SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: János 3:36; Apostolok cselekedetei 4:29; 1Korinthus 9:27; Zsidók 4:16; 1János 5:13-21; Jelenések 12:9

„És ez az a bizodalom, amellyel őhozzá vagyunk, hogy ha kérünk valamit az ő akarata szerint, meghallgat minket” (1Jn 5:14).

Benjamin Franklin mondta egyszer, hogy ebben az életben csak két dolog biztos: a halál és az adók. Van azonban még valami, ami biztos: az élet tele van bizonytalansággal!

Nem tudjuk például, hogy biztos-e a munkahelyünk. Semmi nem garantálja védelmünket a betegségek, a terrorizmus, a háború és a természeti csapások ellen. Arra sincs biztosítékunk, hogy ha este lefekszünk, másnap fel is ébredünk. Igyekszünk tőlünk telhetően mindent megtenni, hogy magunkat a nehézségekkel szemben biztosítsuk, de végeredményben legnagyobb igyekezetünk sem garantál semmit.

Mi a helyzet Istennel és ígéreteivel? Bizonyosak-e? Hogyan élhetünk bizalom és bizonyosság nélkül, ha Istenről van szó? Az Istennel való kapcsolatunk és az örök élet mindennél fontosabb. Mi a mondanivalója Jánosnak életünk e legfontosabb dolgát illetően?

A TANULMÁNYRÓL RÖVIDEN: Miben bízhatunk? Mit tehetünk, hogy bizodalmunk ne váljon elbizakodottsággá? Mennyire számíthatunk arra, hogy imáink meghallgattatásra találnak? Mi véd meg Sátántól? Hogyan juthatunk el Isten ismeretére?

Zsid 4:16 és 10:19 verse szerint a keresztények bizodalommal járulhatnak Isten trónja elé. Miért? Először is, mert Jézus vérét ontotta értünk a kereszten, másodszor pedig azért, mert felment a mennybe, hogy főpapi szolgálatát végezze. Ugyanezt a kifejezést használja János 1Jn 4:17 versében is, amikor az ítélet napjával kapcsolatban említi a bizalmat. A keresztények nem félnek az ítélettől. Arra hagyatkoznak, amit Jézus tett értük. Nem önmagukban bíznak, sem abban, amit megtettek vagy tehetnének. Bizodalmuk teljes egészében Jézuson nyugszik. Az Istenbe vetett bizalmat János úgy is kifejezésre juttatja, hogy első levele végén ismételten azt mondja: „tudjuk”. A levél többi részében csak kétszer fordul elő ez a szó (1Jn 3:2, 14), de a végén ötször is megismétli; ezzel is hangsúlyozva a bizalmat.

Az alábbi igék szerint miben bízhatunk?

1Jn 5:13 _____________________________________________________

1Jn 5:15 _____________________________________________________

1Jn 5:18 _____________________________________________________

1Jn 5:19 _____________________________________________________

1Jn 5:20 _____________________________________________________

1Jn 5:13 versében az apostol azt mondja: „tudjátok meg”, és az üdvösség bizonyosságáról beszél. 1Jn 5:15 versétől azonban már azt mondja: „tudjuk”. Ez utóbbi helyen az imameghallgatást hangsúlyozza. Bizodalmunk lehet Istenben. Míg 1Jn 5:18 versében a „tudjuk” után az isteni oltalom ígérete következik, addig 1Jn 5:19 versében az Istenhez való tartozás csodálatos gondolatát vezeti be a „tudjuk”. A 20. vers pedig azt hangsúlyozza: tudjuk, hogy Isten Fia eljött; tudjuk, hogy Jézus által ismerjük Istent és benne vagyunk. A keresztényeknek tehát bizodalmuk van az Istennel való kapcsolatukat, az imaéletüket, a jelen állapotukat és a jövendő sorsukat illetően is.

