SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: Jeremiás 36:1-4; 1Thesszalonika 2:13; 2Timóteus 3:16; Titusz 1:12; 2Péter 1:1-4, 20-21

„A teljes írás Istentől ihletett és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre, hogy tökéletes legyen az Isten embere, minden jó cselekedetre felkészített” (2Timóteus 3:16).

A keresztények régóta vitáznak a kérdésen: „Mit jelent, ha azt mondjuk, hogy a Biblia ihletett?” Az adventisták emellett foglalkoznak még Ellen G. White ihletettségének kérdésével. 1906-ban White egy adventista orvosnak írt levelében cáfolta, hogy az általa leírt minden szó éppen annyira ihletett volna, mint a Tízparancsolat. „Testvérem, szorgalmasan tanulmányoztad írásaimat, és bizonyára sehol nem találhattál olyat, melyben ezt állítottam volna. Olyat sem találsz, ahol a mű úttörőinek bármelyike is állítaná ezt” (Szemelvények Ellen G. White írásaiból. Budapest, 1999, Advent Kiadó. 1. köt. 23. old.). Ezen a héten az ihletettség kérdésének néhány szempontját fogjuk tanulmányozni.

A TANULMÁNYRÓL RÖVIDEN: Mi a különbség az ihletettség és a kinyilatkoztatás között? Mi a különbség a szó szerinti ihletés és a gondolat ihletettsége között? Vajon a próféták írás közben kaphatnak segítséget másoktól? Milyen példákat találunk arra, hogy egy próféta Biblián kívüli forrást idéz?

Tanulmányozzuk 2Tim 3:16 és 2Pt 1:20-21 verseit! Mit tudhatunk meg ezekből az igékből arról, amit Isten tett a Biblia könyvei megírása érdekében?

2Tim 3:16-ban Pál azt fejezi ki, hogy a Biblia Isten ihletése. A Biblia latin fordításában ezt olvassuk itt: „scriptura divinitus inspirata”, amelyből az „inspirált” (ihletett) szó ered. Pál azt mondja, hogy a Biblia a Szentlélek munkájának eredményeként jött létre. A Szentlélek látomások és álmok által tárt fel igazságokat a próféták elõtt (kinyilatkoztatás), majd felügyelt arra, hogy a leírás folyamatában minden, amit a próféta az Ő vezetése által megörökít, összhangban álljon Isten kinyilatkoztatott akaratával.

2Pt 1:21 verséből tudjuk, hogy „a Szentlélektől indíttatva szólottak az Istennek szent emberei”. Amiként a hajót viszi előre a szél, úgy indította a Biblia íróit a Szentlélek. Tehát a kinyilatkoztatás és az ihletés az a folyamat, amelyben a Szentlélek feltárja a próféták előtt mindazt, amit Isten akaratából tudniuk kell, majd vezeti őket ennek az üzenetnek a hirdetésében. Voltak, akik elmondták a kapott szavakat, mások leírták. A leírt formából állt össze az ihletett (Isten által adott) Szentírás.

Bár az Újtestamentumban az apostolok nem hivatkoztak olyan gyakran az ihletettségre, mint az ótestamentumi írók, mégis egyértelmű, hogy Istentől származónak tekintették üzenetüket. Pál például ezt írta: „Ezeket prédikáljuk is, nem oly beszédekkel, melyekre emberi bölcsesség tanít, hanem amelyekre a Szentlélek tanít” (1Kor 2:13); egy másik helyen pedig: „…ti befogadván az Istennek általunk hirdetett beszédét, nem úgy fogadtátok, mint emberek beszédét, hanem mint Isten beszédét (aminthogy valósággal az is)” (1Thessz 2:13).

A Biblia azonban emberi könyv is. Alapjában véve magán viseli írói minden jellemzőjét, akik saját tapasztalataik leírásakor személyes névmásokkal utalnak önmagukra (Neh 1:1-11; Dán 10:1-9; Gal 1:12-20); koruk szokásai és hagyományai jelennek meg írásaikban; számos zsoltár és példabeszéd pedig a környező nemzetek irodalmi és kulturális jegyeit hordozza magán. Tehát az Úr által ihletett Biblia tükrözi azoknak az emberi mivoltát is, akik üzeneteit lejegyezték.

