SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: Máté 23; Márk 9:12; Lukács 24:7; János 1:1-14, 29; Zsidók 2:9

„Ami kezdettől fogva vala, amit hallottunk, amit szemeinkkel láttunk, amit szemléltünk, és kezeinkkel illettünk, az életnek igéjéről” (1Jn 1:1).

KULCSGONDOLAT: A történelem folyamán senki másnak nem volt akkora hatása a világra, mint Jézusnak, és senki nem osztotta meg annyira a közvéleményt, mint Ő. Mindannyiunk jövője abban az egy alapvető kérdésre adott válaszban foglalható össze, amit Jézus tett fel: „Ti pedig kinek mondotok engem?” (Mt 16:15).

Napjainkban némelyek vitatják, hogy élt-e egyáltalán Jézus, ám a történelmi bizonyíték elsöprő világossággal áll előttünk. Az igazi kérdés az, hogy ki volt Ő, és miért jött a világra. Jó ember volt csupán vagy az Isten Fia?

„Aki nem több pusztán egy embernél, és mégis olyan dolgokat állít magáról, mint amit Jézus mondott, az nem lehetne nagyszerű erkölcstanító. Az ilyen ember vagy őrült, annyira, mint az, aki záptojásnak képzeli magát, vagy nem más, mint a pokolbéli Ördög. Minden embernek meg kell hoznia saját döntését! Vagy Isten Fia ez az ember, vagy egy háborodott alak, esetleg még annál is rosszabb” (C. S. Lewis: Mere Christianity. New York, 1960, The Macmillan Co. 52. old.).

Elvégre, ha a Bibliában nem hihetünk, ugyan miben hihetünk?!

Az emberek hosszú századokon át vitatkoztak Jézusról, dicsőítették énekben, írtak, prédikáltak róla, átkozták, filmeket készítettek életéről, sőt, meg is haltak érte. A legtöbben azonban még csak nem is ismerik, illetve azt sem tudják, mit tett értük.

Ha valaki megkérdezné tőlünk, ki volt Jézus, mit felelnénk, és miért?

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

Bármit is mondunk, a válaszban mindenképpen meg kell emlékezni arról, hogy Jézus Isten Fia volt, aki meghalt a bűneinkért, de feltámadt. Nagyszerű tudni, hogy hatalmas dolgokat cselekedett, míg földünkön járt; amikor prédikált, sza­vaiból különleges erő áradt; feltárta előttünk Isten jellemét. Végső soron azonban a felsorolt dolgok egyike sem számítana igazán, ha Jézus nem halt volna meg helyettünk, így nyújtva mindnyájunknak az örök élet ígéretét (ha mi is igé­nyeljük azt a magunk számára).

Miért olyan alapvetően fontos Jézus személye megismerésében halála és az, amit azáltal végzett el (lásd Mk 9:12; Lk 24:7; Jn 1:29; Róm 5:15-21; Zsid 2:9)?

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

A történelmet végigpásztázva sok nagyszerű személyt láthatunk, akik csodálatos dolgokat vittek véghez. Olyanokat, amelyek a felszínes szemlélő előtt még látványosabbnak tűnhetnek, mint a Názáreti Jézus tettei. Lényét nem ismerve Jézusról talán azt mondhatták egyesek, hogy nem volt más, mint egy „nem hivatalos minőségben” tanító rabbi Róma egy viszonylag kicsiny és jelentéktelen tartományából, aki korai halált halt, és követőnek mindössze egy maroknyi, rettegő, kedve szegett csapat maradt utána. Másfelől, mihelyt felfogjuk, hogy ki volt Ő, és földi léte során mit tett, felismerjük: egyetlen ember sem méltó egy napon említtetni vele, bármit tett is. Arról nem is szólva, hogy Jézus és értünk végrehajtott tettei nélkül végül semmivé lenne minden, amit e világon emberek alkottak, ha mégoly nagyszerű is, hiszen Jézus és halála nélkül elpusztulna az egész világ, és minden, ami abban van.

