SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: 4Mózes 15; 2Korinthus 2:15-16; Galata 3:26-29; Efézus 5:2; Kolossé 3:11

„És mondék fiaiknak a pusztában: A ti atyáitok parancsolataiban ne járjatok, és az ő törvényeiket meg ne tartsátok, s bálványaikkal magatokat meg ne fertéztessétek. Én vagyok a ti Uratok, Istentek: az én parancsolatimban járjatok, az én törvényimet tartsátok meg, és azokat cselekedjétek” (Ez 20:18-19).

Mózes negyedik könyve 15. fejezetének elejére a zűrzavar és lázadás, az amálekiták és kanaániták kezétől elszenvedett vereség és a szégyen visszhangjai elcsitultak már. A nép kemény leckék árán tanulta meg, milyen szenvedést szül az engedetlenség.

A sokaság visszafelé tart a pusztába, ahonnan jöttek. Ezen a ponton szólal meg az Úr, és a következőket közli Mózessel: „Szólj Izráel fiainak, és mondd nékik: Mikor bementek a ti lakó földetekre, amelyet én adok néktek…” (2. vers).

A súlyos lázadás ellenére az ígéret még mindig bizonyos: Isten beviszi népét az Ígéret Földjére. Ez sosem volt kérdéses!

Találunk majd néhány különleges utasítást is, amit Isten választott népének adott. Bármilyen egyediek is a körülmények és a konkrét parancsok, mégis vonhatunk le belőlük számos tanulságot, amelyek nemcsak nekik szólnak, hanem nekünk is.

Olvassuk el 4Móz 15:1-10, 18–21 verseit! Mi volt a célja e hálaáldozatoknak? Mit jelképeztek? Milyen céllal hoztak olajat, italt és gabonát is?

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

A hús/gabona szavakra használt héber szó, a minchah azt is jelenti: „ajándék”, „köteles tartozás”. Ebbe beletartozott a liszt, az olívaolaj és a bor is. Mindezek az áldozatot felajánló háláját jelképezték a szántóföldek és ültetvények terméséért (lásd 5Móz 8:18). Mózes negyedik könyve 15. fejezetének szövegösszefüggésében ezek az utasítások valójában azt az üzenetet közvetítették a fiatalabb nemzedék számára, hogy egy napon majd új otthonukban, Kánaánban fognak búzát, árpát és egyéb gabonaféléket ültetni. Saját kezükkel telepítenek majd szőlőket a hegyoldalakon, valamint olaj- és gyümölcsfákat, például fügét, gránátalmát. Más szóval, ezek a vér nélküli áldozatok a fizikai áldásokra irányították figyelmüket, amelyeket akkor nyernek el, ha hűségesek maradnak. E gondolatokat mind kifejezték az Úrnak vitt áldozataik, és naponta segítettek a rájuk váró, megígért földre összpontosítani.

Róm 12:1; 2Kor 2:15-16 és Ef 5:2 alapján hogyan alkalmazza Pál apostol ezt a képet az újszövetségi időkre?

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

Bármilyen bonyolultak is voltak akkoriban a körülmények, az Úr azt akarta, hogy népe a dicséret és hála lelkületét ápolja magában mindazért, amit a múltban tett értük, illetve amit a jövőre nézve megígért nekik. Vajon nem ugyanezt kellene tennünk nekünk is?

Függetlenül a ránk nehezedő terhektől, miért fontos, hogy Isten jóságáról, szeretetéről és gondviseléséről gondolkodjunk? Hogyan érthetjük meg jobban még a legnehezebb időkben is Isten szeretetét és törődését úgy, ha a keresztre összpontosítunk? Mi mindenért lehetünk hálásak, függetlenül attól, hogy éppen most milyen helyzetben vagyunk? Miért fontos elidőzni ezeknél az áldásoknál?

Az ókorban Izráel egyik legszélsőségesebb állásfoglalása az idegenekhez való viszonyuk volt – mindazokhoz, akik származás szerint nem hozzájuk tartoztak, nem az ő hitüket vallották.

Milyen határozott parancsot kapott az izraeliták második nemzedéke a Kánaánban való letelepedés előtt? 4Móz 15:14-16 Hogyan jelenik meg az Újszövetségben is ez az elv? Gal 3:26-29; Kol 3:11

    _____________________________________________________________

Az „idegen” vagy „jövevény” kifejezés azokra vonatkozott, akik letelepedtek az izraeliták között, elfogadták hitüket, illetve, ha férfiakról volt szó, körül is metélkedtek. Őket ugyanolyan bánásmód és szeretet illette meg, mintha izraeliták lettek volna. „Egy törvényetek legyen, és egy szabályotok néktek és a jövevénynek, amely közöttetek lakik” (4Móz 15:16). Ez az igazi befogadó lelkület!

