SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: 1Mózes 15:14-16; 3Mózes 10:1-11; 4Mózes 1–4; Jeremiás 23:23-24; János 14:15-18, 23

„Mindezek pedig példaképpen estek rajtuk; megírattak pedig a mi tanulságunkra, akikhez az időknek vége elérkezett” (1Kor 10:11).

Egy keresztény beszélgetésbe elegyedett egy biológussal. Szeretett volna bizonyságot tenni, ezért megkérdezte: „Látja-e a Teremtő keze nyomát kutatásai közben?”

A biológus gondolkodás nélkül válaszolt: „Bármerre tekint az ember – akár önmagába, befelé, akár a külvilágra, kifelé – mindenhol rendet talál.”

Bármennyit is rontott világunkon a bűn, a természet világának felépítésében és rendjében láthatjuk a Teremtő keze munkáját. Még egy megrögzött darwinistának is el kellett ismernie, hogy a természet „a tervezettség illúzióját” kelti.

Illúzió? Na de, kérem! A tervezettség és a rend nagyon is valóságos, Alkotónk keze munkáját hirdeti.

Isten rendje azonban nemcsak a természetben nyilvánul meg. Látható abban is, ahogyan az Úr szövetséges népével, az izraelitákkal bánt, még akkor is, amikor a pusztában vándoroltak. Ezen a héten először azt fogjuk megvizsgálni, milyen szervezetet alakított ki Isten a népe között, hogy teljesíthessék szent elhivatásukat, majd mindebből saját magunk számára is levonunk néhány tanulságot.

Miután csodálatos módon megszabadultak Egyiptomból, Izráel népének sokasága a Sínai pusztájába özönlött. Letáboroztak a hegy körül, és ott hallották Isten hangját, amint kinyilatkoztatta akaratát (2Mózes 20). Isten hatalmának e hihetetlen megnyilvánulása dacára egyesek eltévelyedtek, és az aranyborjút imádták (2Mózes 32). A bukás után megtért nép egy bizonyos időt szánt arra, hogy elkészítse a szállítható szentélyt (2Móz 25:8). A munkát a második év első hónapjának első napján fejezték be (2Móz 40:17). A következő hónapban Isten még alaposabb szervezeti rend kialakítására törekedett soraik között (4Mózes 1), mint amilyen korábban volt. Mózes negyedik könyve ennél az újraszervezésnél veszi fel annak a szent történetnek a fonalát, amely arról szól, Isten hogyan munkálkodott szövetséges népének életében.

4Móz 1:2-3 versei alapján milyen népszámlálás elvégzésére kérte az Úr Mózest és Áront? Mi volt ezzel a célja?

Izráel népe nem volt kimondottan harcos nemzet. Általában juhtenyésztéssel, kecsketartással foglalkoztak (1Móz 47:3). Nemrég még rabszolgasorban éltek, nem voltak fegyvereik és nem kaptak harci kiképzést sem. Ezért különösnek tűnhet, hogy az Úr katonai csapatokat szervez belőlük. Szem előtt kell azonban tartanunk, hogy az izraeliták feladatai közé tartozott a Közel-Kelet leggonoszabb és legromlottabb népeinek kiűzése, beleértve az emoreusokat és a kanaánitákat is. Izráelnek kellett végrehajtania e nemzeteken Isten ítéletét, mivel gonoszságuk betöltötte a mértéket (1Móz 15:14-16). Izráelben immár teokrácia volt, vagyis a nemzet közvetlenül Isten irányítása alatt állt, egységes népet, hatalmas hadsereget alkotva vándoroltak.

Olvassuk el 1Móz 15:14-16 verseit (lásd még 5Móz 9:5)! Mire utalnak ezek az igék? Mennyiben segítenek jobban megérteni Izráelnek az emoreusokkal vívott harcait?

Ábrahám idejében Isten hosszútűrése folytán nem engedte elpusztítani az emoreusokat. „Az emoreusok szembehelyezkedtek Isten törvényével. Nem hittek az Úrban, mint az élő, igaz Istenben, de közöttük is akadtak néhányan, akik jóra törekedtek, és e kevés emberért hosszan tűrt az Úr” (SDA Bible Commentary. Ellen White megjegyzései. 1. köt. 1093. old.).

4Móz 1:50-54 szerint milyen feladatot bízott az Úr a léviták törzsére?

    _____________________________________________________________

Mózes Izráel táborának közepén állította fel a szállítható szent sátrat. A léviták pedig négy oldalról körbevették azt saját sátraikkal, mintegy védfalként vigyázva a helyet, ahol Isten megmutatta jelenlétét.

Miért éppen így rendezték el a tábort? A Biblia nem szól erről egyértelműen, mégis fontos tanulságokat vonhatunk le az elrendezésből.

