SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

Örök barátok

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: Máté 10:42; 24:9-22; Róma 9:1-5; 11:1-12, 24-32; 1Thesszalonika 2:13–3:13

„Hogy erősekké tegye a ti szíveteket, feddhetetlenekké a szentségben, a mi Istenünk és Atyánk előtt, amikor eljő a mi Urunk Jézus Krisztus minden ő szenteivel egyetemben” (1Thessz 3:13).

KULCSGONDOLAT: Pál tovább dicséri a thesszalonikai hívők jó tulajdonságait. Bátorítást is ad a rájuk váró üldözésekre gondolva.

E szakaszokat olvasva láthatjuk, hogy Pál nem csupán gyülekezeti tagokként tekintett a thesszalonikai hívőkre, hanem barátainak is tartotta őket. Mély, érzelmi kötődés alakult ki közöttük, és pontosan erre hivatkozva biztosította őket szeretetéről. Kétségkívül őszinte szavaival ugyanakkor elő akarta készíteni a későbbiekben megfogalmazott bírálatok útját is.

Pál imával kezdte és zárta ezt a szakaszt. Bizonyos értelemben az egész részt úgy írta, hogy közben imádkozott. Azt is kérte Istentől, hogy a thesszalonikai hívők feddhetetlenek és szentek legyenek (lásd 1Thessz 3:13; 2:19-20) Jézus második eljövetelekor.

Az apostol barátsága a hívők iránt az átlagos barátságoknál mélyebb, a földi idő és történelem korlátain is átívelő kötődés volt. Várta, hogy az örökkévalóságot is együtt tölthesse velük. Részben e vágya miatt hangsúlyozta annyira, hogy milyen legyen a hitük és a magatartásuk. Szerette a thesszalonikaiakat, és azt akarta, hogy felkészüljenek Krisztus visszajövetelére.

1Thessz 2:13-16 felszínesen olvasva úgy hangzik, mintha az apostol eltérne a korábbi témáktól: az Istennek tetsző élet és az új hívőkről való gondoskodás kérdéseitől (1Thessz 2:1-12). Ám a 13. versben azzal folytatja, hogy leírja, miként fogadták a thesszalonikaiak az apostolokat és az evangéliumot, amit ők vittek el a városukba. Majd a 14. versben visszatér a példa követésének témájához. A thesszalonikai üldözés a korábban, Júdeában bekövetkezett keresztényüldözés mintájára tört ki. Júdeában üldözni kezdték a zsidókból lett keresztényeket, Thesszalonikában pedig a pogány és zsidó szomszédok nyomorgatták a főként pogányokból lett keresztény hívőket. Itt Pál rámutat, hogy a keresztények elleni üldözések egy nagyobb konfliktus részét képezik. Krisztus követői számíthatnak az ellenállásra, sőt még a kifejezett üldözésre is.

1Thessz 2:14-16 szakasza milyen üzenetet hordoz számunkra ma? Milyen tanítás nem rejlik benne?

Pál elárulja, mint érzett a zsidók egy csoportja iránt, akik missziós útjain folyton a nyomában jártak, viszályt és ellenállást szítva ellene. A későbbiekben akik „igazolni” próbálták a zsidóüldözést, durván elferdítették és kitekerték a hasonló bibliai részeket (lásd még Mt 23:29-38). Csakhogy az általánosító értelmezés messze túlmegy azon, amiről Pál itt írt, hiszen ő kifejezetten a júdeai hatóságokról szólt (1Thessz 2:14 verse ezt a kifejezést fordítja úgy, hogy zsidók, ami fordítható még így is: júdeaiak). A hivatalos vezetők a rómaiakkal összefogva akarták megöletni Jézust és igyekeztek mindenütt, minden módon akadályozni az evangélium hirdetését. Mintha Pál szavai éppen azt visszhangoznák, amit Jézus mondott azokról, akik az életére törtek (Mt 23:29-36). Arról sem feledkezhetünk el, hogy Pál is zsidó származású volt, és még véletlenül sem szidalmazott egy egész népcsoportot. Jézus szintén zsidó volt, mint az első tanítványok, ők alkották a keresztény egyház legkorábbi magvát. Pál úgy gondolkodott, hogy minden zsidó ember, akivel találkozott – mint Silás, Barnabás és Timóteus – barátja lehet az örökkévalóságon át (lásd Róm 9:1-5; 11:1-12, 24-32).

„Krisztus meghalt” a földön minden emberért (Róm 14:15; 1Kor 8:11). A keresztnél élők között tehát nincs helye népcsoportokkal, társadalmi rétegekkel szembeni előítéletnek sem!