Mi tette Jézust egyedülállóvá az emberi történelemben? Egy biztos: nem egy erős kampánystáb. Az neki nem volt. Nem is a vagyona. Gazdagsággal sem bírt, legalábbis olyannal nem, amit a világ annak tekint. Nem tett szert politikai hatalomra sem. Épp ellenkezőleg: lényegében mindenféle politikai erőtől távol tartotta magát.

Jézusnak természetesen volt hatalma, ám ez önzéstől mentes hatalom volt. Betegeket gyógyított, széttört életeket rakott össze, és a kegyeskedő képmutatókat elnémította. Egy ízben így szólt tanítványaihoz: „Tudjátok, hogy azok, akik a pogányok között fejedelmeknek tartatnak, uralkodnak felettük, és az ő nagyjaik hatalmaskodnak rajtuk. De nem így lesz közöttetek; hanem, aki nagy akar lenni közöttetek, az legyen a ti szolgátok; és aki közületek első akar lenni, mindenkinek szolgája legyen” (Mk 10:42-44). Mit mondjunk? Nem igazán azoknak való jelmondat ez, akik mindenen átgázolva törtetnek a hatalomért!

Mely kifejezések nyilatkoztatják ki számunkra Jn 1:1-14 verseiben Jézusnak az egész emberi történelemben megmutatkozó különleges és egyedülálló voltát?

    _____________________________________________________________

Valószínűleg olyan gyakran olvassuk el e jól ismert szavakat, hogy már-már megfeledkezünk arról, mennyire hihetetlen dolgokat mondanak el. Időzzünk el kicsit János szavainak mögöttes tartalmánál! E szavaknak reménységgel kellene eltölteni bennünket, kiváltképp szemben a modern tudomány tanításával, amely mindnyájunkat egy hatalmas kozmikus véletlen melléktermékeinek vél: vak erők munkájának, amely, merő véletlenségből, létrehozta az emberiséget. A tudomány tehát nem egy szerető Isten – aki „testté lett, és lakozék miközöttünk” (Jn 1:14) – teremtményeinek, hanem pusztán kémiai anyagok bonyolult halmazának tekint, amely történetesen épp e bolygó felszínén állt össze. Így, miképpen létrejöttünknek nem lett volna sem értelme, sem célja, nem lenne jelentése, célja életünknek, halálunknak sem. Éles ellentétben áll ez azzal a reménységgel, amiben Jézus által részesülünk!

Mi az, ami kiváltképpen bátorító János evangéliuma 1. fejezetének e soraiban? Beszéljünk ezekről a gondolatokról szombaton a közös tanulmányozás idején!

Jézus ugyan Isten öröktől fogva létező Fia, de mindenestül ember is volt, aki közöttünk élt és lakozott. Emberként a legkülönbözőbb emberi – családi, baráti – kapcsolatokat ápolta. Álmélkodást nem annyira az kelt bennünk, hogy kapcsolatokat épített. Ami igazán csodálatos nála, az az, hogy úgy döntött, olyan emberekkel is kapcsolatba lép, akiket mások többnyire elkerültek.

Olvassuk el Mt 11:19; Mk 2:15-16 és Lk 15:1-2 szakaszait! Miféle emberek társaságában találjuk itt Jézust? Társadalmunkban kik várnának hiába hasonló hozzáállást a „tiszteletre méltóbb” emberektől?

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

Jézus azért jött, hogy mind élete, mind halála által kinyilatkoztassa Isten jellemét a világnak. Jézus Isten jellemét mutatta be, amikor szóba elegyedett az – legalábbis földi mérték szerint – alantasaknak tekintettekkel; bemutatta, hogy Isten mit tart jónak ill. rossznak. Emberként hajlamosak vagyunk csak azt nézni, ami kívülről látható (lásd 1Sám 16:7), Isten ellenben azt vizsgálja, ami a szívben van, ahol azt is meglátja, amit mi rendszerint nem.

Mt 21:28-32 szerint Jézus miért ápolt kapcsolatot kétes hírű emberekkel? Milyen fontos üzenetet érthetünk meg ebből mi, „vallásos és tiszteletre méltó” emberek?