A Biblia szerzői közül melyiknek érezhető leginkább az emberi természete? Milyen szempontból tudunk együtt érezni vele? Beszélgessünk erről szombaton a csoportban!

Az alábbi szövegek mire világítanak rá a Szentírás ihletettségével kapcsolatosan? Ézs 2:1-2; Ez 36:16; 1Kor 7:10-12, 39-40; 1Thessz 2:13

Az íróra vonatkozóan két alapvető elmélet létezik:

A szó szerinti ihletés: A szó szerinti ihletés inkább a Biblia szavaira összpontosít, és nem a íróra. E nézet képviselői azt állítják, hogy a Biblia minden szava Istentől ihletett, aki az író által használt szavakból és ismereteinek megfelelően válogat. E nézet szerint a Biblia íróinak csak az eredeti írásai ihletettek, a másolatok viszont már nem, hisz azokban lehetnek hibák. Ettől különbözik a tollbamondásszerű ihletés elgondolása, amely szerint a Szentírás minden szavát a Szentlélek diktálta anélkül, hogy tekintettel lett volna az író szóhasználatára, ismereteire.

A gondolat ihletettsége: E nézet az írókra összpontosít, nem a szavakra. Elsősorban a Biblia gondolatai ihletettek, és nem a szavai (1Kor 7:10-12, 39-40; 1Thessz 2:13), kivéve, amikor Isten vagy egy angyal szavait idézik (Jer 29:30-31; Jel 19:9), vagy amikor a próféta által közvetlenül Isten szól (4Móz 22:35; 23:1-12, 26). Az író megkapja a látomást, álmot vagy gondolatot, és saját szavaival megfogalmazva leírja (Ézs 2:1-2; Jel 4:1), a Szentlélek pedig biztosítja, hogy a felhasznált szavak megfelelően közvetítsék Isten igazságát. Ennélfogva tehát a Biblia Isten akaratának tévedhetetlen kinyilatkoztatása.

A Szentírás és Ellen White írásai alapján az adventisták a gondolat ihletettségét vallják. „Nem a Biblia szavai, hanem az írók voltak ihletettek. Az ihletés nem a szavakra és a kifejezésekre hat, hanem magára az emberre, akit a Szentlélek befolyása bizonyos gondolatokkal tölt el. A szavak azonban az egyéniség jegyeit hordozzák. Az isteni elme és szándék összefonódik az emberivel, s így lesz az emberi kijelentés: Isten Igéje” (Szemelvények Ellen G. White írásaiból. Budapest, 1999, Advent Kiadó. 1. köt. 20. old.). Ahogy ez utóbbi mondat is jelzi, a próféta szavából lett Isten Igéje. Ezért írta Dávid is: „Az Úrnak lelke szólott énbennem, és az ő beszéde az én nyelvem által” (2Sám 23:2). Ez jelzi, hogy az ihletés folyamán Isten nemcsak gondolatokat közöl, hanem arra is gondja van, hogy az írott Ige pontosan közvetítse az Ő gondolatait.

Miért fontos helyesen értenünk, mit jelent az ihletés? Milyen veszélyeket hordoz, ha helytelen elgondolásokhoz ragaszkodunk?

Mit tudhatunk meg a következő versekből arról, hogyan hatottak a mennyei látomások egyes bibliai prófétákra? Dán 10:7-9, 17-18; ApCsel 9:1-5; Jel 1:17

Egy mennyei lény jelenlétében állni hatalmas élmény lehet. Dániel, Saul (a későbbi Pál apostol) és János a földre esett, amikor mennyei látomást kaptak. Dániel ezt írta: „semmi erő sem marada bennem”, János pedig így fogalmazott: „leesém az ő lábaihoz, mint egy holt”.

Ellen White e szavakkal ecseteli saját tapasztalatát: „Mivelhogy oly gyakran megkérdeznek látomásbeli és látomás utáni állapotomról, ezt tudom mondani: Amikor az Úr jónak látja, hogy látomást adjon, akkor Jézus és az angyalok társaságába kerülök, és a körülöttem lévő földi dolgok teljesen eltűnnek. Nem látok annál tovább, mint ameddig az angyal elkísér” (Szemelvények Ellen G. White írásaiból. Budapest, 1999, Advent Kiadó. 1. köt. 34. old.).

