SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

E HETI TANULMÁNYUNK: János 1:14; János 3; János 4; 9:1-7; Efézus 4:32; 1János 2:12

„Mikor pedig látta vala a sokaságot, könyörületességre indula rajtok, mert el voltak gyötörve és szétszórva, mint a pásztor nélkül való juhok” (Mt 9:36).

KULCSGONDOLAT: Jézus mindig is arra figyelt, amire az embereknek leginkább szüksége volt. Mit meríthetünk példájából, aminek segítségével mi is hasonlóan cselekedhetünk?

Az alábbi sorok Emma Lazarus „Az új kolosszus” című verséből valók, és a New York-i Szabadság-szobor talapzatán olvashatók: „Add nekem fáradt, szegény, sanyargatott tömegeidet, kik szabad levegő után sóvárognak.” E szavak Jézus szolgálatának mottóját visszhangozzák: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket. Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek” (Mt 11:28-29).

Jézus életének minden mozzanatát könyörületesség vezérelte. A legkülönbözőbb embereknek szolgált, társadalmi osztályra, nemre és fajra való tekintet nélkül. Ezen a héten figyelmünk középpontjában Jézus áll, aki saját életével adta bizonyságát feltétel nélküli szeretetének és megbocsátásának. Ez a kereszten elszenvedett halálában nyilatkozott meg a legerőteljesebben, amikor tulajdon életével fizette meg bűneink büntetését.

Továbbra is Jézussal foglalkozunk tehát, és tőle tanulunk, hogy mi is embertársaink szolgálatát tarthassuk szem előtt.

Milyen két alapvető tényt rögzít Mt 4:25 és Lk 6:17 arról, hogyan viszonyultak az emberek Jézus szolgálatához? E pontok mire mutatnak Krisztus szolgálatának hatékonyságával kapcsolatban?

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

Akkoriban nem létezett tömegközlekedés. Senki nem válthatott jegyet repülőgépre, nem ülhetett autóba, de még kerékpárra sem pattanhatott fel, hogy elinduljon oda, ahol személyesen is láthatja Jézust. Korunk lehetőségeivel ellentétben, a közlekedés akkor kínosan lassú és végtelenül bizonytalan tudott lenni. Mindazonáltal ez nem tántorította el a „nagy sokaság”-ot attól, hogy elinduljanak, és saját fülükkel hallják Jézus tanítását.

A következő igerészek alapján milyen személyes indítékok késztethették azokat, akik Jézust hallgatni mentek ki: Mk 5:25-29; Jn 6:15; 12:9?

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

Különféle érzések hajtották a Jézust követő tömeggé összeverődött embereket. Némelyek azt hallották, hogy a rabbi az élet igéit szólja, mégpedig hatalommal, ők meg éheztek a lelki eledelre. Mások a testi gyógyulást keresték nála, akár maguk, akár családtagjaik vagy barátaik számára. Megint mások saját szemükkel akartak meggyőződni arról, hogy Jézus-e az a megígért személy, aki megszabadítja őket a római uralom alól. De voltak olyanok is, akiket a puszta kíváncsiság vonzott oda. Egy alkalommal olyan hatalmas tömeg tolongott körülötte, hogy csónakba kellett szállnia, és bizonyos távolságból kellett tanítania a köréje gyűlt sokaságot (lásd Mt 13:2). Olyan nagy lett a sokadalom, hogy a farizeusok ezt a megjegyzést fűzték a látottakhoz: „Ímé, mind e világ őutána megy” (Jn 12:19).

Foglaljuk össze néhány mondatban, hogy bennünket mi késztet Jézus követésére! Hozzuk el a válaszunkat a közös szombati tanulmányozásra!

Az embereket vonzotta Jézus. Márk külön kiemeli, hogy „örömest” (Mk 12:37) hallgatták, és „elálmélkodának az ő tanításán” (Mk 1:22, vö. 11:18). Gyakran szólt nagy sokasághoz, szolgált óriási tömegek között. Krisztus munkájának azonban volt egy egészen másféle része is.

Figyeljük meg a következő igerészleteket: János evangéliuma 3-4. fejezete és 9:1-7! Milyen közös vonás figyelhető meg e részekben? Milyen fontos üzenetet hordoznak a szolgálat vonatkozásában?

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

Jézus szolgálata a személyes kapcsolaton alapult. „És lőn ezután, hogy ő járt vala városonként és falunként, prédikálván és hirdetvén az Isten országát, és vele a tizenkettő” (Lk 8:1). Üzenete évtizedek alatt elterjedt az akkor ismert világban. De ez főként azért lehetett így, mert a Mester személyesen hatott bizonyos emberek életére, majd azok az emberek – kiváltképpen a tizenkét tanítvány – szintén elindultak, hogy ők is személyesen keressenek meg másokat.