Hányszor csalódtunk önmagunkban az elmúlt hónapban, héten vagy akár napon? Azt mondhatnánk, „tartsuk észben ezeket a csalódásokat”; de az túl lehangoló lenne, könnyen elbátortalanodnánk. Gyarlóságaink hogyan mutatnak rá arra, hogy csakis Jézusban, és nem önmagunkban bízhatunk?

Miben bízhatunk 1Jn 5:13 alapján?

A 13. versben egy fontos okát találjuk János levélírásának. Az apostol azt akarta, hogy olvasóinak legyen üdvbizonyossága. Arra törekedett, hogy olvasói és hallgatói megtudják: az örök élet már az övék. Az örök élet jelen valóság. Erről János az evangéliuma végén is írt (Jn 20:30-31).

1Jn 5:13 verse felülmúlja a többi, örök élettel foglalkozó újszövetségi kijelentést. Másutt (pl. Jn 3:36) az örök élet feltételéről és annak ígéretéről olvasunk, 1Jn 5:13 verse azonban felszólítja Isten gyermekeit, hogy tudják meg: örök életük van. Ez nem szabadon választható lehetőség, amelyet tetszés szerint hozzáadhatunk keresztény életünkhöz, vagy elhagyhatjuk abból. Isten azt akarja, hogy legyen üdvbizonyosságunk. Mózes (2Móz 32:32), Péter (1Pt 5:1), Pál (2Tim 4:7-8), az efézusi keresztények (Ef 2:8) és a kolossébeli hívők (Kol 1:12-14) – mindannyiuknak volt üdvbizonyossága.

Mit tegyünk, nehogy a bizodalomból elbizakodottság legyen? Mt 10:22; 1Kor 9:27; Jel 3:11

Egyesek az üdvösség „bizodalmát” „feltétel nélküli bizonyossággá”, az „egyszer és mindenkorra üdvösségre jutás” elképzelésévé változtatták. Ha ez igaz lenne, mi akadályozna meg abban, hogy Istenről teljesen megfeledkezve erkölcstelen életet éljünk, amivel a Biblia szerint kizárnánk magunkat a mennyből (Gal 5:21; Jel 21:8)? Elvégre, elég nehéz tisztának maradni még úgy is, hogy tudjuk, bármikor elveszíthetjük Istent. Képzeljük el, mi lenne, ha azt gondolnánk, teljesen mindegy, hogyan élünk!

A Biblia azt tanítja, hogy van üdvbizonyosság, amelyet azonban helytelen döntéseinkkel el is veszíthetünk. Az élet koronájába kell kapaszkodnunk, méghozzá úgy, hogy naponta átadjuk magunkat az Úrnak, engedelmesen, hittel és bűnbánatot gyakorolva. Mindenkor vigyáznunk és imádkoznunk kell, mert Sátán azt keresi, kinek hogyan törhet a vesztére (1Pt 5:8).

Alaposan vizsgáljuk meg magunkat (még ha fájdalmas is)! Van üdvbizonyosságunk? Ha nincs, ennek hátterében vajon nem a tetteink állnak? Akkor először is igényeljük a bűnbocsánatot, amit Isten készséggel megad, majd kérjük a győzelmet, amit megígért! Ugyan mi tarthatna vissza a saját döntéseinken kívül?!

Milyen ígéretet találunk 1Jn 5:14-15 versében? Mit jelent ez számunkra?

Isten elé járulhatunk minden örömünkkel, terhünkkel és kérésünkkel. Elmondhatjuk neki, ha szükségünk van pénzre. Elmondhatjuk azt is, ha gondjaink vannak a gyermekeinkkel, és azt szeretnénk, ha közbelépne. Beszélhetünk neki a súlyos betegségről, és hogy szeretnénk meggyógyulni. Biztosak lehetünk benne, hogy küld egy csekket, rendre igazítja gyerekeinket és meggyógyít a rossz­indulatú betegségből? Nem feltétlenül. A Gecsemáné kertjében Jézus így fejezte be imádságát: „legyen meg a te akaratod” (Mt 26:42); és Isten nem szabadította meg a kereszttől.

