SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: Máté 4:12-13; 8:28-32; 11:18-19; 21:12-13; Lukács 2:41-51; 5:32; 1Korinthus 1:26-28

„Eljött az Emberfia, eszik és iszik, és ezt mondják: Íme, falánk és részeges ember, vámszedők és bűnösök barátja!” (Mt 11:19, új prot. ford.)

A múlt heti tanulmányunkban Jézusnak azokra a mondásaira összpontosítottunk, amelyek hallatán a ma embere csak a fejét vakargatja. Ezúttal hasonló kérdéseket vizsgálunk meg, csakhogy most Jézus magatartását illetően.

Jézussal kapcsolatban az egyik állandó jelenség, hogy képzeletben a saját képünkre akarjuk átformálni. A forradalmár lelkű ember Őt is forradalmárnak véli, a konzervatív beállítottságú szintén azt hiszi, hogy az ő táborába tartozik. Bizonyos mértékig ez elkerülhetetlen is, hiszen saját kultúránk és helyzetünk képezi azt a keretet, amelyben a valóságot szemléljük, úgy tudatosan, mint önkéntelenül. Amikor azonban szembesülünk ezzel, felcsillan némi remény, hogy legalább bizonyos mértékig képesek leszünk felülemelkedni az efféle szemléleten, és megkíséreljük a lehető legtárgyilagosabb képet alkotni az evangéliumok lapjain bemutatott Jézusról.

Amint ezt sikerül megtennünk, rájövünk, mennyire nem egyszerű beskatulyázni Jézust, minden szavára, tettére pontos magyarázatot találni. Bizonyos helyzetekben inkább őszintén elcsodálkozunk magatartásán, és azon tűnődünk: Vajon tőlünk is elvárja, hogy pontosan azt és úgy tegyük, mint Ő? A héten Jézus néhány valóban zavarba ejtő tettét vesszük szemügyre, hogy megtudjuk, mi magunk mit követhetünk példájából, és talán mit nem kellene éppen úgy tennünk.

Ahogy már korábban is említettük, az evangéliumok általában hallgatnak Jézus élete első 30 évéről. Nincs sok utalás, de egy beszámoló ebből az időszakból mégiscsak bepillantást enged.

Első látásra mi a benyomásunk Jézus és a szülei viszonyáról Lk 2:41-51 versei alapján? Még miről volt itt szó? Milyen utalást találhatunk a 47. versben?

Felületesen nézve mintha egy felelőtlen fiút látnánk itt, aki nem is törődik azzal, hogy milyen fájdalomnak és izgalomnak teszi ki szüleit. Melyik szülő ne lenne rettentő mérges, ha gyermeke szemmel láthatóan nem foglalkozna azzal, hogy neki mi esik jól, és nem törődne a családban elfogadott szabályokkal?

Ez az eset éppen arra világít rá, hogy csak bizonyos határok között hivatkozhatunk Jézus példájára. Itt valójában arról van szó, hogy Jézus személyiségén már olyan fiatalon, 12 éves korában kezdett átsütni Messiás-volta. Egyre tudatosabbá vált benne, hogy bármennyire tiszteli is szüleit, egy náluk összehasonlíthatatlanul nagyobb Hatalomnak tartozik hűséggel. Lukács rövid beszámolója után még tucatszám vetődnek fel olyan kérdések, amelyekre nem kapunk választ, mint például: Ki etette a fiút, ki adott szállást neki három napig? A papok gondoltak-e arra, hogy meg kellene keresni a szüleit?

Olvassuk el, hogyan válaszolt Jézus a szüleinek! Mit mondott nekik, legalábbis burkoltan?

„De – írja Lukács – ők nem érték e beszédet, amit őnékik szóla” (2:50). Jézus akkor hazament velük, és gyermekként engedelmeskedett is nekik (51. vers), ugyanakkor kifejezett erőfeszítéseket tett azért, hogy a nagyobb Hatalom iránti hűségét megalapozza. Arra sincs utalás, hogy bocsánatot kért volna a szörnyű kellemetlenségért, amit aggódó szüleinek okozott.

Jézus egész életét annak az irányelvnek rendelte alá, hogy Isten és az Ő országa a legfontosabb, még akkor is, ha voltak, akik ezt félreértették. Isten iránti hűségünket hogyan érthetik félre az emberek? Ha ez már előfordult velünk, mit tanultunk az esetből, ami talán segíthet másoknak is hasonló körülmények között?