Az első templom felszentelő imádságában mit kért Salamon az Úrtól az idegenekre vonatkozóan (1Kir 8:41-43)? Mit írt Ézsaiás az idegenekről, akik a templomban akarták Istent imádni (Ézs 56:6-7)?

    _____________________________________________________________

Ha belegondolunk, miért hívta el Isten a népét, és adta nekik az Ígéret Földjét, valóban érthető! Izráelnek meg kellett őriznie megkülönböztető tanításait és igazságait, azokat a tanításokat és igazságokat, amelyek Isten különleges képviselőivé tették őket a pogány világ előtt. Ugyanakkor nyitottan és befogadó lelkülettel kellett volna fordulniuk a pogányok felé, akik meg akarták ismerni Istent, hogy követhessék.

Egyházunknak sok vonatkozásban ugyanezt kell tennie. Sajátos igazságokat kell tanítanunk a világnak, amelyeket őrizni és védelmezni kell, ugyanakkor készségesen fel kell karolnunk azokat, akik meg akarják ismerni az Urat, és mai üzenetét.

Miért könnyű kiközösítően, ítélkezve, kárhoztatva viszonyulni azokhoz, akik nem úgy gondolkodnak, mint mi? Hogyan kerülhetjük el ezt a magatartásformát, méghozzá úgy, hogy közben megőrizzük az Úrtól ránk bízott igazságokat?

Szem előtt kell tartanunk, hogy a fiatalabb nemzedék, amelyhez Isten ebben a fejezetben szól, még rabszolgaságban született. Ennélfogva hatással volt rájuk az őket körülvevő egyiptomi világ, mint ahogy szüleikre is, akik rabszolgaként szintén abban a kultúrában éltek. Sok helytelen dologról kellett tehát leszokni­uk, és sok új, az Isten előírásai szerinti dolgot megtanulniuk.

Mi volt a teendő, ha az izraeliták közösségileg ráébredtek arra, hogy eltértek az Úr parancsolataitól? Mi a jelentősége annak, hogy bűnért való áldozatot kellett vinni az Úrnak azért, amit tudatlanságból követtek el? Lásd 4Móz 15:22-27!

A bűnért való áldozat engesztelést szerzett a bűnért. Az égőáldozat azt jelképezte, hogy a közösség ismét odaszentelte magát Istennek. Milyen érdekes, hogy az Úr különbséget tett az akaratlanul elkövetett, illetve a szándékos bűn között, de még az akaratlan vétek is „bűn” volt Isten szemében, amiért engesztelést kellett szerezni.

Hogyan szerzett engesztelést az ember a tudatlanságból elkövetett vétké­re? Miben különbözött ez attól a szertartástól, amelyet a közösségnek kellett végeznie? 4Móz 15:27-29

„Vannak, akik már érezték Krisztus megbocsátó szeretetét, és őszintén Isten gyermekei kívánnak lenni, de ismerik jellemük fogyatékosságát és életük bűnös voltát, ezért kételkednek abban, hogy valóban megújította szívüket a Szentlélek. Ezeknek szeretném odakiáltani: ne ingadozzatok, ne essetek kétségbe! Gyakran kell még térdre borulnunk, gyakran fogunk még Krisztus lábainál bűnünk és fogyatékosságaink felett sírni, mindazáltal nem szabad elcsüggednünk. Sőt még ha Sátán föld­re is teper bennünket, Isten akkor sem taszít és feled el minket. Nem! Hiszen Krisztus Isten jobbján ül, és képvisel bennünket. Így ír János is, a szeretett tanítvány: ’Én fiacskáim, ezeket azért írom néktek, hogy ne vétkezzetek. És ha valaki vétkezik, van Szószólónk az Atyánál, az igaz Jézus Krisztus’ (1Jn 2:1)” (Ellen G. White: Jézushoz vezető út. 21. kiad. Budapest, 2008. Advent Irodalmi Műhely. 48. old.).