1868-ban James White a következő leírást adta felesége fizikai állapotáról, amikor éppen látomást kap: „1) Semminek nincs tudatában, ami körülötte történik. 2) Nem lélegzik… Ezt többször is bizonyították azzal, hogy lenyomták mellkasát, befogták száját, orrát. 3) Amikor elkezdődik a látomás, izmai abban a pillanatban megfeszülnek, ízületei megmerevednek, annyira, hogy semmilyen külső erő nem képes megmozdítani. 4) Amikor véget ér a látomás, még ha fényes nappal van is, vagy jól megvilágított a helyiség, szeme előtt teljes a sötétség. Csak fokozatosan nyeri vissza a látását, és veszi észre a szemétől csupán néhány centiméternyire tartott legfényesebb tárgyat is” (Life Incidents. Battle Creek, Mich., 1868, Steam Press. 272. old.).

Sokan megfigyelték Ellen White-ot látomás közben. Joseph Bates például ezt írta róla: „Többször láttam, amikor látomást kapott, még a Maine állambeli Topshamben is. Aki jelen volt ezeknél az izgalmas jeleneteknél, tudja, milyen érdeklődéssel és feszült figyelemmel követtem minden szót és mozdulatot, hogy észrevegyek bármit, ami netalán csalásra vagy okkult befolyásra utalhatott volna. Hálás vagyok Istennek a lehetőségért, hogy másokkal együtt én is tanúja lehettem ezeknek a dolgoknak. Teljes bizonyossággal állíthatom: hiszem, hogy ez Isten munkája” (Christian Experience and Teachings of Ellen G. White. 89. old.).

A próféták nem Isten íróeszközei, hanem írnokai voltak. Amit látomásban és álomban láttak vagy hallottak, azt írták le legjobb képességeik szerint. A Szentírásból tudjuk, hogy a bibliai könyvek némely szerzőjének voltak írnokai is, akik segítettek megörökíteni Isten üzeneteit.

Olvassuk el Jer 36:1-4; Róm 16:22; 1Kor 16:21; Kol 4:15-18 és 2Thessz 3:17 verseit! Mit tudhatunk meg ezekből a bibliaszövegekből az írnokokról?

Az újszövetségi idõktől kezdve tudjuk, hogy az írnokok viasztáblára írták fel annak az üzenetnek a vázlatát, amit az író el akart mondani, és utána fogalmazták meg a végleges szöveget. A levél írója előbb átnézte az iratot, hogy biztos legyen benne, az jut el az olvasóhoz, amit közölni akart.

Ellen White-nak is volt több segítsége az írásban. A következők miatt:

1. Csak 9 éves koráig járt iskolába, és tudatában volt annak, hogy írói képességeinek korlátai vannak. „Nem vagyok nyelvész. Ha az Úr segít, 45 évesen próbálok meg jártasságot szerezni e tudományban. Isten segítségemre lesz. Hiszem, hogy így lesz” (Ellen G. White: Selected Messages. 3. köt. 90. old.). Ezért néhány titkára kéziratszerkesztőként segítette munkáját.

2. Rendkívül sokat kellett írnia, ezért szüksége volt segítségre. „Férjem halála után hűséges segítők csatlakoztak hozzám, akik fáradhatatlanul másolták a bizonyságtételeket, és készítették elő a cikkeket nyomtatásra” (Szemelvények Ellen G. White írásaiból. Budapest, 1999, Advent Kiadó. 1. köt. 46. old.).

3. Legtöbb könyvét nem könyvnek írta, hanem korábbi írásaiból állították össze azokat, ezért külön segítségre volt szükség elkészítésükhöz. Marian Davis volt Ellen White könyvszerkesztője. „Veszi a folyóiratokban megjelent cikkeimet, és üres lapokból álló könyvekbe ragasztja azokat. Minden általam írt levél­ből nála is van egy példány. Miközben Marian az egyik könyv bizonyos fejezetét állítja össze, eszébe jut, hogy már írtam valamit abban a témában, ami még jobban kifejezi azt az üzenetet. Elkezdi keresni, és ha megtalálta, megnézi, valóban jobban megvilágítja-e a fejezet mondanivalóját, és ha igen, hozzáilleszti. A könyvek nem Marian könyvei, hanem az enyéim, hiszen az én írásaimból állította össze azokat” (Ellen G. White: Selected Messages. 3. köt. 91. old.).