Amikor Jézus lejött a megdicsőülés hegyérõl, a tömegből kilépve egy férfi arra kérte, hogy gyógyítsa meg a fiát. Már a tanítványokhoz is fordult ezzel a kéréssel – mondta –, de nem tudtak segíteni rajta. Jézus válasza a fordítás szerint arra enged következtetni, hogy a kérés felbosszantotta: „Óh hitetlen és elfajult nemzetség! Vajon meddig leszek veletek? Vajon meddig szenvedlek titeket? Hozzátok őt ide nékem” (Mt 17:17). E szavak, enyhén szólva nem illenek ahhoz a Jézushoz, akit szelídnek és alázatosnak ismertünk meg. Mivel magyarázhatjuk hangnemét? Nehéz kérdés! Az evangéliumok más eseteket is említenek, amikor Jézus kifejezetten haragosnak tűnt.

Hogyan értelmezzük a következő verseket? Mt 21:12-13; Mk 3:1-5

Sok keresztény úgy gondolja, hogy amikor mai, bonyolult világunkban döntést hozunk, előtte mindig meg kell kérdeznünk: Mit tenne Jézus? Ez elég egyszerűnek is tűnik, míg fel nem ötlik bennünk az ebből logikusan következő kérdés: De valójában mit tett Jézus? Itt felfedezzük, hogy a válaszok nem mindig olyan egyszerűek, mint amilyennek hinnénk. Például a fenti igeszakaszból milyen következtetést vonhatunk le a viselkedésünket illetően ma?

 „Ha azt feltételezzük, hogy Jézus ma is hasonlóan járna el, mint ahogy a római fennhatóság alatt álló Palesztinában tette az I. században…, a XXI. században élő keresztény esetében vajon hogyan ismétlődne meg például a fa megátkozásának vagy a templom megtisztításának furcsa epizódja? Ha kedvenc zöldségesünknél nem kapni azt a gyümölcsöt, amire éppen a fogunk fáj – mondjuk, mert nincs szezonja –, akkor Jézus jóváhagyásának tudatában meg kellene átkozzuk a gyümölcsös rekeszt, az üzletvezetőt, mindent és mindenkit, aki a szemünk elé kerül? Ha pedig a lelkész egy vasárnap túl hosszasan beszél a pénzről, vagy csak úgy, általában elégedetlenek vagyunk különböző egyházi személyekkel, programokkal, be kellene rontanunk az istentisztelet alatt, felborogatva padokat, emelvényt, szószéket, mindent, ami mozgatható, és ki kellene kergetnünk a teremből a diakónusokat” (F. Scott Spencer: What Did Jesus Do? ix. old.)?

Milyen alapelvek vonatkoznak az efféle kérdésekre? Hol lép a képbe a lelki józanság? Jézus volt a Messiás, az emberiség Megváltója. Hogyan különböztetjük meg a szigorúan ehhez a szerepéhez kapcsolódó tetteit attól, amit követendő példaként állít elénk?

E heti tanulmányunk alapvetően arra összpontosítja a figyelmet, hogyan lehet Jézus a példaképünk. Mennyire egyértelmű, hogy mindenben az Ő példáját kell követnünk? Ez pedig olyan kérdés, ami a legalaposabb megfontolást és éleslátást igényli. Természetesen legtöbbször egyértelmű, etikus, követhető példát látunk; néha viszont nem világos az alapelv. Csak két esetet említsünk meg:

Olvassuk el Mt 8:28-32 (vö. Mk 5:1-20; Lk 8:26-39) és Mt 21:18-19 verseit (vö. Mk 11:12-14, 20-21)! Vajon miért engedte Jézus, hogy a gonosz lelkek a disznókba költözzenek? Akkor is ezt tette volna, ha történetesen egy juhnyáj legelészik arra? Hol van a részvét Jézus tettében? Figyelembe vette-e, hogy – bár Ő szigorú étkezési szabályok szerint élt – a disznónyáj egy vagy több városbeli család megélhetését biztosította? Hogy illene a kártérítés gondolata a képbe?

„Ha pogányok tulajdonában lettek volna a disznók, nem találnánk magyarázatot arra, hogy miért kellett elpusztulniuk. Azért nem mondhatjuk: Jézus csupán a férfiakból űzte ki a démonokat, de a disznócsordába költözésükről már a gonosz lelkek döntöttek volna, mert ennek ellentmond, hogy épp ők kérték ezt Jézustól. Márk és Lukács is világosan kifejezte, hogy Jézus adta az engedélyt” (R. C. H. Lenski: The Interpretation of St. Matthew's Gospel. Minneapolis, Minn. 1943, Augsburg Publishing House. 353. old.). Egy másik teológus „erőteljes tiltakozást” látott Jézus tettében. Szerinte „a 'Légió' név és a disznók egyaránt a római katonai fennhatóságra tett célzások voltak. Jézus így akart tiltakozni Izráel Róma általi elnyomása ellen” (F. Scott Spencer: What Did Jesus Do? 101. old.).

