységünk! Hogyan is lehetne másként? Végtére is, hosszú távon vajon milyen reménységet kínálhat a világ? Hogyan tanulhatjuk meg, hogy ne engedjük magunkat teljesen lekötni azzal, ami semmi reményt nem nyújt?

„Sokan úgy magyarázzák e részt, hogy Krisztus az alvókat magával hozza a mennyből, de Pál úgy értette, hogy amiként Krisztus feltámadt halottaiból, úgy az Isten az elaludt szenteket előhívja sírjukból és magával viszi a mennybe” (Ellen G. White: Az apostolok története. 4. kiad. Budapest, 2001, Advent Kiadó. 171-172. o.).

„A thesszalonikaiak örömmel fogadták azt a gondolatot, hogy újrajövetelekor Krisztus az élő hűségeseket elváltoztatja és magához veszi. Nagy gonddal óvták barátaik életét, nehogy meghaljanak és elveszítsék azt az áldást, amelyben Uruk eljövetelekor részesülni reméltek. De a halál szeretteik közül egyiket a másik után ragadta el. Aggódva tekintettek haldokló szeretteik arcára, mert nem remélték, hogy az eljövendő életben találkoznak.

Amikor elolvasták Pál levelét, amely a halottak valóságos állapotát tárta fel, az nagy örömet és vigasztalást hozott a gyülekezeteknek. Pál rámutatott arra, hogy amikor Krisztus eljön, az élők nem előzik meg Uruknál azokat, akik elaludtak Jézusban” (i. m. 171. o.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1)  A csoportban beszélgessünk arról, hogy mit jelent „adventistaként élni”! A sajátságos hitelveinket illetően minek kell megmutatkoznia jellegzetes életformánkban?

2)  Gondoljunk az emberiség bűnbeesésére, a megváltási tervre és az örök élet ígéretére! Mit tett Jézus, ami annak reményét, ígéretét adja, hogy a halál nem örök? Mi okunk van bízni abban, amit Jézus értünk tett? Feltámadása miatt miért reménykedhetünk mi is a feltámadásban, ha még visszatérte előtt meg is halnánk? Milyen vigaszt találunk a megváltási tervben, főként amikor a halált annyira véglegesnek, visszafordíthatatlannak, kérlelhetetlennek érezzük?

3)  A csoportban olvassuk el együtt az alapigét, majd pedig beszéljük meg, mit jelent, milyen érzéseket kelt bennünk, milyen reményt és ígéretet találunk benne!

ÖSSZEFOGLALÁS: Az e heti szakaszban Pál számos félreértést igazít helyre a halottak állapotával és Jézus második adventjével kapcsolatban. Amikor Jézus visszatér, először a Krisztusban meghaltak támadnak fel, majd pedig minden hívő együtt emelkedik fel a levegőbe Jézussal találkozni. A hívőket vigasztalja a tudat, hogy csak átmeneti időre kell elválniuk szeretteiktől!

GYENGÉD, SZERETETTELJES, EGYÜTT ÉRZŐ

„De te Uram, könyörülő és irgalmas Isten vagy, késedelmes a haragra, nagy kegyelmű és igazságú” (Zsolt 86:15)!

„Isten elrendelte… hogy a nagy szomorúságban gyengéden és szeretettel vigasztaljuk egymást. Senki nem élhet-halhat önmagának. Az élet és a halál minden embert érinti… Isten annak kötelességét bízta eszközeire, az emberekre, hogy finom, gyengéd, könyörületes szeretetükkel bemutassák jellemét, tanúsítsák kegyelmét, bölcsességét és jóindulatát…

Jézust… mindig megindította az emberi szenvedés. A mi szívünket Szentlelkének kell meglágyítania és elfoglalnia ahhoz, hogy mi is hozzá hasonlóvá váljunk… Mindenütt vannak a halál szélén álló emberek, éppen ezért igen fontos, hogy krisztusi könyörületességre tegyünk szert, nehogy türelmetlenségünkkel és az együttérzésre való hajlam hiányával bárkiben is az ellenszegülést erősítsük… Azt kérdezem: Vajon megtanulom valaha a krisztusi kedvességet? Mennyire kell ismernünk Jézust és mennyei Atyánkat ahhoz, hogy jellemünkben Őt tudjuk bemutatni!…

Jézus nem egyszerűen azért hív, hogy kegyelmével és társaságával néhány órára felfrissítsen, és utána világosságából eltávozva, szomorúságban és bajok között járjunk. Nem! Azt mondja, hogy maradjunk benne, Ő pedig mibennünk. Ő mindenütt ott van, ahol munkáját végezni kell, kedvesen, szeretettel és együttérzéssel… Ő a menedékünk. Tapasztalatunknak egyre szélesednie és mélyülnie kell. Jézus kitárta előttünk kimondhatatlan szeretetének isteni teljességét, így szólva hozzánk: ’Isten munkatársai’ (1Kor 3:9) vagytok. Milyen nagy e szavak jelentősége: ’Maradjatok énbennem’ (Jn 15:4), ’Vegyétek föl magatokra az én igámat’ (Mt 11:29). Megtesszük? Mert ezt ígérte: ’nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek.’ Nyugalom, teljes nyugalom van abban, ha Krisztusban maradunk” (Ellen G. White: Our Father Cares. 117-118. o.).