Mit mond evangéliuma keletkezéséről Lukács, és mit árul el az ihletettség­ről? Lk 1:1-4

Az evangélium megírása során Lukács nem támaszkodott álmokra vagy látomásokra, és szemtanúja sem volt az általa leírt eseményeknek. Ő inkább azt dolgozta fel, amit másoktól megtudott, mindazoktól, akik kétségtelenül a Szentlélek ihletése és vezetése alatt álltak. Ez a biztosíték arra, hogy amit Lukács leírt, az megegyezett a történelmi eseményekkel és Isten akaratával.

Az Újtestamentumban Pál apostol nemcsak mások szóbeli beszámolóiból merített (1Kor 1:10-11), hanem néhány alkalommal pogány szerzőktől is idézett, ApCsel 17:28-ban pl. egy ciliciai költőtől, Aratusztól (Kr. e. 315–240): „Zeusztól függ minden utunk, mert az ő nemzetsége is vagyunk” (Phaenonlena című költeményének 5. sora; a kiemelés a szerzőtől). Figyeljük meg még 1Kor 15:33 és Tit 1:12 verseit, ahol Pál más forrásokból idéz, de azzal a céllal, hogy az ihletett igazságot tanítsa.

Ellen White időnként más könyveket és forrásokat is felhasznált műveihez. A nagy küzdelem c. könyvének bevezetőjében ezt írja: „Az a nagyszerű eseménysor, amely a múlt reformációjának útját jelezte, és a protestáns világ által jól ismert és egyetemesen elfogadott történelem, olyan tényeket tartalmaz, amelyeket senki sem tagadhat le… Egy-egy történetíró szavait idéztem olyan esetekben, amikor az idézet röviden és érthetően megvilágítja a témát, vagy jól összegzi a részleteket. Olykor nem hivatkoztam név szerint az íróra, mert nem tekintélye miatt idéztem szavait, hanem mert megállapítása találó és megragadó képet nyújt a témához. Azok tapasztalatainak és nézeteinek az ismertetéséhez, akik korunkban viszik előre a reformáció munkáját, ugyancsak igénybe veszem nyomtatásban megjelent műveiket” (A nagy küzdelem. Budapest, 1985, H. N. Adventista Egyház. 14. old.).

A próféták felhasználnak más forrásokat is? Sokak számára ez a gondolat zavaró. Mégis mire következtethetünk ebből az ihletés folyamatáról? Ha átgondoljuk, vajon mi elfogadhatatlan volna abban, hogy a Szentlélek vezetése alatt próféták más forrásokat is felhasználnak, és azok által fejtik ki az igazságot?

Szemelvények Ellen G. White írásaiból. Budapest, 1999, Advent Kiadó. „A prófétai írások ihletettsége” c. fejezet, 1. köt. 15–22. old.

„Mégis, most, amikor figyelmeztető és feddő bizonyságtételt küldök számotokra, sokan csupán White testvérnő véleményének tartják azokat. Pedig ezzel Isten Lelkét bántják meg. Nagyon jól tudjátok, hogyan jelentette ki magát Isten a jövendölés Lelkén keresztül. Elvonult előttem a múlt, a jelen és a jövő. Arcokat mutatott meg nekem, akiket azelőtt soha nem láttam, hanem évekkel később ismertem fel őket, amikor találkoztam velük. Az előzőleg tudomásomra hozott tárgyak élénk emlékei gyakran álmomból ébresztettek fel. Éjszakákon át írtam leveleket, amelyek földrészünk másik feléből a válság idejére érkeztek meg, és súlyos veszedelemtől óvták meg Isten ügyét. Évek óta ez volt a kötelességem. Felülről jövő erő késztetett, hogy helytelenítsek és megrójak gonoszságokat, amelyeket azelőtt elképzelni sem tudtam. Mennyei vagy földi erőtől származik-e tehát az elmúlt 36 év munkássága? [A levelekben, amelyeket írok, a bizonyságtételekben, amelyeket küldök, azt tárom elétek, amit az Úr megmutatott nekem. – A ford. beszúrása, a magyar fordításból hiányzik.] Egyetlen cikket sem írok a folyóiratba csupán azért, hogy a magam nézeteit mutassam be. A cikkekben arról írok, amit látomásban mutatott meg nekem Isten – a trónról ragyogó fény értékes sugarait” (i. m. 25–26. old.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1.         Vannak, akik a Biblia egyes részeit ihletettebbnek tartják más szakaszoknál. Bár egyes szakaszok idõszerűbbnek tűnhetnek éppen, ez korántsem jelenti azt, hogy azok a részek ihletettebbek a többinél. Mi a veszélye annak, ha ezt az álláspontot képviseljük? Miközben ezen gondolkodunk, tegyük fel magunknak a következő kérdéseket: Ha ez volna a helyzet, ki döntené el, hogy melyik szakaszok ihletettebbek a többinél? Milyen feltételekkel lehetne ebben a kérdésben dönteni? Mi adhat felhatalmazást egy ilyen döntésre? Mi történik, ha nincs egyetértés azzal kapcsolatban, hogy mely részek jobban, illetve kevésbé ihletettek?