Ellen G. White így fogalmazott: „A disznótulajdonosok számára kegyelem volt, hogy ez a veszteség bekövetkezhetett. Lekötötték őket a földi dolgok, és nem törődtek a lelki élet magasabb szintű szükségleteivel. Jézus meg akarta törni az önző közömbösség varázserejét, hogy elfogadhassák kegyelmét” (Jézus élete. 8. kiad. Budapest, 2002, Advent Kiadó. 280. old.).

E magyarázatok segítségével talán könnyebben megértjük életünk bizonyos nehézségeit, ugyanakkor elmondhatnánk-e azt is, hogy Jézus ezzel a tettével példát adott a viselkedésünkre nézve? Vagy itt is Jézus messiási-prófétai tettét láttuk, ezért nem kell követendő példának tekintenünk? Ugyanez állna a fügefa megátkozására is (aminek valószínűleg szintén volt gazdája)?

Jézus arról beszélt az utolsó ítéletről szóló, rendkívül szemléletes jövendölésében, hogy az előtte összegyűlt tömeget majd két részre osztja: a juhok és a kecskék csoportjára. Többek között ezt is mondta a juhok csoportjának: „fogoly voltam, és eljöttetek hozzám” (Mt 25:36).

Olvassuk el az alábbi verseket Jézus ítéletére gondolva! Az első benyomásunk szerint hogyan vonatkozik a szöveg az ítéletről szóló beszédnek arra a részére, ami a börtönnel kapcsolatos?

Mt 4:12-13 ___________________________________________________

Mt 11:2-3 ____________________________________________________

Mt 14:1-13 ___________________________________________________

Hogyan magyarázható Jézus magatartása János rabsága idején? János bebörtönzéséről hallva azonnal visszatért Galileába (Mt 4:12). Minden arra utal, hogy a börtönben sínylődő Jánost nem látogatta meg híres kortársa – Mt 11:2-3 versei alapján ez egyértelmű. A szakasz szerint János a tanítványait küldte Jézushoz, hogy tegyenek fel neki egy kérdést. Ez arra utal, hogy csak rajtuk keresztül érintkezett Jézussal. János tanítványainak látogatása után Jézus elismerő szavakkal szólt a raboskodó prófétáról, de akkor sem látogatta meg.

A szenvedés témakörével kapcsolatos a kérdés, amivel talán a leggyakrabban szembesül az ember: „Hol van Isten, amikor baj ér?” János esetéből éppen erre kapunk részleges választ Jézus viselkedését illetően. Jézus emberi testben megjelent Isten volt, hatalmában állt volna bármit megtenni, mégsem avatkozott közbe, hogy megmentse azt, aki küldetésének utat készített. János megöle­tése után sem olvasunk mást Jézusról, csak azt, hogy hallgatott (pedig az esemény bizonyára nagyon mélyen érintette). Az sem valószínű, hogy Ő vagy tanítványai részt vettek volna János temetésén.

Mivel magyaráznánk Jézus viselkedését ebben az időszakban, ami különösen nehéz volt János számára? Milyen körülmények játszhattak szerepet Jézus döntésében? (Az adventista bibliakommentár 5. kötetének 316. oldalán pl. azt a magyarázatot találjuk, hogy a hatóságok egyszerre akarták elhallgattatni Jánost és Jézust.) Keresztelő János története mennyiben segít megértenünk Isten hallgatását próbáink közepette?

A legtöbb ember képzeletében hamis kép él Jézusról. Bármilyen gyakran hallunk is arról, hogy a Mester közösséget vállalt kora társadalmának számkivetettjeivel, képzeletben vagy visszariadunk ennek a vonalnak a végigvitelétől, vagy túlságosan előre szaladunk. Gyakran előfordul, hogy nem csendben próbáljuk megfejteni, ránk nézve mit jelenthet ma Jézus életének az a bizonyos része, hanem az Ő viselkedésére hivatkozva fejbe verjük, sőt megbélyegezzük a másikat, mondván: túlságosan elzárkózó és szigorú a társadalom peremére került emberekkel szemben. Ha azonban alaposabban megvizsgáljuk, milyen volt Jézus kapcsolata kora számkivetettjeivel, legtöbben (vagy talán mindannyian) legalábbis kényelmetlenül érezzük magunkat.