Könnyű elmarasztalni a kereszténységet, amiért helytelenül bánt egész népcsoportokkal, de mi a helyzet személyesen velünk? Mennyi faji előítélet bújik meg a saját szívünkben?

1Thessz 2:17–3:10 tizennégy versében Pál időrendben számol be a thesszalonikai hívőktől való elszakadása után történt eseményekről. Az egész szakaszon végigfut a barátság témája: levele olvasóit nem csupán egyházközsége tagjainak tekinti, hanem igaz barátainak is. A fejezet egészében érezhető a mély érzések lüktetése. Pál azt akarta elérni, hogy a gyülekezet irántuk érzett szeretete és őszinte törődése fényében olvassa későbbi tanácsait és feddő szavait (4. és 5. fejezet). Éppen szeretetével szerzett jogot arra, hogy tanácsolja őket. A szeretetből fakadó tanács fogadható el a legkönnyebben.

Mit mond Pál 1Thessz 2:17-20 szakaszában, ami ma is időszerű számunkra?

A 17. vers fő igéje („elszakasztatánk”) eredetileg az árvaságot idézi. Amikor Pált hirtelen távozásra kényszerítették Thesszalonikából, a barátaitól való elszakadás olyan mélyen érintette, mintha a szüleit vesztette volna el. Azért kívánt annyira ellátogatni hozzájuk, mert nagyon hiányoztak neki. Bár fizikailag távol voltak egymástól, a szívükben nem. A találkozás késedelméért Sátánt okolta. E szavai a bibliaszövegeknek abba a csoportjába tartoznak, amelyek a nagy küzdelem valóságát mutatják.

Pál vágyakozása a thesszalonikai hívők iránt azonban a hétköznapi kapcsolatoknál mélyebben gyökerezik – a középpontjában az utolsó időkkel kapcsolatos várakozás áll. Pál már várta, hogy a második advent után „dicsekedhessen” velük Jézusnak. Ők jelentik Krisztusért végzett szolgálata igazolását, végidei örömét és dicsekedését! Pál azt akarta, hogy a végidőben legyen bizonysága a mások életére gyakorolt hatásának.

E szakasz mindenképpen azt mutatja nekünk is, hogy helyes fontossági sorrendet kell tartanunk. Földi létünk csupán „pára” (Jak 4:14), de az örökkévalóságra kiható következményekkel járó pára. Pál arra összpontosítja a figyelmet, ami örökkévaló, aminek értéke, fontossága maradandó. Végtére is, ha igazán belegondolunk, hogy milyen sors vár e világra, a kárhozatba tartók megmentésén kívül ugyan mi számít?

Hogyan kellene minden tettünkkel mások üdvösségére hatni? Kellemesen elbeszélgethetünk az eszményi állapotról, de vajon miként viszonyul az életünk e célhoz?

Olvassuk el 1Thessz 3:1-5 és Mt 24:9-22 szakaszait! Milyen szélesebb összefüggésben tekint Pál a thesszalonikai hívők szenvedéseire és a sajátjára is?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Az apostolt annyira nyomasztotta a thesszalonikaiaktól való távolléte, hogy elhatározta: megválik Timóteus társaságától Athénben, mert majd tőle első kézből származó híreket kaphat helyzetükről. Erősen vágyakozott utánuk, ezért inkább elengedte Timóteust, hogy később hallhasson hogylétükről.

Pál maga helyett küldte el Timóteust, éppen ezért mindent meg is tett, hogy tekintélyét növelje a gyülekezet előtt. Timóteus a „testvére”, „Isten szolgája”, „munkatársa az evangélium hirdetésében”. Némely görög kéziratok egyenesen „Isten munkatársának” nevezik Timóteust. Ez már különlegesen nagy elismerésnek számítana. Pál tudta: nehéz feladat vár fiatal barátjára, ezért minden tőle telhetőt megtett, hogy olyan fogadtatást készítsen elő neki, mintha ő maga érkezne hozzájuk.

A 3-4. versek alapján alkothatunk bizonyos fogalmat arról, hogy mit mondott volna Pál Thesszalonikában, ha ismét odalátogathat. A szavak, amelyeket a szenvedésük leírására választott ki, jellemzően a végidőre vonatkozó szakaszokban fordulnak elő, mint pl. Mt 24:9-22 verseiben. A szorongattatás nem érhet meglepetésként. Mindannyian figyelmeztetést kapunk erre.