2.         Gondolkodjunk el Ellen White életén és tanításain, sok-sok éves szolgálatán! Annak ellenére, hogy olyan sok téves információ terjedt el róla és szolgálatáról, és hányszor visszaéltek írásaival, milyen szilárd bizonyítékunk és okunk van hinni prófétai ajándéka valóságában?

A MESTER SZOLGÁLATÁBAN

„Nagy házban pedig nemcsak arany- és ezüstedények vannak, hanem fából és cserépből valók is; és azok közül némelyek tisztességre, némelyek pedig gyalázatra valók. Ha tehát valaki magát ezektől tisztán tartja, tisztességre való edény lesz, megszentelt, és hasznos a gazdának, minden jó cselekedetre alkalmas” (2Tim 2:20-21).

„A Mester minden embernek kijelölte a feladatát, kinek-kinek saját képességei szerint, és képességeihez mérten bíz rá feladatot…

Senki ne keseregjen, hogy nem kapott nagyobb talentumot a Mester szolgálatára… Végezzük a munkánkat állandó türelemmel, adjuk a legtöbbet, ami tőlünk telik, nem törődve azzal, hogy mások mit tesz­nek. „Azért hát mindenikünk maga ad számot magáról az Istennek” (Róm 14:12). Ne gondoljunk, és ne is mondjunk ilyesmit: „Ó, bárcsak fontosabb munkám lenne! Ó, bárcsak ez vagy az a tisztség lehetne az enyém!” Ott végezzük el a kötelességünket, ahol vagyunk! A lehető legjobban kamatoztassuk a ránk bízott ajándékot, éppen ott, ahol a munkánk a legtöbbnek számít Isten szemében… Ne irigyeljük mások talentumait, mert ettől nem fejlődik a képességünk, hogy jó vagy nagyszerű munkát végezhessünk. Hasznosítsuk ajándékunkat teljes alázattal, szerénységgel, bízó hittel, és úgy várjuk a számadás napját, és akkor nem lesz okunk szomorkodni vagy szégyenkezni…

Ne törekedjünk valami nagy szolgálat végzésére, ha a ma feladatait nem végezzük hűséggel! Vállaljuk fel a hétköznapi gondokat, felelősségünk teljes tudatában, komolysággal hasznosítsuk szerény talentumainkat, Istentől kapott minden erőnk, minden gondolatunk legjobb felhasználásával. Isten nem kíván meg kevesebbet a leggyengébbektől sem, mint a legnagyobb tisztességben részesültektől: mindenki készséges vidámsággal végezze a rá eső munkát, a Krisztustól kapott ajándék mértéke szerint… Isten egyházát eltérő képességű emberek alkotják. Különböző edényekként helyezett mindannyiunkat az Úr a házába, de azt nem várja el a kisebb edénytől, hogy befogadja mindazt, ami egy nagyobban elfér. Az Úr csak azt kívánja meg, hogy az edény tele legyen, a képessége szerint. Ha hűségesen végezzük az utunkba eső feladatokat, Isten elfogad szolgájának, tiszteletben részesülő edények leszünk” (Ellen G. White: That I May Know Him. 329. old.).