SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

Az evangélium eljut Thessalonikába

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: Ézsaiás 9:1-7; 53; Jeremiás 23:1-6; Apostolok cselekedetei 16:9-40; 17:1-4, 12; Róma 1:16

„Ugyanezért mi is hálát adunk az Istennek szüntelenül, hogy ti befogadván az Istennek általunk hirdetett beszédét, nem úgy fogadtátok, mint emberek beszédét, hanem mint Isten beszédét (amint hogy valósággal az is), amely munkálkodik is tibennetek, akik hisztek” (1Thessz 2:13).

KULCSGONDOLAT: A Szentírásba vetett hit alapján bízhatunk Isten ígéreteiben.

A fiatal lelkész a szabadban ült egy ifjú hölggyel, aki nemrégiben keresztelkedett meg. Nagy meglepetésére a nő kijelentette: „Újból meg kell keresztelkednem.”

A lelkész a miértet tudakolta, amire ez volt a felelet: „A másik lelkésznek még nem mondtam el mindent a múltamról.”

Ezzel egy hosszú beszélgetés kezdődött a Krisztusban nyerhető megbocsátásról, amit a fiatal nő mohó készséggel fogadott. Majd amikor a lelkész a közös ima végére ért, hirtelen eleredt az eső, és mindketten bőrig áztak. A nő ragyogó szemmel mondta: „Most keresztelkedtem meg újból!”

A kegyelmes Isten gyakran ad efféle jeleket, mint ez a váratlan eső. Így biztosítja a hívőket arról, hogy valóban kapcsolatban állnak vele. Ám bizalmunk még szilárdabban megalapozódik, ha az Ige tiszta tanításában gyökerezik. Ebben a tanulmányban látni fogjuk, hogy a thesszalonikai új hívőknek a prófécia jelentett szilárd bizonyosságot.

Vajon miért fogadták elutasítóan az evangéliumot Filippi lakosai (ApCsel 16:9-40)? Milyen komoly tényező váltotta ezt ki belőlük, amitől nekünk is óvakodnunk kell? Még hogyan jelentkezhet ilyesmi a keresztények életében is?

Az evangélium jó hír Istennek Krisztus által végbevitt hatalmas tetteiről; elvezet a bűnbocsánathoz, az elfogadáshoz és az átalakuláshoz (Róm 1:16-17). A bűn következtében az egész világ kárhozat alá esett, de Jézus halála és feltámadása révén a világ új lehetőséget nyert az örök életre – amit Isten eredetileg tervezett az emberiség számára. Az Úr úgy vitte végbe e jelentős tettét, hogy még bűnösök voltunk (Róm 5:8). A megváltás munkáját nem mi végeztük el, hanem Jézus; mi semmit nem adhatunk hozzá. Viszont az evangélium csakis akkor válik valósággá az életünkben, amikor nemcsak a bűneink kárhoztatását fogadjuk el belőle, hanem azt is, hogy Isten megbocsátja azokat Jézus által.

Mivel tehát az evangélium nagyszerű hír, ráadásul ingyen lehet a miénk, vajon miért akarná bárki is elutasítani vagy küzdeni ellene? A válasz egyszerű: az evangélium elfogadása arra szólítja az embert, hogy ne önmagában vagy olyan világi dolgokban bízzon, mint a pénz, a hatalom vagy az egyéni vonzerő. A pénz, az emberi kapcsolatok vagy a hatalom mind lehet jó, alávetve Isten akaratának és útjának. Ám aki az efféle hétköznapi dolgokba kapaszkodik, ezekkel akarván pótolni az evangélium bizonyosságát, fenyegetőnek érzi mind az evangéliumot, mind annak hirdetőit.

1Thessz 2:1-2 versei szerint Pál és Silás fájdalmak között érkezett Thesszalonikába, testükön a Filippiben elszenvedett erős ütlegelések és a fogság nyomaival, a vágásokkal és a horzsolásokkal (ApCsel 16:22-24). Ám Isten nagy hatalmának jelei láttán (ApCsel 16:26, 30, 36) felbátorodtak. Fájdalmaik ellenére félelem nélkül léptek be a thesszalonikai zsinagógába, és ismét a Messiásról beszéltek, aki megváltoztatta az életüket, és azt a küldetést bízta rájuk, hogy olyan helyeken hirdessék az evangéliumot, ahol azelőtt még nem hallottak róla.

