tanítói melléklet

Jézus nem valamiféle fájdalomcsillapítót ajánlott. Tanításai kemények voltak, és sokszor ellentmondtak az emberek által inkább megszokott tanácsoknak. Gondoljunk például a Hegyi beszédre! A mi korunkban és kultúránkban milyen problémákba ütközünk ezen a téren? Beszéljünk meg néhány lehetõséget, hogyan viszonyulhatnak az emberek Jézus tanításaihoz: a) csodálva szavait, mint egy idealista tûnõdéseit; b) elutasítva, mint túl magas elvárást, amit egyetlen halandó sem érhet el; c) elfogadva, amivel egyetértünk, a többit pedig elutasítva; d) elfogadva minden szavát, mint országa alapelveit, és a követéséhez pedig segítséget kérve Jézustól.

Kétezer évvel azután, hogy Jézus elmondta üzenetét, tanításai továbbra is vigasztalnak, megdöbbentenek és rejtélyesek maradnak. “Egyétek az én testemet és igyátok az én véremet” – mondta tanítványainak Krisztus. Az õ reakciójuk ugyanolyan volt, mint a miénk lenne: “kemény beszéd ez”. “Boldogok a szegények” – mondta Jézus, a mi világunk azonban lenézi a szegénységet, keresi a materiális javak bõségét. Nos, hogyan viszonyuljunk mi e nehéz mondásokhoz? Vegyünk sorra néhányat a tanítványság, az életstílus és a kapcsolatok témakörébõl!

A tanítványság halállal és megtagadással kezdõdik. “Szükség néktek újonnan születnetek” – mondta Jézus (Jn 3:7). Nikodémus erre így válaszolt: “Mimódon lehetnek ezek?” (3:9). Az újjászületésre való felszólítás egyben felhívás arra, hogy az ember meghaljon a régi énje számára. Anélkül, hogy feladnánk a régit, nincs lehetõségünk befogadni az újat. Meghalás elõzi meg a tanítványságot. Jézus alapvetõ parancsa így szól: “Valaki nem hordozza az õ keresztjét, és én utánam jõ, nem lehet az én tanítványom” (Lk 14:27). Miért olyan nehéz elfogadni ezt az elvárást? Jézus túl sokat akar? Van talán más lehetõség a kereszt hordozására?

A tanítványság azt jelenti, hogy Jézus áll mindenek elõtt, még a család sem elõzi meg. Jézus a családot nem vér szerint határozza meg, hanem Isten akarata alapján (Lk 8:19-21). Ha ez már kemény beszéd, akkor jöjjön a következõ: “Ha valaki én hozzám jõ, és meg nem gyûlöli az õ atyját és anyját, feleségét és gyermekeit, fitestvéreit és nõtestvéreit, sõt még a maga lelkét is, nem lehet az én tanítványom” (Lk 14:26). Ezek szerint Jézus azt akarja, hogy valóban gyûlöljük a családunkat? Távolról sem! Hiszen Jézus maga is gondoskodott anyjáról, még mikor a kereszten függött is (Jn 19:25-27)! Nem épp Õ parancsolta, hogy mindenkit szeressünk? Mit akar hát ezzel a szakasszal? Krisztus az élet Ura, a feltétel nélküli hûséget kéri tõlünk. Sem szülõk, sem gyermekek, sem saját magunk, senki nem foglalhatja el Krisztus helyét a tanítvány életében! Övé az elsõ hely.

“Legyetek azért ti tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes” (Mt 5:48). A Hegyi beszéd középpontjában található ez a parancs. Vajon Urunk elvárja, hogy bûntelenek, erkölcsileg tökéletesek legyünk? Lehet-e valaki olyan tökéletes, mint Isten? Ha pedig nem, akkor miért mondta ezt Jézus? Néhányan e szakasz miatt hirdetik a földön is a bûntelen életet. Számukra a bûntelenség elérendõ cél. A földi tökéletességre való felhívás valóban kemény beszéd. A szövegkörnyezet (43. verstõl kezdve) világossá teszi, mit akart Jézus: legyünk hasonlóak az Atyához. Szeressünk mindenkit, ahogyan Õ szeret. Legyünk irgalmasok, mint Õ (Lk 6:36). Az élet elméletek csatája, az élet kapcsolatokat jelent, amelyeket meg kell élni. Ha így nézzük, ez a tanítás nem is olyan nehéz – a megvalósítása azonban már sokkal inkább az.

A megbocsátás a tanítványság kérdésének következõ nehéz területe. Ez teszi a keresztény életet megvalósíthatóvá. Az evangélium Isten megbocsátásának üzenete, lényeges szerepet játszik Krisztus tanításában. Jézus rámutatott, hogy ez az imaélet elengedhetetlen része (Mt 6:12). Itt és Máté 18:35 versében is Jézus összekapcsolja Isten megbocsátását azzal, hogy mi meg-bocsátunk-e másoknak. Az evangélium nem ad helyet a bosszúnak. Jézus így válaszolt Péter kérdésére, hogy meg lehet-e szabni a megbocsátás határát a hétszeri alkalomnál: “Nem azt mondom neked, hogy hétszer, hanem még hetvenszer hétszer is” (Mt 18:22). Mind ez, mind a korábbi kijelentése, hogy fordítsuk oda a másik arcunkat (Mt 5:39) a keresztény életet nem teszi kifejezetten könnyûvé. Talán e mondásokban Jézus a lehetetlent szabja meg a keresztény viselkedés mércéjének? Vagy talán azt mondja, hogyha Isten szeretete lakik a szívünkben, akkor ez a szeretet képes megtenni azt, ami emberileg lehetetlen? Vajon Jézus tanítása az emberi lehetõség fokmérõje, vagy arra irányítja a figyelmet, amire Isten képessé tehet?