A keresztények szenvedése gondolatainkban felidézi a végidő eseményeit, amelyek során Krisztus minden igazi követőjére üldözés vár (lásd Jel 13:14-17). Amikor valóban bekövetkezik a szenvedés, a prófécia beteljesedéseként kell tekintenünk rá, és nem szabad elkeseredni. A próféciának nem az a célja, hogy kielégítse a jövőt illető kíváncsiságunkat; a hétköznapokban utunkba kerülő nehézségek között kell szilárd bizonyságot nyújtania.

Az 5. versben Pál elárulja, hogy még mi késztette Timóteus elküldésére. Attól tartott, hogy a thesszalonikaiak elveszítik hitüket a nehézségek miatt, és így ottani küldetése hiábavalónak, eredménytelennek bizonyul.

Mi mindent tehetünk meg nap mint nap, hogy lelkileg felkészüljünk az elkerülhetetlenül bekövetkező megpróbáltatásokra?

Pál azért küldte Timóteust Thesszalonikába, hogy bátorítsa az ottani hívőket. Beszámolójának mely részeiből merített azután örömet és bátorságot? Vagyis, mit látott bennük Timóteus, amit Pál annyira jónak tartott (1Thessz 3:6-8)?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

„Most pedig” – különösen nyomatékosak ezek a szavak a 6. versben. Az apostol nem vesztegette az időt, azonnal leült, hogy írjon a thesszalonikaiaknak. Amint meghallgatta Timóteus híreit, rögvest megírta 1Thesszalonika levelét.

Mit tudhatunk meg Pál imaéletéről 1Thessz 3:9-10 verseiből? Mit vehetünk ebből át mi is?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Itt nem találunk olyan szavakat, hogy „mindenkor” vagy „szüntelenül” (lásd 1Thessz 1:2-3). Ez azt sejteti, hogy Pál örömében és hálaadásában volt még valami új azon az állandó örömön és hálán túl, amit a thesszlonikaiakért mondott imádságai közben érzett. Ez az érzés éppen Timóteus beszámolóját hallva töltötte el.

Mi hiányzott a hitükből (1Thessz 3:10)? A szövegből nem tudjuk meg közvetlenül. Amint később látni fogjuk, Pál inkább gyakorlati, mintsem teológiai szempontból aggódott hitük miatt. Azonban a 4. és 5. fejezetekből kitűnik, hogy cselekedeteiket összhangba kellett hozniuk hitükkel. Volt bennük szeretet és hit, és „erősen álltak az Úrban”, ám a levél későbbi részéből kitűnt, hogy egyéb fontos kérdéseket illetően még fejlődniük kellett.

Miért olyan fontos része az imádság a hitéletünknek? Mennyi időt töltünk imádkozással? Válaszunk alapján tehát mennyire vesszük komolyan az imát? Imaéletünk hogyan fejleszthető?

Jézus második adventje erős késztetést jelent a lelki fejlődésre. Isten számonkéri majd a bántás vagy elnyomás minden egyes tettét, és elismerést, jutalmat ad a szeretet és kedvesség minden megnyilvánulásáért (lásd pl. Mt 10:42). Ez azt jelenti, hogy az életben minden cselekedet számít a dolgok végkifejletében, legyen bármilyen csekély.

Pál számára azonban éppen ennyire fontos az is, ami e heti tanulmányunknak a leghangsúlyosabb része, hogy a második advent elhozza a családok és barátok boldog találkozását. Jézus tette révén e kapcsolatok már örökké tartanak. A keresztények közötti kapcsolatok „szavatossági ideje” nem jár le, az örökkévalóságon át kitart.

Még mi mindent említett meg Pál Timóteus érkezése után a thesszalonikaiakért mondott imájában (1Thessz 3:11-13)?

_____________________________________________________________

1Thessz 3:11-13 majdnem úgy hangzik, mint egy istentiszteletet záró áldás. Pál természetesen szeretne visszatérni Thesszalonikába és kipótolni minden hiányt, ami a gyülekezet hitében mutatkozott (1Thessz 3:10). Persze még ha nem is mehet el hozzájuk, fohászkodhat Istenhez azért, hogy Ő késztesse és erősítse a hívőket a szeretetben való fejlődésre, de ne csak egymás iránt, hanem a szomszédaik és mindazok iránt, akikkel találkoznak. Jézus visszajövetelekor jellemük fontos része lesz ez a szeretet.

A 13. versben fejtörésre adhat okot Pál kijelentése arról, hogy Jézus eljön „minden ő szenteivel”. Az Újszövetség általában emberekre vonatkoztatja a szent szót. Viszont alapvetően a második adventre utaló újszövetségi szakaszok szerint Jézus nem emberek, hanem angyalok kíséretében tér vissza (Mt 24:30-31; Mk 8:38; 13:26-27). Tehát kik a szentek ebben a versben?