A világ mely dolgai távolíthatnak el az Úrtól, ha nem vigyázunk? Miért olyan fontos tehát állandóan figyelni a keresztre és annak jelentőségére, főként amikor a legerősebbnek tűnik a világ csábítása?

Mit tudhatunk meg ApCsel 17:1-3 verseiből Pál thesszalonikai prédikálásának helyszínéről, idejéről és módjáról?

Noha Pál legkorábbi írásai közé tartozik 1Thesszalonika, az apostol teológiája és missziós stratégiája már egészen kialakult, mire megérkezett a városba. Pál missziós stratégiájában az volt az első lépés, hogy szombaton elment a helyi zsinagógába. Ez természetesen adódott; ott könnyen kapcsolatba léphetett sok zsidó hívővel. Persze ebben nem csupán missziós stratégiát figyelhetünk meg. Szombatonként Pál akkor is mindenképpen alkalmat keresett volna az imádságra és az istentiszteletre, ha sem zsidókat, sem zsinagógát nem talál a környéken (lásd ApCsel 16:13). Abban az időben nem volt szokatlan, hogy a zsinagógában szólásra kérték fel a látogatókat, főként, ha Jeruzsálemből jöttek, mint Pál és Silás. A gyülekezet kíváncsian várta a zsidók életével kapcsolatos híreket, hogy mi a helyzet másutt. Bizonyára érdekelte őket az is, hogy vajon látogatóik felfedeztek-e új gondolatokat a Szentírás tanulmányozása közben. Tehát Pál terve természetesen illeszkedett a zsinagóga környezetébe. Stratégiájának második lépése az volt, hogy közvetlenül kora Szentírásából, az Ószövetségből prédikált. Olyan témával kezdte, ami az akkori zsidóság számára szintén rendkívül érdekfeszítőnek tűnt – a Messiással (a görög „Krisztus” kifejezés a héber „Messiás” megfelelője, lásd ApCsel 17:3). Az Ószövetség igéivel Pál bemutatta, hogy a Messiásnak először szenvednie kellett, és csak azután nyeri el azt a dicsőséget, ami olyan jól ismert volt a zsidók számára. Más szóval, küldetésének népszerű, dicsőséges oldala csupán egy része a képnek. Amikor a Messiás először megjelent, szenvedő szolgaként kellett eljönnie, nem győztes királyként. Harmadsorban pedig, miután Pál egészen új képet festett a Messiásról hallgatói gondolataiban, beszédét Jézus történetével folytatta. Elmagyarázta, hogyan illeszkedik Jézus élete a bibliai prófécia menetébe, amit a hallgatói előtt felvázolt. Beszédébe kétségkívül belefoglalt történeteket saját korábbi kételyeiről, ellenállásáról, majd pedig meggyőző erővel szólt a dicsőséges Krisztussal való személyes találkozásáról is. Lukács szerint (Lk 24:25-27, 44-46) Pál igehirdetési stratégiája megegyezett azzal, amit Jézus is követett tanítványai között a feltámadása után.

Figyeljük meg, Pál úgy akart szólni hallgatóihoz, hogy megértsék; arra utalt, amit ismertek. Miért fontos ez a módszer? Gondoljunk azokra, akiknek szeretnénk az evangéliumról beszélni! Hogyan tanulhatunk meg onnan indulni, ahol ők vannak, nem pedig onnan, ahol mi tartunk?

Az Ószövetség olvasói a legrégebbi időktől fogva eltérő szempontú megközelítési módokat ismertek fel a messiási próféciákban. E próféciák két fő irányvonalát nevezte meg a legtöbb zsidó és őskeresztény kutató. Egyes szakaszok a királyként érkező Messiásra mutatnak: a győzedelmes Király, aki igazságot hoz a népnek, Izráel uralmát kiterjesztve az egész földre. Más szövegek pedig arra utalnak, hogy a Messiás szenvedő szolga lesz, akit megaláznak és elutasítanak. Sokan beleestek abba a hibába, hogy nem ismerték fel: e szövegek mind ugyanarra a Személyre mutatnak, csak munkájának más részeire, időszakára.

Olvassuk el Ézs 9:1-7; 53:1-6; Jer 23:1-6; Zak 9:9 verseit! Vegyük számba az eljövendő Szabadító ezekben felsorolt jellemzőit! Milyen „ellentétes” képek jelennek meg a megjelölt versekben?

