SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: 2Mózes 25:8; Máté 27:50-51; Apostolok cselekedetei 7:54-56; Zsidók 6:19-20; 7:23-28; 8:1-2; 9

„Fődolog pedig azokra nézve, amiket mondunk, az, hogy olyan főpapunk van, aki a mennyei Felség királyi székének jobbjára üle” (Zsid 8:1).

„Nem sokkal a teremtés után… ősszüleink bűnbe estek… E szörnyű válság kezdetén Isten számára az elsődleges cél az ember megmentése és a világegyetem örök biztonságának helyreállítása volt. E cél elérésére az egyetlen módot a Szentháromság egyik tagjának halála jelentette, erről az eshetőségről pedig a mindent előre tudó Istenség tanácskozásában már eleve döntöttek (lásd Jel 13:8).

Isten gyorsan cselekedett, és beavatta ősszüleinket tervébe, azért, hogy biztosítsa az ember részvételét és együttműködését ebben a különlegesen fontos vállalkozásban. Ugyanakkor a tanításra egy intézményt rendelt el, ami tervét az egymást követő nemzedékek figyelmének homlokterében tartja” (Roy Adams: The Sanctuary. Hagerstown, Md., 1993, Review and Herald. 17–18. old.). Ez az intézmény természetesen a szentélyszolgálat volt.

A szentély a héber istentisztelet központja lett, amelynek szolgálatai és szertartásai az ott imádkozók figyelmét a megváltás világméretű valóságára irányították, amit az eljövendő Messiás valósít majd meg (lásd Zsi­dók 9), és rámutatnak még Jézus mennyei közbenjárására. E héten tanulmányunk tárgya a mennyei szentély és Krisztus abban végzett szolgálata lesz.

Mózesnek azt mondta Isten, hogy építsen egy szent sátrat a minta szerint, amit a Sínai-hegyen mutatott neki (2Móz 25:9, 40). A józan ész ugyan nem enged arra a következtetésre jutni, hogy a szentélynek (majd később a templomnak) minden egyes darabja és szöge teológiai jelentéssel bírt volna, mégis nagyon komolyan kell vennünk az ószövetségi szentélyszolgálat tanító jellegét. Ám a jelképek jelentésére nem kapunk részletes magyarázatot, többnyire semmit. Ha viszont összevetjük az Ószövetségben található kevés adatot azzal, amit az Újszövetségben találunk, elég jól megérthetjük a régi áldozati rendszer és szentélyszolgálat bizonyos alapvető elemeinek átfogó jelentését, amelyek önmagukon túl, egy tágabb valóság felé mutatnak.

1.      A reggeli és esti áldozat (2Móz 29:38-42; 4Móz 28:1-6)

2.      A szent kenyerek asztala és a gyertyatartók (2Móz 25:23, 30-31, 37)

3.      Az engesztelés napján végzett szertartások (3Mózes 16; Zsid 9:1-12)

4.      A főpap öltözete (2Móz 28:6-21)

A reggeli és esti áldozat „jelképezte a nemzet naponkénti odaszentelődését Jahvénak, és jelképezte Krisztus engesztelő vérétől való állandó függőségüket” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó. 310. old.). A kenyérrel kapcsolatos sok újszövetségi utalás azt sugallja, hogy a szent sátorban/szentélyben elhelyezett kenyér Krisztusra mutatott előre (lásd pl. Mt 26:26; Jn 6:48-51). „A manna is és a szent kenyér is Krisztusra mutatott, az 'élő kenyérre', aki mindig Isten jelenlétében van érettünk” (i.m. 312. old.). Hasonlóképpen a gyertyatartók is arra mutatnak, aki azt mondta: „Én vagyok a világ világossága” (Jn 8:12). „A főpap mellvértjébe foglalt féldrágaköveken… Izráel 12 törzsének neve állt, ami Ellen G. White szavai szerint arra utalt…, hogy miközben nagy Főpapunk, Krisztus, a vére érdemére hivatkozva könyörög az Atya előtt, a szívén viseli minden hívő, bűneit bánó ember nevét” (Roy Adams: The Sanctuary. Hagerstown, Md., 1993, Review and Herald. 38. old. vö. i. m. 308. old.).

Tekintsük át legjobb tudásunk szerint a földi szentélyszolgálatot! Mennyiben segít megértenünk a megváltási tervet?

