SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

„Krisztusba öltözötten”

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: Róma 6:1-6; 1Korinthus 15:49-55;

2Korinthus 5:1-4; Galata 3:26-29; Efézus 4:22-24; Kolossé 3:1-10

„Hanem öltözzétek fel az Úr Jézus Krisztust, és a testet ne tápláljátok a kívánságokra” (Róm 13:14).

Előfordult már, hogy leejtettünk egy tojást, és a szemünk láttára tört össze, folyt szét? Amit viszont még soha nem láthattunk, hogy az összetört, szétfolyt tojás újból leesett, majd ismét egész, ép tojás vált belőle. Az életben ilyen egyszerűen nem létezik.

A természet világának alaptörvénye, legalábbis a bűnbe rekedt világunkban, hogy minden a romlás, felbomlás felé halad. Mi lesz azzal, amit magára hagyunk? Egyre energikusabb, jobban szervezett és felépített lesz, vagy apad, romlik és bomlani kezd? A válasz nyilvánvaló, ezt látjuk mindenütt magunk körül, sőt még önmagunkban is (például testünk öregedésében).

Sokféle, bonyolult, tudományos módon magyarázzák ezt a jelenséget, de nem kell doktori fokozattal rendelkező fizikusnak lenni, hogy felfigyeljünk rá. Egy korábbi tanulmányból idézett bibliaszöveg hasonlatával élve: „a föld, mint a ruha megavul” (Ézs 51:6).

Viszont az evangélium, a megváltási terv lényege a helyreállítás. Isten azt ígéri, hogy veszi a régit, az összetörtet, azt, ami elromlott és újjá teszi.

A negyedév utolsó tanulmányában olyan öltözetekre figyelünk, amelyeket a Szentírás említ, bemutatva a megújítás és helyreállítás ígéreteit.

Az evangélium, az üdvösség és a megváltásunk módja tartozik ahhoz a kérdéskörhöz, amivel a kereszténység az indulásától fogva a legtöbbet vívódik, de a reformációban is központi helyet kaptak ezek a gondolatok (sőt, még ma, egyházunkban is). Pálnak a galáciai gyülekezet esetében nyíltan, határozottan kellett megközelítenie e témát, mert hamis teológiai magyarázatok szüremkedtek be, már-már az evangélium tisztaságát fenyegetve.

Olvassuk el Gal 3:26-29 szakaszát! Mi az a fő pont, amit Pál leginkább kiemel?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

A 27. versben Pál elmondja, hogy aki megkeresztelkedett, Krisztust öltözte fel. Mindannyian bűnösök voltak, de bűnüket Isten lemosta, régi, szennyes ruháik eltűntek, és felöltöztek Jézus igazságába, ami betakarja őket. Már úgy tarthatnak igényt Jézus életére, tökéletességére, jellemére, mintha a sajátjuk lenne. A szövetség minden ígérete teljesedett Jézusban, amelyekre számíthat a hívő, aki Krisztusba öltözött. Annak az ígéretnek az örököse lett, amit először Ábrahám kapott (1Móz 12:2-3), de nem a státusza, neme vagy nemzeti hovatartozása révén, hanem csakis Krisztusba vetett hite által.

Mit jelent Krisztust felöltözni? Mit mond Pál Róm 6:1-6 verseiben, ami segít ezt megérteni?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Krisztusba öltözni több annál, hogy pusztán törvényesen megállhatunk Isten előtt. A keresztény összekapcsolódik Krisztussal, átadja magát neki, általa újul, fiatalodik meg, áll helyre. Igencsak szükséges a tükörbe néznie annak a kereszténynek, aki nem hajlandó megváltoztatni régi útjait, régi szokásait, régi életmódját, hogy meglássa, valójában milyen öltözet van rajta!

Milyen ruhát viselünk? Vajon amit a nyilvánosság előtt hordunk, más, mint ami akkor van rajtunk, ha (azt hisszük) senki nem lát? Mit árul el a válaszunk önmagunkról?

Noha Pál teológiai gondolatmenete mély és bonyolult, ugyanakkor gyakorlatias is tud lenni. Minden olyan teológiai okfejtés, az „evangélium” bármilyen változata, ami kizárólag hideg és jogi kifejezésekkel közelíti meg az üdvösséget, célt téveszt. A kereszténység lényege Jézus, de róla lehetetlen minden mástól elkülönítve beszélni. A kereszténység Jézusról szól és arról, amit a bűnbe süllyedt emberiségért tett meg élete, halála és főpapi szolgálata által. Nem csupán az itt a kérdés, hogy Isten szemében megváltozott a jogi státuszunk, hanem a változás bennünk is végbement, megújultunk, újjászülettünk. A kereszténység lényege a Krisztusban nyerhető új élet.