A tizenkét tanítvány tanúja volt annak, hogyan lépett Jézus kapcsolatba az emberekkel. Látták, hogyan szólja a vigasztalás és a bátorítás szavait azokhoz, akik „el voltak gyötörve és szétszórva, mint a pásztor nélkül való juhok” (Mt 9:36). Fültanúi voltak Jézus szavainak: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket. Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek. Mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű” (Mt 11:28-29).

Lehet-e ennél vonzóbb üzenet a mai kor embere számára, aki nyugtalan, kiégett, és vigasztalást, békét keres?

Miért olyan fontos a személyes kapcsolat? Hogyan nyertünk áldást azok révén, akik időt szántak rá, hogy személyes segítséget nyújtsanak? Gondolkodjunk azon, miként használhatnánk lelki ajándékainkat és időnket arra, hogy valamit mások javára megtegyünk?

Jézus olykor keményen beszélt a vallási vezetőkkel, de szavait ilyenkor is a szeretet hatotta át.

A könyörületesség kifejezésének leglényegesebb része a megbocsátás volt. Jézus sokszor tanított a megbocsátásról, és tanúsította is azt. Ha meggondoljuk, mi a keresztény teológia veleje, tudniillik, hogy Isten bocsánatára szoruló bűnösök vagyunk, nem csodálkozhatunk azon, hogy Jézus életében és tanításaiban ez ennyire előtérben állt.

Miről vallanak a következő igerészek a megbocsátással kapcsolatban: Mt 18:21-22; Lk 23:34; Jn 8:1-11; Ef 4:32; 1Jn 2:12?

    _____________________________________________________________

Sok helyen olvashatjuk az evangéliumokban, hogy Jézus nagy adósság elengedéséhez hasonlítja a kegyelmet. Képzeljük el, hogy valakinek tartozunk százmillió forinttal, de az illető egyetlen tollvonással eltörli az adósságot! Gondoljuk csak el, hogyan éreznénk magunkat! Ilyen az Isten kegyelme is. Ezt az adósságot pedig azért lehetett eltörölni, mert maga Jézus fizetett meg érte, helyettünk.

Jézus újra meg újra tanította azt is, hogy akik bocsánatot nyertek, azoknak szintén meg kell bocsátaniuk. A megbocsátásra képtelen keresztény önmagának ellentmondó kifejezés! Gondoljunk csak az irgalmatlan szolga példázatára (Mt 18:21-34), Mária és a farizeus Simon történetére (Lk 7:36-50), vagy akár az Úr imájára, a Miatyánkra: „És bocsásd meg nékünk a mi bűneinket; mert mi is megbocsátunk mindeneknek, akik nékünk adósok” (Lk 11:4). Ha meggondoljuk, mi történt a kereszten, mibe került Istennek az, hogy joggal bocsáthasson meg, egyáltalán nem nehéz megértenünk, miért helyez akkora hangsúlyt a Biblia a megbocsátás megtanulására. Gondolkozzunk el rajta, hogy mennyire más lenne világunk, ha megtanulnánk megbocsátani egymásnak! Nemcsak a világpolitikában lenne szembetűnő a különbség, hanem személyes kapcsolatainkban, családunkban, otthonunkban stb. is.

Lehetséges, hogy neheztelés, harag vagy keserűség él a szívünkben, és emiatt nem tudunk még mindig megbocsátani valakinek? Mi törhetné át a gátakat? Mi segíthetne megtanulni, hogy készséggel meg tudjunk bocsátani a vétkezőknek?

Milyen csodálatos gondolatot fedezhetünk fel Jn 1:14 versében? Miről vall ez Isten jellemével kapcsolatban? Válaszunk megfogalmazásakor gondoljunk a világegyetem méreteire és bonyolultságára!

    _____________________________________________________________

A XVIII-XIX. században terjedt el egy eszme, a tudományos forradalom egy kinövése, amit deizmusnak nevezünk. Képviselői azt tanították: bár Isten teremtette az embert, mégsem akart foglalkozni mindennapi életünkkel, így magunkra hagyott, hogy alapvetően mi gondoskodjunk saját magunkról. E nézet szerint a világ egy órához hasonló, amit Isten felhúzott, majd sorsára hagyott. Ő alkotta a természet törvényeit, nekünk pedig e törvények keretei között kell élnünk, ahogy tudunk. Isten tehát olyan, mint a szülő, aki addig neveli gyermekét, míg az be nem tölti a tizennyolcadik életévét, majd így szól hozzá: „Jól van, fiam, mostantól a magad ura vagy. Engem többé nem látsz. Sok szerencsét!”

A Biblia Istene azonban nem ilyen; nem ilyen Jézus Krisztus, akit Jn 1:14 ver­se mutat be, aki eggyé lett velünk, közöttünk élt, aki magára öltötte emberi mivoltunkat, majd emberi természetében meghalt a bűneinkért!