Mi a jelentősége annak, hogy János Isten Bárányának nevezi Jézust Jn 1:29 versében?

    _____________________________________________________________

A pusztai szent sátor évszázadokon keresztül az izraelita istentisztelet központja volt. Amíg Izráel hűséges maradt Istenhez, úgy tekintettek e szent építményre, mint megváltásuk, Isten és népe megbékélésének helyére. A szent hajlék felszentelését kísérő természetfeletti jelenségek (lásd 2Móz 40:34-35) ezeket az élményeket mélyen a szemtanúk lelkébe vésték.

A templom felszentelésekor Isten jelenlétét mutató jelek nem sejttették, milyen viharos lesz is az épület jövője. A babiloni seregek teljesen lerombolták, Izráel később újjáépítette, ám nem régi pompájában. Ez volt az a templom, ahol Ő is járt. Amikor egy kétezer évvel ezelőtti péntek délutánon Jézus a dombon felállított kereszten meghalt Jeruzsálemen kívül, e templom szentélyében titokzatos módon, felülről lefelé kettéhasadt a kárpit (Mt 27:51).

„Ez volt… az estéli áldozat órája. A Krisztust jelképező bárányt bevitték, hogy levágják… A föld azonban megmozdult… Olyan zajjal, mint amit a szövet elrepesztése okoz, a templom belső kárpitját tetejétől az aljáig egy láthatatlan kéz kettétépte, és az emberek sokaságának a tekintete előtt feltárult az a hely, amelyet egyszer Isten töltött be jelenlétével… a Szentek Szentjében, Isten dicsősége, a Shekinah lakozott. Az irgalom széke fölött Isten… nyilvánította ki dicsőségét… A földi szentély legszentebb helye nem volt többé szent.” Ellen G. White drámai hangon folytatja tovább a leírást: „Mindenütt rémület és zűrzavar uralkodott. A papok azonnal meg akarták ölni az áldozati állatot, erőtlen kezükből azonban kiesett a kés, és a bárány megmenekült. A jelkép és a valóság találkozott Isten Fia halálában. A nagy áldozat megtörtént… mintha egy eleven hang szólt volna az Isten-imádókhoz: Most értek véget, fejeződtek be a bűnért hozott áldozatok és felajánlások. Isten Fia eljött ígérete szerint” (Ellen G. White: Jézus élete. 8. kiad. Budapest, 2003, Advent Kiadó. 664–665. old.).

Ma sok keresztény várja, hogy a vég jeleként újjáépüljön a templom Jeruzsálemben. Ám ha újra fel is épülne, és ismét fel is élesztenék az áldozati szertartásokat, az ott végzett áldozatok miért nem kínálhatnának megoldást a bűn problémájára?

Az apostol nagyon sok dolgot elmond A zsidókhoz írt levél első fejezeteiben az angyalokról, a mennyben betöltött szerepükről, Mózesről, a pusztában szerzett tapasztalatairól, Józsuéról, Kánaán földjéről, a prófétákról, Ábrahámról és Melkisédekről. De amikor a 8. fejezet 1. verséhez érkezik, figyelmünket hirtelen egy dologra irányítja.

Mi a lényege Zsid 8:1-2 fényében mindannak, amit az apostol eddig elmondott?

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

Az ókori izraelita tábor alaprajza is arra utal, hogy a hívőket több gát választotta el a szentély legbensőbb részétől. Ahhoz, hogy oda bejussanak, át kellett volna haladniuk a papok és léviták gyűrűjén, valamint a szent helyet körülvevő tiltott területeken. De most – mondja A zsidókhoz írt levél szerzője –, mennyei közbenjárónk, Krisztus mindenki előtt kitárta a mennyei szentély, az élő Isten tróntermének ajtaját. „Járuljunk azért bizodalommal a kegyelem királyi székéhez – bátorít a Szentírás –, hogy irgalmasságot nyerjünk és kegyelmet találjunk, alkalmas időben való segítségül” (Zsid 4:16). Jézus a mennyei közbenjárónk.

Bár nem ismerjük Jézus közbenjárói szolgálatának pontos formáját, a Bibliában találunk néhány példát, amiből következtethetünk rá – igaz, szintén emberi megközelítésből. Kettő Mózes életéből való, a kádesi lázadás történetéből (4Móz 14:10-20) és az aranyborjú esetéből (2Móz 32:9-14, 30-32). Igen kifejező szakaszok ezek! „De most bocsásd meg bűnüket – könyörgött Mózes az utóbb idézett részben –; ha pedig nem: törölj ki engem a te könyvedből, amelyet írtál” (32. vers). Dániel könyvében is találunk példákat a papi közbenjárásnak ilyen formáira (Dániel 9), valamint Jézus főpapi imájában, amit kínszenvedései előtt mondott el (János 17).

Olvassuk el a következő bibliaszövegeket A zsidókhoz írt levélből azzal kapcsolatban, hogy mit tesz értünk mennyei Fõpapunk: Zsid 2:18; 7:25; 8:3-10; 9:11-14; 10:11-17. Tegyük fel a kérdést magunknak: milyen segítséget jelent hitéletünkben, ha tudjuk, mit tesz értünk Jézus? Hogyan vonatkoztathatom ezeket az ígéreteket saját életemre?

Milyen ígéretet találunk Zsid 4:16 versében? Mire int? Milyen reménységet kínál? Hogyan tudjuk az életünkre alkalmazni az itt olvasottakat?

Vajon akik megváltóként és főpapként ismerik Jézust, élveznek lelki előnyt azokkal szemben, akik csak megváltóként ismerik? Két tanulmányban is foglalkozunk ezzel a kérdéssel, de talán kezdjük azzal, hogy megnézzük, mit mond erről általánosságban A zsidókhoz írt levél 9. fejezete!

Többféle oldalról is vizsgálhatjuk ezt a fejezetet. Megközelíthetjük szigorúan szövegmagyarázati és nyelvészeti szempontból, meghatározva a szavak és kifejezések jelentését, hogy tisztán elméleti, tudományos módon fejtsük meg a bibliaszövegek értelmét. Egy másik, hasonlóan hiteles módszer azonban alapjában véve ezt elkerüli. Nem hagyva figyelmen kívül az első megközelítés eredményeit, egyszerűen elolvassuk a fejezetet, és megfigyeljük a mondanivalóját. Így a következőt találjuk az alapvető kérdéssel kapcsolatban:

1.       Mindaz, ami az első szövetség idején (az ószövetségi szentélyszolgálatok során) történt, csak átmeneti jellegű volt. Az áldozatok és a szertartások önmagukban nem hozhattak létre belső változást az emberben, hanem előremutattak valamire, ami sokkal fontosabb volt.

2.       Ez a fontosabb esemény megtörtént. Krisztus eljött. Ő az igazi főpap (Zsid 9:11). Ő „nem bakok és tulkok vére által, hanem az ő tulajdon vére által ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe, örök váltságot szerezve” (12. vers).

3.       A régi istentiszteleti rendszer áldozatai csak külső eredményeket hoztak

4.       (13. vers), belső, lényegi változásokat nem. Krisztus vére azonban szívünk legmélyéig hatol. Az apostol ezt írja: „megtisztítja a ti lelkiismereteteket a holt cselekedetektől, hogy szolgáljatok az élő Istennek” (14. vers).

5.       Krisztus először vérét ontotta, most pedig Isten színe előtt, főpapunkként szolgál (24–28. versek).

Olvassuk el A zsidókhoz írt levél 9. fejezetét! Milyen fontos üzenete van számunkra? Milyen ígéreteket tartalmaz, amelyeket különösen bátorítónak találunk?

Ha főpapunkként megismerjük és elfogadjuk Jézust, nagylelkűség, türelem és más olyan jellemvonások alakulnak ki bennünk, amelyeket Ő tanúsít irántunk. Irgalmassá és megbocsátóvá tesz, amint Ő is irgalmaz és kegyelmez nekünk. Erkölcsileg nemesebbé válunk, és örökké hálával gondolunk értünk vállalt, felmérhetetlenül nagy áldozatára. Az eltérő hitbeli meggyőződést valló keresztényekkel kapcsolatba kerülő adventisták viszont elmondhatják, hogy mások is éppen olyan irgalmasok, könyörületesek, türelmesek, nagylelkűek, kedvesek, erkölcsileg nemesek. Lényegében tehát mit változtat rajtunk „a szentélyszolgálat üzenete”?

Ha nincs különbség, akkor valószínűleg a hűségünkkel és odaadásunkkal lehet gond. A zsidókhoz írt levél írója éppen a szentély témájával akarta a hitben való kitartásra buzdítani írásának olvasóit.

Milyen gyakorlati üzenetet rejt Zsid 10:19-25 szakasza, ami hatással lehet életmódunkra és másokhoz való viszonyulásunkra?

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

A zsidókhoz írt levél arra szólít, hogy „járuljunk… a kegyelem királyi székéhez” (Zsid 4:16). Sokféle vonatkozása van ennek az igének, az egyik azonban éppen a most feltett kérdésre válaszol. Jézus utat nyitott, amelyen át a mennyei szentélyben megközelíthetjük Istent. Követni Jézust hit által a szentélybe nemcsak azt jelenti, hogy csodálatos kegyelme megtisztítja lelkünket, emellett még jobban értékeljük változhatatlan törvényét is (lásd Zsid 8:10). Ez az átalakulás kimondhatatlanul fontos a jó és a rossz közötti nagy küzdelem összefüggésében. Ez magyarázza meg, mit jelent a szentély tana. Hit által, teljes bizodalommal lépünk a szent helyre, ahol Jézus szolgál. Ott pedig érdemtelenségünk ellenére belekapaszkodhatunk Jézusba, akinek változhatatlan ígéretét a szövetség ládája jelképezi, magának az élő Istennek a trónja, aminek igazság és kegyelem az alapja. Ilyen horgonnyal biztosítva nem sodródunk el olyan irányba, amin járva a törvényt másképp kezdenénk értelmezni, és emiatt elhagynánk Isten szent szombatját; vagy az élet eredetének evolúciós elképzelését fogadnánk el, ami valójában a világegyetem trónjáról akarja letaszítani az élő Istent. A szentély tana így válik a lázadás elleni védelemmé, elkülönítve Isten hűséges maradék népét a szembeszegülő világban.

Ellen G. White: Pátriárkák és Próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó. „A szentély és szolgálata” (307–316. old.) c. fejezete; A nagy küzdelem. Budapest, 1985, H. N. Adventista Egyház. „A szentek szentjében” (378–385. old.) c. fejezete.

„A szentély tana volt az a kulcs, amely megadta az 1844-es csalódás nyitját. Egy kerek, összefüggő és harmonikus igazságrendszerre derített fényt. Ennek ismeretében világossá vált, hogy Isten irányította a nagy adventmozgalmat. Egyértelmű lett, hogy Isten népének mi volt a szerepe, és az is, mi lesz a további feladata” (i. m. 378. old.).

„Én… úgy tekintem a mennyei szentélyt, mint Isten lakhelyét, kormányzatának székhelyét, a világegyetem irányításának központját. Mint ilyen, mindig is létezett. Az emberiség bukásakor azonban új szerepet kapott; nevezetesen azt, hogy ott kell megoldani a világméretű lázadást és szavatolni a világegyetem biztonságát. A mennyei szentélyt ilyen értelemben képzeljük el, amikor az ókori áldozati rendszerre gondolunk. Olyan szemüvegen keresztül nézzük, amit a bűn eltávolításáért végzett szolgálat színez…

Én nem üresnek képzelem el a mennyei szentélyt. Valamilyen formában ott van Isten királyi széke, amely körül angyalok sokasága áll. A legjobb pedig az, legalábbis a mi szempontunkból, hogy ott van Jézus Krisztus, a főpapunk! Mindent betölt ott. Értünk áll Isten trónja előtt. Nekem pedig ez elég” (Roy Adams: The Sanctuary. Hagerstown, Md., 1993, Review and Herald. 71. old.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1.      A Jézus eljövetelét megelőző ítéletről alkotott felfogásunk hogyan illik ahhoz a gondolathoz, hogy főpapunkként Krisztus a mennyei szentélyben szolgál? Miért olyan fontos, hogy az ítélet a mennyei szentélyről szóló üzenetünk szerves részét képezi? Hogyan taníthatjuk az ítéletet Jézus evangéliumának részeként?

2.      Mit jelent személyesen nekünk Krisztus főpapi szolgálata? Milyen tapasztalatokat tudnánk elmondani arról, hogy mennyit segített lelki életünkben ez a tanítás?

3.      E heti tanulmányunkat újra áttekintve soroljuk fel, milyen előnyt biztosít az, hogy Krisztus a fõpapunk! Beszélgessünk arról, hogyan segít ez a tanítás egyéni és közösségi életünkben! Hogyan használhatnánk fel jobban ezeket az ígéreteket bizonyságtételünk során?