SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: 1Mózes 4:1-8; 25:25-34; Lukács 15:4-32; János 11:9-10; Róma 5:12-20

„Vigadnod és örülnöd kellene hát, hogy ez a te testvéred meghalt, és feltámadott; és elveszett, és megtaláltatott” (Lk 15:32).

W. Somerset Maugham „Eső” című novellájában egy misszionáriusról írt, aki a Csendes-óceán déli vidékein „megtérített” egy örömlányt. Szívvel-lélekkel fáradozott, hogy megmentse a nőt, még ha módszerei időnként kíméletlennek, kérlelhetetlennek tűntek is. Ragaszkodott hozzá, hogy visszatérjen az Egyesült Államokba (ahonnan elmenekült), és letöltse börtönbüntetését. Az örömlány kétségbeesetten könyörgött, hogy kímélje meg a fogdában rá váró gyötrelmektől, megaláztatástól és gyalázattól. A misszionárius azonban hajthatatlanul állította, hogy a büntetés letöltése a megtérés folyamatának elengedhetetlen része, így haza kellett térnie.

A történet azonban meglepő véget ért. A misszionárius öngyilkos lett, oszló tetemét a partra mosta a víz. Mi történt? Olyan sok időt töltött a nővel, hogy bűnbe esett vele, és mivel képtelen volt megbocsátani magának, eldobta az életét.

A novella szereplőinek is arra lett volna szüksége, mint minden bűnös embernek: személyes tapasztalatból kell megismerni a kegyelmet és bizonyosságot, amit Jézus mutatott be a tékozló fiúról szóló példázatban.

„Egy embernek volt két fia” (Lk 15:11). A példázatbeli apa két fiának a jelleme eltérő volt. Az idősebb fiú hűségesnek, kitartónak, szorgalmasnak mutatkozott, míg a fiatalabb nyilván nem akart dolgozni, nem akart felelősséget vállalni, nem akarta, hogy bárki számon kérjen tőle bármit. Mindketten ugyanazt örökölhették, valószínűleg egyformán szerette őket az apjuk. Az egyik fiú mégis hűségesnek tűnt, a másik pedig tiszteletlennek. Mivel magyarázható a különbség?

Még milyen történetek jutnak erről az eszünkbe? Lásd pl. 1Móz 4:1-8; 25:25-34!

_____________________________________________________________

Különös jelenség, nem igaz? Gyakran látunk ilyet. Ugyanazoktól a szülőktől származó két (vagy több) testvér, akik egy családban nőnek fel, ugyanazt a nevelést kapják, egyforma szeretetben részesülnek, sőt, ugyanazt az ételt fogyasztják, és az egyik jólelkű, hűséges lesz, az Urat akarja szolgálni, míg a másik valamilyen okból éppen az ellenkező irányba tart. Ha mégoly nehéz is megérteni, itt kiütközik, hogy milyen erővel hat a szabad akarat. Egyesek nagyobb jelentőséget tulajdonítanak annak, hogy a két testvér közül a fiatalabb lázadt fel, de ugyan ki tudja tetteinek okát?

Mit tanulhatunk abból, ahogy az apa a kisebbik fiú kérését fogadta (Lk 15:12)? Mit árul ez el arról, hogyan viszonyul hozzánk Isten?

_____________________________________________________________

A történet nem utal rá, hogy hogyan zajlott az apa és fia közötti beszélgetés, vajon az apa vitatkozott-e a fiával. Nem tudni, kérte-e, hogy fontolja meg újra, ne döntsön elhamarkodottan, gondolja át jobban, mit akar tenni. Valószínű, hogy megpróbálta, végül mégis kiadta fia „jussát”, aki ezek után boldogan távozott. Az egész Bibliában újból és újból találkozunk ezzel az elvvel: Isten szabadságot ad az embereknek, hogy meghozzák saját döntéseiket, a saját útjukat járják, úgy éljenek, ahogy nekik tetszik. Azonban mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy döntéseinknek következményei lesznek, közöttük olyanok, amelyeket el sem tudunk képzelni, vagy nem látunk előre.

Az utóbbi időben milyen következményei lettek döntéseinknek? Nem könnyű visszaforgatni az időt, ugye?

Képzeljük el az apát, amint figyeli a hátizsákjába pakoló fiút, aki felbátorodva készül elmenni otthonról. Talán megkérdezi fiától, hová is megy, hol akar dolgozni, mi a terve a jövőre. Ki tudja, mi volt a felelet. Válaszai nem lehettek túl biztatóak, legalábbis az apa szempontjából nézve. A fiú azonban a rá váró boldog jövőre gondolhatott.

