SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: Máté 4:4; Lukács 2:40; 6:12; János 4:34; 17; 1János 2:6

„Aki azt mondja, hogy őbenne marad, annak úgy kell járnia, amint ő járt” (1Jn 2:6).

Az adventisták békeszerető emberek. Felettébb lelkesen fogadjuk, ha az egyház vagy egyes tagjai pozitív sajtóvisszhangot kapnak és mindenki csupa jót mond rólunk. De mit szólnánk, ha egy reggel arra ébrednénk, hogy az újságok főcímei vesztesnek, rendbontónak, lázadónak titulálnának? Elég erős lenne-e Istenbe vetett hitünk, bizalmunk, hogy megtartson ilyen helyzetben is? Történelmi távlatból csodáljuk Jézus tetteit, de el tudjuk képzelni, milyen érzés lehetett akkor átélnie, hogy kora legmagasabb rangú társadalmi és vallási méltóságai gyalázták és az ördög táborába tartozónak nevezték?

Földi szolgálata végén a római katonák bántalmazták: „És bíborba öltözteték őt, és tövisből font koszorút tevének a fejére, és elkezdék őt köszönteni: Üdvöz légy, zsidók királya! És verik vala a fejét nádszállal, és köpdösik vala őt, és térdet hajtva tisztelik vala őt… és kivivék őt, hogy megfeszítsék” (Mk 15:17-20).

Mi készíthet fel ilyen szörnyű testi-lelki fájdalom elviselésére, hogy ne roppanjunk össze a csapások alatt? Hogyan maradhat az ember állhatatos és nyugodt, amikor az egész világ ellene fordul, és nem lát emberi segítséget? Jézus számára a válasz az Istennel való közösségben rejlett. Rendkívül szoros kapcsolatot ápolt mennyei Atyjával. E heti tanulmányunk éppen erről szól.

Ahogy már korábban is megállapítottuk, nagyon keveset tudunk Krisztus első éveiről. Hallunk születéséről és gyermekkoráról, többek között azt is, hogy 12 évesen ellátogatott a jeruzsálemi templomba (Lukács 2. fejezete). De ez minden, egészen addig, amíg nyilvános szolgálata kezdetén János meg nem keresztelte, „mintegy harminc esztendős” korában (Lk 3:21-23).

Mindenesetre az általunk ismert részből levonhatunk bizonyos ésszerű következtetést élete lelki alapvetésére vonatkozóan. Ha saját tapasztalataink alapján feltételezzük, hogy a Jézus szolgálata során megnyilvánuló kitartás és erő nem egyik napról a másikra alakult ki, és nem is fakadhatott sekélyes, felületes lelki életből, akkor szintén egyéni tapasztalatunkból mondhatjuk: az Istennel való szoros kapcsolat eredménye volt.

Olvassuk el újra azt a történetet, amikor a gyermek Jézus a templomba ment (Lk 2:39-52)! Milyen utalásokat találunk itt azokra az alapelvekre, amelyek lelki fejlődését segítették? Milyen szerepe volt szüleinek e növekedésben?

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

Hihetetlen módon, a születéséről szóló leírásoktól eltekintve Jézus életének első harminc évéről szinte csak azt tudjuk, amit e szakaszban találunk. A Biblia kutatóinak véleménye szerint az evangéliumok írásainak döntő többsége Jézus élete utolsó hetére összpontosít. Emiatt nem is életrajznak, inkább „szenvedés­történetnek” nevezhetők. Nyilván határozott céllal történt ez, méghozzá azért, hogy a keresztény hit két kiemelkedő eseménye kerüljön reflektorfénybe: Jézus születésének titka (testet öltése), valamint halálának és feltámadásának jelentősége. E két pont között láthatjuk Jézus önzetlen életének eseményeit, amelyeket mások szolgálata és az áldozatvállalás jellemzett. Megállapíthatjuk tehát, hogy a szolgálata során megfigyelhető céltudatosság és elkötelezettség az Istennel való következetes, mélyen személyes és komoly kapcsolatából fakadt.

Milyen elveket látunk ebben a történetben, amelyeket mi is alkalmazhatunk az Istennel való kapcsolatunkban?

