SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: Máté 26:59-68; 27:27-29; Márk 5:24-34;

Lukács 8:43-48; János 13:1-16; 19:23-24

„Mert ezt mondja vala: Ha csak ruháit illethetem is, meggyógyulok” (Mk 5:28).

Bizonyos értelemben nem is meglepő, hogy annyi tanulságot levonhatunk a Bibliában megemlített öltözékekből. Végtére is ruházatunk hozzánk tartozik, sokat elárulhat rólunk, hogy kik vagyunk, még ha egy szót sem szólunk. Akár jól, akár rosszul, de gyakran annak alapján ítélünk meg másokat, hogy mit viselnek és hogyan.

Ezen a héten az öltözet kérdésével foglalkozunk – Jézusra tekintve. Olvasunk annak az asszonynak az esetéről, aki hitte, méghozzá igen helyesen, hogy csak meg kell érintenie a Mester ruháit és meggyógyul. Majd rátérünk arra, amikor Jézus levette a felsőruháját, hogy megmossa a tanítványok lábát. A következőkben hallunk a főpapról, aki az Úr előtt állva megszaggatta az öltözékét, amivel a dölyfös vezető megpecsételte saját sorsát. Látni fogjuk még Jézust, amikor a római katonák felöltöztették, hogy úgy gúnyolják. Végezetül szót ejtünk arról az esetről is, amikor a katonák sorsot vetettek Krisztus palástjára, ezzel teljesítve be egy régi próféciát.

Mindvégig ruhadarabokról lesz szó, amelyekről azonban teljes bizonyossággal állíthatjuk, hogy szimbolizmusuk, jelentéstartalmuk igen gazdag.

Mk 5:24-34 és Lk 8:43-48 szakaszai beszélik el annak az asszonynak a történetét, „aki tizenkét éve vérfolyásos” volt. Betegsége már önmagában is súlyos orvosi eset volt, ráadásul a kor társadalmában a rituális tisztátalanság bélyegét is hordozta, ami a nő baját tovább nehezítette. Az orvosok pedig nem tudtak segíteni rajta. A kétségbeesett asszony minden pénzét rájuk költötte, de egyre csak betegebb lett, ami korántsem meglepő, tekintettel az akkoriban alkalmazott gyógymódokra. Elképzelni sem tudjuk igazán, mennyi szenvedést és szégyent kellett kiállnia a kór miatt.

Majd feltűnt Jézus, és lélegzetelállító csodákat tett!

Mi a jelentősége Mk 5:24-34 és Lk 8:43-48 versei alapján annak, hogy az asszony hitte: csak meg kell érintenie Jézus ruháját és meggyógyul?

_____________________________________________________________

Az asszony erősen hitt Jézusban, elég erősen ahhoz, hogy biztosra vegye: elég megérintenie a Mester ruháit és máris meggyógyul. Természetesen nem az a bizonyos ruhadarab segített rajta és nem is az érintés. Isten ereje gyógyította meg, az hatott a kétségbeesésében hittel az Úrhoz forduló emberre, aki tudatában volt saját gyámoltalanságának, szükségének. Amikor az asszony megérintette Jézus ruháját, cselekedetében megnyilvánult hite. Éppen ez a kereszténység lényege.

Vajon miért kérdezte meg Jézus, hogy ki érintette meg a ruháját?

_____________________________________________________________

A kérdésével és a beteg tettének, gyógyulásának nyilvánosságra hozatalával Jézus engedte, hogy a nő bizonyságot tegyen róla az ott lévőknek. Azt akarta, hogy mások is megtudják, mi történt. Valószínűleg az asszonyban is tudatosítani kívánta, hogy semmiféle varázserő nem volt a ruháiban, nem az gyógyította meg, hanem Isten hatalma, ami a hite miatt mutatkozhatott meg benne. Valóban rendkívül kínos volt a helyzete, de miután meggyógyult, bizonyságot tehetett arról, amit Krisztus érte tett.

Hogyan tanulhatunk meg mély hittel és elfogadással járulni az Úr elé, elismerve tehetetlenségünket? Hogyan tudjuk megőrizni Istenbe vetett hitünket és bizalmunkat, ha a gyógyulás nem úgy következik be, ahogy kértük?

