tanítói melléklet

Ha ennyi évszázaddal ezelõtt Jézus megszánta több ezer követõjét, mit érezhet most az elnyomottak, kizsákmányoltak és a társadalom peremére taszítottak milliói iránt? A hírekben nap mint nap természeti katasztrófák pusztításáról hallhatunk, amelyekben rengetegen életüket vesztik és hatalmas az anyagi kár. A tévémûsorok emberi tragédiákról számolnak be, amelyek mögött nemzetiségi és vallási gyûlölet, türelmetlenség áll, azért bántalmaznak özvegyeket, árvákat, menekülteket. Már postai úton is kérnek anyagi támogatást azok számára, akik egyedül képtelenek szabadulni a betegségek, a szegénység, az elnyomás és a kizsákmányolás útvesztõibõl.

Amikor Jézus kijelentette: “elközelített a mennyeknek országa” (Mt 10:7), jótetteivel, tanításával és szolgálatával is igazolta, hogy ott is javíthatott az emberek életén, és nem csupán a távoli jövõvel foglalkozik.

A kereszténység egyik alapvetõ igazsága, hogy Jézus, aki a maga teljességében Isten, leereszkedett az elbukott emberiséghez. A teológusok ezt nevezik “megtestesülésnek”. A Jn 1:14 versében olvasható kifejezés “lakozék miközöttünk” szó szerint azt jelenti, hogy Jézus “felverte a sátrát itt a földön”. Szentírás-magyarázatában Eugene Peterson így tolmácsolja ezt az verset: “Az Ige testté és vérré lett, és a mi lakóhelyünkre költözött (Jn 1:14)”.

Az Ószövetségben megtaláljuk ennek az újszövetségi eseménynek az elõképét. A földi szentek szentje építésének az volt a célja, hogy Isten látható módon közel legyen népéhez. Maga az Úr mondta Mózesnek: “És készítsenek nékem szent hajlékot, hogy õközöttük lakozzam” (2Móz 25:8).

Bár az Atya is gyakran szólt népéhez prófétái által, az mégis egészen más volt, mint amikor emberré lett Fia itt élt és tanított. Miért olyan fontos tehát, hogy Krisztus jelleme a mi életünkben is visszatükrözõdjék?

Mit jelent az, hogy valaki a “világban van”, de mégsem “a világból való” (Jn 17:16)? Mennyire volt lényeges szempont Jézus számára, hogy azok között élje mindennapjait, akiket az evangélium örömhírével akart magához vonzani?

Jézus azt mondta Fülöpnek: “Aki engem látott, látta az Atyát” (Jn 14:9). Mennyire tükrözné a valóságot, ha mi mondanánk barátainknak: “Aki en-gem látott, látta az Úr Jézust”?

Generációk óta egyre erõsödik bennünk a gondolat, hogy vidékre kell költözni a sûrûn lakott központokból. Miként egyeztethetõ ez össze Jézus életmódjával és tanításával: “Ti vagytok a földnek savai” (Mt 5:13)? Vajon valóban ellentmondásba ütközünk? Milyen elõnye illetve hátránya van a vidéki életnek a városival szemben? Hogy tudjuk eldönteni, mi a legjobb megoldás számunkra?

Számtalan lehetõség adódik arra, hogy krisztusi segítséget adjunk a gyülekezetben éppúgy, mint a nagyvilágban. Vegyük sorra az alább felsorolt szervezeteket. Beszéljünk elõnyeikrõl és hátrányaikról:

A részvéttel lenni kifejezés azt jelenti, hogy “együtt érezni valakivel”. Nem elég, ha egy nehéz helyzetben lévõ embernek azt hajtogatjuk, hogy “milyen szomorú”, vagy, hogy “Valakinek tényleg tenni kellene már valamit!” Amikor Jézus látta, hogy hallgatói “el voltak gyötörve és szétszórva, mint a pásztor nélküli juhok”, így szólt tanítványaihoz: “kérjétek azért az aratásnak Urát, hogy küldjön munkásokat az õ aratásába” (Mt 9:36, 38). Mi ma-gunk vagyunk a munkások! Ez nem azt jelenti, hogy mindannyiunknak kötelessége prédikálni, bibliaórát tartani vagy betegeket látogatni, de mind kaptunk lelki ajándékokat az evangélium terjesztésére és Isten országának építésére. Adott helyzetünkben hogyan tudjuk a legjobban kamatoztatni a bizonyságtételre kapott talentumainkat?