Róma 13. fejezetét olvasva gondoljunk azokra a napi, gyakorlati dolgokra, amelyekre Pál itt rátér a keresztényekkel kapcsolatban!

A fejezet legnagyobb része több oldalról is azt közelíti meg, hogy mit tekinthetünk jó állampolgárhoz, jó emberhez illő viselkedésnek. A törvény elvének újbóli megfogalmazása az ismert mondásban ér el tetőpontjára: „Szeressed felebarátodat mint tenmagadat” (9. vers). A 11-14. versekig terjedő szakaszban viszont a hangsúly egy kissé eltolódik. A fejezet elején Pál a politikai hatalmak iránti engedelmességre szólít, majd pedig vált, és azt emeli ki, hogy „ideje már…”. Ezzel arra utal, hogy tekintettel a korra, amelyben a római hívők éltek, komolyan figyelniük kell a viselkedésükre. A fejezet végén azután találkozunk a kifejezéssel: „öltözzétek fel az Úr Jézus Krisztust” (14. vers), ahol ugyanaz a görög szó fordul elő, mint Gal 3:27 versében. Tehát a két szöveg témája hasonló. Róma 13. fejezetének összefüggéséből világosan kiderül, hogy alapvetően mire gondolt Pál. A 14. vers előtti igék és a versnek az imént idézett kifejezés utáni része is azt mutatja, hogy Krisztusba felöltözni azt jelenti: az ember hittel és engedelmesen él. Ugyanezzel a szóval találkozunk a 12. versben is, ott „a világosság fegyverei” felöltésére utalva. Krisztus a világ világossága; aki benne jár, nem járhat sötétségben, elvetette „a sötétségnek cselekedeteit”, és már a világosságban jár. Krisztus felöltözése tehát mindenképpen a jellemfejlődésről, a magatartásról, a krisztusi szeretetről és az Úr képmásának tükrözéséről szól. Bizonyos értelemben tehát, noha körülöttünk minden egyre romlik, a Krisztusba öltözötteknek mind jobbá és jobbá kell válniuk (lásd 2Kor 3:18)!

Mennyire lenne más az életünk, ha teljesen felöltöztük volna Krisztust? Vagyis, az életünknek mely területeit nem adtuk át az Úrnak? Önző kívánságaink közül melyeket kell még „megöldökölnünk”, hogy Isten át tudjon formálni belülről?

Kol 3:1-10 szakasza szintén azt a témát boncolgatja, amivel az előbbiekben foglalkoztunk. Mit mond itt az apostol?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

A teológusok e versekben és az előzőleg vizsgáltak némelyikében a keresztségre történő utalást látják. (Hol sejteti ezt a szöveg?) Itt távolról sem bizonytalan hangon szól az apostol ismét a megújulás, a helyreállítás gondolatáról, arról, hogy valami jobb lesz, mint azelőtt volt. Krisztusban már nem ugyanazok vagyunk, mint korábban, és nem is úgy élünk. Pál itt egészen világosan összekapcsolja Krisztussal való mostani tapasztalatunkat azzal, ami majd visszatérésekor lesz. Való igaz, az dönti el a sorsunkat második eljövetelekor, ahogy Krisztus első eljövetelét értékeljük!

Mi az a pont, amit Pál kiemel Ef 4:22-24 szakaszában?

_____________________________________________________________

Figyeljük meg az ellentétet az „ó ember” és az „új ember” között! Elviekben az „ó ember” – korábbi énünk – meghalt (ezt szimbolizálja a keresztség), és már egy „új ember” él, aki új teremtés Krisztusban. Itt is a keresztény magatartás összefüggésében kerül szó arról, hogy a hívő felöltözi Krisztust, vagy új emberré lesz. Olvassuk el az előtte és utána álló verseket! Itt a jellem átalakulásáról, a cselekedetek és az ember egész erkölcsi lényének megváltozásáról van szó. Ez a motívum, ez a gondolat kerül elő újból és újból. Megkeresztelt keresztényként új emberré lettünk az Úrban. Krisztus felöltözése nem csupán egy hasonlat, ami a megigazulást fejezi ki, valamint azt, hogy Krisztus igazsága eltakarja bűneinket, és ennek következtében jogi értelemben új helyzetben állhatunk meg Isten előtt. Krisztust felöltözni azt jelenti, hogy új emberként élünk, „mely Isten szerint teremtetett igazságban és valóságos szentségben” (Ef 4:24).

Tekintsük át ismét a mai részben tárgyalt verseket, és figyeljük meg kifejezetten a viselkedésre vonatkozó felszólításokat! Mely területeken kell változtatnunk? Ha valami nagy küzdelmet jelent, miért ne kérhetnénk segítséget valakitől, akiben megbízunk, hogy az életünk jobban tükrözhesse a Szentírás által tanított elveket?