Milyen gyakran vonjuk kétségbe, hogy valóban megújított a Szentlélek? Mi történt a kereszten, ami bátorságot adhat ahhoz, hogy tovább haladjunk, még ha kétségek gyötörnek is üdvösségünket illetően? Lásd Róm 5:6-8!

Olvassuk el 4Móz 15:30-31 verseit! Mi történik itt, és milyen tanulságokat tudunk levonni ebből? Miért tűnik nagyon súlyosnak a büntetés? Hol lát­juk ebben a történetben a kegyelmet?

A 30. vers első tagmondatában szereplő kifejezés a héberben is ugyanazt fejezi ki, mint a magyarban: „felemelt kézzel cselekszik”. A szembehelyezkedés, a lázadás testtartása ez. Kádésban valóban „felemelt kézzel” vétkezett Izráel az Úr ellen. Isten azonban a halálbüntetést pusztai száműzetésre változtatta. Ez is azt fejezi ki, hogy az Úr igen komolyan veszi a bűnt. Hasonló esetekben később a vétkesek többnyire csak azért mondják, hogy sajnálják tettüket, mert rajtakapták őket; de magát a bűnt nem bánják. Mit tehet az Úr az ilyen megátalkodottság ellen? A bűnt valódi bűnbánatnak kell követnie ahhoz, hogy elkövetője bocsánatot nyerhessen.

Olvassuk el 4Móz 15:32-36 verseit! Vajon miért akarta az Úr, hogy az egész közösség részese legyen a kivégzésnek? Milyen lelki tanulságot vonhatunk le ebből?

Nagyon nehéz lehetett, amikor az izraeliták egy csoportjának meg kellett köveznie egy társukat. Egyértelmű, hogy Isten a bűn komolyságát akarta megértetni népével. „Mert a bűn zsoldja halál” (Róm 6:23). Talán az is célja volt, hogy a közösség egységére tanítsa őket, és bemutassa: tetteik hatással vannak a körülöttük élőkre. Amit az egyén tett, az egész közösségre hatással volt. Hiszen nem csupán néhány személy panaszkodása miatt kellett az egész tábornak elszenvednie azt, hogy a pusztában maradtak?

Keresztényként különösen tudatában kell lennünk, hogy úgy jó, mint rossz tetteink másokra is hatnak, és nemcsak önmagunkra nézve lehetnek következményei.

Noha Izráelben, a teokrácia rendszerében a halálbüntetés gyakran azonnal bekövetkezett, attól mi még nem ringathatjuk magunkat hamis biztonságérzetbe! Ha szándékos bűnünk miatt nem is rogyunk össze holtan azon nyomban, ez még korántsem jelenti, hogy egy nap nem fogjuk megkapni azt, „amit érdemlünk”!

Mennyire vagyunk készségesek megbánni, megvallani és beismerni bűneinket? Másképpen fogalmazva, milyen gyakran kapjuk magunkat azon, hogy magyarázatot igyekszünk felhozni bűneinkre? Miért olyan veszélyes ez?

Az ortodox zsidók fehér bojtokkal szegélyezett ruhadarabot viselnek az ingük alatt. Ennek eredetéről a Bibliában olvashatunk.

Az Úr utasítása szerint mit kellett a ruhájához tűznie minden izraelitának? 4Móz 15:38

    _____________________________________________________________

Általános szokás volt az ókori Közel-Keleten, hogy az emberek különböző színű bojtokkal díszítették ruháikat, és e gyakorlatot Isten meghonosította népe között is. A bojtot felsőruhájuk négy sarkához erősítették egy-egy kék zsinórral. Az imakendőn ma is négy bojt van, a négy sarkán, fehér és kék zsinórokon, hagyományos csomóval megkötve.

Miért kellett bojtokat viselni? Vagyis mire akarta Isten emlékeztetni ezál­tal az izraelitákat? 4Móz 15:39-41

    _____________________________________________________________

A megemlékezni szó kétszer is szerepel ezekben a versekben. Valahányszor egy izraelita meglátta a bojtokat, meg kellett emlékeznie arról, amit Isten mondott: „…megcselekedjétek minden én parancsolatomat, és legyetek szentek a ti Istenetek előtt” (40. vers). Amikor kísértést éreztek arra, hogy más istenek után járjanak – ez a lelki paráznaság –, a bojt kék színe figyelmeztette őket, hogy hűséggel tartoznak Istennek, aki kiszabadította népüket az egyiptomi szolgaságból (41. vers).