Akkor találjuk meg a megoldást e problémára, ha felismerjük, hogy a 13. versben Pál Zak 14:5 nyelvezetét vette át és alkalmazta Jézus visszajövetelére. Az Ószövetségben a „szent” elsősorban angyalokra értendő (lásd még 5Móz 33:2; Dán 7:10). Viszont az Újszövetség a szentek szót új jelentéstartalommal tölti meg: olyan emberekre vonatkoztatja, akiket Jézus igazzá tesz. 1Thessz 3:13 versében azonban Pál a szentek szó ószövetségi értelmezéséhez tér viszsza, és az Isten színe előtt álló angyalokra utal. Ők kísérik majd a földre visszatérő Isten-embert.

„Szilász és Timóteus megérkezése Macedóniából nagy örömet szerzett Pálnak, aki még mindig Korinthusban tartózkodott. Jó híreket hoztak azok hitéről és szeretetéről, akik az evangélium hírnökeinek első thesszalonikai látogatása alkalmával fogadták el az igazságot. Pál szíve szerető részvéttel volt e hívők iránt, akik a megpróbáltatások és hányattatások közepette hűek maradtak Istenhez” (Ellen G. White: Az apostolok története. 4. kiad. Budapest, 2001, Advent Kiadó. 169. o.).

„Az igazi szeretet, amely a mennyben született, nem önző és nem állhatatlan. Nem emberi elismerés függvénye. Aki elfogadja Isten kegyelmét, annak szívében túlárad a szeretet Isten iránt és azok iránt, akikért Krisztus meghalt. Nem harcol az elismerésért. Nem azért szeret, mert őt szeretik és kedvében járnak. Nem azért szeret másokat, mert elismerik érdemeit, hanem azért, mert azok Krisztus megváltottai. Akkor sem gerjed haragra, ha indítékait, szavait, tetteit félreértik vagy kiforgatják, hanem megőrzi nyugalmát. Kedves és figyelmes. Nem tartja sokra önmagát, de tele van reménységgel. Szüntelen bízik Isten irgalmában és szeretetében” (Ellen G. White: Krisztus példázatai. Budapest, 1983, H. N. Adventista Egyház. 62-63. o.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1)  Ellen White a Krisztus példázatai című könyvben és még számos helyen használja azt a kifejezést, hogy „akikért Krisztus meghalt”. Mennyire alkalmazhatjuk széles körben ezt a kifejezést? Minden emberre vonatkozik a földön, vagy csak azokra, akik hisznek Krisztusban?

2)  A gyülekezeti tagok egymás között elhangzó tanácsai és bírálatai esetében mennyit nyom a latba, hogy milyen a kapcsolatuk? Mit tanulhatunk erről Pál példájából a héten tárgyalt szakaszból?

3)  Nyilvánvaló, hogy Pál nagy szeretettel és törődéssel foglalkozott a thesszalonikai hívőkkel, Jézus szeretetét tükrözve. A szeretet meglágyítja az emberek szívét és nyitottá teszi Isten kegyelmének befogadására. Hogyan tanulhatjuk meg még jobban szeretni az embereket? Hogyan tanulhatjuk meg jobban kimutatni a szeretetünket?

ÖSSZEFOGLALÁS: 1Thessz 2:13–3:13 szakaszában Pál ír a Thesszalonikából való kényszerű távozása utáni időről, egészen addig, amíg Timóteus visszatért Korinthusba a gyülekezetre vonatkozó hírekkel. Eseményeket és érzelmeket is megemlít. Ebben a szakaszban a fő hangsúly arra kerül, hogy milyen mély a kapcsolat az apostol és a thesszalonikai hívők között.

TÚRMEZEI ERZSÉBET:

MÉG A SZÍV IS KEVÉS

Ha megszólalok, ha beszélek,

sohase hangozzanak

mit se érő, mit se jelentő,

mit se segítő, üres szavak!

Legyen ott a szívem a szóban!

Egész szívem!

De még a szív is kevés.

Krisztusom, tégy csodát velem!

Szívemben is,

szavamban is

Te légy jelen!

S akármit teszek, a parányi tettek,

mozdulatok is áldássá lehetnek,

csak semmit ne végezzek sohasem

gépiesen!

Legyen ott minden tettben a szívem!

Egész szívem!

De még a szív is kevés.

Krisztusom, tégy csodát velem!

Szívemben is,

tettemben is

Te légy jelen!