Miért is ne? Fiatal volt, kalandvágyó, zsebében a pénz, amiből költekezhetett, és úgy érezte, hogy vár rá a világ, amit látnia kell. A családi gazdaságban túlságosan egyhangúnak, unalmasnak tűnt az élete a számtalan lehetőséghez képest, amit a világ nyújthat neki.

Milyen az a bűnbánat, amiről Lk 15:13-19 verseiben olvashatunk? Őszintének tűnik? Valóban megbánta a fiú, amit tett, vagy csak a tettei következményeit fájlalta? Milyen utalásokat találunk a szakaszban, amelyekből kiderül?

Nemigen tudjuk meg, hogyan végződhetett volna a történet, ha otthonától távol, kedvezően alakul a tékozló fiú sora. Mi lett volna például, ha állandó keresetet talál magának és sikeres lesz? Az itt olvasottakból nem az tűnik valószínűnek, hogy akkor is „térden csúszva” tért volna haza, nem igaz? Ki az, akivel ne fordult volna már elő, legalább néhányszor, hogy nem is annyira a bűneit, inkább azok következményeit bánta, leginkább, ha rajtakapták? Még a legkeményebb pogány is sajnálja félrelépését, ha valamilyen nemi betegséget szed össze. Távolról sem csak a keresztényekre jellemző, hogy szomorkodnak a fájdalom miatt, amit helytelen döntéseikkel okoztak.

Mit mondhatunk tehát erről a fiatalról? Vitathatatlan, hogy amikor rettenetes körülmények között találta magát, megváltozott a magatartása, ami máskülönben talán nem következett volna be. A szövegből kitűnik azonban a gondolataiban megmutatkozó őszinte alázat. Rádöbbent, hogy vétett az apja és Isten ellen is. Arra utal a beszéd, amit magában fogalmazgatott, hogy bűnbánata őszinte volt.

Időnként szükségünk van tetteink negatív következményeire, hogy meglássuk bűneinket a maguk valójában, ugye? Vagyis sokszor csak akkor térünk meg igazán a cselekedeteinkből, ha szenvedést okoznak. Mi a helyzet velünk és a körülményeinkkel? Mi gátolja, hogy elkerüljük a bűnt, és így megkíméljük magunkat a szomorúságtól és a bűnbánattól, ami (remélhetőleg) azt követi?

Thomas Wolfe a XX. század első felében írta klasszikus irodalmi művét „Nem mehetsz többé haza” címmel. Ebben egy férfi hátrahagyja egyszerű családját lenn, délen, New Yorkba költözik, és sikeres író lesz. Idővel azonban szeretne hazatérni a gyökereihez. A váltás nem ment könnyen, ebből adódott a könyv címe.

A tékozló fiú példázatában ki az, aki megteszi a hosszú utat, hogy ismét az apjával lehessen? Állítsuk ezt szembe például az elveszett bárányról vagy az elgurult drachmáról szóló példázattal (Lk 15:4-10)! Mi lehet a lényeges különbség?

A másik két példázatban talán nem is volt helyzetének tudatában az, ami elveszett (legalábbis az elgurult érme). Akkor sem kerülhetett volna vissza oda, ahonnan elveszett, ha megpróbálja. A tékozló fiúról viszont azt is mondhatnánk, hogy elfordult „az igazságtól”, és csak a sötétben eszmélt rá (lásd Jn 11:9-10), mennyire eltévedt. Az üdvösség történetében Istennek mindig volt dolga olyanokkal, akik a világosságot szántszándékkal maguk mögött hagyva a saját útjukra léptek. E példázat azt üzeni még azoknak is, akik noha megismerték Isten jóságát és szeretetét, mégis hátat fordítottak neki, hogy az Úr kész visszafogadni, visszaállítani őket szövetséges családjában az általuk korábban elfoglalt helyre. Csak az kell hozzá, hogy amint a fiatalember szabad akaratából döntött elmeneteléről, hazatérését is neki kell elhatároznia. Mindannyiunk esetében éppen ez a helyzet.

E példázatokat illetően érdekes elhangzásuk körülménye is. Figyeljük meg, hogy Lk 15:1-2 verse szerint hány- és hányféle ember gyűlt össze Jézus szavait hallgatni! Milyen komoly figyelmeztetés ez nekünk azzal kapcsolatban, hogy a végidő apokaliptikus eseményeivel való fenyegetőzés vagy a megtéretlenekre váró pusztulás és ítélet hangoztatása helyett Jézus olyan példázatokat mondott el, amelyek bemutatták az Atya nagy szeretetét az elveszettek iránt, a törődését, bármi is sodorta őket ilyen helyzetbe.