Keresztségét követően Jézus negyven napra elvonult Júdea pusztájába, hogy imádkozzon és küldetéséről gondolkodjon. Valószínűleg személyes tapasztalatból mi nem tudhatjuk, mit is jelentett ez. Itt egy számunkra nehezen felfogható, átható élményről van szó, olyan lelki elmélyülésről, ami jóval túlmutat emberi ismereteinken; az Istennel való meghitt közelség kereséséről – ami csodálattal tölt el.

Jézus pusztai tartózkodásának kifejezett célja a próbatétel volt (Mt 4:1; vö. Lk 4:2), és a kísértő kapott is az alkalmon. A Megváltó kínzó éhségét kihasználva kétségbeesetten igyekezett éket verni Jézus és Atyja közé, elszakítani Istentől, megtörni lelki közösségük erejét, megzavarni bensőséges kapcsolatukat.

Jézusnak a következő versekben leírt válaszai hogyan utalnak az Istennel meglévő szoros közösségére? Mit valósíthatunk meg ebből mi? Mt 4:3-10; Lk 4:3-12

Akkor értjük meg igazán a történteket, ha arra gondolunk, mennyire különleges is Jézus szerepe az egész megváltási tervben. Isten szeplőtelen Fia volt. Emberi formában jött a világba, életében teljesen felül kellett emelkednie a bűnös ember szintjén, nem csupán egyetlen napig, hanem földi élete során mindvégig. Az volt a feladata, hogy a miénkéhez hasonló küzdelmek és kísértések közepette tökéletes maradjon. Ahhoz hasonlíthatnánk ezt, mintha harminchárom éven át kellene úgy dolgoznunk a számítógépen: cikkeket, házi feladatot írni, levelekre válaszolni, hogy közben egyetlen hibát sem ejtünk, semmit nem kell törölnünk vagy visszavonnunk. Másik példával élve: úgy elvégezni egy kurzust matematikából vagy fizikából, hogy kivétel nélkül minden példát tökéletesen oldunk meg; vagy harminchárom éven át úgy zongorázni, hogy egyetlen hangot sem tévesztünk.

Ez volt Jézus sorsa. Nemcsak az önzetlen élet példáját jött bemutatni, hanem azért is kellett eljönnie, hogy bűntelenül haljon meg, üdvösséget hozva bolygónknak. Ezzel magyarázható szüntelen összpontosítása, Istenhez való rendkívüli ragaszkodása; semmit sem vehetett magától értetődőnek, nem bízhatott semmit a véletlenre. Egyetlen ballépés, és a játszma véget ért volna…

Képzeljük el, milyen lehetett egész életében egyetlen bűnt sem elkövetni, még gondolatban sem! Ezt jelenti lényének igaz volta. Gondolkodjunk el arról, hogy mi mindent köszönhetünk Jézusnak, aki azt adja nekünk, amit nélküle sosem érhetnénk el!

Jézust az ima éltette. Szolgálata az imádság hosszantartó időszakával és az Istennel való közösséggel kezdődött (ahogy ezt tegnap láttuk). Amint a feljegyzésekből tudjuk, élő erővel különleges módon feltöltekezve tért vissza (lásd Lk 4:14). Természetellenesnek tartotta volna, hogy akár csak egyetlen pillanatig lélekben ne emelkedjen Istenhez, ne érezze kapcsolatát a Mennyel. Mégis azt láthatjuk, hogy bár életét az Atyával való állandó közösség jellemezte, a fontosabb események vagy fejlemények előtt rendszeresen szakított időt a különleges könyörgésre.

Hogyan mutatják az alábbi szövegek, hogy Jézus mennyire rábízta magát Istenre, vezetését, iránymutatását és erejét kérte a fontos, feszült vagy veszélyes helyzetekben? Minden esetben figyeljük meg a kérdéses eseményt!

    Mt 14:23 (vö. 24–33. versekkel): _________________________________

    _____________________________________________________________

    Lk 6:12 (vö. 13–16. versekkel): __________________________________

    _____________________________________________________________

    Jn 17 (vö. 18:1-3 versekkel): ____________________________________

    _____________________________________________________________

Úgy tűnik, Mk 1:35 nem csupán egyszeri alkalmat, inkább Jézus szokását írja le. „Még szürkületkor” felkelt, hogy „egy puszta helyre” menjen imádkozni. Minden napját Istennel kezdte. A különleges próbák előtt azonban ezt még fokozta. Lk 6:12 arról tudósít, hogy Jézus az egész éjszakát a domboldalon töltötte, mielőtt követői szélesebb csoportjából elkezdte kiválasztani tizenkét tanítványát (lásd Lk 6:13). A vízen járását megelőzően szintén hosszas beszélgetést folytatott Atyjával. A szenvedés hetében, a kereszt előtt komoly közbenjárói imádságot mondott el akkori tanítványaiért és az idők végéig élő népéért.