Jahve, az élő Isten ott volt közöttük. Maga a Teremtő lakozott népével; ki győzhetné le őket, ha hűségesek maradnak? Ugyanakkor sátraikat a szent sátortól bizonyos távolságra állították fel (4Móz 2:2); mivel Isten szent, ők, mint bűnös, bukott lények, nem mehettek közelebb hozzá. Egyrészről tehát valóságos volt számukra Isten közelsége és gyengéd gondoskodása; másrészről viszont folyton emlékezniük kellett nagyságára és szentségére, és arra, hogy bűnösként csak közbenjáró által járulhatnak a szent Isten elé.

Mit mondanak a Biblia írói arról, hogy Isten mindenek felett álló, ugyanakkor közöttük lakozik? Zsolt 139:1-10; Ézs 57:15; Jer 23:23-24; Jn 14:15-18, 23

     _____________________________________________________________

 „Minden időben és minden helyen, minden szomorúságban és nyomorúságban, mikor a kilátások sötétnek látszanak, s a jövendő zavarosnak; tehetetlennek és magányosnak érezzük magunkat, Krisztus elküldi hozzánk a Vigasztalót, válaszul a hitből fakadó imádságunkra. A körülmények elválaszthatnak bennünket minden földi barátunktól, de nincs az a körülmény, nincs az a távolság, amely elválaszthatna bennünket mennyei Vigasztalónktól. Bárhol vagyunk, bárhová megyünk, Vigasztalónk mindig a jobb kezünknél áll, hogy támogasson, fenntartson, erősítsen és megvidámítson bennünket” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 2002, Advent Kiadó. 576. old.).

Mikor tapasztaltuk különösen Isten jelenlétének valóságát, gyengéd törődését és közelségét? Másrészről, mi minden akadályoz abban, hogy még bensőségesebb közösségre jussunk Istennel?

„És cselekedének Izráel fiai mind aszerint, amint parancsolta volt az Úr Mózesnek: akképpen járának tábort, az ő zászlóik szerint, és úgy indulának, kiki az ő nemzetsége szerint, az ő atyáiknak háznépe szerint” (4Móz 2:34).

Olvassuk el Mózes negyedik könyvének 2. fejezetét! Ezt nevezhetjük igazán megszervezett vallásnak! Mi válik kifejezetten szembetűnővé az izraelitáktól elvárt életmóddal kapcsolatban?

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

Izráel életét nagyon precíz szervezeti rend jellemezte, ami abból is látszik, hogyan írta elő Isten a tábor elrendezését, és azt, hogy hol állítsák fel az emberek a sátraikat. A héberek tábora három fő részből állt, és mindegyiknek megvolt a helye a táboron belül. Az elhelyezés a családi és törzsi kötelék alapján történt.

Az Úr pontosan meghatározta a törzsek elhelyezkedését is. Mindegyiknek saját zászlaja alatt kellett menetelnie és táboroznia. Semmit nem bíztak a véletlenre. Az Úr nagy gonddal és részletességgel rendelkezett a nép megszervezéséről. Noha egy nép voltak, a családokat összetartó, ugyanakkor egymástól megkülönböztető kötelékek mégsem szakadtak el.

Olvassuk el 4Móz 2:34 versét! Mit árul el ez az ige arról, hogy az Úr meghagyta a különböző törzsek sajátságos és egyedi voltát? Milyen tanulságokat vonhatunk le ebből magunknak?

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

Miért olyan fontos ma is az egyházszervezet? Mi történne akkor, ha mindenki azt tehetné, ami neki tetszik? Zűrzavar és csalás ütné fel a fejét. Miért? Hogyan hat a lelki életünkre az a tudat, hogy egy szervezett egyházhoz tartozunk?

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

Isten azt kérte, hogy minden izraelita elsőszülöttet neki szenteljenek (2Móz 13:2, 12–15). A szolgaságból való szabadulás és az egyiptomiak elsőszülötteinek halála emlékére, illetve annak emlékére kellett ezt megtenniük, hogy saját elsőszülötteik életben maradtak a vér jele alatt.

Istennek adni elsőszülöttünket? Ez nem kis dolog! Milyen tanulságot kell levonnunk ebből arra vonatkozóan, hogy mennyivel tartozunk az Úrnak megváltásunkért és szabadításunkért? Ha ebben az összefüggésben gondoljuk át, miért olyan nagy bűn a büszkeség és az önelégültség?

    _____________________________________________________________

A Sínai-hegynél az Úr egy változtatást jelentett be valamennyi izraelita elsőszülöttre vonatkozóan: helyüket a továbbiakban a léviták töltik be (4Móz 3:12-13). Ennek megvalósítása érdekében Izráel népéhez hasonlóan a lévitákat is össze kellett számolni, annál is inkább, mivel ez korábban még nem történt meg. Mózesnek azt mondta az Úr, hogy számlálja meg a lévita fiúkat, férfiakat egyhónapos kortól felfelé (14–15. versek). A következő lépésben – hogy a csere egyértelmű legyen – Mózes az egyhónaposnál idősebb, elsőszülött férfiakat illetve fiúkat számolta meg. Ők összesen 22 273-an voltak, azaz 273-mal többen, mint a léviták.