Krisztus földi életének utolsó néhány napjában történt. A Mester a felházban találkozott a tanítványaival a páska alkalmából, amikor a kivonulásra, a szolgaságból való szabadulásra, Izráel nemzeti ünnepére emlékeztek. Csakhogy nem volt minden rendben. A terem légkörét feszültség és rosszakarat nehezítette. Nem sokkal korábban a tanítványok még arról vitáztak, hogy ki foglalhatja majd el a legmagasabb helyet a mennyben. Most viszont együtt vettek részt a páskaünnepen, aminek arra kellett volna irányítania a figyelmüket, hogy milyen nagy szükségük van Isten üdvözítő kegyelmére, mennyire függnek Istentől minden tekintetben.

Mt 20:20-28 verseit olvasva mit mondhatunk, mi volt az a fontos tanulság, amit a tanítványok nem ismertek fel még azután sem, hogy annyi időt töltöttek Jézussal?

_____________________________________________________________

Mintha a többi tanítvány magatartása nem lett volna éppen elég, ráadásnak ott volt Júdás, az áruló, aki úgy tett, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Mégis hogyan viselkedett Jézus ebben a helyzetben, amikor lett volna oka, hogy felháborodjon miattuk?

Mire tanít Jézus Jn 13:1-16 szakaszában? Miért mondhatjuk több szempontból is, hogy ez az igazi tanítványság kulcsa?

A tanítványok korában szokás szerint elrendezték, hogy ki mossa le lábukról az út porát. Ez a szolgák feladatai közé tartozott, csakhogy a tanítványoknak nem voltak szolgái, és egyikük sem mutatott hajlandóságot efféle alantas, szolgai szerepre. Jézus azonban meglágyította a szívüket, amikor felsőruháit levetve Ő kezdte el mosni a lábukat. Isten Fiának tartották, és amint figyelték, hogy lehajol és Ő végzi el a szolgai munkát, megszégyenültek. Azt olvassuk, hogy Jézus előbb levette felsőruháit. Ezzel is bemutatta, hogy kész lehajolni, megalázni magát bármeddig, csak hogy elérhesse a követőit.

Majd pedig, mintha mindez még nem lett volna elég, Júdás lábát is megmosta, noha pontosan tudta, mit forral a szívében.

Milyen „mélyre” vagyunk készek lehajolni másokért? Mikor fordult elő utoljára, hogy levettük a felsőruhánkat és úgy szolgáltuk a körülöttünk élőket?

„Aki pedig főpap az ő atyjafiai között, akinek fejére töltötték a kenetnek olaját, és akit felavattak az ő szolgálatára, hogy a szent ruhákba felöltözzék: fejét meg ne meztelenítse, se ruháit meg ne szaggassa” (3Móz 21:10).

Miért szaggatta meg a főpap a ruháját, Krisztus válaszát hallva? Mit tudhatunk meg erről Mt 26:59-68 szakaszából? Lásd még Mk 15:38; Zsid 8:1 verseit!

A főpap ruháit megszaggatva akarta szimbolikusan kinyilvánítani, hogy Jézusnak meg kell halnia. Kajafás mutatni kívánta: felháborodása jogos és iszonyat fogta el Jézus istenkáromlónak bélyegzett állítását hallva, miszerint valóban Ő az Isten Fia. A mózesi törvény tiltása értelmében a főpap nem szaggathatta meg papi öltözetét (3Móz 10:6; 21:10), ami Isten jellemének tökéletességét szimbolizálta. Ruháinak elszakítása az Úr jellemének meggyalázását, tökéletességén ejtett csorbát jelentett volna. A helyzet iróniája, hogy Kajafás éppen az általa – úgymond – védelmezett törvényt szegte meg. Tette miatt alkalmatlanná vált tisztére, sőt, a papi öltözet megszaggatásáért halálbüntetés járt volna neki. A helyzet fonákságát mutatja az is, hogy Jézust, aki semmi rosszat nem tett, éppen annak a papnak az uszítása nyomán végezték ki, aki cselekedete miatt jogosan halált érdemelt!

Sokatmondó a ruha megszaggatásának szimbolizmusa. Ezzel a tettel jött el az egész földi áldozati rendszer és papság vége, ami után hamarosan új, különb lépett életbe: Krisztus, az új Főpap a mennyei szentélyben kezdte meg szolgálatát.