E szakaszok sokakat gondolkodóba ejthettek a Messiás eljövetele előtt. A királyként érkező Messiásra utaló szövegek általában nem sejtetik szenvedését vagy megaláztatását. A Szenvedő Szolgára vonatkozó részek pedig jellemzően úgy mutatják be a Messiást, mint akinek csekély a hatalma, a világi tekintélye. Jézus korában a zsidóság abban látta e probléma feloldását, hogy a Szenvedő Szolga az egész népet és szenvedését szimbolizálta a fogság és az idegen fennhatóság idején. A Messiásra vonatkozó képből az ilyen témájú verseket kivéve sokan csak győztesként, királyként várták a Messiást. Várakozásuk szerint az eljövendő Király lerázza az elnyomókat és visszaállítja Izráelt méltó helyére a nemzetek között.

A Szenvedő Szolgára utaló igehelyek eltávolításával természetesen az a fő probléma, hogy valóban léteznek olyan fontos ószövetségi részek, amelyekben a Messiás e két fő jellemzője keveredik. Ugyanazt a Személyt mutatják be. Első látásra talán nem annyira világos, hogy az említett jellemzők egyidejűleg értendők vagy egymást követően.

Amint ApCsel 17:2-3 verseiben is láthatjuk, Pál végigvezette a thesszalonikai zsidókat az Ószövetség Messiásra vonatkozó igehelyein, és együtt mutatta be jelentőségüket.

Izráel népe az ókorban nem látott tiszta képet a Messiás első eljöveteléről. Ma a második adventtel kapcsolatban találkozhatunk eltérő nézetekkel. Mennyire fontos tehát törekedni a Biblia helyes megértésére? A tanbeli tévedés miért okozhat rendkívül sok gondot?

Jézus is tanulmányozta az Ószövetséget, és Pállal egybehangzóan kijelentette: „Avagy nem ezeket kellett-é szenvedni a Krisztusnak, és úgy menni be az ő dicsőségébe” (Lk 24:26)? Ez a vers annak a szónak a fordítására írja, hogy „kellett”, amit ApCsel 17:3-ban így olvashatunk: „szükség volt”. Itt Pál arra utal, hogy a Messiásnak szenvednie kellett. Jézus és Pál világosan látta, hogy a dicsőséget megelőző szenvedés már jóval a bekövetkezés előtt benne foglaltatott a próféciákban. A kérdés tehát az, hogy milyen ószövetségi alapon jutottak erre a következtetésre? Valószínűleg megfigyelték, hogy az Ószövetség legtöbb jelentős személyének élete dicsőséges korszaka előtt hosszabb ideig szenvednie kellett. József nagyjából tizenhárom évet töltött börtönben, és csak utána lett Egyiptom miniszterelnöke. Mózes negyven évig birkákat legeltetett a pusztában, mielőtt az Egyiptomból való kivonulás erős vezetőjévé vált. Dávid hosszú éveken át bujdosott, részint idegen földön, és csak később emelkedett királyi rangra. Dániel hadifogoly volt, halálos ítéletet is kimondtak rá, mielőtt Babilon miniszterelnöke lett. Istennek ezek az ószövetségi szolgái előképei a Messiásnak, aki hajlandó volt előbb szenvedni, megaláztatni, és csak azután emeltetett fel méltó, királyi tisztébe. A keresztény hit e szegletköve az Újszövetség által leggyakrabban idézett ószövetségi szakaszban található: Ézsaiás könyve 53. fejezetében. Ézsaiás szerint a Szenvedő Szolga utált, megvetett, fájdalmak ismerője volt (2-4. versek). Bűneinkért megölték mint áldozati bárányt (5-7. versek), az Úr akarata szerint (8-10. versek). Ám „lelke szenvedése” (11. vers) után sokakat megigazít és elnyeri hatalmas örökségét (12. vers).

Az Újszövetség írói számára Ézsaiás könyve 53. fejezete jelentette a kulcsot a Messiás szerepének megértéséhez. Pál valószínűleg ebből az igeszakaszból prédikált Thesszalonikában. Ézsaiás könyve 53. fejezete szerint első adventjekor a Messiás nem királyként, hatalommal jelenik meg. Saját népe közül is sokan elutasítják. Elvettetése azonban csak előzménye a zsidók váradalmában meglévő dicsőséges Messiás érkezésének. Mindebből Pál be tudta mutatni, hogy valóban Jézus az a Messiás, akit megismert, akit az Ószövetség megjövendölt.