Ha azonban megvalljuk bűneinket, és megbocsátást kérünk, Isten nem késlekedik. Bízhatunk benne, hogy amint elmondjuk az imát, máris bűnbocsánatot ad. Ha azt kérem, hogy fogadjon gyermekévé, mert már Jézus a Megváltóm és Uram, Isten azon nyomban meghallgatja imámat. Isten kinyilatkoztatja akaratát a Szentírásban – függetlenül attól, hogy parancsolatban vagy ígéretben fogalmazza meg –, és ha igényeljük ígéretét, bizonyosak lehetünk afelől, hogy imánkat meghallgatja. Amikor pedig bizonytalanok vagyunk abban, hogy Isten milyen irányba fog vezetni, tegyük mindig hozzá: „legyen meg a te akaratod”. Ne kételkedjünk benne, hogy az Úr a legjobbat akarja!

1Jn 5:16-17 verseit nem könnyű megérteni. A teológusok véleménye megoszlik: van, aki például azt állítja, hogy itt a Szentlélek elleni bűnről van szó. Azt mindenesetre tudjuk, hogy minden bűn igazságtalanság, amit nem lehet igazolni, sem elnézni. Vajon mi ez a bűnök közötti különbségtétel, amiről János e versekben ír? Erre nem könnyű válaszolni. Bármi legyen is János mondanivalója, az biztos, hogy nem a bűn súlyát akarja kisebbíteni.

Mindenki mondott már olyan imát, ami után semmi nem történt. Imádkoztunk, mégis meghalt valaki a szeretteink közül; elveszítettünk egy állást, és még sorolhatnánk. Egyes esetekben idővel beláttuk: a dolgok valójában jobban alakultak azáltal, hogy nem kaptuk meg, amiért imádkoztunk. Máskor viszont csak csalódást, fájdalmat és bánatot érzünk. Hogyan viszonyuljunk az utóbbiakhoz? Hogyan élhetünk továbbra is az Istenbe vetett hitben és bizalomban, amikor bánat, csalódás és bizony sok kétség halmozódik fel bennünk amiatt, hogy látszólag nem kaptunk választ imáinkra?

Milyen nehézségeket találunk a 18. és 19. versekben, amelyekről János burkoltan szól?

A 18. versben kétszer fordul elő az „Istentől született” kifejezés. Míg az első alkalommal minden igaz hívőre vonatkozik, addig a második előfordulás Jézusra utal. A görögben különbség van az igei időalakban, ami igen fontos lehet. Először a kifejezés (Istentől született) befejezett múlt időben szerepel, és így a megújulás maradandó hatását írhatja le. Másodszor viszont egyszerű múlt időben találjuk, ami a múlt egy konkrét eseményére utal, vagyis Krisztus testté lételét írja le: Jézus Máriától született Betlehemben. Az első kifejezés az újjászületett emberek tapasztalatát foglalja össze (Jn 3:3, 5; 1Jn 3:9). Jézusra vonatkozóan is ezt a kifejezést találjuk, ami arra utalhat, hogy Jézus olyannyira közel került hozzánk, szinte eggyé lett velünk. Ugyanakkor Jézus különbözik is tőlünk. Ő olyan értelemben Isten Fia, ahogy mi sohasem leszünk.

Milyen vigaszt nyújtanak a következő versek? 1Jn 5:18-19

Mindkét versben szerepel a gonosz szó. Ugyanezt a kifejezést találjuk 1Jn 2:13-14; 3:12 verseiben is; Sátánra utal, akit János másutt ördögnek nevez (1Jn 3:8, 10). A jelenések könyve 12:9 szerint ő a régi kígyó, az ördög. 1Jn 5:18-19 bepillantást enged a Krisztus és Sátán közötti nagy küzdelembe. E küzdelemről A jelenések könyvében, és különösen a 12. fejezetben olvashatunk. János itt bemutatja a küzdelem szembenálló feleit.