A földi főpap ruháinak gazdag szimbólumai és sokatmondó jelentősége csakhamar egy olyan rendszer jelképeivé váltak, amelyről már lekopott minden jelentőség, és röviddel később véget ért. Rettenetes, hogy a vallási vezetőket annyira elvakította a gyűlölet, az irigység és a félelem, hogy amikor Krisztus eljött – az, akire vallásuk egész rendszere előre mutatott –, nem fogadták el közülük sokan (de voltak, akik igen!). Azok az egyszerű emberek végezték tovább a feladatot, amit a papoknak kellett volna végezni, akik elfogadták, hogy Jézus a Messiás.

Hogyan ragadhat annyira magával saját igazságunk, erkölcsi és lelki felsőbbségérzetünk, hogy vakon megyünk el azok mellett a fontos dolgok mellett, amelyekre az Úr meg akar tanítani?

„Akkor a helytartó vitézei elvivék Jézust az őrházba, és oda gyűjték hozzá az egész csapatot. És levetkeztetvén őt, bíbor palástot adának reá. És tövisből fonott koronát tőnek a fejére, és nádszálat a jobb kezébe; és térdet hajtva előtte, csúfolják vala őt, mondván: Üdvöz légy zsidóknak királya” (Mt 27:27-29).

Képzeljük el a jelenetet, amiről ezek a versek beszámolnak! Milyen rettenetes fonákságot látunk? Mit árul el ez a történet az emberi tudatlanságról, kegyetlenségről, ostobaságról? Hogyan mutatják be e versek a maguk drámai módján, hogy mit tesz a világ még ma is a Teremtővel, a Megváltóval? Lásd még Mk 15:17-20; Lk 23:10-11!

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Jézusról levették saját ruháját, és helyette bíborpalástot terítettek rá, ami lehetett az egyik katona köpenye vagy akár Pilátus egy régi, kidobott ruhája. A bíbort királyi színnek tartották. A palástot gúnyolódva borították annak az Embernek a vállára, aki Királynak mondta magát.

A királyról nem hiányozhat a korona. Jézusnak tövisből, a Palesztina területén honos szúrós bokor ágaiból fontak kínzói koronát, kezébe pedig a királyi jogart jelképező nádszálat adtak. Csúfondárosan hajlongtak előtte, köszöntötték mint a zsidók királyát. Míg a papok gúnyolódásaikkal Krisztus lelki hatalmát vették célba, a katonák politikai tekintélyéből űztek csúfot. Az igazi Királyt felöltöztették, hogy kicsúfolják, gúnyos szertartás keretében vonultatták fel. Jézus, aki saját igazsága és tökéletessége öltözetét kínálja fel a bűnös világnak, a gúny ruháit viselve jelent meg.

Hihetetlen, hogy Jézus azokért állta mindezt ki – legalábbis részben azokért –, akik ilyen kegyetlenül bántak vele! Hányan vannak közülünk, akik abban a pillanatban haraggal válaszolnak, igyekeznek visszaütni, ha rosszul bánnak velük, vagy ha csak egy mérges pillantást vet rájuk valaki?! Tekintsünk viszont Jézus példájára, ahogy a kegyetlen bánásmódot fogadta!

Mit teszünk, ha igazságtalanság ér? Mit tanulhatunk Krisztustól, aminek köszönhetően a legközelebbi alkalommal másként viselkedhetünk?

„Megosztoznak ruháimon, és köntösömre sorsot vetnek” (Zsolt 22:19).

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Nehéz elképzelni mindazt a gyalázatot, amit Jézusnak ki kellett állni. A katonák gúnyolódása után a kereszthez vezették, ahol földi javainak maradékától is megfosztották, válláról letépték köntösét. Jézus, akit megvertek, megtagadtak, megaláztak, kigúnyoltak, majd pedig megfosztottak ruháitól és keresztre feszítettek, valóban kiitta a keserű poharat, ami rá várt „e világ alapítása óta” (Jel 13:8).

Jn 19:23-24 és Mt 27:35 verseiben milyen profetikus jelentőséget tulajdonít a Biblia az ott történteknek? Miért fontos ez?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

A katonák kicsinyesen osztozkodtak annak a ruháin, akit csak egy elítéltnek tartottak, miközben a szemük előtt zajlott az egész világegyetem történelmének legnagyobb horderejű eseménye!

Mégis maga a tettük nem mondható egészen jelentéktelennek, hiszen a Biblia szerint egy prófécia teljesedett vele. János (mint ahogy Máté is) összekapcsolja az akkor történteket egy zsoltárral: „Hogy beteljesedjék az írás” (Jn 19:24), további bizonyítékkal támasztva alá hitünket.