Imádkozva olvassuk el Ézsaiás könyve 53. fejezetét! Gondoljunk arra, hogy ez a rész az Úrról, Teremtőnkről szól. Azért szenvedte el a fejezetben foglaltakat, hogy személyesen nekünk örök életünk lehessen! Annak fényében tehát, amit ez az igazság elárul Isten jelleméről, miért kell Krisztusnak elfoglalnia az első, a legfontosabb helyet az életünkben?

ApCsel 17:1-4, 12 versei szerint mely társadalmi csoportok tagjai alkották a thesszalonikai gyülekezet magvát?

Pál missziós stratégiájához tartozott, hogy „zsidónak először meg görögnek” (Róm 1:16) hirdette az igét. Szolgálata során rendszerint a zsidóknak adott először alkalmat arra, hogy meghallgassák és elfogadják az evangéliumot. A Biblia tényként közli: Pál korában valóban sokan elfogadták közülük, hogy Jézus a Messiás. A későbbiekben azonban, ahogy elszakadtak a hittől és az egyházon belül kezdetét vette a törvénytől, legfőképpen a szombattól való elfordulás, egyre nehezebbé és nehezebbé vált a zsidók számára Messiásként elfogadni Jézust. Elvégre hogyan is hatálytalaníthatná a Messiás a törvényt, kiváltképp a szombatot? Amint az Igéből kiderül, sok thesszalonikai zsidót meggyőzött Pál érvelése, ahogy Jézus történetével összekapcsolva mutatta be a messiási szövegeket. Közéjük tartozott Aristárkhus, aki később Pál munkatársa, majd egy ideig fogolytársa is lett (lásd Kol 4:10-11; ApCsel 20:4). A másik Jáson, aki nyilván elég jómódú volt ahhoz, hogy házába fogadja a gyülekezetet, amikor már nem tűrték meg őket a zsinagógában. Ő tehette le az óvadéknak legalább egy részét, nehogy Pált letartóztassák (lásd ApCsel 17:4-9).

„Az istenfélő görögök” (ApCsel 17:4) – általában azokat a pogányokat értik e kifejezés alatt, akik megszerették a judaizmust, el is jártak a zsinagógába, de formálisan nem tértek át a zsidó hitre. Pál korában ez széles körben megfigyelhető jelenség volt. Ez a csoport Pál számára természetes hidat jelentett azokhoz a pogányokhoz, akik egyáltalán nem ismerték sem a judaizmust, sem az Ószövetséget. Legelőször a thesszalonikai gyülekezet jellemzően zsidó származású, tehetős emberekből állt, amit ApCsel 17:12 érzékeltet, megemlítve, hogy „előkelő” görögök is hívőkké lettek. Ám egyértelműen kiderül, hogy 1Thesszalonika megírása idejére a gyülekezetet főként pogány származású hívők alkották (1Thessz 1:9), méghozzá mesteremberek (1Thessz 4:11).

Ez az evangélium egyetemességét mutatja – minden rendű és rangú, minden fajhoz tartozó embernek szól. Nem számít, hogy szegény vagy gazdag, görög vagy zsidó, mert Krisztus az egész világért meghalt. Ezért szól a Hetednapi Adventista Egyház üzenete is az egész világnak (Jel 14:6) – nincs kivétel sem faji, nemzeti hovatartozás, sem társadalmi, vagyoni helyzet alapján. Állandóan szem előtt kell tartani ezt az elvet! Nem szabad elszigetelődnünk, csak önmagunkkal foglalkoznunk, a már meglévőt őrizgetni ahelyett, hogy igyekeznénk kilépni a talán csak tudat alatt meghatározott kényelmi zónánkból!

„Pál napjaitól jelen ideig Szentlelke által hívja Isten mind a zsidókat, mind a pogányokat. ’Isten nem személyválogató’ – jelentette ki Pál. Az apostol úgy tekintette magát, mint ’aki köteles mind a görögöknek, mind a barbároknak’, valamint a zsidóknak is. Azonban sohasem tévesztette szem elől a zsidók másokkal szembeni határozott előnyét, mert ’…Isten rájuk bízta igéit’ (Róm 3:2). Kijelentette, az evangélium Isten ereje ’minden hívőnek üdvösségére, elsőként zsidónak, de görögnek is…’” (Ellen G. White: Az apostolok története. 4. kiad. Budapest, 2001, Advent Kiadó. 250. o.).