A 18. és 19. vers úgy utal a világra, mint a gonosz küzdőterére. A küzdőtér másik felén Jézus tanítványai sorakoznak fel Istennel, az Atyával és a Fiúval. A hívőket Isten oltalmazza. Jézus megtartja őket, és nem engedi, hogy Sátán ártson nekik. Éppen ezért nemet tudnak mondani a bűnnek, és ellenállnak a kísértésnek. A 19. versben az áll, hogy „Istentől vagyunk”. Bízhatunk, mivel közvetlen, szoros kapcsolatban állunk Istennel, külön a világtól. Isten gyermekeiként igényt tarthatunk ígéreteire.

Hogyan tapasztaljuk a nagy küzdelem valóságát az életünkben? Hogyan nyerhetjük el a győzelem és az oltalom ígéreteit? Vagyis, mit teszünk, ami megakadályozza, hogy ezek az ígéretek már most valóra váljanak? Ugyanakkor milyen reményt kelt bennünk, hogy Jézus már legyőzte Sátánt, és győzelmét nekünk is felkínálja?

János ismét kijelenti, hogy „tudjuk”. Tudjuk, hogy Ő igaz, ismerjük. Isten Fia, Jézus, eljött a világra és kinyilatkoztatta az Atyát. Ez nemcsak elméleti „tudás”, hanem olyan ismeret, ami közelebb visz Istenhez.

1Jn 5:20 verse szerint ki az igaz?

Láthattuk, hogy János az elsõ levelében hol az Atyáról, hol a Fiúról beszél. A személyes névmások (illetve a magyar fordításban azok hiánya) miatt időnként bármelyiküket érthetjük. Ezen ne lepődjünk meg, hiszen „aki vallást tesz a Fiúról, abban az Atya is megvan” (1Jn 2:23). 1Jn 5:20 versében háromszor fordul elő az „igaz” szó. Először nyilvánvalóan az Atyára vonatkozik: Jézus eljött és általa megismertük az Atyát – legalábbis egy bizonyos mértékig. Másodszor az „igaz” Jézusra utal: „mi az igazban, az ő Fiában, a Jézus Krisztusban vagyunk.” 1Jn 2:8 versében is megtaláljuk az „igaz” jelzőt, amellyel János Jézust jellemzi (lásd még Jel 3:7, 14), ugyanakkor azonban ez az Atya tulajdonsága is (Jn 7:28). Harmadszorra a 20. vers végén ebben a mondatban olvassuk az „igaz” szót: „Ez az igaz Isten és az örök élet.” Ez egyaránt lehet utalás az Atyára, a Fiúra, vagy akár mindkettőre. Az igemagyarázók véleménye eltér e kérdésben. Mindenesetre teljesen helyénvaló a kifejezést Jézusra vonatkoztatni.

Mit fejez ki 1Jn 5:21 verse? Hogyan vonatkoztathatjuk ezt az elvet önmagunkra?

Az egész levélben most először tesz János említést a bálványimádásról. Mindezidáig a Jézusról kialakított hamis nézetekkel és azoknak a gyülekezetre gyakorolt hatásával küzdött. Miért vezetne be egy új témát, mintegy végső figyelmeztetésként a levele végére? Lehet, hogy János bálványimádásnak tartja a Krisztusról szóló hamis tanításokat, és ily módon összeköti azt az antikrisztusok Istenről és Jézusról hirdetett tanaival. Úgy tekinthetünk az utóbbiaknak az Istenről alkotott felfogására, mint hamis istenek imádatára, ahelyett, hogy az Atyát imádnák, aki pedig Jézusban örök életet és bizalmat ad minden igaz hívőnek.

Mit „tudunk” Isten természetéről és jelleméről? Soroljunk fel minél több dolgot, majd beszélgessünk erről szombatiskolai csoportunkban! Mi az, amit nem tudunk Istenről? Mi az, amit nem tudunk, de szeretnénk megtudni?