Olvassuk át alaposan a következõ részeket! Milyen üzenetet kapunk bennük? Mt 9:10-13; 11:18-19; Lk 5:32; 1Kor 1:26-28

________________________________________________________

_____________________________________________________________

Ha a saját időnkre próbálnánk átültetni e történeteket, úgy képzelhetjük el, hogy Jézus közösséget vállalva ült le kérdéses erkölcsű személyekkel (az ókori világban ezt jelentette, ha valakivel együtt evett az ember). Esznek-isznak, közben hangos, közönséges zene szól, a félhomályban utcalányok állnak lesben. Ilyen helyre tért be Jézus.

Érdekes módon éppen Jézustól értesülhetünk az ellenségei által ráaggatott becsmérlő jelzőkről: „falánk és részeges ember”-nek nevezték (Mt 11:19; Lk 7:34, új prot. ford.). „Ilyen sértéssel nem illették volna sem Keresztelő Jánost, sem Gandhit, de Jézusra mégis ezt mondták, még ha túlzással is, hiszen valóban sok időt töltött lakomákon, többször mondott olyan példázatot, aminek keretéül egy vacsora szolgált” (F. Scott Spencer: What Did Jesus Do? 90. old.). A túlzás tényét is figyelembe véve különösen furcsa, hogy a világ Megváltóját részegséggel, falánksággal vádolták!

Mit tanulhatunk e szakaszokból, amit saját életünkre is alkalmazhatunk? Mi az, amit nem vonatkoztathatunk magunkra? A választ keresgélve gondolkodjunk el azon, hogy miért is volt Jézus ezeknek az embereknek a társaságában? A válasz segítségével milyen gyakorlati elveket ismerhetünk fel?

„Jézus minden lélekben olyasvalakit látott, akit hívni kell az Ő országába. Az emberek szívéig hatolt, mert úgy járt közöttük, mint aki a javukat keresi. Megkereste őket a nyílt utcán, magánházakban, bárkákon, a zsinagógában, tópar­tokon, a menyegzői ünnepségen. Találkozott velük napi foglalatosságuk közben, érdeklődést tanúsított világi ügyeik iránt. Elvitte érdeklődését a háztartásokba, a családok saját otthonukban kerültek isteni jelenlétének hatása alá. Erős, személyes együttérzése segítette a szívek megnyerésében” (Ellen G. White: Jézus élete. 8. kiad. Budapest, 2002, Advent Kiadó. „A menyegzői ünnepségen” c. fejezet, 119. old.).

„Csak Krisztus módszerével lehet igazán közel kerülni az emberekhez. A Megváltó az emberek közé vegyült. Javukat akarta. Együttérzést tanúsított irántuk, megnyerte bizalmukat. Azután így szólt hozzájuk: 'Kövessetek engem!'” (Ellen G. White: A Nagy Orvos lábnyomán. 2. kiad. Budapest, 2001, Advent Kiadó. 91. old.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1.    Mit jelent a jogos harag? Mikor nevezhető felháborodásunk jogosnak, és mikor nem? Beszéljünk gondolatainkról a szombatiskolai osztályban!

2.  Mennyiben irányadó számunkra az, amilyen kapcsolatban állt Jézus a társadalom nemkívánatos elemeivel? Milyen körülmények között jelent veszélyt lelki életünkre nézve a bűnösökkel való közösség? Jézust folyton vádolták, bárkivel találkozott is. Mire számíthatunk ezek szerint, ha a társadalom kérdéses elemeivel vesszük fel a kapcsolatot?

3.    Meddig tekinthető példának Jézus magatartása? Milyen szinten túl nem lehet már az? Mi az, amit igen nehéz lenne követnünk?

4.   A gondolatot továbbfűzve elmondhatjuk, hogy fennáll a félreértés veszélye akkor is, ha éppen Isten akaratát akarjuk végrehajtani. Láttunk erre példát már Jézus életének egészen korai szakaszában is. Miért kell mégis különösen óvatosnak lennünk? Voltak ugyanis, akik kifejezetten ártottak önmaguknak és másoknak, miközben meg voltak győződve arról, hogy Isten sugallatára cselekszenek. Honnan tudhatjuk, hogy valóban Isten kér bizonyos dolgok megtételére, amelyeket mások félreérthetnek? Miért fontos mások tanácsát is meghallgatni, mielőtt olyasmit tennénk, ami mögött kifejezetten isteni késztetést érzünk? Másrészt viszont, miért nem szabad akadályozni azokat, akiket az Úr furcsának tűnő módon vezet?