tanítói melléklet

Dániel izgalmas története szinte hátborzongató. Négy fiatal férfirõl olvasunk, akik ahelyett, hogy átvették volna a környezetükben élõk gondolkodásmódját, rendületlenül kitartottak Uruk, Istenük mellett. Ezért késõbb még elõléptetést és megbecsülést is kaptak. Talán azt is mondhatnánk, hogy a négy jeruzsálemi férfi, Dániel, Hananjá, Mísáél és Azarjá a kereszténység igazi üzenetét közvetítette a világnak, mert egész életüket Isten szolgálatára ajánlották fel. Még az étkezõasztalnál sem engedtek elveikbõl, egyikük sem hajlott arra, hogy “alkalmazkodjanak” az új helyzethez. Tudtára adták Nebukadneccar királynak, hogy inkább választják a halált, semmint szégyent hozzanak Istenükre, és az Úr képes megszabadítani õket a szorongattatásból. Természetesen ma nem mindenkinek jut osztályrészül az övékhez fogható nagy földi siker, sõt van, aki hitéért az életével fizet. Mégis minden hívõ belekapaszkodhat az Úr ígéreteibe, és földi életünk alakulását tekintve is bízhatunk Isten csodálatos vezetésében! Bárcsak arra ösztönözne bennünket Jézus iránti szeretetünk és a világban tapasztalt sok-sok nyomorúság, hogy mi is “merjünk” nagy dolgokat véghezvinni Istenünkért!

A zsidó gyerekeket születésüktõl fogva nemcsak arra tanítják, hogy tartsák meg az Úr parancsolatait, hanem az Úr imádatát is mélyen a szívükbe vésik. Az Ószövetségben kilencszer nevezi magát Izráel Istene “féltõn szeretõ” Istennek (2Móz 20:5; 5Móz 4:24; stb.), és azt akarta, hogy népe mindenkor megemlékezzen az Úr szabadításáról és jóságáról. Ezt természetesen nem azért rendelte el, mert magányos lenne, vagy mert szüksége volna az elismerésünkre. A legjobbat akarja mindannyiunknak, és tudja, ha Õt tesszük az elsõ helyre szívünkben, olyan életet fogunk élni, amely dicsõséget szerez nevének. Ez a megfontolás késztethette a négy fiatal zsidó férfit, Dánielt, Hananját, Mísáélt és Azarját arra, amit Nebukadneccar udvarába érkezve tettek. Míg másokat talán elbûvölt a fényûzõ környezet és elcsábított az eléjük tálalt különleges “étel”, õk megfogadták, hogy hûek maradnak Uruk parancsolatához.

Miért lehetett olyan magától értetõdõ a négy jeruzsálemi fiatal számára, hogy mit feleljenek a királynak? Úgy tûnik, ösztönösen tudták, mi a helyes, és képesek is voltak aszerint cselekedni. Vajon honnan kapták a tudást és az erõt?

Hogyan lehet mások számára is vonzó az Úr iránti engedelmességünkben megnyilvánuló hûség? Vendégségben vajon kellemetlen helyzetbe hozzuk házigazdánkat, amikor tisztátalan étel kerül az asztalra, vagy tudunk finom tapintattal, de elveinkhez hûségesen viselkedni ilyen helyzetben is?

Sok helyen szinte semmilyen nehézséggel nem kell annak számolnia, aki meg kívánja tartani az Úr egészségügyi és táplálkozásra vonatkozó törvényeit. Mai világunkban melyek azok az isteni elvek, amelyeknek már nehezebb engedelmeskedni? Hogyan járunk el ilyenkor?

Dániel, Hananjá, Mísáél és Azarjá farkasszemet nézett a halállal azért, mert inkább Istennek, mint embernek akart megfelelni. A háború idején Desmond Doss-t gúnyolták és zaklatták, mert megtagadta a fegyverviselést. Viszont õ és a hozzá hasonlók mély benyomást tettek a társadalomra azzal, hogy nem voltak hajlandók az akkori szokások elõtt meghajolni. Hogyan erõsíthetjük azok hitét, akik látják meggyõzõdésbõl fakadó tetteinket?

Dániel, Hananjá, Mísáél és Azarjá példájából leginkább azt tanulhatjuk meg, mennyire értékes az elvhû keresztény ember bizonyságtétele. Az ellenséges birodalomban megtiszteltetés és elõléptetés lett a jutalmuk. Ma senkire nem tesz tartósan mély benyomást az, aki a hét hat napján éli világi életét, a hetediken pedig felveszi a szent ábrázat álarcát. Higgyük el, hogy az Istennek szentelt élet gyorsan felkelti az emberek érdeklõdését még akkor is, ha látszólag oda sem figyelnek!

Az egyik énekünkben csak Dániel neve szerepel. Vajon a barátairól miért nem esik szó? Talán Hananjá, Mísáél és Azarjá személye nem is volt olyan fontos? Dehogynem! Valószínûleg a próbák alatt egymást bátorították és erõsítették. Milyen fontos, hogy mi is kövessük a példájukat! Ne csak szavainkkal, hanem az életünkkel tegyünk bizonyságot hitünkrõl! Istennel kapcsolatban egyetlen szóval se ébresszünk kétséget másokban!

Mi talán soha nem fogunk a négy fiatalemberéhez hasonló próbákba kerülni, de elõbb-utóbb nekünk is bizonyságot kell tennünk hitünkrõl, ki kell állnunk meggyõzõdésünkért akkor is, ha ez súlyos következményekkel jár. Úgy készülhetünk fel erre az idõszakra, ha nem csupán beszélünk hitünkrõl, hanem gyakoroljuk is!