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

Jézus az emberekkel ellentétben jól tudta, mi lakik a másik szívében; látta, mi játszódik le azokban, akik kívülről méltatlanoknak és reményteleneknek látszottak. Ugyanakkor azt is látta, mi megy végbe azok belső világában, akik kívülről igazaknak és kegyeseknek tűntek. Mi talán félrevezethetjük egymást, mi több, önmagunkat is, az Urat azonban soha!

Hogy viszonyulunk társadalmunk „vámszedőihez és bűnöseihez”? Milyen mértékben adunk helyt az írástudók és farizeusok gondolkodásmódjának? (Ne feledjük, hogy ezek az emberek a végletekig becsapták önmagukat!)

„De jaj néktek, képmutató írástudók és farizeusok, mert a mennyeknek országát bezárjátok az emberek előtt; mivelhogy ti nem mentek be, akik be akarnának menni, azokat sem bocsátjátok be” (Mt 23:13).

A Jézusról alkotott képünk igen gyakran kedves, finom, a legutolsó bűnössel is óvatosan és lágyan viselkedő személyt állít elénk, ám a portré ezzel még nem teljes. De még mennyire, hogy nem! Amikor eljött annak az ideje, Jézus a dorgálások özönét zúdította egy bizonyos csoportra. Ahogy azt mindnyájan tudjuk, Jézus erős kifejezésekkel kelt ki az akkori Izráel vallási vezetőinek garmadájával szemben. Szavai ilyenkor nagyon erősek voltak, fellépése pedig egynémely ószövetségi prófétáéra emlékeztetett. Ez legfőképpen azért nem lehet meglepő, mivel azokat is Ő ihlette szavaik elmondására, ill. lejegyzésére. Ily módon századokon keresztül maga Jézus volt az, aki itt vagy ott kérlelte népét. Ma vajon másként volna ez?

Olvassuk el Máté evangéliuma 23. fejezetét! Milyen vádakat olvasott Jézus a vezetők fejére? Hogyan osztályoznánk ezeket? Számunkra melyik vád lenne a legbántóbb, és miért? Ha csak néhány mondatban lehetne összefoglalnunk Jézus panaszainak a lényegét, mit írnánk?

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

Ha valóban figyelmesen elolvassuk Jézus szavait, meglátjuk, hogy szinte az összes dolog, aminek elkövetésével vádolja őket, megütközést kelt bennünk. Egyvalami mindazonáltal egészen egyértelműen kibontakozik: ezek az emberek képmutatók voltak; lelkük rútságát a hit és a kegyesség álarca mögé rejtették.

És mi vajon milyen látványos, vallásoskodó műsorokkal rukkolunk elõ? Menynyire viselkedünk másként szűkebb családi körben, mint nagyobb nyilvánosság előtt? Vajon hogyan látnának bennünket a helyi gyülekezetben, ha úgy ismernének, amilyenek ténylegesen vagyunk? Tehetünk valamit azért, hogy többet adhassunk valós önmagunkból, mint a nyilvánosságnak szánt változatból?

Milyen üzenet rejlik Róm 5:8 versében? Mennyire vesszük ezt komolyan? Értjük-e, hogy Krisztus halála menedék a legutolsó bűnösnek is, még az olyan képmutatók számára is, amilyenekrõl tegnap olvastunk?

    _____________________________________________________________

Jézus életében az volt a csodálatos, hogy juthatott bármennyire borzalmas körülmények közé, nem feledkezett meg küldetéséről, az elveszettek megmentéséről. Még akkor is, amikor a kereszten függött, amikor a világ bűneinek súlya alatt haldoklott, mások java forgott gondolataiban (lásd Lk 23:34, 42-43; Jn 19:26). Milyen hatalmas tanulsággal szolgál ez számunkra, akik arra hívattunk el, hogy az ő nyomdokaiban járjunk!

Ez vonatkozik azokra a vallási vezetőkre is, akikkel szemben Máté 23 szerint Jézus hevesen kikelt az ellenük megfogalmazott feddő beszédeiben.

Olvassuk el Mt 23:37 versét! Hogyan lehetséges az, hogy a fejezet hátralevő részében annyira megváltozik Jézus hangszíne, hanghordozása? Mit árul ez el Jézusról és azok iránti érzelmeiről, akiket az imént még korholt? Milyen fontos alapelv bontakozik ki ebből? Hogyan érthetjük e szöveget, és hogyan alkalmazhatjuk, nemcsak saját életünkben, hanem a másokkal való bánásmódunkban – még azokkal is, akik elutasítják közeledésünket?

    _____________________________________________________________

A misszionáriusi munka nem könnyű. Nézzük csak meg, mi történt, amikor Jézus itt járt köztünk! Figyeljük meg, hogyan fogadták sokan, annak ellenére, hogy a legutolsó bűnös iránt is szeretetet, törődést és együttérzést tanúsított! A bennünket elutasítókkal szemben nem táplálhatunk haragot vagy neheztelést; feléjük is szánalommal, érdeklődéssel és törődéssel viseltessünk. Amikor az emberek nem akarnak meghallgatni, nem személyesen bennünket utasítanak el, hanem magát Jézust!

Hogyan viszonyulunk azok felé, akik elutasítóan viselkednek? Hogyan tanulhatunk együttérzést – közömbösítve a haragot és a neheztelést? Miért mondhatjuk, hogy a harag és a neheztelés csak tovább ront a helyzeten?

Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1993, Advent Kiadó. „Jaj a farizeusok­nak” c. fejezet, 514–524. old.

„A farizeusok bölcsebbnek képzelték magukat, semhogy tanításra volna szükségük; igazságosabbnak, semhogy megváltásra; nagyrabecsültebbnek, semhogy olyan tisztességre, mely Krisztustól jön. A Megváltó elfordult tőlük, másokat keresett, akik elfogadják a mennyei üzenetet. A műveletlen halászokban, a piactéri vámszedőben, a samáriai asszonyban, az Őt örömmel hallgató köznépben új edényekre talált az új bor számára. Az evangéliumi munkára azok a lelkek a használható eszközök, akik boldogan elfogadják az Istentől nékik küldött világosságot. Ezek az Ő emberei, akik által a világot az igazság ismeretében részesítheti” (i. m. 226. old.).

„Rövid idő alatt is nagy munkát végezhetünk el, ha úgy munkálkodunk, ahogy Krisztus munkálkodott. Sikerrel alkalmazhatjuk tanítási módszerét. Igyekezett az egyszerű emberek nyelvén beszélni. Stílusa tiszta, egyszerű és érthető volt. Mondanivalójához olyan szemléltetéseket hívott segítségül, amelyek hallgatói számára ismerős képeket idéztek fel. A természet dolgain keresztül örök jelentőségű igazságokat szemléltetett, így kapcsolva egymáshoz a mennyet és a földet” (Ellen G. White: Evangelism. 565. old.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA:

1.        Miért nem érhetjük be azzal a gondolattal, hogy Jézus kimagasló erkölcstanító volt? Milyen reményünk lehetne, ha Krisztus csupán egy nagyszerű tanító lett volna, semmi több? Idézzük fel C. S. Lewis gondolatát a szombati bevezetőből! Miért bizonyul valóban erősnek érvelése Krisztus istensége szempontjából? Milyen választásunk lenne, ha Jézus nem Isten Fia lett volna?

2.        Beszéljük meg a csoportban a hétfői záró kérdésre adott válaszokat!

ÖSSZEFOGLALÁS: Jézus története az emberiség legfontosabb története! Élete és tanítása nem csupán azt mutatja meg, hogyan kell élnünk, hogyan kell viszonyulnunk egymáshoz, hanem az örök élethez vezető utat is – azáltal, hogy hiszünk abban az üdvösségben, amit Jézus kereszten szenvedett halála által biztosított nekünk.

JÁRFÁS ESZTER NE FÉLJ!

Ne félj!

Tenyerében hord
az Isten.
S bár huzatos néha a tenyere:
szél fúj, vihar tombol körös-körül,
meglátod Őt,
s nem félsz többé.
Tudod,
véd a Keze.

Ne félj élni,
s meghalni se –
igazán élni úgy lehet,
ha bátran nézel az élet elé
és törődéssel
halálod szemibe.

Lépj csak,
s ne félj az úton végigmenni
– az Úr az út!
Alattad és feletted
körülötted
veled
és benned
él az Isten:

ezért ne félj!

Megsebez,
de bekötöz,
és elkísér.