SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: 1Mózes 3:9-19; Prédikátor 12:16; Dániel 7:10; Máté 21; 22:1-14; Jelenések 21:2, 9

„Nincsen azért immár semmi kárhoztatásuk azoknak, akik nem test szerint járnak, hanem Lélek szerint” (Róm 8:1).

A kereszténység történelmének számtalan sötét lapja van. Szörnyűséges dolgokat követtek el olyanok, akik Krisztus követőinek vallották magukat, és a próféciák ismeretében számíthatunk rá, hogy Jézus visszatérése előtt a nevére hivatkozva még több gonoszság történik majd.

Ezen a héten egy magával ragadó példázattal foglalkozunk, ami fájdalmas igazságra világít rá: nem mindenki Krisztus követője, aki annak mondja magát! Persze hogyan vehetnénk a bátorságot, hogy eldöntsük, ki hűséges és ki nem?! Kik vagyunk, hogy nézzük a szálkát a másik szemében, miközben észre sem vesszük a magunkéban a gerendát (lásd Mt 7:3)? Az ítéletet nem mi hozzuk meg, hanem Isten.

„Az evangélium ünnepi lakomáján az Isten szolgálatát vállalók vesznek részt; azok, akiknek neve bekerült az élet könyvébe. De nem mindenki igazi tanítvány, aki magát kereszténynek vallja. A végső megjutalmazás előtt el kell dőlnie, kik részesülhetnek a szentek örökségében. Ez a döntés Krisztus második eljövetele előtt megtörténik, mert amikor eljön, hozza a jutalmat, hogy megfizessen ’mindenkinek, amint az ő cselekedete lesz’ (Jel 22:12)” (Ellen G. White: Krisztus példázatai. Budapest, 1983, H. N. Adventista Egyház. 212. o.).

Máté evangéliuma 21. fejezete felsorolja Jézus földi szolgálata utolsó néhány napjának eseményeit, amelyek drámai fordulatokkal, feszültséggel és izgalommal teljesek. Az is kitűnik belőle (a Bibliára jellemző módon), hogy be tud csapni a szívünk, és a gonosz mennyire képes elvakítani az értelmünket a legnyilvánvalóbb igazságokkal kapcsolatban. Visszatekintve könnyen mondhatnánk: Hogyan is lehettek a vallási vezetők annyira kemények, elvakultak, felháborodottak, pedig Jézus számtalan bizonyítékkal szolgált?

Csakhogy nem szabad tévedésbe esnünk! Volna bármi okunk feltételezni, hogy alapvetően különböznénk a régi vallási vezetőktől, noha adventistaként annyi világosságot kaptunk? Időnként vajon nem tanúsítunk mi is kemény, érzéketlen közömbösséget az igazsággal szemben, különösen, ha kedvenc bűneinkbe, vágyainkba és világiasságunkba ütközik? Isten valóban szeret, Krisztus meghalt értünk, a bűnbocsánat mindenki számára elérhető. Mindez azonban elmondható azokról is, akikről e fejezetben hallunk, akik nemcsak egyszerűen hátat fordítottak Jézusnak, hanem kifejezetten ártottak neki. Mennyire kell vigyáznunk, mert csak magunkat áltatjuk, ha azt gondoljuk, hogy bennünket nem lehet félrevezetni!

Olvassuk át Máté evangéliuma 21. fejezetét, ami a következő fejezetben szereplő példázat hátteréül szolgál! Számos eseményről értesülünk belőle, mégis mi a szakasz fő témája? Ha egy néhány sorban kellene összefoglalnunk, mit írnánk le? Milyen lelki tanulságot vonhatunk le magunknak e gondolatokból?

_____________________________________________________________

Talán az egész fejezet egyik legérdekesebb része az utolsó két vers. Még ha kemény szívvel fogadták is az emberek Jézust, üzenete részben áthatolhatott gondolataik páncélján, mert tudták, hogy róluk beszél. Egész más lett volna a helyzet, ha semmit nem értenek Jézus szavaiból, de nem az történt. Úgy tűnt, értették, mit mond, ahhoz legalábbis elég jól, hogy emiatt meg akarjanak szabadulni tőle. Ami pedig még szintén sokat elárul: a vezetőket a Jézus köré gyülekező zsidó nép tömege tartotta vissza attól, hogy Jézust már akkor elfogják. Milyen szomorú! Éppen azok tudták a legkevesebbet, akiknek a többiek tanítása lett volna a feladata, és sokan közülük soha nem okultak! Amikor pedig végül eljutnak majd a felismerésre, már túl késő lesz (Róm 14:10)!