Ellen G. White: Krisztus példázatai. Budapest, 1983, H. N. Adventista Egyház. „Kérjünk, hogy adhassunk” című fejezete, 91–99. old.; Ellen G. White: Próféták és királyok. Budapest, 1995, Advent Kiadó. „Jezréeltől a Hórebig” című fejezete, 99–105. old.

„Amikor földi áldásokért imádkozunk, lehet, hogy a válasz késik, vagy Isten valami mást ad, mint amit kértünk. Nem így van, ha a bűntől való szabadulásért könyörgünk. Az Ő akarata az, hogy megtisztítson minket a bűntől, gyermekeivé fogadjon, képessé tegyen szent életet élni. Krisztus ’önmagát adta a mi bűneinkért, hogy kiszabadítson minket e jelenvaló gonosz világból, az Istennek és a mi Atyánknak akarata szerint’ (Gal 1:4). ’És ez az a bizodalom, amellyel őhozzá vagyunk, hogy ha kérünk valamit az ő akarata szerint, meghallgat minket: és ha tudjuk, hogy meghallgat bennünket, akármit kérünk, tudjuk, hogy megvannak a kéréseink, amelyeket kértünk őtőle’ (1Jn 5:14-15). ’Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól’ (1Jn 1:9)” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1998, Advent Kiadó. 214. old.). „Ha a beteg élete dicsőséget hozhat Istennek, imádkozunk, hogy éljen; mindazonáltal, ne úgy legyen, ahogy mi akarjuk, hanem ahogy Ő. Hitünk éppoly szilárd lehet, sőt megbízhatóbb, ha átadjuk vágyainkat a mindenkor bölcs Istennek, és ha lázas izgalom nélkül, tökéletes bizodalommal mindent rábízunk. Ígéreteket tudhatunk magunkénak. Tudjuk, hogy Isten hallja kéréseinket, ha az Ő akaratával megegyező dolgot kérünk. Kéréseinket ne követelésként adjuk elő, hanem közbenjárásért forduljunk hozzá, hogy megadja azt, amire vágyunk” (Ellen G. White: Testimonies for the Church. 2. köt. 149. old.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1.    Beszélgessünk a csoportunkban a csütörtöki tanulmány utolsó kérdésére adott válaszainkról! Mit tanulhatunk egymástól?

2.    Sokan küzdenek az „üdvbizonyosság” kérdésével. Mi az oka ennek? Hogyan segíthetünk nekik?

3.    A bűn fölötti győzelem nagyszerű ígéreteinek sokaságára gondolva feltesszük a kérdést: miért fordulhat elő, hogy olyan sokan újból és újból beleesünk ugyanazokba a bűnökbe?

4.    Hogyan találkozunk a nagy küzdelem valóságával a világban? Hogyan zajlik a környezetünkben, sőt akár saját otthonunkban is? E küzdelem hevében mit teszünk Krisztus ügyéért? Mit tehetünk egyénenként, vagy gyülekezeti közösségünkkel együtt Krisztus igazságáért a Sátánnal folytatott küzdelemben?

MEGŐRIZNI A HITET

Van, amitől óvakodnunk kell életutunk közepén, ez pedig a lelkesedés és az ideálok elvesztése. Az életben tendencia, hogy kijózanodunk, néha megkeseredünk. Nehéz átélni a megpróbáltatásokat és a kudarcokat, látni az ürességet és a szégyent, a társadalom, a politika és a kereskedelem trükkjeit és kegyetlenségét, anélkül, hogy cinikussá és szkeptikussá ne válnánk – hogy el ne veszítsük hitünket és érdeklődésünket, ha nem is Istenben, de az emberben. A mai korban nehéz dolog megőrizni hitünket, lelkesedésünket egy ideális világ iránt. Amint megfakul az ifjonti látásmód, a romantikát felválthatják a prózai mindennapok, az élet tavasza forró, száraz nyárrá válik. Ó, érettebb nők és férfiak, őrizzük meg korábbi lelkesedésünket későbbi életszakaszunk száraz részletei, komoly felelőssége iránt is, virágoztassuk fel a sivata­got! – Charles Sumner Hoyt