Gondoljunk arra is, hogy Jézusnak mit jelenthetett ez az epizód! Az egész világ bűnének súlya rázuhant, az Atyától való elszakadás egyre inkább ránehezedett, miközben látja a katonákat, akik éppen a lába alatt a ruháin osztozkodnak, sorsot vetnek, így teljesítve be a próféciát. Ez még nagyobb bátorsággal tölthette el, hogy elviseljen mindent, ami a kereszten rá várt. A katonák tettei újabb bizonyítékkal szolgáltak arra, hogy ha megpróbáltatása mégoly iszonyatos is, szenvedése rettenetes, a prófécia teljesedik, földi szolgálata a csúcspontja felé közeleg, és így üdvösséget nyerhet minden ember, aki hit által kéri. Jézusnak ezért kellett kitartania, és ki is tartott mindvégig.

A bibliai próféciák közül melyek erősítik leginkább a bizalmunkat Isten iránt, különösen a hitet próbáló nehéz helyzetekben?

Ellen G. White: A Nagy Orvos lábnyomán. Budapest, 1998, Advent Kiadó. „A hit érintése” c. fejezet, 35–43. o.; Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó. „A hit érintése c. fejezetből 284–285. o.; „Pilátus palotájának udvarán” c. fejezetből 633–637. o.; „Golgota” c. fejezetből 654–655. o.

„Jézus ellenségei már türelmetlenül várták halálát. Azt képzelték, hogy utána majd örökre elhallgatnak a szóbeszédek isteni erejéről és hatalmas csodáiról. Azzal áltatták magukat, hogy már nem kell többé rettegniük befolyásától. Az érzéketlen katonák, akik Jézus testét a keresztre feszítették, már a ruháin osztozkodtak, versengve azért a köpenyért, ami varrás nélkül, egybeszőve készült. Végül sorsvetéssel döntötték el a kérdést. A Szentlélek ezt a jelenetet már évszázadokkal a teljesedése előtt pontosan kijelentette: ’Mert ebek vettek körül engem, a gonoszok serege körülfogott; átlyukasztották kezeimet és lábaimat… Megosztoznak ruháimon, és köntösömre sorsot vetnek’ (Zsolt 22:17, 19)” (Ellen G. White: The Story of Redemption. 223–224. o.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1. Beszélgessünk a számunkra különösen bátorító bibliai próféciákról! Hogyan erősítenek meg abban, hogy jó okunk van hinni Istenben?

2. Gondoljunk Krisztus életének utolsó néhány napjára, végtelen megaláztatására, önmegtagadására és a szenvedésre, amit ki kellett állnia! Milyen tanulságokat vonhatunk le mindebből? Hogyan tanulhatjuk meg tőle az önfeláldozást?

3. Milyen elképesztően tudatlanok voltak a katonák, akik bíborpalástot adtak Jézusra, majd töviskoronát nyomtak a fejébe és a ruháin osztozkodtak a kereszt tövében, fel sem fogva a történteket! Vagy a főpap, aki úgymond „jogos felháborodásában” megszaggatta ruháit Krisztus felelete hallatán. Mindannyian kirívó tudatlansággal cselekedtek, és részt vettek egy iszonyatos bűntényben. Vajon tudatlanságuk mentség volna tettükre? Miért méltók a büntetésre, még ha nem is mérték fel igazán, mit követtek el? Beszélgessünk erről!

PÁSKULYNÉ KOVÁCS ERZSÉBET:

KÖSZÖNÖM, URAM!

MEGKÖSZÖNÖM!

Mint falat kenyér az éhezőnek,

mint sebre a balzsam

a szenvedőnek;

mint virágnak az üdítő harmat,

mint tikkasztó melegben

a lágy fuvallat,

zápor a kiszáradt földnek:

lelkem sóvárgásain áttörnek

szavaid, s imához borulok,

örökkévaló, nagy irgalmú Isten!

– Add, hogy meghalljam szavad,

add, hogy érezzem kezed melegét,

hogy akármit ígér a világ,

tudjam mondani:

nekem kevés!

Nekem Te kellesz,

mert Te vagy az Élet!

Ez a földi lét

csak átmenet.

Hozzád vágyom,

hisz belőled van lelkem:

a belső emberem

érted remeg.

– Ezért vagy nekem a kenyér,

a balzsam, az üdítő harmat,

a vigasztalás, szent öröm,

s hogy ilyen sokra méltattál: