SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: Apostolok cselekedetei 11:19-26; 13:16-42; 17:18-34

„Mindeneknek mindenné lettem, hogy minden módon megtartsak némelyeket” (1Kor 9:22).

KULCSGONDOLAT: Példát mutatott Pál apostol azzal, ahogyan hirdette a világnak az evangéliumot. Hozzá hasonlóan nekünk is meg kell tanulnunk abban az összefüggésben és abban a kultúrában éppen megfelelő módon bemutatni üzenetünket, amelyben bizonyságot teszünk.

A jelenvaló igazság üzenetét mindig a leginkább odaillő módon kell bemutatni. Az egyház tanulmányi központokat tart fenn a világ különböző pontjain, ahol olyan módszereket igyekeznek találni, amelyek által hidat építhetünk más vallásokhoz és kultúrákhoz tartozó emberekhez, népekhez.

Ezen a héten azt kutatjuk, mit jelent az embereknek szóló üzenetünket különböző körülmények között megszólaltatni. Áttekintjük a különféle módszereket, amelyek révén Pál apostol – aki szilárdan és megalkuvásmentesen követte az igazságot – Jézusról szóló bizonyságtételét mindig a hallgatósága sajátosságához igazította. Mit tanulhatunk Páltól, aminek alkalmazásával képesek leszünk hatékonyabban és szélesebb körben elérni az embereket a jelenvaló igazsággal?

Néhány apostol még annak ellenére sem győződött meg Pál igazi tanítvánnyá válásáról, ami a damaszkuszi úton történt (lásd ApCsel 9:26). Talán attól féltek, hogy Pál kém, aki befurakodik az egyházba, és további problémákat okoz majd. Barnabás viszont kiállt Pál mellett és védelmébe vette (27–28. vers). Barnabás „jámbor és Szent Lélekkel és hittel teljes férfiú” volt (ApCsel 11:24), és Pálnak óriási segítséget nyújtott szolgálata kezdetén.

Olvassuk el ApCsel 11:19-24 verseit! Hogyan alakult meg az antiókhiai gyülekezet? Mennyire voltak sikeresek missziós vállalkozásaik?

    _____________________________________________________________

ApCsel 11:25-26 alapján Barnabás vajon miért választotta Pált segítőtársának?

    _____________________________________________________________

Az apostolok cselekedeteiben egymást érik a meglepőbbnél meglepőbb események. Az üldöző Saulusból misszionárius Pál lesz; az üdvösség evangéliuma már nem csupán a zsidók számára, hanem mindenkinek jó hír; majd pedig Pálnak abban a gyülekezetben kell szolgálnia, amely közvetett módon az ő üldöző tevékenységének a gyümölcse.

Barnabás és Pál egy éven át tanította az embereket Antiókhiában. Ahogy a gyülekezet erősödött, úgy fejlődött bennük a másokkal való együttérzés lelkülete is, és szolgáltak másoknak. Az új gyülekezeti tagok anyagi támogatást küldtek Júdeában élő testvéreiknek, akiket rettentő éhínség sújtott (ApCsel 11:28-30). Nem akarták ugyanis csak maguknak felhalmozni a kapott áldásokat, szükség esetén készséggel segítettek.

Az Antiókhiából érkező hírek hatására a jeruzsálemi gyülekezet odaküldte Barnabást munkálkodni. Barnabás tudomást szerzett Pál elhívásáról, és segítőtársként magával vitte. Az ottani gyülekezet pedig, a jeruzsálemi éhínségről értesülve, segélyt küldött az anyagyülekezetnek.

Mit tanulhatunk ebből a történetből arra nézve, hogyan kell másokat is segítenünk azokkal a dolgokkal, amelyeknek áldását élvezzük?

„Mindeneknek mindenné lettem, hogy minden módon megtartsak némelyeket” (1Kor 9:22).

Mire gondolhatott Pál, amikor azt mondta, hogy mindeneknek mindenné lett? Bármit is értett ezalatt, biztosan nem a megalkuvásra gondolt. Nem amellett tört lándzsát, hogy meg kell változtatni az evangéliumot, a tanításokat, az erkölcsi mércét vagy Isten Igéjének bármely igazságát. Azt akarta mondani, hogy a különböző kultúrákban élő emberek számára a lehető legvonzóbbá és a lehető legérthetőbbé kell tenni ezeket az igazságokat.

Pál ezt a gondolatot úgy tette élővé, hogy eltérő népcsoportok elérésére más módszereket használt. Például, valahányszor megérkezett egy-egy városba, felkereste a zsinagógát és ott tanított, mert így akarta eljuttatni az üzenetet a zsidóknak (lásd ApCsel 9:19-22; 13:14-16).

Olvassuk el ApCsel 13:16-42 szakaszát! Prédikációjában Pál a bibliai történelem rövid áttekintését adja. Mely ponton kezdi, és mely ponton fejezi be? Milyen tekintélyre hivatkozva bizonyítja, hogy Jézus a Messiás? Mit mond ez arról, ahogyan Pál megközelítette a zsidó embereket?

    _____________________________________________________________

ApCsel 14:8-18 szerint mennyiben különbözik Pál beszéde a pogányokhoz (akik nem hittek az Ószövetségben) attól, ahogy a zsidókat közelítette meg?

    _____________________________________________________________

Itt Pál nem hivatkozik a Szentírás tekintélyére (a 15. versben ugyan utal az Ószövetségre, de csak úgy, ahogy egy költőtől idézhetett volna, nem pedig feltétlen tekintélyre mutatva). Ehelyett inkább a természet világát hívja tanúnak; azt fejti ki hallgatói előtt, hogy maga a természet is bizonyítja a Teremtő Isten létezését. Majd rámutat arra, mennyire haszontalan dolog a bálványok tisztelete.

Milyen messze mehetünk el annak érdekében, hogy a saját kultúrájuk talaján érjük el az embereket? Hogyan kerülhetjük el annak veszélyét, hogy túlzásba essünk: azaz az igazság hirdetése jegyében engedményeket tegyünk – az igazság kárára?

Pál egyik legismertebb missziós vállalkozására Athénban került sor. Az ókori világ legnagyobb filozófusai közül többnek is ez a metropolisz volt a hazája. Szókratész, Platón és Arisztotelész is Athénban működött. Mégis, milyen érdekes: egész bölcseletük, továbbá az észre és a logikára történő állandó hivatkozásaik ellenére „a város bálványokkal” volt „tele” (ApCsel 17:16). Micsoda bizonyítéka ez annak, hogy végső soron a filozófia képtelen választ adni az ember legalapvetőbb szükségleteit érintő kérdésekre!

ApCsel 17:18-34 versei szerint hogyan próbálta elérni Pál ezeket az embereket? Mihez nem folyamodott? Erőfeszítései milyen sikerrel jártak?

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

Epikurosz követői azt tanították, hogy a boldogság az örömök mértékletes élvezetével társuló jó életben található meg. A sztoikusok ellenben arra szólították fel az embereket, hogy elégedjenek meg azzal, amijük van. A sztoikus és az epikureus filozófusok együtt hallgatták Pált a piactéren, majd vitába szálltak vele, „fecsegő”-nek titulálva őt (ApCsel 17:18, új prot. ford.). Ezután, bár gúnyolódtak Pálon, meghívták, hogy szóljon nyilvánosan az Areopágosz egyik gyűlésén, azon a helyen, amit Mars-hegy néven ismerünk. A filozófusok itt szokták megvitatni az új tanításokat.

Beszédében Pál a pogány hallgatósághoz igazította üzenetét (22–25. vers), keresve a kapcsolódási pontot kultúrájukkal. Arra a szoborra terelte a szót, amit az ISMERETLEN ISTENNEK emeltek, és ezt az istenséget a Teremtő Istennel azonosította. Pál itt egyetlen egyszer sem hivatkozott a Szentírásra, amint zsidó hallgatóság előtt tette volna. Inkább ismételten a természet világára irányította hallgatói figyelmét, arra, amit ismertek, hogy azután a természetet a természetfölöttihez kapcsolja. Így, noha Pál nem idézte a Szentírást, a jelenlevők előtt feltárt üzenet egyértelműen hű volt a Szentíráshoz.

Mi módon szól szívünkhöz a teremtett világ Istennel kapcsolatban? Hogyan tudnánk a természet dolgain keresztül jobban kifejezni a Teremtő Isten iránti tiszteletünket?

Olvassuk el ismét ApCsel 17:18-34 verseit! Tekintsük át gondolatmenetét! Hol lelhetjük fel benne az olyan alapvető tanításokat, mint a teremtés, a megváltás és az ítélet? Hogyan hallgatjuk adventistaként, mennyiben hasonlít a mi üzenetünkre?

    ________________________________________________________________

Pál nem csupán ismerte a pogány irodalmat, egyes részeket emlékezetből idézett; először egy krétai költőt, aki így írt: „Mert őbenne élünk, mozgunk és vagyunk” (28. vers). Másodszor a pogány Kleanthészt, akinek a Zeusz istenhez írt szerelmikölteményében olvasható a következő sor: „Mert az ő nemzetsége is vagyunk” (28. vers). Pál mindkét esetben hallgatóságának kultúrájából hozott elő valamit, majd azt ahhoz az igazsághoz kapcsolta, amit meg akart tanítani nekik.

„Kezét a bálványokkal túlzsúfolt templom felé nyújtva, Pál könnyített gondterhelt szívén, és leleplezte az athéniek vallásának csalárd voltát – írja Ellen G. White. – Legbölcsebb hallgatói is csodálkoztak, amikor érveléseit hallgatták. Tájékozott volt műremekeik, irodalmuk és vallásuk tekintetében” (Ellen G. White: Az apostolok története. Budapest, 1978, H. N. Adventista Egyház. 160. old.).

Ellen White hozzáfűzi: „Pál szavai az ismeret kincseit tárják az egyház elé. Olyan helyzetben volt, amikor könnyen mondhatott volna olyat, ami büszke hallgatóit felingerli, önmagát pedig nehéz helyzetbe hozza. Ha beszédében meggondolatlanul isteneiket és városuk nagy embereit közvetlen támadja, Szókratész sorsa fenyegeti. Azonban isteni szeretetből fakadó tapintattal igyekezett gondolataikat a pogány istenségektől óvatosan eltéríteni, kinyilatkoztatván előttük az igaz Istent, akit nem ismertek” (Ellen G. White: Az apostolok története. Budapest, Advent Kiadó. 160. old.).

Pál megértette, hogy ha el akarjuk vezetni az embereket az általunk kívánatosnak tartott helyre, előbb találkoznunk kell velük ott, ahol ők vannak. Olyan szavakat mondunk, olyan nyelvezetet használunk, amelyet hallgatóságunk megérthet.

Mi volt Pál tanításában az a mozzanat, ami leginkább véleménykülönbséget váltott ki ebben a környezetben? Miért éppen ez? Vajon mit mond ez számunkra lehetőségeink határairól? Észérvekkel elmagyarázhatunk-e mindent, amiben hiszünk?

Olvassuk el Róm 15:18-23 szakaszát! Hogyan állíthatta Pál, hogy „én teljességgel hirdettem a Krisztus evangéliumát” (19. vers, az angol bibliafordítás alapján), holott a lakosság nagy része nyilván nem volt keresztény? E kérdésre adott válasz alapján hogyan határozzuk meg, mi is tekinthető eredménynek?

    _____________________________________________________________

Pál úgy döntött, hogy a birodalom stratégiailag fontos városaiban új gyülekezeti közösségeket hoz létre. Azokat a helységeket választotta ki, amelyek forgalmas közlekedési útvonalak kereszteződésében helyezkedtek el: jelentős római utak mentén, kikötőkben, illetve a fontosabb kereskedelmi, ipari és közigazgatási központokban. Ily módon területenként stratégiai „világítótornyokat” létesített: hívők új csoportjait szervezte meg, amelyek tagjai e központok környékén továbbvihették a jó hírt. Így amikor Pál egy adott körzetben befejezte a munkáját, pont ekkor kezdődött el az evangelizáció ideje az új hívők számára.

Pál a második missziós útja során Timóteus és Silás segítségével keresztény gyülekezetet alapított Thesszalonikában, Macedónia legnagyobb városában. Ez a város két forgalmas római országút találkozásánál terült el, és az egész tartomány legjelentősebb tengeri kikötője is itt volt. Egy szilárdan megalapozott hívői csoport ebben a városban olyan központ létrejöttét jelentette, amelyből kiindulva tartományszerte újabb gyülekezetek indulhattak növekedésnek.

Pontosan ez történt. Pál így ír: „Úgy hogy példaképekké lettetek Macedóniában és Akhájában minden hívőre nézve. Mert nemcsak Macedóniában és Akhájában zendült ki tőletek az Úr beszéde, hanem minden helyen is híre terjedt a ti Istenben vetett hiteteknek” (1Thessz 1:7-8). Ez a gyülekezet példakép lett a többi gyülekezet előtt.

A gyülekezet nem pusztán azért létezik, hogy saját tagjait táplálja. Mi hogy állunk ehhez a kérdéshez? Csak azért járunk gyülekezetbe, hogy megkapjuk azt, amire nekünk szükségünk van? Vagy azért is, mert abban reménykedünk, hogy többet adhatunk, mint amennyit kapunk?

„Így váltogatta munkamódszerét az apostol, és mindenütt, ahova eljutott, az adott körülmények figyelembevételével fogalmazta meg üzenetét” (Ellen G. White: Gospel Workers. 118. old.).

„Vannak olyan emberek, akiket az igazság semminemű bemutatása nem fog meggyőzni. Isten munkásának mégis gondosan ki kell kutatnia a lehető legjobb módszert annak érdekében, hogy hallgatóiban ne keltsen előítéletet, és ne váltson ki bennük ellenszegülést” (Ellen G. White cikke, The Advent Review and Sabbath Herald, 1890. november 25.).

„Isten szolgái legyenek sokoldalúak és nyitottak; ne legyenek egysíkúan gondolkodó emberek, akik munkájukat sablonosan végzik, és nem képesek felismerni azt, hogy munkálkodásuk során az igazság bemutatását az emberek különböző osztályaihoz és különböző körülményeihez kell igazítani” (Ellen G. White: Gospel Workers. 119. old.).

„Kedvességgel és türelemmel, valamint keresztény udvariassággal [Pál] megnyerte az emberek szívét, lecsendesítette előítéleteiket, és tanította nekik az igazságot úgy, hogy eközben nem hevítette föl bennük a harci kedvet. Mindezt pedig azért, mert szerette az embereket, és vágyott arra, hogy Krisztushoz vezesse őket, üdvözüljenek” (Ellen G. White: Sketches From the Life of Paul. 162. old.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1.        Függetlenül attól, hogy milyen kifejezésmóddal közelítünk meg más és más embereket, mi az a néhány dolog, aminek mindig ott kell lennie bizonyságtevésünkben? Mi álljon mindig bizonyságtevésünk homlokterében, tekintet nélkül a körülményekre?

2.        Gyülekezetünk mennyire nevezhető misszióközpontúnak? Mivel segíthetjük abban, hogy jobban kivegye részét környékünk evangelizálásában?

ÖSSZEFOGLALÁS: Az nem nevezhető igazi közlésnek, amikor a hallgató nem tudja megérteni az elmondottakat. Pál sokféle példával szolgál arról, hogyan kell a bizonyságtevésben a jó hírnek olyan kifejezésmódot találni, amit az emberek megérthetnek.