Mit kellett tennie ennek a 273 izraelitának a megváltásukért?

    _____________________________________________________________

Az Úr még Áronnak, pap fiainak és azok leszármazottainak is odaszentelte a lévitákat, hogy segédkezzenek az istentiszteleti szertartásokban és a szent sátor rendben tartásában. Bizonyos értelemben a pusztában vándorló egyház szolgálatára kapták elhívásukat. Miután a héberek megérkeztek az Ígéret Földjére, a léviták továbbra is végeztek különféle feladatokat a szent helyen (1Krón 23:27-32). A törzsek között szétszóródva élő léviták tanítók (2Krón 17:7-9) vagy bírák (2Krón 19:8-11) lettek, az Úr útjaira igazgatták a népet.

E helyettesítő szertartások mennyiben voltak előképei Jézus helyettünk vállalt kereszthalálának (Jn 3:16)? Mit jelent az, hogy Jézus feláldozta magát helyettünk? Hogyan változtatja meg az életünket ez a tudat?

Amikor Isten kialakította az istentisztelet rendjét a Sínai-hegynél, kiválasztott egy lévita családot, hogy papként szolgáljon. Többek között erről is beszámol Mózes negyedik könyve. Mózes Áront szentelte fel főpapnak, négy fiát – Nádábot, Abihút, Eleázárt és Ítámárt – pedig papnak, akik apjuk munkáját segítették. Lévi törzsének többi tagja szintén segédkezett nekik, de ők nem papként szolgáltak. Nyilvánvalóan minden munkaképes lévitának megvolt a maga helye és feladata. Egymással összehangoltan dolgoztak azért, hogy őrizzék és oltalmazzák Izráel istentiszteleti rendszerének szentségét.

Kétségtelen, hogy a léviták ünnepélyes feladatot kaptak, de ugyanez igaz Áron fiaira is, akik a szent sátorban, az Úr előtt töltötték be a papi hivatást. Gondoljuk csak át, mire hívta el őket Isten! Maga az Úr, a Teremtő nyilatkoztatta ki jelenlétének dicsőségét közöttük a szent helyen (4Móz 14:10-11), csodálatos módon emlékeztetve őket arra, hogy biztonságuk csak Őbenne van, aki lehetővé tette az Egyiptomból való szabadulást. E papok közbenjáróként szolgáltak a szent Isten és a bűnös emberek között. E szerepükben pedig természetesen Jézusra mutattak előre, a mennyei szentélyben szolgálatot teljesítő igazi Főpapunkra (Zsidók 8).

Olvassuk el 3Móz 10:1-11 verseit! Mirõl szól, és milyen tanulsággal szolgál e történet ma?

    _____________________________________________________________

Nehéz elképzelnünk, hogy ezek a fiatalemberek, akikre Isten ilyen szent feladatot bízott, és akik összességében már olyan sokat kaptak (lásd 2Móz 24:9-11), nyíltan megszegték Isten határozott parancsát. Bármilyen kegyetlennek és szigorúnak tűnik is büntetésük, még ez is kiemeli, hogy milyen szent felelősséget ruházott rájuk Isten. Az emberek kétségtelenül megértették, mennyire komolyan veszi az Úr, hogy a szent helyre vonatkozó rendelkezéseket betartsák.

„Isten iránti tiszteletlenség, ha a szent dolgokat úgy kezeljük, mint a közönségeseket, ugyanis amit Isten arra különített el, hogy segítségével az Ő világosságát vigyük a világnak, az szent! Akik bármilyen kapcsolatban is állnak Isten művével, nem járhatnak saját „bölcsességük” hiábavalóságában! Isten bölcses­ségét követve kell járniuk, különben az a veszély fenyegeti őket, hogy egy szinten kezelik a szent és a közönséges dolgokat, és így elszakítják magukat Istentől” (Ellen G. White: Evangelism. 639. old.).