Isten jelenléte rendkívül feltűnő módon látható volt közöttük, de az Úr nyilván valami közvetlen emlékeztetőt kívánt adni nekik a kötelességükkel kapcsolatban.

Ma már nem viselünk bojtokat, de nincs is rá szükség, hiszen Krisztus keresztje sokkal erőteljesebben hat. Mindig emlékeztet a bűn és az üdvösség árára, valamint mindazoknak eszébe juttatja az üdvösség ígéretét, akik hittel bíznak Jézus érdemeiben, és akik mindenki irányában a békességet és a szentséget követik, „amely nélkül senki sem látja meg az Urat” (Zsid 12:14).

Jézus szavainak követése: „Vigyázzatok azért minden időben” (Lk 21:36), hogyan segít emlékezetünkben tartani, mit tett értünk Isten, és mit kér tőlünk cserébe?

„Krisztus hűségének megvallása a menny választott eszköze, mellyel bemutathatjuk Őt a világnak. Méltányolnunk kell kegyelmét, melyet a hajdani szent emberek által ismertetett meg, de ennél is hatásosabb saját tapasztalatunkról bizonyságot tenni. Isten tanúi vagyunk, ha isteni erő munkálkodása nyilvánul meg bennünk. Mindenkinek a másokétól különböző élete van, tapasztalatai is eltérőek a többiekétől. Isten azt szeretné, ha saját egyéniségünk jegyeit viselő dicséret szállna föl hozzá. Az Ő kegyelme dicsőségének, magasztalásának ilyen értékes elismerése, ha krisztusi élettel párosul, ellenállhatatlan erőt jelent a lélekmentő munkában” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó. 286–287. old.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1.      Olvassuk el a fenti Ellen G. White idézetet! Milyen fontos alapelveket tanulhatunk meg belőle? Hogyan értelmezhetjük azt a gondolatot, miszerint Isten dicsőítése, „ha krisztusi élettel párosul”, ellenállhatatlan erőt jelent a lélekmentő munkában?

2.        Tapasztalataink szerint mennyiben segíti a hitéletünket, ha dicsőítjük Istent és hálát adunk neki?

3.       Időzzünk még el a hétfői tanulmányban található gondolatnál: Hogyan kellett az izraelitáknak bánni a közöttük élő idegenekkel? Milyen tanulságokat vonhatunk le ebből magunknak? Hogyan viszonyulunk azokhoz, akik nem a mi hitünket, hanem nézetünk szerint téves tanokat vallanak? Hogyan kellene bánnunk velük? Ugyanakkor, hogyan mutathatjuk meg, a felsőbbrendűség látszatát nem keltve, hogy nekik is meg kellene ismerniük hitünket? Mit tanulhatunk az izraelitáktól e téren?

4.      Közösségként mit tehetünk azért, hogy emlékeztessük egymást nemcsak arra, amit Isten értünk tett, hanem arra is, mit vár tőlünk viszonzásképp? Milyen szerepe van ebben az úrvacsorának?

ÖSSZEFOGLALÁS: Bár az első nemzedék azt a büntetést kapta, hogy halálukig a pusztában kellett vándorolniuk, az Úr arra bátorította gyermekeiket, hogy tekintsenek előre, a Kánaánra. Ebből következtek Isten további utasításai az áldozatokra vonatkozóan; azzal kapcsolatban, hogyan viszonyuljanak az idegenekhez, akik elfogadták hitüket; mit tegyenek a tudatlanságból, ill. a szándékosan elkövetett bűnök esetén; és kék bojtokat erősítsenek ruhájukra, így emlékezve Isten parancsolataira, és arra, hogy a neki való engedelmességgel bemutassák a valódi boldogság egyetlen útját.

PÁSKULYNÉ KOVÁCS ERZSÉBET:

        HAZATÉRVE

Uram! Itt állok előtted, s tudom,
hogy Tenálad semmi sem titok.
A lelkembe látsz és olvasod
a szívemben a gondolatot.

Ami hátam mögött van elhagyom.
Ím szövetségre lépek most veled:
hajolj le hozzám, könyörülj meg rajtam
és nyújtsd felém áldón két kezed.

Viharok útján sodort az életem,
de arcod most előttem ragyog.
Töltsd meg szívem áldott békességgel,
amit oly régen várt és szomjazott.

Jöttem nyomorultul, bűneim siratva,
mint tékozló fiú az Atyai házhoz,
s hogy elém jöttél megbocsátó szívvel:
legyen a Te neved mindörökre áldott!