A szkénoó görög szó, amit Jn 1:14 így fordít: „lakozék”, azt jelenti „sátrat állít” vagy „sátorban él”. Amikor Jézus eljött e világra, nem egy bizonyos távolságra élt azoktól az emberektől, akiknek szolgált. Közöttük „állította fel sátorát”, közöttük élt, közöttük munkálkodott – a saját szintjükön kereste meg őket.

Máté idézi Ézsaiás jövendölését a szűzről, aki szül egy Immánuel nevű fiút, és legott Jézusra vonatkoztatja azt. Le is fordítja az Immánuel név jelentését – „Velünk az Isten” (Mt 1:23).

Amellett, hogy helyettesként meg kellett halnia értünk, Jézus földre jövetelének az is célja volt, hogy bemutassa, milyen az Isten. Fülöp egy ízben így kérlelte Jézust: „Mutasd meg nékünk az Atyát!”

Hogyan válaszolt Jézus Fülöp kérésére (Jn 14:8-11)? Mit mond el Jézus felelete Istenről? E jellem mely vonásai egyértelműek? Van, amit nehezebb megérteni? Ha igen, miért? Beszélgessünk ezzel kapcsolatban a leginkább elgondolkodtató kérdésekről!

Jézus tudta, hogyan építsen kapcsolatot az emberekkel. Szavait hallgatói szintjéhez igazította. Nem használt mélyenszántó filozófiai vagy teológiai nyelvezetet, habár a legmélyebb igazságokat mondta el. Egyszerű, gyakorlatias kifejezésekkel élt, amelyeket mindenki megérthetett. Olyan dolgokról szólt, amiket az emberek az életükre tudtak alkalmazni.

Jézus természeti képekkel és a leghétköznapibb jelenségekkel szemléltette tanításait. Pénzérmékről (Lk 15:8-10), magot vető földművesekről (Mk 4:26-29), lisztről és kovászról (Mt 13:33), bárányról (Mt 18:12-14), fügefákról (Mk 13:28-32) és még jó néhány más olyan dologról szólt, amivel az emberek rendszerint találkoztak a hétköznapokban.

Olvassunk el a fent említett példázatok közül néhányat! Minden egyes esetben mire összpontosította mondanivalóját Jézus? Miért voltak annyira találóak e hasonlatok? Ha Jézus ma is közöttünk járna, vajon milyen hasonlatokkal élne ugyanannak a mondanivalónak a kibontására?

    _____________________________________________________________

E példázatok olvasásakor talán felfigyeltünk valamire. Ugyanis a legtöbb hasonlat – talán valamennyi – ugyanolyan alkalmas lehetne ma is azoknak az igazságoknak a szemléltetésére, amelyeket Jézus korában ecsetelt. Vagyis e hasonlatok bizonyos szempontból időtállóak, sőt egyetemesek. Ez pedig arra mutat, mennyire korszerűen örökérvényű Isten minden üzenete, amit Jézus megfogalmazott.

Miként segít ez megérteni, miért éppen ezekkel a hasonlatokkal élt Jézus?

Máté számos rövid példázatot feljegyez; olyanokat, amelyek segítségével Jézus megpróbálta bemutatni a mennyek országát. Azt mondta, a mennyek országa hasonlít „a mustármaghoz” (Mt 13:31), „a kovászhoz” (33. vers), „a szántóföldben elrejtett kincshez” (44. vers), „a kereskedőhöz, aki igazgyöngyöket keres” (45. vers), a „kerítőhálóhoz” (47. vers, új prot. ford.); továbbá „az olyan gazdához, aki ót és újat hoz elő az ő éléstárából” (52. vers). Másutt Isten országát „gazdaemberhez” hasonlítja, „aki jó reggel kiméne, hogy munkásokat fogadjon az ő szőlejébe” (Mt 20:1). Egy másik példázata így kezdődik: „Hasonlatos a mennyeknek országa a királyhoz, aki az ő fiának menyegzőt szerze” (Mt 22:2).

Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1993, Advent Kiadó. „Menjetek el és tanítsatok minden népeket!” c. fejezet, 722–734. old.