Isten szentségének témája ezüstfonálként húzódik végig a Szentíráson. Határozzuk meg, mit értünk Isten szentsége alatt! Hogyan viszonyuljon hozzá a hívő ember? 2Móz 28:36; 3Móz 11:44-45; Ézs 6:1-7; Zsid 12:14; 1Pt 1:15-16

„Az angyalok egymással összhangban munkálkodnak. Minden mozdulatukat tökéletes rend jellemzi. Minél pontosabban utánozzuk az angyali seregek összhangját és rendjét, annál eredményesebb lesz az angyalok értünk végzett munkája. Azonban ha nem látjuk szükségesnek az összehangolt cselekvést, és munkánkban rendetlenek, fegyelmezetlenek, szervezetlenek vagyunk, akkor a tökéletes szervezettségben, rendben munkálkodó angyalok nem sokat tehetnek értünk. Szomorúan elfordulnak tőlünk, mert nem kaptak felhatalmazást arra, hogy áldásukat adják a zűrzavarra, a széthúzásra és a szervezetlenségre. Akik tehát vágynak a mennyei angyalok segítségére, azoknak összhangban kell tevékenykedniük velük. Akik felülről való bölcsességgel akarják véghezvinni erőfeszítéseiket, törekedjenek a rendre, a fegyelemre és az egységben végzett munkára, és akkor Isten angyalai is együtt tudnak majd működni velük” (Ellen G. White: Testimonies to Ministers. 28. old.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1.        Beszélgessünk a szervezett egyház kérdéséről! Miért van az, hogy egyesekben ellenérzést vált ki ez a gondolat? Miért annyira fontos mégis? Ugyanakkor milyen lehetséges problémák járhatnak vele? Miért tudunk eredményesebben működni szervezett keretek között, noha lehetnek gondjaink?

2.        Beszélgessünk a csütörtöki kérdésre adott válaszainkról! Készítsünk listát arról, mi a szent, és mi a közönséges! Honnan tudhatjuk, mi a különbség a kettő között? Hogyan befolyásolja egy-egy ország kultúrája vagy a neveltetésünk az ilyen dolgok értelmezését? Például: lehet-e az is a szent és a közönséges keveredése, ha hitünkkel összemossuk a darwini természetes kiválasztódás elvét?

ÖSSZEFOGLALÁS: Istenünk a rend Istene. Amikor a pusztában, a Sínai­hegy lábánál összegyűltek a törzsek, az Úr a szent sátor körül helyezte el népét. Először hadrendbe állította őket, majd meghatározta minden törzs helyét a táborban és a felvonulási sorrendben. A léviták, akiknek sátrai mintegy védvonalat alkottak a szent sátor körül, határozott utasításokat kaptak arra vonatkozóan, hogyan kell azt szállítani, majd újra felállítani. A szent Isten ott lakozott népe között vándorlásuk egész idején.

ENGEDELMESEN BETARTANI ISTEN TÖRVÉNYÉT

„Mert melyik nagy nemzet az, amelyhez olyan közel volna az ő Istene, mint mihozzánk az Úr, a mi Istenünk, valahányszor hozzá kiáltunk? És melyik nagy nemzet az, amelynek olyan rendelései és igazságos végzései volnának, mint ez az egész törvény, amelyet én ma adok elétek” (5Móz 4:7-8)?

„Az Úr a Sínai-hegyről tanította népét, és tanítása pusztai vándorlásuk során végigkísérte őket; mindenütt elismételték, ahol tábort vertek. Istennek az volt a terve, hogy az izraeliták szavaikkal és még számos más módon bemutassák Őt és törvényét a környező népeknek…

A körülöttük élő népek számára az is figyelemreméltó példának számított, hogy az izraeliőták milyen tökéletes rendet tartottak a táborukban. Láthatták a felhőt a hely fölött, ahol a szent sátrat kellett felállítani; figyelhették, amint a papok a többi megbízottal együtt különleges munkájukat végezték, mindenki ellátta a rá eső feladatot a tábornak az éjszakai pihenőre való felkészítésében. Senki nem végezte más munkáját. Aki megpróbálta volna egy másik ember feladatát elvégezni, arra halálbüntetés várt volna. Mindenkinek a saját kötelességét kellett ellátnia. A szent sátor felállításakor egymáshoz illesztették a különböző részeket, és az Úr házát csodálatos pontossággal emelték fel. Azon kívül, aki a munkálatokat irányította, senki egy szót nem szólt, egyetlen parancsot nem adott. Senki nem volt tanácstalan. Mindent pontosan aszerint a minta szerint készítettek el, amit Mózes látott a hegyen.

A tábor felállításával kapcsolatban minden tanulságul szolgált a gyermekeknek, a pontosság, az alaposság és a rend szokását nevelve beléjük. Amikor a gyerekek már elég idősek voltak hozzá, meg kellett tanulniuk, hogyan állítsák fel azt a sátrat, amelyben éltek, és minden dolgukban tökéletes rendet vártak el tőlük… Így folyamatosan tanultak a mennyei dolgokról. A szülők mindig magyarázták gyermekeiknek, hogy az izraeliták miért vándorolnak a pusztában, miért kapták a törvényt a Sínai-hegynél, és mit kell tenniük, mivé kell válniuk, ha elérik az Ígéret Földjét” (Ellen G. White: Lift Him Up. 145. old.).