Ismerünk olyanokat, akik elfordultak Istentől? Hogyan mutat rá ez a történet arra, hogy nincs minden veszve? Fontos mindannyiunknak imádkozni azokért, akik még nem ismerték fel azt, amit a tékozló fiúnak olyan fájdalmas körülmények között kellett megtanulnia!

Amint tehát megállapítottuk: a fiúnak kellett elhatároznia, hogy hazatér. Az apja nem kényszerítette. Isten sem kényszerít senkit az engedelmességre. Ha a mennyben Sátánból nem csikarta ki erőszakkal az engedelmességet, sem Ádámból és Évából az Édenben, akkor miért tenné éppen most, jóval azután, hogy az engedetlenség következményei iszonyatos pusztulást szabadítottak az emberiségre? Lásd Róm 5:12-21!

Figyeljük meg Lk 15:20-24 verseiben, hogyan fogadta az apa fia bűnvallomását! Mennyi vezeklést, mennyi cselekedetet, mennyi jóvátételt követelt meg a fiútól, mielőtt visszafogadta? Mi ebből az üzenet számunkra? Lásd még Jer 31:17-20!

A fiú beismerte apja előtt a tévedését, de a történetet olvasva az az érzésünk, mintha az apa meg sem hallotta volna. Figyeljük meg a sorrendet! Az apa szalad a fia elé, ráborul, megcsókolja. Minden rendben volt a beismeréssel – ami feltehetően többet jelentett a fiúnak, mint az apjának –, mégis abban a pillanatban a fiú tettei hangosabbak voltak szavainál.

Az apa pedig megparancsolta a szolgáinak, hogy vigyék oda „a legszebb ruhát”, és adják a fiára. A görög szó, amit Károli úgy fordít, hogy „legszebb”, általában azt jelenti: „az első”. Az apa a lehető legjobbat akarta a fiának adni.

Gondoljunk még arra az összefüggésre is, hogy ki tudja, meddig élt nagy szegénységben a fiú! Valószínűleg nem a legelegánsabb öltözetben tért haza, végtére is egészen addig a disznókat őrizte. Nem is lehetne nagyobb az ellentét a ruha között, amiben a fiú hazatért, és aközött, amit az apjától kapott! Érdemes szintén megjegyezni: az apa nem akkor borult fiára, amikor már tisztán állt előtte!

Ebből az is látszik, hogy az apa és a fiú kapcsolata már abban a pillanatban teljesen helyreállt. Ha „a legszebb ruha” alatt Krisztus igazságának palástját értjük, a fiú akkor és ott mindent megkapott, amire szüksége volt. A tékozló megtért, megvallotta bűnét, visszafordult önfejű útjáról, a többiről pedig apja gondoskodott. Milyen szemléletesen mutatja be ez a példázat a megváltást!

Azt is kiemelhetjük, hogy az apa nem hangoztatta: „Én megmondtam!” Felesleges is lett volna, nem igaz? A bűnnek megvan az ára. Hogyan tanulhatjuk meg, hogy ne hánytorgassuk fel azok bűneit, akik visszatérnek az Úrhoz, miután elfordultak tőle?

Ellen White egy érdekes részletet fűz a történethez. Ezt a Bibliában nem találjuk meg. Így ír a jelenetről, amikor az apa az alázattal hazatérő fia felé megy: „Az atya nem akarja, hogy fiát nyomora és rongyai miatt megvetés érje. Saját válláról veszi le a díszes köntöst, beborítja vele fia lesoványodott testét, és a fiú elzokogja bűnbánatát: ’Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened; és nem vagyok immár méltó, hogy a te fiadnak hívattassam.’ Az atya magához szorítja és hazaviszi. A fiúnak nincs alkalma arra, hogy szolgának ajánlkozzék. Ő az atya gyermeke. Elhalmozzák a ház legértékesebb dolgaival; a szolgák tisztelik, és szolgálni fogják.

Az atya így szólt a szolgákhoz: ’Hozzátok ki a legszebb ruhát, és adjátok fel rá; és húzzatok gyűrűt a kezére, és sarut a lábaira! És előhozván a hízott tulkot, vágjátok le, és együnk és vigadjunk. Mert ez az én fiam meghalt, és feltámadott; elveszett, és megtaláltatott. Kezdének azért vigadni’” (Ellen G. White: Krisztus példázatai. Budapest, 1983, H. N. Adventista Egyház. 136. o.).