Nem kérdés, Krisztust felöltözni annyi, mint Jézusban új emberré válni. Azt jelenti, hogy a hívő (legalábbis bizonyos mértékig) átváltozik „Teremtőjének képmására” (Kol 3:10, új prot. ford.). Számtalan élet tanúsította és tanúsítja ma is annak a valóságát, amit az Úr vitt végbe bennük és értük. Közülünk is sokan jó példái annak, hogy mit jelent felöltözni Jézust, noha követünk el hibákat, vannak küzdelmeink és időnként megbotlunk.

Viszont beszéljünk őszintén! Ha Krisztus tettének hatóköre csupán ezt az életet érintené, végeredményben akár felöltöztük Krisztust, akár nem, csak a sír várna ránk. Sokan rengeteget szenvedtek Jézusért és a hitükért. Bármilyen jutalmat nyernének is érte most, mégis mi az, mi lehetne az ahhoz képest, ami Jézus második eljövetelekor vár ránk?

Milyen nagyszerű reménységről szól 1Kor 15:49-55 szakasza?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Az 53-54. versben is megtaláljuk a felöltözésre utaló szót, amivel az eddigiekben foglalkoztunk. Itt azonban az apostol egy egészen új szintre emeli a kérdést. Krisztust felöltözni nemcsak azt jelenti, hogy az ember Jézus jellemét tükrözi, megmutatkozik benne az Úr erkölcsi képe és az általa tanított elvek szerint él. Másként fogalmazva, itt nem pusztán jogi értelemben és nem csak erkölcsi értelemben vett változásról van szó, hanem gyökeres fizikai átváltozásról is. Halandó testünk, fájó, szenvedő, öregedő testünk ugyanolyan halhatatlan testbe „öltözik”, mint amilyen Jézusé lett a feltámadás után. Ez az igazi ruhacsere! Ekkor kapunk valóban új öltözetet! Ez a ránk váró igazi, legnagyobb reménység, az, amiért érdemes hinni (lásd 1Kor 15:12-19)!

A legtöbben rádöbbenünk (különösen, ahogy idősödünk), milyen gyenge is a testünk, nem számíthatunk rá feltétlenül, hogy mindent kibír. Ha ezt még nem látjuk magunkban, másokban észrevehetjük. Gondoljunk arra, hogy milyen nagyszerű reménységet tárnak e versek elénk, ami Jézusban a miénk lehet! Ugyan mit ajánlhat a világ, gondoljunk bármire, ami miatt érdemes lenne elveszíteni az ígéretet, amiről itt olvastunk?

Mit mond Pál 2Kor 5:1-4 verseiben? Minek a reményét tárja ismét elénk? Hogyan illik ide az öltözetek hasonlata?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Ameddig ezen a világon élünk, ebben a testben, ebben a házban, addig mindig is sóhajtozni fogunk. Ki az, aki ne sóhajtozna e „földi sátorházban”, ami mostani testünket jelenti? Nézzük meg Az első korinthusi levél 4. fejezetét, ahol az apostol felsorolja, hogy mennyi bajjal találkoznak Jézus követői az életben! Ezután tér rá Pál a ma vizsgált versekre. Való igaz, sóhajtozunk, szenvedünk, azután meghalunk, de ez még nem minden. Ígéretet kaptunk, hogy felöltözhetjük „mennyei hajlékunkat” (2. vers).

Mi az a két hasonlat vagy kép, amivel Pál e versekben él, bemutatva jelen helyzetünket és a ránk váró reménységet?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Ókori írások némelyikében hasonlónak tekintették, ha valaki felöltözött, ill. a házon belül volt. Az öltözet és a ház is az emberen kívül áll, bizonyos védelmet, takarást biztosít (Pál korában a szegényebbek öltözetének elnevezése abból a szóból eredt, ami azt jelentette: „kis ház”). Valamilyen okból az apostol különböző képeket használva akar egymással szembeállítani két alapvető gondolatot: az ideig-óráig való földi hajlékot a mennyei, örökkévaló hajlékkal; a mezítelenséget a felöltözöttséggel; a halandóságot (a biztos halált) az élettel, a Krisztusban nyerhető örök élettel. Végeredményben ezek a hasonlatok mind ugyanazt fejezik ki: reménységünk, hogy Krisztus visszatérésekor halhatatlan testbe öltözünk, ill. abban lakozunk. Másként fogalmazva: e versek a Jézus által felkínált örök élet ígéretéről szólnak.

Gondoljunk a halálra, látszólagos végérvényességére! Ugyan miben reménykedhetnénk, ha nem hinnénk, hogy létezik valami azon túl is? Mi minden igazolja, hogy nem a halálé lesz a végső szó? Beszélgessünk még erről!

