tanítói melléklet

Valóban Jézus a példaképünk. Mégis, magaviselete idõnként meglepõ. Például, amikor egy pogány asszony jött hozzá, hogy gyógyítsa meg lányát, elõször csendben maradt, majd látszólag csúfolódva szólt hozzá, a kutyákhoz hasonlítva nemzetét (Mt 15:21-26). Jézus ilyen megvetõen bánt volna a más kultúrájú emberekkel? Vagy talán épp arra használta fel ezt az esetet, hogy megmutassa: országában nincs helye a fajgyûlöletnek?

Jézus személyisége és küldetése különleges. Õ egyszerre Isten és ember, emiatt kapcsolataiban más lehetõségei voltak, mint nekünk. Mégis sok esetben habozás nélkül követhetjük példáját. Mondjunk néhány ilyen esetet!

Tanulmányozzuk Jézus elgondolkodtató tetteit három területen – gyermekkorában, emberi kapcsolataiban és magatartásában –, majd fedezzük fel mindegyik részlet mögött a meghúzódó célt!

Jézus gyermekkorának egyetlen feljegyzett története (Lk 2:41-51) csodálkozással tölt el és kérdéseket vet fel bennünk. Csodálkozunk a 12 éves Jézus képességén, hogy tanult emberekkel komoly kérdéseket megvitatott. Nem értjük aggódó szüleinek mondott válaszát: “Mi dolog, hogy engem kerestetek? Avagy nem tudjátok-e, hogy nékem azokban kell foglalatosnak lennem, amelyek az én Atyámnak dolgai?” (2:49). Nemtörõdöm és felelõtlen lett volna, amikor szülei aggódtak érte? Vagy önteltté vált volna a templomi hallgatóság csodálata láttán? Nem kellett volna rosszul éreznie magát, amiért a szüleinek fájdalmat okozott? A történet meghökkentõ. A rejtély mögött ott az isteni cél: Jézus és szülei elõtt is láthatóvá kellett lennie messiási küldetésének. Még ha földi szülei fiaként növekedett is fel, Jézusnak örökkévaló Atyja volt, munkája pedig hamarosan az életét felemésztette.

Gondold át: érzéketlen volt Jézus a szüleivel szemben? Lásd Lukács 2:51!

“Madarat tolláról, embert barátjáról” – tartja a mondás. Az írástudók és a farizeusok e mondást Jézusra alkalmazták, hogy ítéletet mondjanak felette. Jézus nem lehet jó – mondták –, nem felelhet meg a messiási elvárásoknak, mivel bûnösökkel, adószedõkkel és a társadalom nem kívánatos elemeivel tartott kapcsolatot (Lk 5:31-32; Mt 9:10-13).

Jézus lényegre törõ választ adott vádlóinak: a betegeknek van szükségük orvosra, ahogyan a bûnösöknek Megváltóra. Jézus gyógyító és megmentõ küldetése nem arra figyel, kivel találkozik, hanem arra, hogy annak az embernek mire van szüksége. Minél mélyebbre merül az ember a bûnben, annál jobban vágyódik a Megváltó szeretetére. Senkire nem tekint idegenként Jézus, aki keresi az elesetteket. Mi volt tehát Isten célja azzal, hogy Jézus kapcsolatot tartott a bûnösökkel és a társadalom nem kívánatos elemeivel? Egyszerûen az, hogy az egész emberiség elõtt feltárja: Isten gyûlöli a bûnt, de szereti a bûnöst; a bûn rabsága nem tarthat távol senkit sem az isteni kegyelemtõl; éppen az az isteni cél, ami az emberi vélemény szerint talán botrányosnak tûnik. Éppen ezért, jöhet Zákeus, jöhet Mária Magdaléna, jöhet Péter, jöhet Pál – mindenki számára van hely Krisztus országában.

Gondold át: Tegyük fel, hogy látjuk a lelkészünket a város egy rosszhírû negyedében, ott, ahol prostituáltak és drogkereskedõk forgolódnak, vagy mondjuk egy éjszakai bárban. Mire gondolnánk?

Törõdik Jézus az emberekkel? Törõdni az elnyomottakkal, megmenteni az elveszetteket, barátkozni azokkal, akiknek nincsen barátjuk, sírni a sírókkal, etetni az éhezõket: hát nem a szeretet és kedvesség ilyen megnyilvánulásai mutatják, hogy Jézus törõdik az emberekkel? Mégis, megdöbbentõ észrevenni, hogy bár Keresztelõ János a börtönben szenvedett, Jézus nem látogatta meg (Mt 14:1-12). Hát nem Jézus mondta, hogy a börtönben lévõk meglátogatása országa polgárainak ismertetõjegye (Mt 25:31-46)? Hogyan magyarázzuk Jézus magatartását a börtönbe vetett és lefejezett Keresztelõ Jánossal kapcsolatban? Érzéketlenséget, nemtörõdömséget, következetlenséget mutatna? Máté azt mondja, hogy János tanítványai “megjelenték Jézusnak” mindazt, ami a Keresztelõvel történt (Mt 14:12). Talán ez célzás lett volna? “Vigyázz, nehogy ez történjen veled is!”

Gondold át: “Jézus nem lépett közbe, hogy megszabadítsa szolgáját. Tudta: János kiállja a próbát. Örömmel eljött volna a Megváltó Jánoshoz, hogy jelenlétével világosítsa meg a pincebörtön homályát. Azonban nem adhatta magát az ellenség kezébe, nem kockáztathatta küldetését. Boldogan szabadította volna meg hûséges szolgáját. De azon ezrekért, akiknek évek múltán börtönbõl a halálba kell menniük, Jánosnak ki kellett innia a mártíromság poharát” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó. 181–182. old.).

Tisztelte Jézus a tulajdont? Amikor Jézus meggyógyított két megszállottat, megengedte a démonoknak, hogy egy kétezer tagú disznócsordát szálljanak meg, és egy közeli tóba fullasszák azokat (Mt 8:28-34; Mk 5:1-19). A csoda sok vitát váltott ki azzal kapcsolatban, hogy viszonyult Jézus a tulajdonjoghoz és az állatvédelemhez. Vajon igaza volt bírálóinak, amikor nemtörõdömséggel és érzéketlenséggel vádolták? Néhány dologban biztosak lehetünk. Elõször is, Jézus nem akarattal pusztította el a disznókat. Másodszor, nem akart anyagi veszteséget okozni a disznók tulajdonosainak. Harmadszor, aki olyan érzéssel beszélt a kicsiny verébrõl és az elveszett bárányról, nem okozhatott játszi módon szenvedést állatoknak. Akkor miért engedte meg a démonoknak, hogy a disznókba menjenek? Az egyik ok a két megszállott megmentésében keresendõ. Mindig a megváltás volt a legfontosabb a számára. Hát nem ez volt a küldetése, még saját élete árán is, egészen a keresztig? A másik, hogy felébressze a faluban lakókat, hogy túlságosan elfoglalták õket az anyagi javak, és nem törõdtek a lelkiekkel. Most, látva az általuk elhagyott két ember megváltását, talán a saját üdvösségük felé is fordulnak. Jézusnál mindig megfigyelhetõ a kiegyensúlyozottság és a fontossági sorrend.

Jézus méltán háborodott fel, amikor hitetlenséggel találkozott (Mt 17:17), és amikor Isten templomát meggyalázva találta (Mt 21:12-13). Mikor nevezhetõ valóban jogosnak a felháborodás?