Vessünk még egy pillantást Jézus nagyszerű imádságára, amelyet János evangéliuma 17. fejezetében olvasunk! Az Istennel való, mélyen személyes kapcsolat mely elemeit találjuk itt meg? Minket milyen események kényszerítenek térdre? Milyen tapasztalatokat szereztünk már az ima erejével, amelyekből erőt meríthetünk? Hogyan fejlődhetne még inkább imaéletünk?

Az amerikai költő, Robert Frost arról írt, milyen volt számára az erdő: „kedves, sűrű és sötét… De még ígéreteimet be kell váltanom, hosszú utat kell megtennem, mielőtt nyugovóra térnék.”

Jézus minden pillanatban tisztában volt azzal, hogy körülötte az erdő sűrű és sötét, de nem kedves! A költőhöz hasonlóan Ő is tudta, hogy még nagy utat kell bejárnia, mielőtt nyugovóra térhet, oly sok a tennivaló és rövid az idő. „Nékem cselekednem kell annak dolgait, aki elküldött engem, amíg nappal van: eljő az éjszaka, mikor senki sem munkálkodhatik” (Jn 9:4). Missziós munkájának lendületét a samáriai asszonnyal való találkozása is mutatja. A nehéz sorsú nő társaságában Jézus éhségről és szomjúságról megfeledkezve, egyedül a misszió kínálkozó lehetőségére összpontosított.

Idõközben az asszony lelkesedni kezdett, és vizeskorsóját hátrahagyva szaladt a faluba, hogy mindenkinek hírül adja: egész életében nem találkozott olyan különleges emberrel, mint akkor. Amikor a tanítványok visszatértek, Jézust ott találták, magába mélyedve, amint éppen legújabb ismerőséért imádkozott.

Mit válaszolt Jézus a tanítványainak, amikor étellel kínálták (Jn 4:32-34)? Hogyan értsük szavait? Mi ebből az üzenet számunkra?

Mit árulnak el a következő versek a Jézust fűtő szenvedélyről? Jn 9:1-12, 35-39; 12:27-36

Az utolsó szakaszban Jézus kijelentéseinek mondanivalója igen gazdag. Azután fogalmazott így, hogy látogatóban arra járó görögök találkozót kértek tőle (Jn 12:20-22). Kérésük nyomán lehetősége lett volna rá, hogy Isten országának üzenetét személyesen elvigye szülőföldje, Palesztina határain túlra is, a föld távolabbi pontjaira. Jézus azonban tudta: ezzel éppen küldetése legfontosabb részét akadályozná, hogy életét váltságul adja a népek megváltásáért. Ezért mondta emlékezetes szavait a földbe hulló búzaszemről (24. vers), ami nem csupán az áldozatát jelképezte, hanem azt az alapelvet is, hogy követőinek bármi áron, fenntartás nélkül vállalniuk kell Isten akarata véghezvitelét.

Milyen árat fizettünk már Jézus követéséért? Miért nevezhető csekélynek ez az ár – legyen akármilyen nagy?

Imádkozzunk, és úgy olvassuk el 1Jn 2:6 versét! Milyen követendő elvet állít elénk ez a szöveg? Amint már az előző tanulmányokban is megállapítottuk: mi nem tudunk mindent úgy tenni, ahogy Krisztus (nekünk nem is szabad!). Hogyan valósíthatjuk meg életünkben mégis azt, amiről ez az ige szól? Mit jelent úgy járni, ahogy Jézus járt?

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

Istennel járni – a messze múltból eredő gondolat. Az első egyértelmű bibliai utalást valószínűleg 1Móz 5:22, 24 verseiben találjuk. „És mivel Énók Istennel járt vala; eltűnék, mert Isten magához vevé” (24. vers). A járt-nak fordított héber szó nyelvtani alakja folyamatosságra, állandóságra utal, arra, hogy Istennel járása Énók egész életében tartott. Hibáival, küzdelmeivel együtt Énók mindig az Úrral járt. Ezt mi, keresztények is megtehetjük. Ne feledjük azonban: nagyon könnyű engedni, hogy valami gátolja ezt a folyamatot!