Milyen bepillantást enged az iménti idézet a történetbe? Mit árul el Isten jelleméről?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Az apa azonnal el akarja fedezni fia hibájának szégyenét. Milyen fontos üzenet ez azzal kapcsolatban, hogy el kell engedni a múltat! Nem szabad leragadni a múltbeli vétkeknél – akár másokéról, akár a mieinkről legyen szó! A legnagyobb bűnök közül sem derült még fény mindegyikre, ám egy nap minden kiderül (1Kor 4:5). Pál apostolhoz hasonlóan nekünk is meg kell tanulni nem a múltba nézni, hanem a jövőre, előre tekinteni (Fil 3:13-14)!

Mit értett az apa azon Lk 15:24 versében, hogy a fia „meghalt, és feltámadott”? Hogyan értsük szavait?

_____________________________________________________________

Végeredményben az üdvösség kérdésében nincs középút. Amikor végérvényesen és egészen lezárul minden (Jel 21:5), a nagy küzdelem befejeződik, az emberek vagy örök életre, vagy örök halálra jutnak. Nincs közbülső lehetőség. Erre feltétlenül gondolnunk kell, amikor napi döntéseinket meghozzuk, legyenek akár jók, akár rosszak!

Ellen G. White: Krisztus példázatai. Budapest, 1983, H. N. Adventista Egyház. „A tékozló hazatalált” c. fejezet, 133–141. o.; „Áthidalhatatlan szakadék” c. fejezetből 174. o.; Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó. „Az utolsó út Galileából” c. fejezetből, 418–419. o.

„Figyeljük meg, milyen gyengéd, együtt érző az Úr bánásmódja a teremtményeivel! Szereti tévedő gyermekét, kérleli, hogy térjen vissza. Az Atya átkarolja bűnbánó fiát, palástjával eltakarja rongyait, gyűrűt húz ujjára, jelezve, hogy ő is a királyi család tagja. Ám hányan nemcsak közömbösen, hanem egyenesen megvetéssel tekintenek a tékozlóra. Ők is azt mondják, mint a farizeus: ’Isten! hálákat adok néked, hogy nem vagyok olyan, mint egyéb emberek’ (Lk 18:11). Mégis, mit gondolsz, vajon hogy tekint Isten azokra, akik ugyan állítják: Krisztus munkáját végzik, ám miközben az emberek a kísértések áradatával küzdenek, ők az idősebb testvérhez hasonlóan makacsul, önfejűen és önzően csak állnak” (Ellen G. White: Gospel Workers. 140. o.)?

„Krisztusban erőt és kegyelmet nyerhetünk, amelyet Isten szolgálattevő angyalai minden egyes hívő léleknek készek biztosítani! Senki sem olyan bűnös, hogy Jézusban, aki érte meghalt, nem nyerhetne erőt, tisztaságot és megszentelődést. El akarja rólunk távolítani a bűntől beszennyezett ruhát, és az igazság fehér ruháját adja nekünk. Nem kívánja a bűnösök halálát, hanem, hogy megtérjenek és éljenek” (Ellen G. White: Jézushoz vezető út. Budapest, 2008, Advent Irodalmi Műhely. 41. o.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1.    Milyen magyarázatot találunk arra, hogy az ugyanazoktól a szülőktől származó, egy családban, környezetben felnőtt testvérek lelki értelemben annyira eltérőek lehetnek? Hogyan érthetjük ezt meg?

2.   Mivel segíthetünk azoknak, akik elfordultak az Úrtól, kimentek a világba, eközben ártottak maguknak és másoknak is, de a múltat maguk mögött szeretnék hagyni, mégsem tudják, mivel múltbeli döntéseik következményei minduntalan visszaköszönnek?

3.    Van, aki tudja, hogy hibát követett el, mint a tékozló fiú, viszont mi a helyzet azzal, aki szintén „elhagyta az atyai házat”, de jól megy a sora? Legyünk őszinték: aki elfordul az Úrtól, nem lesz feltétlenül disznópásztor, némelyek egész gazdaságokra is szert tehetnek, ahol disznókat tenyésztenek. Mivel segíthetünk nekik, hogy felismerjék: végzetes döntést hoztak, még ha a körülményeik pillanatnyilag nem is ezt mutatják?

JÁRFÁS ESZTER:

VALLOMÁS