„Minden igazi tanításban a személyes kapcsolat a legfontosabb. Krisztus is egyénenként foglalkozott az emberekkel. Legértékesebb tanítását gyakran bizalmasan, csak egy hallgatónak adta. Az Olajfák hegyén Nikodémussal, a tiszteletreméltó rabbival éjszaka beszélgetett. Sikár kútjánál a megvetett samáriai asszonynak nyitotta meg az igazság legértékesebb kincseit, mert felismerte a hallgatók szívének fogékonyságát, elméjük nyitottságát, lelkük befogadóképességét. Krisztus számára a lábainál tolongó sokaság sem volt csupán emberi lények felismerhetetlen tömege. Közvetlenül szólt minden lélekhez, és felhívást intézett minden szívhez. Figyelte hallgatói arcát. Észrevette tekintetük felvillanását, a hirtelen felragyogó fényt, amely elárulta, hogy az igazság eljutott lelkükbe, és az Ő szívében is megrezdült az együttérzés örömének választ adó húrja” (Ellen G. White: Előtted az élet. Budapest, 1992, Advent Kiadó. 231. old.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1. 1983 óta az Adventista Egyház új gyülekezeteinek többségét világszerte globális missziós úttörőmunkások alapították (további információ: www.adventistmission.org). E gyülekezeti munkások azok között az emberek között, azonos társadalmi-gazdasági közegben élnek, mint akiknek szolgálnak. Vajon miért olyan sikeres a munkájuk?

2.    Az osztályokban szánjunk időt a vasárnapi és a szerdai tanulmány végén található kérdések megbeszélésére!

3.  Amint láttuk, Jézus szolgálatában a személyes érintkezésnek központi szerepe volt. Életünkre kinek volt olyan hatása, ami Jézus elfogadására ösztökélt? Beszélgessünk ilyen élményekről a csoportban! Hogyan segíthetné gyülekezetünk mind jobban a mások nehézségeinek enyhítéséért végzett munkát?

4.  Tekintettel a szeretetet és elfogadást hirdető Jézus példájára, el kell­e fogadnunk bárkit – függetlenül az életvitelétől –, aki a gyülekezeteinkben szeretné gyakorolni a hitét?

ÖSSZEFOGLALÁS: A könyörületes Megváltó gyűlölte a bűnt, de szerette a bűnöst. Az a módszer, amit nyilvános és személyes szolgálatában gyakorlattá tett, a ma bizonyságtevői számára is mintául szolgál. A tőle nyert üdvösség okán mi is kiterjeszthetjük szeretetét és megbocsátását másokra.

MINDENKI FORDULHAT HOZZÁ

„Akiben van a mi bátorságunk és bizodalommal való menetelünk Istenhez az Őbenne való hit által” (Ef 3:12).

„Sokan tanácstalannak és csüggedtnek tűnnek azok közül, akik őszintén törekszenek arra, hogy szívük szent és életük tiszta legyen… Időnként sötétség és elkeseredés borul az ember lelkére, mintha már teljesen legyűrne, de nem szabad elveszítenünk bizodalmunkat! Tekintetünket Jézusra szegezzük, függetlenül attól, amit éppen érzünk. Igyekezzünk hűségesen teljesíteni minden általunk ismert feladatot, majd nyugodjunk meg Isten ígéreteiben bízva.

Előfordul, hogy méltatlanságunk tudata a rettegés hullámát zúdítja ránk, ez azonban nem annak a jele, hogy Isten megváltozott volna irányunkban, vagy mi változtunk volna Istennel kapcsolatban. Ilyenkor nem kell azon igyekeznünk, hogy valahogy felkorbácsoljuk érzéseinket. Lehet, hogy ma nem érezzük azt a békét és örömet, mint tegnap, de ragadjuk meg hittel Krisztus kezét, és töretlenül bízzunk benne, sötétben éppúgy, mint világosban!

Talán Sátán azt súgja: ’Túl nagy a bűnöd ahhoz, hogy Krisztus megmenthessen.’ Míg valóban bűnösök és érdemtelenek vagyunk, mégis ezt válaszolhatjuk a kísértőnek: ’Engesztelő áldozata által Krisztus a megváltóm lett. Nem a saját érdemeimben bízom, hanem Jézus drága vérében, ami megtisztít. Egyedül tehetetlen vagyok, de Krisztus kezébe teszem az életem’…

Ne csüggedjünk el, ha szívünk keménynek tűnik. Minden akadály, minden belső ellenség csak még jobban azt erősíti, hogy szükségünk van Krisztusra. Krisztus azért jött, hogy elvegye a kőszívet, és hússzívet adjon helyette. Tőle várjunk külön kegyelmet ahhoz, hogy le tudjuk győzni hibáinkat. Ha kísértés kerülget, kitartóan álljunk ellen a gonosz késztetésének… Kiáltsunk a drága Megváltóhoz, hogy segítsen feláldozni minden bálványt és félretenni minden dédelgetett bűnt. Hitszemünkkel nézzünk az Atya trónusa előtt álló Jézusra, amint sebhelyes kezére mutatva könyörög érettünk. Higgyük el, hogy erőt nyerünk a drága Megváltótól…

Ha engednénk, hogy gondolataink többet időzzenek Krisztusnál és a mennyei világnál, hatalmas késztetést és támogatást találnánk az Úr csatáinak megvívásához… Krisztus szépsége mellett minden földi dolog vonzása értéktelennek tűnne” (Ellen G. White: God's Amazing Grace. 83. old.).