Nagy ünnep az esküvő, a királyi menyegző azonban még nagyobb. Ha pedig a király hív meg valakit a fia lakodalmára, az óriási megtiszteltetés. A menyegző hasonlata, különösen úgy, hogy a fiú menyegzőjéről van szó, természetesen egyértelmű utalás Jézus és egyháza kapcsolatára (Ef 5:21-23; Jel 21:2, 9).

Hogyan illeszkedik Mt 22:1-8 verseiben a példázatnak ez a része az előző fejezethez? Melyik téma bukkan fel itt is?

Figyeljük meg, minden előkészületet a király tett meg: ő hozta össze a házasságot, készíttette el a lakomát, vágatta le az állatokat. „Kész minden; jertek el a menyegzőre” – hangzott az üzenet. A meghívottaknak mást nem is kellett tenni, csak elfogadni a felajánlott lehetőséget.

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Mégis miért utasították el? Voltak, akik egyszerűen nem vették komolyan, nem gondolták, hogy valamit is számító, fontos esemény volna. Ez azokra a mai emberekre is vonatkozhat, akik Isten szavát nem a súlyának megfelelően kezelik, akik különböző okok miatt soha nem nyílnak ki az igazság előtt. Mások „elmenének”. Jézus azt mondta, hogy az üdvösségre vezető út keskeny (Mt 7:14). Az emberek számtalan kifogásra hivatkozva utasíthatják el a meghívást. Megint másokat az anyagi természetű dolgok csábítanak. Végezetül pedig, amíg a többiek egyszerűen csak figyelmen kívül hagyták a meghívást, voltak olyanok is, akik rátámadtak az üzenet átadóira, üldözték őket. Más és más okból, de mind kimaradtak. Gondoljunk a király szavaira, hogy akik elutasították, „nem voltak rá méltók” (Mt 22:8, új prot. ford.)! Hogyan érthetjük ezt az egyetemes emberi bűn és bűnösség fényében? Vajon lehet bármelyikünk valóban méltó arra, hogy a király lakomájára meghívást kapjon? Végeredményben, ahogy látni fogjuk, attól válhat bibliai értelemben „méltóvá” bárki, amit Krisztus értünk tesz. Magunktól nem lehetünk méltók, csak úgy válhatunk azzá, ha engedjük, hogy Isten tegyen azzá.

A meghívás elutasítóinak kifogásai közül melyik jelenti számunkra is a legkeményebb küzdelmet? Milyen ígéretekre hivatkozhatunk, amelyek segítségünkre lehetnek?

A király, miután meghívását kétszer is visszautasították, újból elküldte szolgáit: „akiket csak találtok, hívjátok be a menyegzőbe” (Mt 22:9). Ekkor viszont már más fogadtatásban részesültek. „És kimenvén azok a szolgák az útakra, begyűjték mind akiket csak találtak” (10. vers).

A példázat szerint kik vettek végül részt a menyegzői lakomán (lásd Mt 22:9-14)? Mit jelent az, hogy a vendégek között voltak jók és gonoszok is?

_____________________________________________________________

Megfordult már a fejünkben olyan gondolat, hogy bizony elég hitvány, kellemetlen, utálatos emberek is akadnak azok között, akik kereszténynek mondják magukat; vagy igencsak bírálgató, elítélő, képmutató, sőt egyenesen gonosz emberek is járnak istentiszteletre, hivatkoznak az üdvösség ígéretére, és állítják, hogy van üdvbizonyosságuk?

Nincs ebben semmi új! Mit mondhatnánk példának okáért a keresztes lovagok hitéről, akik úgynevezetten Jézus Krisztus iránti „nagy elkötelezettségből” fosztogatták és rabolták végig az utat a Szentföldig, és közben iszonytató dolgokat műveltek felnőttekkel, gyermekekkel? Hogyan követhettek el ennyi szörnyűséget Jézus nevében?

Erre könnyű feleletet találni (mondhatnánk): Nem voltak igazi keresztények! Mégis, honnan tudhatnánk? Hogyan ítélhetnénk meg, mi volt a szívükben, mire tanították őket, milyen alkalmuk adódott arra, hogy okuljanak a történtekből? Kizárható, hogy közülük némelyek később őszintén megtértek, és ők is a bűnbocsánat és a kegyelem ígéretére hivatkoztak, mint mi? Mi a helyzet olyan emberek borzalmas tetteivel, akikből a későbbiekben minden jel szerint komoly hívő vált? Hogyan vehetnénk magunknak a bátorságot, hogy megítéljük, mi van mások szívében?

Mi nem ítélhetünk – de Isten ítél, ítélnie kell és ítélni is fog (Préd 12:16; Dán 7:9-10; Róm 14:10; Zsid 10:30). Adventista szóhasználattal ezt nevezzük vizsgálati ítéletnek, és éppen ez a témája ennek a példázatnak.