Ellen G. White: A nagy küzdelem. Budapest, 1985, H. N. Adventista Egyház. „A küzdelem véget ér” c. fejezetből, 590–591. o.

„Mindenki egy nagy, boldog, egységes családot alkot majd. A hála és dicséret ruháit viselik, ami Krisztus igazságának palástja. A teremtett világ páratlan szépsége szüntelen dicsérettel és csodálattal adózik majd Istennek. A föld a menny fényében fog fürdeni. Az évek boldogságban telnek. A hold fénye olyan lesz, mint a napé, a nap pedig hétszerte erősebben ragyog, mint most. Ezt látva a hajlancsillagok [angyalok, a szerk.] együtt énekelnek, az Istennek fiai örömmel kiáltanak fel, míg Isten Krisztussal együtt jelenti ki: ’Nem lesz többé bűn, sem halál’” (Ellen G. White: My Life Today. 348. o.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1. Beszéljük meg a csoportban a csütörtöki rész utolsó kérdésére adott válaszainkat! Mivel erősíthetjük egymás reménységét ebben a nagyszerű ígéretben? Hogyan segíthetünk azoknak, akik kételyekkel küzdenek?

2. Korunkban sokan nagy reményeket fűznek a tudományhoz, a tudományt tekintik az igazság megismerése egyetlen módjának és gyakorlatilag az emberiség egyedüli reménységének. Miért hamis ez a reménység, különösen az elmúlt néhány napi tanulmányunk fényében? Mivel kecsegtethet például a tudomány legnagyobb problémánk – a halál – tekintetében? Miért csak egy „természetfeletti” lényben bízhatunk, amint az ígéretekben is olvassuk?

3. Gondoljunk arra, amit Pál kérdezett Róm 7:24 versében: „Kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből?” (Ez egy korabeli büntetési módra tett célzás volt, miszerint az elítélt testéhez hozzáláncoltak egy holttestet, azt kellett viselnie.) Milyen választ kapunk a Bibliában, amit a világi bölcsesség összessége sem adhat meg?

4. Beszéljünk még arról, hogy az életmódunkat illetően mit jelent felöltözni Krisztust! Gondoljunk az életünkre, a szokásainkra, a gondolatainkra, a viselkedésünkre stb.! Mennyire tudjuk Krisztus valóságát tükrözni e területeken? Noha mind küzdünk öröklött és szerzett bűnre való hajlammal, melyek azok a nyilvánvaló és tudatos döntések, amelyek által sokkal inkább élhetünk úgy, ahogy kellene? Hogyan segíthetjük egymást, a közösségünket, hogy az elénk tárt bibliai elvekhez illően tudjunk viselkedni?

MENNYEI VIGASZTALÓNK

„Minden időben és minden helyen, minden szomorúságban és nyomorúságban, mikor a kilátások sötétnek látszanak, s a jövendő zavarosnak; tehetetlennek és magányosnak érezzük magunkat, Krisztus elküldi hozzánk a Vigasztalót, válaszul a hitből fakadó imádságunkra.

A körülmények elválaszthatnak bennünket minden földi barátunktól, de nincs az a körülmény, nincs az a távolság, amely elválaszthatna bennünket mennyei Vigasztalónktól. Bárhol vagyunk, bárhová megyünk, Vigasztalónk mindig a jobb kezünknél áll, hogy támogasson, fenntartson, erősítsen és megvidámítson bennünket” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 2002, Advent Kiadó. 576. old.).

CSÜGGESZTŐ GONDOLATOK ÉJSZAKA

„Azt kérdezed tőlem, mi oka van annak, hogy felébredsz éjjel, és úgy érzed, a sötétség hatalma vesz körül. Én is gyakorta érzek így, de ezek a csüggeteg érzések még nem bizonyítják, hogy Isten elvetett volna téged vagy engem... A szomorú érzések nem bizonyítékok arra, hogy Isten ígéretei hatástalanok lennének. Érzéseidre tekintesz, és mivel nem látsz mindent ragyogó csillogásban, még szorosabbra fogod a búsongás köpönyegét lelked körül. Önmagadba nézel, és úgy véled, Isten elfordult tőled. Tekints fel Krisztusra... Amint kapcsolatba lépünk a Megváltóval, a békesség térfelére állunk... Hitünket állandó működésben kell tartanunk, és legyenek bármilyenek is érzéseink, bíznunk kell Istenben... Legyünk jó kedélyűek, hiszen Krisztus legyőzte a világot. E világban nyomorúságban lesz részünk, de Jézus Krisztusban békességet találunk. Testvérem, fordítsd el tekinteted önmagadról, és tekints fel egyetlen segítségedre, Jézusra (26. Levél, 1895)” (Szemelvények Ellen G. White írásaiból, 3. köt. 294–295. o.)!