Olvassuk el, mit mondott Jézus Mt 13:22 versében! Hogyan összegzi ez mai tanulmányunk lényegét? Világos, hogy a vélt akadályok közül egyik sem valós indok arra, hogy letérjünk az útról, hiszen az Úr mindent látott előre. Milyen fontos tehát, hogy Istentől kapott erőnk szerint minden tőlünk telhetőt megtegyünk, és naponta döntsünk, amint Jézus is tette, hogy szoros kapcsolatban, szüntelen az Úrral járjunk! Ugyan miért adnánk bármit is a kísértőnek, amibe belekapaszkodhatna, aminek segítségével elfordíthatna Jézustól?!

Függetlenül attól, hogy hol, milyen környezetben élünk, melyek azok a tényezők, amelyek akadályozzák Istennel való kapcsolatunkat? Túl sok a szabadidőnk? Túl sok minden köti le a figyelmünket? Túl sok a tennivalónk? Túl sokat kell dolgoznunk, csak hogy fenn tudjuk tartani magunkat? Milyen gyakorlati lépéseket tehetünk, ha már látjuk, hogy pontosan mi is ad aggodalomra okot, nehogy a lelki életünk lássa kárát?

„Jól tennénk, ha mindennap elmélkednénk Krisztus életéről. Vegyük át pontról pontra, képzeljünk el minden jelenetet, különösen a végsőket! Ha így időzünk az értünk hozott nagy áldozatánál, benne való bizalmunk állandósul, szeretetünk elmélyül, Isten Lelke mélyebben áthat bennünket” (Ellen G. White: Jézus élete. 8. kiad. Budapest, 2002, Advent Kiadó. „A húsvéti látogatás” c. fejezet, 61. old.).

„Sátán minden lehetséges módon igyekezett megakadályozni, hogy Jézus tökéletesen fejlődjön gyermekkorában, hibátlan maradjon érett férfiként, szent szolgálatot végezzen és szeplőtelen áldozatot mutasson be. De kudarcot vallott. Nem tudta bűnbe vinni Jézust. Nem tudta elcsüggeszteni, sem elvonni a munkától, aminek elvégzéséért a földre jött. A pusztától a Golgotáig Sátán haragjának vihara csapkodta, de minél kegyetlenebbül érte, Isten Fia annál erősebben kapaszkodott Atyja kezébe, és rendületlenül haladt előre a véráztatta ösvényen” (Ellen G. White magyarázatai, SDA Bible Commentary. 5. köt. 1130. old.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1.        Mt 22:15-16 verseiben a hízelgő farizeusok Jézust becsületesnek és igaznak nevezték, olyannak, akinek a döntéseit nem befolyásolja mások rangja vagy hatalma. Rólunk mit mondanának az emberek? Hasonló elismerést fogalmaznának meg? Mi a helyzet tágabb körben, mondjuk a gyülekezetünk viszonylatában? Elmondhatjuk, hogy közösségünk éppoly készséggel szolgálja a társadalom szegényebb rétegeit, mint amennyire igyekszik jó benyomást tenni az előkelőkre? Válaszunk értelmében kell-e változtatnunk valamin?

2.        A szombatiskolai csoportban beszélgessünk a csütörtöki részben tárgyaltakról és a kérdésekre adott válaszainkról, arról, ami a hitéletünkben hátráltat! Véleményünkben mi egyezik és mi tér el? A legfontosabb pedig: hogyan segíthetünk egymásnak leküzdeni nehézségeinket? Milyen gyakorlati segítséget nyújthatunk egymásnak?

3.        Máté evangéliumában gyakran találunk említést arról, hogy Jézus a hegyen időzött el és a domboldalakon tanított. Megdicsőülése is egy hegytetőn történt (Mt 17:1-9). A földrajzilag magasabban fekvő területek talán azt jelzik, hogy Jézus naponkénti, szoros kapcsolatban állt a valóság magasabb rendű birodalmával. Gyülekezetünk mit tehet azért, hogy együttesen érjünk lelki magasságokba, miközben szorgalmasan dolgozunk lent, a völgyben is?