„Pál a thesszalonikaiaknak mondott prédikációjában utalt a Messiásra vonatkozó ótestamentumi próféciákra… Mózes és a próféták ihletett bizonyítékai alapján világosan igazolta a názáreti Jézus azonosságát a Messiással, és megmagyarázta, hogy Krisztus hangja szólt Ádám óta a pátriárkák és próféták által” (i. m. 147. o.).

„Isten elvárja, hogy az evangélium hirdetésének utolsó idejében, amikor az emberiség eddig elhanyagolt rétegét külön figyelmezteti, hírnökei különösen buzgólkodjanak a világ minden részében megtalálható zsidók érdekében… Miközben felismerik az evangélium korának Krisztusát az ótestamentumi írások lapjain, és megértik, hogy az Újtestamentum mily világosan magyarázza az Ótestamentumot, szunnyadó képességeik felébrednek és elfogadják Krisztust mint a világ Megváltóját. Sokan hitben elfogadják Krisztust Megváltójuknak” (i. m. 250-251. o.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1) Pál az Ószövetség messiási próféciáinak talaján állva közelítette meg kora zsidóságát. Mennyire lehet ez a megközelítési mód hasznos a mai zsidók között, főként a nem hívők között, akik talán nem is ismerik az ószövetségi próféciákat?

2) Hogyan mutathatjuk be a bibliai próféciákat úgy, hogy könnyebben érthető legyen barátaink és szomszédaink számára? Hogyan közeledjünk azokhoz, akik nem fogadják el a Biblia tekintélyét?

ÖSSZEFOGLALÁS: A negyedév első tanulmányában számos lényeges kérdésről szó esett. Leginkább azonban azt kell magunkkal vinnünk, hogy mennyire fontos Isten Igéje életünk, küldetésünk, bizonyságtételünk szempontjából. Szilárdan meg kell alapozódnunk a Bibliában, az általa tanított igazságokban, nemcsak magunk miatt, hanem a

ISTEN MOSOLYA

„Az Úrnak áldása, az gazdagít meg, és azzal semmi nem szerez bántást” (Péld 10:22).

„Semmi nem lehet igazán a hasznunkra Isten áldása nélkül. Amit Isten megáld, az áldott. Ezért ’jobb a kevés az igaznak, mint a sok gonosznak az ő gazdagsága’ (Zsolt 37:16). Többet ér a kevés Isten áldásával, tovább is tart. Isten kegyelme által a kevés sokáig elég. Ha Isten országa ügyének szolgálatára szenteljük magunkat, az Úrnak gondja lesz a mi dolgainkra!

Az Úr áldást adott az egyszerű mezei virágokban, a kellemes illatokban. Szépséggel festett meg minden apró virágszálat, hiszen Ő a Mester, a Művész. Aki megteremtette a természet csodáit, még sokkal többet tesz lelkünkért. Szereti a szépet, tehát kegyelmével kívánja díszíteni jellemünket. Szeretné, ha beszédünk olyan kellemes illatot árasztana, mint a mező virágai. Fizikai szükségleteinkről naponta gondoskodik áldásaival…

Igazi áldásban csak az részesül, akinek legfőbb törekvése a lelket tápláló és örökre szóló áldások elnyerése. Megváltónk így szól hozzánk: ’keressétek először Istennek országát, és az ő igazságát; és ezek mind megadatnak néktek’ (Mt 6:33). Isten valóban törődik velünk, még a múló áldásaival is. Mennyei Atyánk tekintete nem siklik át földi javunk felett, tudja, hogy ezekre szükségünk van… Amikor Isten mosolya kíséri erőfeszítéseinket, az többet ér minden földi jövedelemnél…

Frissen kell tartanunk minden szabadítás, áldás emlékét, amit Isten népének adott a múltban a további és még gazdagabb, bőségesebb áldások zálogaként! Áldásainak – melyek elnyerése kiváltságunk – nincs határa” (Ellen G. White: Our Father Cares. 101-102. o.).