Gondoljunk olyan dolgokra, amelyeket magukat kereszténynek vallók követtek el a történelem során, talán éppen Jézus nevében! Hogyan segít ez a példázat megértenünk, hogy Isten azokat is igazságosan ítéli meg, akik ilyesmit tettek?

Mit jelképez a ruha ebben a példázatban? Miért mondhatjuk élet-halál kérdésnek, ami örökre szóló következményekkel jár, hogy elfogadjuk vagy visszautasítjuk a menyegzői ruhát?

Hacsak nem azt hisszük, hogy aki egyszer elfogadta az üdvösséget, annak örökre biztos az üdvössége, akkor hogyan akadhatnánk fenn azon, hogy a történelem egy bizonyos pontján Isten végleg, örökre elválasztja majd a búzát a konkolytól (Mt 13:24-30), a bölcseket a balgáktól (Mt 25:1-13), a hűségeseket a hűtlenektől (Mt 25:14-30), akiket valóban betakar Krisztus igazságának palástja azoktól, akiket nem (Mt 22:1-14)? Miért is látnánk problémát abban, hogy különválasztja azokat, akik a követőinek vallják magukat, mégis szörnyűségeket követtek, követnek el, sőt, talán éppen az Ő nevében?

Vajon ne várna valamiféle végső számadás az igazakra és a hamisakra, akik a megváltásnak éppen azokra az ígéreteire hivatkoznak, mint mi? Kiváltképp annak a vallásnak a szellemében, amelynek nem a saját cselekedeteink képezik alapját, hanem az, amit Krisztus vitt végbe értünk.

Gondoljuk meg! Egyértelmű lenne, ha kizárólag a saját cselekedeteink által nyerhetnénk üdvösséget. Egyszerűen össze kellene adni minden tettünket, azután vagy elérnénk egy bizonyos szintet, vagy nem, és kész. Hitünk szerint azonban az üdvösségünk alapja az, amit valaki más tett meg értünk, a megváltásunkhoz kellő igazság valaki másban van meg, nem bennünk, ettől azonban az egész kérdés még bonyolultabb, árnyaltabb lesz. Ebből következően sokkal nagyobb szükség van annak az ítéletére, aki soha nem téved, mintha csupán a cselekedetek képeznék a mércét, nem igaz?

Pontosan erről szól Jézusnak ez a példázata. Isten elválasztja egymástól az igazakat a hamisaktól azok között, akik a követőinek vallják magukat. Mi a döntő tényező? Az, hogy viselik-e az igazságosság gyönyörű ruháját, amit Krisztus mindenkinek ingyen felajánl.

E példázat éles határvonalat húz a gyülekezeti tag és a bűnös ember közé, aki Krisztus igazsága által megváltást nyert. A kettő egyáltalán nem ugyanaz! Vizsgáljuk meg a saját életünket, tetteinket, szavainkat, gondolatainkat, azt, ahogy viszonyulunk akár baráthoz, akár ellenséghez! Vajon az eddigiek fényében úgy nézünk ki, mint aki Krisztus igazságának palástjába öltözött, vagy inkább úgy, mint aki csak eljött az ünnepségre?

Tehát, hacsak nem azt valljuk, hogy aki egyszer üdvösségre jutott, az többé nem veszítheti el az üdvösséget, nehéz volna elgondolni, hogy Isten ne választaná végleg külön a Krisztus igazságának palástjába öltözötteket azoktól, akik ezt csak állítják magukról. Lényegében erről szól ez a példázat. Vallásunk alapját nem a saját tetteink, hanem Krisztus értünk végbevitt cselekedetei képezik, amelyeket hit által igényelhetünk. Akkor hogyan gondolhatná bárki, hogy Isten ne különítené el végleg a két csoportot?

Mt 22:11 fényében olvassuk el Préd 12:16 és 1Kor 4:5 verseit! Mi a közös bennük, és ez miért lényeges?

_____________________________________________________________

Adventistaként, a nagy küzdelem gondolatának ismeretében (Jób 1–2; 1Pt 5:8; Jel 12:7-9), tudva, hogy az egész világegyetem érdeklődéssel figyeli a nagy küzdelmet (Dán 7:10; 1Kor 4:9; Ef 3:10), könnyűszerrel cáfolhatjuk azt az érvet, amit 2Tim 2:19 verséből kiindulva („Ismeri az Úr az övéit”) a vizsgálati ítélet biblikussága ellen szoktak felhozni. Az Úr valóban ismeri az övéit, de a világegyetem többi lakója, köztük mi, nem! Nagyon fontos, hogy mindig tisztában legyünk a teljes képpel! Az egész világegyetem érdeklődve figyeli, hogy mi lesz itt a bűnnel, a lázadással, az üdvösséggel. Tudni akarják, hogy Isten mindent nyíltan, igazságosan, egyenesen akar-e elrendezni. Természetes módon az ítélet gondolatköréhez szorosan hozzátartozik, hogy előtte valamilyen formában kivizsgálják az esetet. Vegyük például 1Móz 3:9-19 szakaszát! Röviddel a bűn jelentkezése után maga Isten jött, és olyan kérdéseket tett fel, amelyekre már amúgy is tudta a választ. A „vizsgálatra” nem neki volt szüksége; Ádámnak és Évának segített felmérni tettük súlyát. Ugyanez mondható el a „vizsgálati ítéletről” is. Isten nem tud meg belőle semmi újat, amivel már amúgy is ne lenne tisztában, erre másoknak van szüksége.

A Mózes első könyvében olvasható ítéletben az Úr kegyelme felülírta a halálos ítéletet (lásd 1Móz 3:15), és kegyelme éppen ezt teszi minden őszinte követője esetében, most és az ítélet idején is, amikor a legnagyobb szükségük van rá! Isten megvizsgálja a cselekedeteinket? Semmi kétség: állandóan szükségünk van arra, hogy Krisztus igazsága betakarjon! Csak kegyelem által üdvözülhetünk, nem a cselekedeteink révén! Vajon miben reménykedhetnénk, ha Krisztusigazsága nem fedne be, amikor Isten minden cselekedetünket megvizsgálja?

Ellen G. White: Krisztus példázatai. Budapest, 1983, H. N. Adventista Egyház. „A menyegzői ruha c. fejezet, 210–219. o.

„A megváltás tervének az ember megváltásán túl volt egy tágabb és mélyebb célja. Krisztus nemcsak ezért jött a földre; nem csupán azért, hogy a kis világ lakói úgy tekintsék Isten törvényét, ahogy kell. Krisztus azért is jött, hogy a világegyetem előtt igazolja Isten jellemét” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó. 42. o.).

„Sátán azonban még nem pusztult el. Az angyalok még ekkor sem értették meg mindazt, amit a nagy küzdelem magába foglalt. Először szándékának kellett teljesen nyilvánvalóvá válni. Az emberek miatt Sátán létének folytatódnia kellett, mert nekik éppen úgy, mint az angyaloknak, meg kellett látniuk a Világosság Fejedelme és a Sötétség Fejedelme között lévő ellentétet. Az embereknek választaniuk kellett, hogy a kettő közül melyiket akarják szolgálni” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó. 669. o.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1.     Gondoljunk a keresztény történelemre, azon belül a magukat hívőknek nevezők – gyakran Jézus nevében – elkövetett szörnyűséges tetteire! Gondoljuk végig, hogyan követtek el emberek rettentő gonoszságokat a hitükre hivatkozva, azt lepelként használva, azzal igazolva! Mennyiben segít ez a szomorú tény megérteni, hogy valóban szükséges Jézus állítólagos követőit két csoportra választani (amiről az itt tárgyalt példázatban és a Biblia egyéb helyein is szó van)?

2.      Ellen G. White világosan kifejti, hogy Krisztus palástja igazságát jelképezi, ami nemcsak betakar és igazol, de át is formál az Ő képére. Életünkkel így tükrözhetjük Jézus jellemét. Mi a különbség az alapvető igazság két része között? Miért olyan fontos tisztában lenni ezzel?

3.      Beszélgessünk a nagy küzdelem valóságáról! Milyen mértékben hat az adventista teológiára ma, mennyiben befolyásolja azt? Keressük meg a Bibliában azokat a szakaszokat, amelyekből kitűnik, hogy mennyire biblikus és fontos ez a kérdés!

4.     A menyegzői ruháról szóló példázatot Jézus így fejezte be: „Mert sokan vannak a hivatalosok, de kevesen a választottak” (Mt 22:14). Mit értett ezen a példázat szerint?

PÁSKULYNÉ KOVÁCS ERZSÉBET:

AZ EVANGÉLIUM

Én nem akarok posványba merülni,

én nem akarok bűnök között élni.

Én szállni kívánok nagy hitszárnyakon:

magasröptű utat nyitott az irgalom.

Nem szabad, lehet örülni, szeretni,

boldogságot kérni, boldogságot kapni.

Nekem kegyelmet adott ingyen az Ég:

nekem világos az is, ami sötét.

Nekem nem kellenek olcsó kívánságok,

nem kellenek felém nyújtott álmok.

Mindennap új ige erejére vágyom:

Krisztus karjaiban álmodom az álmom.

– Nekem nem a falra írtak üzenetet,

a szívembe égett, hogy megmérettetek!

S a híját, ami lesz, Jézus pótolja:

ne legyek az élet bűnös nyomorultja!

A bűneim rég a tengerbe veszve:

élő hit adatott már régen helyette!

– Új horizont nyílt előttem messze,

az evangélium élő üzenete.